Pénzvilágunk ahelyett, hogy jólétet teremtene, kiforgat még meglévő vagyonunkból is: közösségeinkből, ökorendszereinkből és termelő infrastruktúránkból
De azt is mondják, hogy nincs elég pénz rá, hogy biztosítható legyen gyermekeink számára a megfelelő oktatás, az egészségügyi ellátás és a szociális védőháló a szegényeknek, a környezet, a természetvédelmi területek megóvása, a munkavállalók létfenntartását garantáló bérezés, a közalapok életben tartása a művészetek és a közszolgálati rádiók érdekében, vagy megfelelő mértékű nyugdíjellátás az időskorúak részére. A hivatalos bölcselkedés szerint: ha gazdagabbak vagyunk is, többé nem tudjuk viselni mindannak a terheit, amiről egyszer már azt gondoltuk, hogy természetesként jár nekünk. Hogyan lehetséges ez? Mi romlott el?
Egy gyors tipp. A probléma minden bizonnyal a legkevésbé sem a pénz hiánya. A világ szinte belefullad. A világ 450 dollármilliárdosának összesített vagyona nagyobb, mint az emberiség felének éves összjövedelme.
A probléma a következő: egy rabló természetű pénzügyi világrendszer, amelyet az az egyetlen késztetés vezérel, hogy még több pénzt csináljon azoknak, akiknek már egyébként is temérdek van belőle, nagy gyorsasággal meríti ki tényleges tőkénket - az emberi, a társadalmi, a természeti, sőt fizikai mivoltunkban rejlő tőkénket -, amelyektől jólétünk függ.
Az igazán aggasztó az, hogy közülünk oly sokan váltak készséges cinkosaivá annak, amit a legjobban a pénznek az élet ellen vívott háborújaként lehet leírni. Ez részben abból fakad, hogy képtelenek voltunk felismerni, hogy a pénz nem egyenlő a jóléttel. A jólét valami olyasmi, aminek igazi értéke szükségleteink kielégítésében és vágyaink beteljesítésében rejlik. A modern pénz csak egy számjegy egy darab papíroson, vagy egy elektronikusan rögzített adat egy számítógépen, amely a társadalmi konvenciók által tulajdonosának követelést biztosít valódi vagyontárgyakra. Zavarodottságunkban a pénzre koncentrálunk és elhanyagoljuk azokat a dolgokat, amelyek ténylegesen biztosítják egy jobb élet fenntartását.
Meghökkentő, hogy nyelvünk is milyen nehézzé teszi a pénz és a valódi jólét közötti kritikus különbség kifejezését. Képzeljük el, hogy egy lakatlan szigeten találjuk magunkat egy szál egyedül, semmink sincs, ami az életben maradásunkat biztosíthatná, mindössze egy hatalmas börönd, tömve százdolláros bankók kötegeivel. Minden azonnal világosabb lesz.
Néhány évvel ezelőtt, amikor Malaysiába látogattam, találkoztam az erdőkért felelős miniszterrel. Malaysia erdőpolitikáját fejtegetve elmondta, hogy kiszámította, mennyivel jobban járna az ország, ha teljes mértékben kiirtanák az erdőket, s az eladott fából szerzett tőkét egy bankban helyeznék biztonságba, ahol szépen fiaztatnák azt. A pénzügyi előny számottevő. Egy kopár, az élet jeleit nem mutató holdbéli táj villant át az agyamon, egy olyan világ, amelyet csak bankok népesítenek be, amelyek hű számítógépeikkel az idők végezetéig nem csinálnak egyebet, mint számítgatják az erdők kiárusításából megszerzett profit kamatait.
A pénz és a jólét közötti különbség nem csupán annak fontos, aki egyszer csak azon kapja magát, hogy balsorsa egy lakatlan szigetre vetette. Alapvető jelentőségű annak megértéséhez is, miért igaz az, hogy egy nemzetként minél több pénzünk van, annál kevesebb valós dolog és forrás felett rendelkezünk. Ez egyben kulcs a globális gazdasági rendszer mélyben rejlő kórtanának megértéséhez is.
