Endgame - Katasztrófa

A modern ember szereti azt állítani magáról, hogy gondolkozása teljesen éber. De ez az éber gondolkozás egy rémálomba juttatott minket, ahol az értelem tükörlabirintusában a kínzókamrák végtelenül ismétlődnek. Ha kijutunk, talán majd felfogjuk, hogy eddig nyitott szemekkel álmodtunk, és az értelem álmai elviselhetetlenek. És akkor, talán, újra elkezdünk csukott szemekkel álmodni.

Octavio Paz

Elterjedt gyakorlat, hogy az írók elrejtik előfeltevéseiket, abban a reményben, hogy az olvasókat megragadja az elbeszélés, és leköti a nyelvi értelmezés, amíg végül az íróéhoz nagyjából hasonló végkövetkeztetésekhez jutnak el, sose tudatosítva, hogy gyakran a kimondatlan indulópontok sokkal fontosabbak a végeredményhez, mint az érvek maguk. Például látsz egy fejet a televízióban, aki megkérdi: „Hogyan tudjuk a legjobban növelni az USA gazdaságát?” Első premissza: Mi azt akarjuk, hogy növekedjen az USA gazdasága. Második premissza: Mi azt akarjuk, hogy létezzen az USA gazdasága. Harmadik premissza: Kiket is takar pontosan az a „mi”?

Én nem fogom elcsúsztatni melletted a premisszákat. A lehető legtisztábban próbálom megfogalmazni őket, hogy ezáltal elfogadhasd vagy elvethesd. Ennek részben az az oka, hogy a civilizációval kapcsolatos kérdések, amivel foglalkozom, a legfontosabb kérdések, amivel akár  egy társadalomként, akár egyénként valaha is szembe kell néznünk. Nem akarok csalni. Nem akarlak se téged, se magam tisztességtelenül meggyőzni (sőt, egyáltalán nem akarok senkit meggyőzni bármire), hanem ehelyett egy jobb megértést keresek, hogy mit lehet tenni (és mit nem), és hogyan (vagy miért nem). E cél érdekében megpróbálom a lehető legjobb áttekinthetőséget – és őszinteséget – elérni, amire csak képes vagyok.

E könyv néhány állítása magától értetődő, néhányat máshol már kifejtettem, néhányat itt is alátámasztok. Természetesen nem tudom felsorolni minden egyes premisszámat, mivel sokuk előlem is rejtve van, vagy a mélyen be van épülve a nyelvbe és az írott szóba (a könyvek például feltételeznek egy kezdetet, közepet és véget). Mégis igyekszem.

Az első premissza, amelyet meg akarok említeni, annyira nyilvánvaló, hogy szégyellem leírni. Pont annyira hülyeségnek tűnik, mint arról beszélni, hogy a tiszta víz és tiszta levegő fontos, és szükséges dolgok, és pont annyira nyilvánvaló, mint a szennyezett levegő, amit belélegzünk, és a víz, amit iszunk. De az önbecsapásra való képességünk és hajlamunk – valójában az önbecsapás szükségessége, amennyiben fenn akarjuk tartani ezt a kultúrát – miatt szókimondónak kell lennem. Az első premissza: A civilizáció nem fenntartható, és sose lehet az. Ez különösen igaz az ipari civilizációra.

Évekkel ezelőtt egy szintén aktivista barátommal, George Draffannal autóztunk együtt. Ő legalább annyira alakította a gondolkozásomat, mint bárki más. Meleg nap volt Spokane-ben. A forgalom lassan csoszogott. Hosszú sor állt a piros lámpa előtt. Megkérdeztem tőle: „Ha bármilyen technológiai szinten élhetnél, mi lenne az?”

Bár George a barátom és aktivista, de goromba is tud lenni. Épp ilyen hangulatban volt. Azt mondta: „Ez egy hülye kérdés. Bármilyen életről elfantáziálgathatunk, de a technológia egyetlen fenntartható szintje a kőkorszaki. Ahol most vagyunk, az csak egy rövidke villanás – egyek vagyunk abból a hat vagy hét generációból, akik valaha hallották a belsőégésű motorok (főleg a kétüteműek) borzalmas hangját – és idővel visszatérünk arra a módra, ahogy az emberek éltek létezésük nagyrészében.  Legfeljebb néhány száz éven belül. Csak az a kérdés, hogy mi marad a világból, mire eljutunk oda.”

Természetesen igaza van. Nem kell ahhoz rakétatudósnak lenni, hogy bármely nem-megújuló erőforrás használatán alapuló társadalmi rendszer definíció szerint fenntarthatatlan; sőt, talán erre bárki rájöhet, aki nem rakétatudós. E kultúrát fenntartani szándékozók reménye valami olyasmi, amit „erőforrás cseré”-nek hívnak, amikor is egy erőforrás kimerülése esetén egy következő veszi át a helyét (bár úgy gondolom, van még egy ennél is elterjedtebb remény, miszerint ha nem veszünk tudomást tetteink következményeiről, akkor azok megszűnnek létezni). Természetesen ez egy véges bolygón csak halogatja az elkerülhetetlent, semmibe veszi az egész folyamat által okozott károkat, és felveti a kérdést, hogy mi marad az életből a legutolsó csere után. Kérdés: Amikor kifogy az olaj, milyen erőforrást fogunk behelyettesíteni, hogy az ipari gazdaság tovább működhessen? Kimondatlan premisszák: a) létezik hasonlóan hatásos erőforrás; b) azt akarjuk, hogy az ipari gazdaság tovább működhessen; c) tovább működtetni többet ér nekünk (jobban mondva a döntéshozóknak), mint az emberi és nem-emberi életek, amelyeket az erőforrás kitermelése, feldolgozása és hasznosítása elpusztít.

Hasonlóan, bármely kultúra, amely megújuló erőforrásokat túlterhel ugyanúgy fenntarthatatlan: ha kevesebb lazac tér vissza évről évre, akkor végül egy se fog. Ha kevesebb őserdő áll évről évre, akkor végül egy se fog. Hasonlóan mondják néhányan, hogy a kimerült erőforrásokat újra cserélve a civilizáció megmenthető még egy darabig. De ez szintén csak tovább tolja az elkerülhetetlent, és tovább károsítja a bolygót. Ez az, amit láthatunk például nagy halászterületek egymás utáni összeomlásában: mivel a gazdaságosabb halak már eltűntek, most már az úgynevezett silány halakat is gyűjtik, és eltűnnek a civilizáció szó szerint telhetetlen gyomrában.

Máshogy megfogalmazva, ha élőlények bármely csoportja (emberek, vagy nem emberek, növények vagy állatok) többet vesz el a környezetétől, mint amit visszaad, természetesen idővel kimerítik a környezetüket, miután vagy tovább kell vándorolniuk, vagy a populációjuk összeomlik (mindez egyébként egyetlen mondatos cáfolata annak, hogy a versengés vezeti az természetes kiválasztódást: ha túlhasználod a környezeted, azzal kimeríted, és te is meghalsz; az egyetlen út a hosszútávú életben-maradásra, ha többet adsz, mint amennyit elveszel. Ilyen egyszerű). Ez a kultúra – a Nyugati Civilizáció – már hatezer éve túlterheli a környezetét, a Közel-Keletről indulva mára elterjeszkedett, hogy kimeríthesse az egész bolygót. Mi másért kellene ennek a kultúrának folyamatosan terjeszkednie? És ezzel összefüggően, mi másért fejlődött ki egy retorika – történetek sorozata, amely megmondja nekünk, mi az embernek való életmód – amely nem csak a folyamatos terjeszkedés szükségességéről, hanem kívánatosságáról, sőt helyességéről is szól – hogy mindig büszkén keressük az új területeket, új felfedezéseket – és ez annyira alapvető premissza, hogy  teljesen láthatatlanná vált? A városok, a civilizáció meghatározó jellemzői mindig azon alapultak, hogy erőforrásokat vesznek el a környező vidéktől, ami elsősorban azt jelenti, hogy egyetlen város se volt soha, és nem is lesz soha önfenntartó, és másrészt saját folyamatos terjeszkedésük érdekében a folyamatosan növelniük kell a területeket, amiket folyamatosan túlhasználnak. Biztos vagyok benne, hogy látod a problémákat, amiket ez felvet, és a végkifejletet, ahova egy véges bolygón ez tart. Ha nem látod, vagy nem akarod látni ezeket a problémákat, akkor sok sikert kívánok politikai vagy üzleti karrieredhez! A kollektív, megszállottságig terjedő kerülése annak, hogy szembenézzünk ennek a végkifejletnek az bizonyosságával, és eszerint cselekedjünk, főleg a következményeket tekintve több mint furcsa.