Pénzkórtan
Most képzeljünk el egy olyan modern pénzgazdaságot, amely két egymással összefüggő alrendszert foglal magába. Az egyik teremti a jólétet. Ez tartalmazza a gyárakat, otthonokat, farmokat, boltokat, a szállítási és hírközlési infrastruktúrát, a bolygó természetes termelőrendszerét. Az emberek dolgozni járnak a gyárakba, kórházakba, iskolákba, üzletekbe, éttermekbe, kiadókba és egyéb helyekre, hogy olyan javakat termeljenek és szolgáltatásokat nyújtsanak, amelyek fennmaradásunkhoz szükségesek. A másik alrendszer termeli és osztja el a pénzt, kényelmes mechanizmusként szolgálva a jólét megosztásához. Egy egészséges gazdaságban a pénzrendszer a jólét-teremtés engedelmes szolgájaként működik, produktív befektetésekbe szétosztva a valós tőkét, és hozzájárulásuk mértékében jutalmazva mindazokat, akik produktív tevékenységet folytatnak.
Egy egészséges gazdaságban nem a pénz a domináns érték, s nem is az egyetlen domináns médiuma a cserének. Valóban, a gazdaság egészségének egyik legfontosabb mutatója az elkötelezettség és a viszonosság aktív gazdaságának megléte, amelyben az emberek egy csomó hasznos dolgot tesznek meg egymásnak anélkül, hogy bármilyen pénzügyi hozadékot várnának is el eközben. Az ilyen önkéntes hozzájárulás teremti meg és tartja fenn a bizalom és a kölcsönös gondoskodás rendszerét, amelyből bármely egészséges család, közösség vagy társadalom társadalmi tőkéje képződik.
A kór akkor hatol be a gazdasági rendszerbe, amikor a pénz - amely egyik oldalról a kereskedelem elősegítésének alkalmas eszköze - az egyének és a társadalom életcéljának meghatározójává lép elő. Az emberi, társadalmi és természeti tőke - amelyektől a társadalmak jóléte függ - feláldoztatik a pénzcsinálás oltárán. Azok, akiknek már van pénzük, azok költségére prosperálnak, akiknek nincs. Ez egy társadalmi kórtan, amelynek a neve: finánckapitalizmus.
Amikor a pénzeszközök és tranzakciók gyorsabban bővülnek, mint a valódi javak bősége, ez erős jele annak, hogy a globális gazdaság betegeskedik. Egy a McKinsey and Company által készített tanulmány megállapítása szerint 1980 és 1992 között az OECD fejlett országaiban a pénzügyi eszközök kétszer gyorsabban gyarapodtak, mint a mögöttes gazdaságok, és a tanulmány optimistán előre jelezte, hogy a jövőben a pénzügyi növekedés háromszorosa lesz a gazdaság valós outputja növekedésének. [William Greider, One World, Ready or Not - (Egységesült világ, vajon itt van-e már); New York: Simon and Schuster, 1997, 232 old.] Valóban, ahogy a maláj miniszter megjegyezte, a globális gazdaságban a pénz sokkalta gyorsabban növekszik, mint a fák.
Továbbmenve, a legnagyobb profit azokhoz kerül, akik tisztán csak a pénzzel foglalkoznak. Az 1996-os év vonatkozásában az USA hét legnagyobb bankjának részvényesei átlagosan 44 százalékos osztalékot arathattak. Azok a befektetési alapok, amelyek pénzügyekre specializálódtak, 26,5 százalékos hozamot könyvelhettek el, amellyel alaposan maguk mögé utasították valamennyi ipari ágazatot. A felkapottabb ipari részvényekre specializálódó alapok kénytelenek voltak beérni a szerény második hellyel a maguk 21 százalékával.
A pénz növekvő dominanciája jól tetten érhető az emberi kapcsolatok növekvő elanyagiasodásában is. Nem is olyan régen, még az állítólagosan legfejlettebb országokban is a felnőtt népesség fele anyagi ellenszolgáltatás nélkül dolgozott az otthona és a közössége fennmaradásáért. Egy egészséges gazdaságban ezek a legalapvetőbb és legfontosabb funkciók között szerepelnek. Ma tipikusan két felnőtt által felvállalt két-három fizető állás szükséges egy háztartás fenntartásához. A gyermekgondozás és a házvezetés vagy elvégzetlen marad, vagy fizetett bébiszitterek és bejárónők feladata lesz. A közszolgáltatások az erre a célra fordítható közpénzek mértékéig a közalkalmazottak munkájává válnak. Ahogy a rokoni gondoskodás társadalmi tőkéje kimerül, a családi és a közösségi élet rendetlenségbe zuhan.
Piramisok, léggömbök és a globális kaszinó
A közelmúltban Albánia nemzeti válságba jutott annak következtében, hogy egy csalárd piramisjáték összeomlott. A piac útvesztőiben jártas nyugati emberek hitetlenkedve szemlélték az albánok naivitását, amellyel olyan "befektetési" ígéretek csapdájába estek, ahol amellett ígértek havi 25 százalékos hozamot, hogy semmilyen valós üzleti aktivitás nem volt a dolog hátterében. A nemzeti méreteket öltő spekulációs őrület során a parasztok eladták a birkanyájaikat, a városi lakosok pedig a lakásaikat, hogy részesei lehessenek az erőfeszítések nélkül elérhető jólét mannahullásának. Az elkerülhetetlenül bekövetkező összeomlás általános lázadást, gyújtogatást és fosztogatást robbantott ki, amikor az albán kormány képtelennek bizonyult a kárvallottak kárpótlására.
Azok, akik hajlanak kinevetni az albánokat naivitásukért, először gondolják meg, hogyan reagálnának az olyan javaslatokra, melyek szerint a társadalombiztosítási hozzájárulásokat azon a részvénypiacon kellene befektetni, amely még Alan Greenspan, a Szövetségi Bank elnöke szerint is alaposan túlértékelt. Az olyan árfelhajtó spekulatív pénzügyi léggömb, amely a befektetéseket messze a tényleges értékük fölé hajszolja, kicsit több, mint egy klasszikus piramismódszer kifinomult variációja.
A léggömbökbe való befektetés a szerencsejáték egy formája, és nem teljesen naiv. Ki törődik vele, ha nincs is semmi mögötte? A léggömb maga a művelet. A trükk az, hogy tegyünk nagy téteket, de még a kipukkadás előtt szálljunk ki. Ez az idegek játéka. Az egész ügymenet akkor válik igazán izgalmassá, amikor a bankok elismerik ezeket a valójában inflálódott pénzügyi eszközöket, és hitelezéssel újabb spekulációs tőkét pumpálnak a rendszerbe, ami tovább emeli az árakat. Ez a folyamat - melynek során kölcsönöket vesznek fel azért, hogy azokat léggömbökbe fektessék - a kulcs ahhoz, hogy a pénzügyi jólét növekedése gyorsabb legyen, mint a valós jólété. Továbbmenve, amikor egy magasan szárnyaló léggömb kipukkad, és a bankok ott állnak behajthatatlan követeléseik tekintélyes portfolióival, a kormányok már nem tehetnek mást, mint hogy kezesként közbelépjenek a bankcsődök elkerülése érdekében - ahogy ezt az USA kormánya is megtette a Nagy Gazdasági Világválság idején és a legutóbbi hitelválság kapcsán is. Ez megint csak pénzátutalást eredményez, adott esetben az adófizetőktől a pénztulajdonosokhoz.
A léggömbökre való fogadás csupán egyike azon nyeréssel kecsegtető játékoknak, amelyekkel a globális pénzügyi kaszinó magához csábítja a játékosokat. Vannak olyan lehetőségek is, hogy rövid távú ármozgásokra lehessen spekulálni, egyidejűleg adjanak és vegyenek különböző piacokon pillanatnyi árdifferenciákból való profitálás szándékával, és származékos ügyletekre tegyenek. Ma már a közgazdászok játszi könnyedséggel képesek levezetni, hogy az ilyen ügyletekkel tulajdonképpen milyen jól is jár a társadalom. Közelebb járunk azonban az igazsághoz, ha kimondjuk, hogy mindezek csupán a legális tolvajlás formái, melyek révén egy kisszámú okos a társadalom valós vagyonához való jogokat kisajátítja a maga számára, miközben inkább annak kifosztásához járul hozzá, semmint építéséhez.