Még egy újabb megfogalmazása annak, hogy ez az életmód fenntarthatatlan: mivel végsősoron a bolygó egyetlen valódi energiaforrása a Nap (az olajba zárt energia például réges-rég a Napból jött; és most kizárom a nukleáris energiát, mert csak egy elmebeteg gyárt/dolgoz fel olyan anyagokat, amelyek halálosan mérgezőek tíz- és százezer évekig, főként ha a könnyelmű, banális és életellenes dolgokat tekintjük, amire a kapott energiát elhasználjuk: gondoljunk csak a behúzható tetejű stadionokra, részecskegyorsítókra és alumínium sörösdobozokra), bármely életmód, amely több energiát használ, mint ami jelenleg a Napból jön, nem fog fennmaradni, mivel a nem jelenlegi energia – ami az elégethető olajban, elégethető fában (sőt, elégethető emberi testekben) tárolódik – idővel elhasználódik. Amint látjuk.

Többé-kevésbé folyamatosan elámulok az intelligens, és jószándékú emberek számán, akik állandóan mágikus módokon merengenek, amivel a jelenlegi, a világtól eltávolodott életmódunk fenntartható. pont tegnap este kaptam egy e-mailt egy nagyon okos nőtől, aki azt írta „Nem hiszem, hogy tudnánk visszafele menni. Nem hiszem, hogy a gyűjtögető/vadászó élet lenne a megoldás. De lehetséges úgy előre menni, hogy visszaérünk a kör elejére a fenntarthatósághoz?”

A civilizáció működésképtelenségét méri az, hogy nagyon sok becsületes ember többé nem azzal indokolja az előrehaladás lehetőségét és szükségességét, mert az jól szolgál minket, hanem a legfőbb érv mellette (és ugyanez áll a fejlődés konkrét megnyilvánulási formáira, mint a világgazdaság és magas technológia), hogy úgy néz ki, be vagyunk szorulva a helyzetünkbe, és akkor már inkább hozzuk ki a legjobbat egy rossz szituációból. „Itt vagyunk,” szól az érv, „elvesztettük a fenntarthatóságot és a józan eszünk, tehát most már nincs más lehetőség, mint folytatni az ön- és másokat pusztító utunkat.” Mintha csak mivel már felszálltunk a Treblinka felé haladó vonatra, akkor már maradjunk is. Talán véletlenül, vagy (mások által) szándékosan végül mégis valahol másutt kötünk ki, mint a gázkamráknál.

A jó hír az, hogy nem kell „visszafele” menni bármihez, mivel az emberek, és közvetlen evolúciós őseik millió évekig éltek fenntartható módon (vegyük ki a közvetlen szót és évmilliárdokra mehetünk vissza). Nem „emberi természet” elpusztítani saját lakhelyünk. Ha az lenne, már rég megtettük volna, és már nem lennénk itt. Nem is az a helyzet, hogy csak a tudatlanság tartotta (és tartja) vissza a civilizálatlan embereket, hogy úgy rendezzék az életüket, amivel elpusztítják a környezetüket és olyan technológiákat fejlesszenek ki (például olajfinomítók, elektromos hálózatok és gyárak) amelyek elősegítik ezt a folyamatot. Sőt, ha kultúrák közti intelligencia-összehasonlítást szeretnénk végezni, számomra a lakóhely fenntartása az első szempontok közé tartozna, ahonnan kiindulhatnánk. Bárhogy is, amikor a civilizált emberek megérkeztek Észak-Amerikába, a kontinens gazdag volt emberekben és nem-emberekben egyaránt, akik viszonylagos egyensúlyban, és fenntartható módon éltek. Ezt már máshol is alátámasztottam, és sokan mások is, leginkább az Indiánok maguk.