A tőke felélése a pénzcsinálás kedvéért
William Greider legújabb könyvének [One World, ready or Not - (Egységesült világ, vajon itt van-e már)] megállapítása szerint a részvénytársaságok abba a csapdába estek, hogy a befektetési alapokért versenyre kelnek a tisztán pénzügyi világ - a várható hozamokat tekintve gyakran jóval kecsegtetőbb - játékaival. A társaságok azon ritka kivételt képező részétől eltekintve, amelyek igazán bevezetett slágertermékekkel és különleges piaci pozícióval rendelkeznek, egy szabályozatlan globális gazdaságban a többségnek nemigen marad más választása, mint hogy gazdasági és politikai súlyát felhasználva megpróbálja költségeit egyre növekvő mértékben áthárítani a közösségre. Egy globális versenygazdaság dinamikája kedvez a költségáthárításnak, mivel a munkavállalókat és a közösségeket egy életre-halálra vívandó küzdelembe kényszerítve ugrasztja egymásnak. A társaságok által felkínált munkalehetőségekért folytatott küzdelemben a munkavállalók és a közösségek rákényszerülnek valós erőforrásaik kimerítésére még nyereségesebbé téve ezzel magukat a cégeket.
A pénzpiac nyomásának engedelmeskedve a társaságok:
- Kimerítik a társadalmi tőkét azáltal, hogy a termelést olyan régiókba helyezik át, ahol a korábbinál jóval alacsonyabb a bérszínvonal, vagy az ezzel való fenyegetés révén megtörik a szakszervezeti ellenállást és leszorítják a béreket. A produktív tevékenységek hozama így a dolgozó ember zsebe helyett a pénzemberébe vándorol. Továbbá a bizonytalan és ráadásul a családi létfenntartáshoz elégtelen fizetést nyújtó munkalehetőségek mellett való állandó ön- és családfenntartási törekvés kiváltotta stressz a családok széthullásához, az erőszak elburjánzásához vezet, és a társadalom társadalmi tőkéjének kimerülését eredményezi.
- Kimerítik az emberi tőkét azáltal, hogy fiatal nőket alkalmaznak, mint például a mexikói maquiladorákat, olyan feltételek mellett, amelyek három-négy év után teljes fizikai kiégésükhöz vezetnek. Amikor aztán látászavaraik támadnak, allergiásokká válnak, veseproblémáik adódnak és az állandósult stresszhatások felmorzsolják teljesítőképességüket, lecserélik őket friss fiatal nők szállítmányával. Ez a gyakorlat elpusztítja az életet és feléli a társadalom emberi tőkéjét.
- Kimerítik a Föld természeti tőkéjét azáltal, hogy letarolják az erdőket, rabló módon kitermelik a halállományt, az ásványkincseket, hulladékhegyeket építenek, és agresszív piacpolitika révén mérgező vegyi anyagokkal árasztják el a világot.
- Kimerítik az intézményi tőkét azáltal, hogy szembeszállnak azon környezeti és egyéb szabályozókkal, amelyek alapvető jelentőségűek a társadalom hosszú távú életképessége és egészsége szempontjából. Ezen túlmenően a társaságok még azt is elvárják, hogy a társadalom állami szubvenciókkal, közösségi pénzekből létesült infrastruktúrával és az egyébként méltányos adóterhek elengedésével, de legalábbis mérséklésével is támogassa profitszerző tevékenységüket. Ezzel a közteherviselés nagyobb részét áthárítják a munkavállalókra, továbbá aláaknázzák a kormány hitelességét és teljesítményét alapvető funkcióiban, ilyenformán erodálva a demokratikus kormányzás legitimitását.
- Kimerítik az üzleti tőkét. A cégmenedzserek rövid távú szemléletmód alkalmazására kényszerülnek még saját menedzseri tevékenységük vonatkozásában is. Megkurtítják még azon kutatásba és képzésbe való befektetéseiket is, amelyek pedig saját jövőbeni kilátásaik szempontjából is lényegiek lennének. Miközben mindent lefaragnak, aláméreteznek, az agyafúrt alkalmazottak hamar megtanulják, hogy pillanatnyi állásukat ne használják másra, mint ugródeszkának egy jobban fizető állásajánlat felé. Ez a működésmód felmorzsolja magának a társaságnak is a humán-, intellektuális, társadalmi és fizikai tőkéjét.
Az a törekvés, hogy még több pénzt csináljunk azok javára, akik már eleve jól állnak azzal - még azon az áron is, hogy kifosszuk a természeti, az emberi, az intézményi és a társadalmi tőkét, amelyeken pedig áll vagy bukik magának a társadalomnak a túlélési képessége -, a pénzrendszert olyan rákká lényegíti át, amely feléli gazdaszervezetét és végül lerombolja saját magát.
Ha egy nyilvánosan jegyzett vállalat igazgatótanácsa - melyekben szinte csak férfiakat találunk - azért nem képes a profitot maximalizálni, mert morális averziói vannak a vázolt rablószemléletű praktikákkal szemben, szinte biztosan számíthat arra, hogy a rendszer megsemmisíti őket, még akkor is, ha egyébként nyereséges tevékenységet folytatnak. Ha nem is a részvényesek lépnek közbe, de egy vállalati orvtámadó intrikus-hiéna minden bizonnyal színre lép.
A Pacific Lumber Company éveken át úttörője volt - Kaliforniában található hatalmas ősfenyveseire támaszkodva - a hosszú távon fenntartható fakitermelés kidolgozásának. Ugyanakkor alkalmazottait is igen nagyvonalú fizetés-kiegészítésekben részesítette, teljesen konszolidálta a nyugdíjalapokat, és még pangó piaci viszonyok mellett sem hajtott végre létszámcsökkentést. A cég jó "polgárnak" bizonyult. De sanda - a kurzust felváltani szándékozó - törekvéseknek is elsődleges célpontjává vált. Egy rosszindulatú hatalomátvétel során a cégvezetésben az irányítást Charles Hurwitz kaparintotta meg, aki azonnal megduplázta a társaság birtokain található ezeréves fák kitermelését, mintegy másfél mérföld széles folyosót hasítva az erdőségbe. Ahogy gúnyosan mondogatta: "A mi vadonbiológiai kutatóösvényünk". Aztán 55 millió dollárral megcsapolta a társaság 93 milliós nyugdíjalapját, s a maradék 38 milliót egy olyan életbiztosító társaság kötvényeibe fektette, amely nem éppen sikeres befektetéseivel vált híressé.
A megmaradt ősfenyők pillanatnyilag a környezetvédők elkeseredett utóvédharcának tárgyai, amellyel a végső kipusztítást igyekeznek lehetetlenné tenni.
A mindennek csak a javát lefölöző, fosztogató cégszemlélet élesen szemben áll azon cégek magatartásával, amelyek a társadalom iránt felelősséget tanúsítanak, magukra vállalják tevékenységük járulékos környezetvédelmi költségeit, kifizetik a szakszervezetek által meghatározott átlagbéreket, invesztálnak a munkavállalók továbbképzésébe, teljes mértékben állják a nyugdíjalapok terheit, és fizetik a teljes összegű adókötelezettségeket. Egy olyan rendszerben, ahol a rövid távú profitszempontok az elsődlegesek, a társadalmilag felelősségteljes vállalati magatartás felsorolt jegyei csupán kiküszöbölendő, a hatékonyságot rontó tényezők.
Az elmúlt néhány év során a pénzpiac követelményeinek megfelelve a legnagyobb vállalatok évi átlag 20 százalékos profitnövekedést produkáltak. 1996-ban az USA azon 30 vállalata, amelyek részvényárfolyamából képződik a Dow Jones Ipari Index, részvényeseinek átlagosan 28,2 százalékos éves osztalékot fizetett. Ez a szint jelentősen meghaladja a korábbi öt év átlagát, a 18,3 százalékot. Minden ilyen növekedés növeli a befektetői elvárásokat és fokozza a nyomást a csúcsmenedzserekre, hogy fenntartsák ezt a szintet bármi áron is.
A globális vállalat vitathatatlanul a leghatékonyabb eszköze az eddig még soha nem tapasztalt mértékű hatalom- és vagyonkoncentrációnak. Valóban, a világ 100 legnagyobb gazdaságából 51 valamilyen vállalat. A Mitsubishi gazdasága nagyobb Indonéziának, annak az országnak a gazdaságánál, amely a világ negyedik legnagyobb népességű országa és azonkívül irdatlan természeti erőforrásokkal is rendelkezik.