Mivel mint faj alapvetően nem változtunk meg az utóbbi néhány ezer évben, bővel a civilizáció hajnala előtti állapothoz képest, minden új gyermek még mindig egy emberi lény, azzal a képességgel, hogy olyan felnőtt váljék belőle, aki fenntarthatóan éljen egy adott területen, hacsak a gyermeket engedik egy olyan kultúrában felnőni, amely értékeli a fenntarthatóságot, eszerint él, ezt jutalmazza, és olyan történeteket mesél magának, amely ezt megerősíti, és szigorúan megtilt mindenfajta kizsákmányolást, ami ezt felborítaná. Ez természetes. Ezek vagyunk mi.

Ahhoz, hogy továbbra is „előre” haladhassunk, minden egyes gyermekkel el kell feledtetni, hogy mit is jelent embernek lenni, hogy helyette megtanulhassák mit jelent civilizáltnak lenni. Amint a pszichiáter és filozófus R.D. Laing megfogalmazta, „A születés pillanatától kezdve, ahogy a kőkorszaki csecsemő találkozik a huszadik századi anyával, a gyermek ki van téve az erőszak ezen formáinak... amit az anyja és az apja, és az ő szüleik, és az ő szüleik is megtapasztaltak. Ezek az erők főként arra irányulnak, hogy elpusztítsák a legtöbb képességét, és összességében ebben sikeresek is. Mire az új emberi lény eléri a tizenötödik évét, aki marad, egy hozzánk hasonló lény, egy félőrült teremtmény, aki többé-kevésbé alkalmazkodott az őrült világhoz. Korunkban ez a normális.”

Egy másik probléma azzal a feltevéssel, hogy nem tudjuk elhagyni, vagy kiiktatni a civilizációt, mivel ez visszafelé haladás lenne az, hogy ez abból a hitből ered, hogy a történelem egy természetes dolog – mint a víz, amely lefolyik a domboldalon, mint ahogy a tavasz követi a telet – és a társadalmi „fejlődés” (beleértve a technológiait is) oly elkerülhetetlen, mint a személyes öregedés. De a történelem egy specifikus világnézet terméke, egy, amit többek között a környezeti pusztulás is befolyásol.

Megsértve éreztem magam a világtörténelem órák által, amiket az iskolában hallgattam, mert szinte bibliai módon hangoztatták, hogy a világ hatezer évvel ezelőtt kezdődött. Ó, persze a tanárok és a tankönyvírók tettek homályos utalásokat a dinoszauruszok korára, majd gyorsan átsiklottak – szó szerint egy-két mondatban – tíz- vagy százezer évnyi emberi létezés felett, amit az „őstörténet” jelent, inkább elfordítva a tekintetüket ilyen nyilvánvalóan halott témákról. Ezek a futó pillanatok mindig csak rövidke bevezetései voltak az egyetlen emberi történetnek, ami valaha is igazán számított: a Nyugati Civilizáció. Hasonlóan kurtán intézték el a többi kultúrát, ami a Nyugati Civilizációval párhuzamosan létezett (vagy még mindig létezik), vagy más civilizációk, mint az Azték, Inka, Kínai is legfeljebb csak egy rokoni biccentést kaptak, és a nem történelmi kultúrákat mindig csak akkor említették, amikor tagjaikat épp leigázták vagy kiirtották. Végig nyilvánvaló volt, hogy a valódi akció a Közel-Keleten indult a civilizáció „felemelkedésével”, utána a központja áttolódott a Földközi-tenger vidékére, majd Észak- és Nyugat-Európába, Kolombusz Kristóffal és a fiúkkal áthajózta a kék óceánt, és most ott lebeg a 2001. szeptember 11-én megtámadott két város, New York és Washington DC között (valamint kisebb mértékben Hollywoodban). Bármi vagy bárki más, és bármely más hely csak ehhez az elsődleges történethez való kapcsolatában számít valamit.

Nem csak a minden más történet perifériára szorításának nyilvánvaló nárciszizmusa és arroganciája zavart (rasszizmusnak is nevezném, de Európa fehér bőrű őslakosait ugyanolyan rendületlenül mellőzték mint bárki mást), és a hasonlóan nyilvánvaló őrültsége annak, hogy nem a lakóhely és környezet van a történetek központjában, hanem maga a nyelvezet is. A történelem, mondták nekem újra és újra, tanórákon és tankönyvekben, hatezer évvel ezelőtt kezdődött. Azelőtt nem volt történelem. Őstörténet volt. Semmi számottevő nem történt ebben a hosszú sötét időszakban, amikor az emberek barlangokban morogtak (nem számít, hogy a fennmaradt őslakos nyelvek gyakran gazdagabbak, pontosabbak, komplexebbek, mint az angol).

De az igazság az, hogy a történelem tényleg hatezer évvel ezelőtt kezdődött. Az előtt egyéni történetek voltak, de nem volt semmi jelentős társadalmi történet, amiben való gondolkozást mi megszoktuk, főként azért mert a kultúrák ciklikusak voltak (a természet körforgásain alapulók) lineáris helyett (ami a társadalmi csoport által a környező világban létrehozott változtatásokon alapul).

Meg kell vallanom, még mindig nem tetszik a „történelem előtt” kifejezés, mivel ez a történelemhez az elkerülhetetlenség valótlan érzetét adja. Az igazság az, hogy a történelemnek nem szükségszerűen következett be. Nem csak azt mondom, hogy bármely konkrét történet nem elkerülhetetlen, hanem a történelem maga – egyáltalán az, hogy létezzen bármilyen társadalmi történet – nem volt mindig elkerülhetetlen. Jelenleg az, de volt, amikor nem létezett, és valamikor újra meg fog szűnni.

A történelemnek legalább két előfeltétele van, az egyik fizikai, a másik felfogásbeli. Mint mindig a fizikai valóság és a felfogás összekapcsolódnak. Az előbbit illetően a történelmet a változás jellemzi. Egy egyén története úgy tekinthető, mint találkozások és elválások sorozata, növekedés testi méretben és képességekben, majd csökkenés, egy fokozatos kicserélődése a testi erőnek emlékekre, tapasztalatra és bölcsességre. Szilánkok az én történetemből. Egyetemre jártam. Magasugró voltam. Emlékszem a hátborzongató, szinte erotikus élményre, ahogy átsiklom a rúd felett, mely a fejemnél magasabban volt. Késő huszas éveimben vesztettem el a rugóimat. Még mindig gyors futó voltam rövidre ütve a softballt, és lefutva az ütésemet minden egyes alkalommal. A harmincas éveimben egy ízületi gyulladás ellopta a sebességemet, ma úgy futok, mint egy statiszta egy Akira Kurasawa filmben. Húsz éve mérnök voltam. Tizennyolc éve méhész. Tizenhat éve környezeti aktivista lettem. Most egy könyvet írok a civilizáció problémájáról. Nem tudom, hogy fog kinézni a jövőbeli történetem.

A társadalmi történeteket ugyanígy változások jellemzik. A Közel-Kelet erdőtlenítése, hogy megépülhessenek az első városok. A civilizáció első írásos törvényei, amelyek az emberi és nem-emberi rabszolgák tulajdonlásával foglalkoztak. Bronz, majd vas gyártása, amihez az érceket rabszolgák bányászták, és a fémek használata hódításra. Az első birodalmak. Görög Birodalom és próbálkozásai a világ meghódítására. A Római Birodalom és próbálkozásai. Európa meghódítása. Afrika meghódítása. Az amerikai kontinensek meghódítása. Ausztrália, India, és Ázsia nagyrészének meghódítása. A bolygó erdőtlenítése.

Az én egyéni történetemhez hasonlóan nem tudom mi lesz a társadalmunk jövője, se a földé, ami alatta fekszik. Nem tudom, hogy mikor fog leomlani a Grand Coulee gát, sem azt, hogy a lazacok újra benépesítik-e majd a Kolumbia-folyó felső szakaszait. Nem tudom, hogy mikor fogja a Kolorádó újra elérni a tengert, és azt se tudom, hogy összeomlik-e a civilizáció, mielőtt a grizzlymedvék teljesen eltűnnek, vagy a prérikutyák, gorillák, tonhalak, nagy fehér cápák, tengeri teknősök, csimpánzok, orangutánok, foltos baglyak, Kaliforniai piroslábú békák, tigris szalamandrák, tigrisek, pandák, koalák, abalone kagylók, vagy oly sokan mások a kihalás szélén.

A lényeg az, hogy a történelmet a változás hozza létre. Nincs változás, nincs történelem.

És egy napon a történelemnek vége lesz. Amikor az utolsó vasdarab az utolsó felhőkarcolóból is elrozsdásodott, amikor végül a föld, és az emberek a földön, feltéve, ha túlélünk, visszatalálnak valamilyen újfajta dinamikus egyensúlyhoz, akkor nem lesz többé történelem. Az emberek újra a föld körforgásai szerint fognak élni, a nap és a hold és az évszakok körforgásai szerint. És hosszabb ciklusok is lesznek, halak, akik elérik a tengert, majd visszatérnek új élettel teli folyóikba, rovarok, akik évekig alszanak, hogy egy forró nyári délutánon felébredjenek, nyestek, akik több emberi generációnként nagy népvándorlást tesznek, a hótalpú nyulak és a rájuk vadászó hiúzok populációinak emelkedése és visszaesése. És még hosszabb ciklusai a születésnek, növekedésnek és halálnak, hatalmas fák elkorhadása, a folyók kanyargása a medreikben, hegyek felemelkedése és elkopása. Mindezek körforgások, kicsik és nagyok.

Így nézhetünk a történelemre ökológiai szintről. Társadalmi és felfogásbeli szintről, a történelem akkor kezdődött, amikor emberek bizonyos csoportjai bármilyen okból is szert tettek arra a képességre, hogy el tudják mondani, mi is történik. A történet monopolizálása által felállíthattak egy olyan világnézetet, amihez más embereket is meg tudtak nyerni. A történelmet mindig is az uralkodó emberek írták meg. Az alacsonyabb osztályok – és más fajok – bár lehet, hogy nem fogadták el teljesen az események felső osztálybeli hivatalos leírását, de bizonyos mértékben mindegyiküknek igazodnia kellett hozzá.

És ez a fajta igazodás egy sor felfogásbeli következményt von maga után, amelyek közül nem lényegtelen az, hogy képtelenek lesznek elképzelni a történelem nélküli életet, azaz a fenntartható életet, mivel egy fenntartható életmód természetesen nem változtathatná meg nagy mértékben a tájat. Máshogy szólva, ha a történelmet elkerülhetetlennek és természetesnek tartjuk, az lehetetlenné teszi azt a hitet, hogy „visszamehetnénk” egy ipar nélküli társadalomhoz, sőt a civilizálatlansághoz, és megteremti azt a képzetet, hogy ezeket megtenni valójában tág értelemben nem is jelentene visszafelé haladást.  A történelem elkerülhetetlenségének képzete lehetetlenné teszi a fenntartható életet. Az ellenkezője ugyanígy igaz. Amennyiben sikerül felszabadulnunk a történelmi perspektíva fogságából, és visszatérni a körforgásokban való gondolkozáshoz, ami a természetet – és a természetes közösségeket – jellemzi, az előre és vissza fogalmai elvesztik központi szerepüket. Akkor újra egyszerűen csak az élet marad. Megtanulnánk, hogy ne hagyjunk olyan nyomokat a földön, mint például a környezeti pusztulás, amelyek előidézik a történelmet, és végre mi és a teljes élővilág is nagy megkönnyebbüléssel sóhajthatna fel.

(Részlet Derrick Jensen: Endgame című könyvéből,  Mohari András fordítása alapján)