A pénzügyi rendszer meggyógyítása
A társadalom gyógyulásához először a pénzügyi rendszert kell meggyógyítanunk. Ennek egy olyan kétlépcsős folyamatot kell magában foglalnia, amely csökkenti életünkben a pénz jelentőségét, és visszahelyezi eredeti szerepébe, ahol is a valódi jólét megteremtését és védelmét kell, hogy szolgálja.
- Elkerülhetetlen szükségszerűség a pénzt megfosztani mitikus mivoltától. A világ egyik vezető - üzleti posztgraduális képzést nyújtó - egyetemén szereztem meg a lehetséges doktori fokozatokat, de soha nem tanultam arról, mi a különbség a pénzcsinálás és a jólétteremtés között, de arról sem, miképp tegyünk különbséget a termelő és a rabló befektetések között. Az ilyen leckéknek alapvető fontosságot kellene tulajdonítani az üzleti életre, vagy a felelős állampolgári magatartásra való nevelésben.
- Újra kell szőnünk a társadalom természetes szövetét. Egy olyan társadalomban, ahol a kapcsolatokat a szeretet, a nagylelkűség és a közösség határozza meg, a pénz mint közvetítő jelentősége a személyes kapcsolatokban és az erőforrások szétosztásában valószínűleg szembeszökő hanyatlásnak indul. Ez megköveteli majd a monetáris függőség visszaszorítását és a nem pénz alapú csere visszaállítását egy olyan folyamaton keresztül, amely szelektíven kiszakítja az egyéneket, a családokat és a közösségeket a globális gazdaság rabló intézményeitől való függőségi viszonyukból, csökkenti a vásárlói értelemben vett fogyasztást, ezzel is csökkentve a fizetett munkától való függőséget, fokozza a alapvető szükségletek kielégítését szolgáló helyi termékek iránti bizalmat és megerősíti valamennyiünk elkötelezettségét a család és a tágabb közösség produktív életében.
- A valóban monumentális feladat a pénzügyi rendszer oly módon való újraformálása, hogy az a valódi jólét megteremtésének és védelmezésének legyen hűséges kiszolgálója.
- A korrekciós lépéseknek egyebek mellett feladata, hogy:
- ne tegyék kifizetődővé a spekulációt;
- limitálják a pénzügyi léggömbök növekedését;
- növekvő mértékben ösztönözzék az emberek és közösségeik közötti együttműködést;
- jutalmazzák a teremtő munkát és a befektetést;
- teremtsék meg a valós jólétre irányuló igények igazságos osztályozását;
- ösztönözzék a türelmes és helyi forrásokból táplálkozó, valós pénzügyi eszközökkel megvalósítandó beruházásokat;
- erősítsék a család és a közösség társadalmi kötelékeit.
Korunk legjobb elméi közül sokan teljes erőbedobással kutatják annak további módszereit, miként lehetne a pénzügyi rendszer segítségével a világ valós anyagi javaiból még többet átcsoportosítani azok javára, akik már így is a vagyonok többségét ellenőrzésük alatt tartják. De ott vannak azok is, akik azon fáradoznak, hogy a pénz világát egy a valamennyiünk érdekét szolgáló és a természeti környezetet is óvó társadalom szolgálatába állítsák.
David Korten a Stanford Egyetem posztgraduális közgazdasági képzésében szerezte meg az elnyerhető doktori fokozatokat, tanított a Harvard Egyetem posztgraduális közgazdasági tanszékén, és sok évet töltött Ázsiában a Ford Alapítvány és az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége megbízásából. Szerzője a "Tőkés társaságok világuralma" című kötetnek (Bp. : Kapu Kiadó, 1996. 449 p.), az Ember-központú fejlesztési Fórum elnöke, soros elnöke a Pozitív Jövőért Hálózat vezetőségének, a Yes! kiadója.
Forrás: (YES! A Journal of Positive Futures - Egy lap a pozitív jövőért; 1997 / tavasz)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése