Harcolni fogunk velük, érvényesítjük az akaratunk, elfogjuk vagy ... megöljük őket, amíg nem sikerül a törvényt és a rendet felállítani ebben az országban. Uraljuk a helyzetet, és továbbra is érvényesíteni tudjuk érdekeinket az országban.
Paul Bremer, a megszállt Irak amerikai vezetője
Valami nagyon kellemetlen dolog történik Irakban. Pont a héten egy századparancsnok az USA 1. gyalogos szakaszából (ami, az ország északi részében állomásozik) bevallotta, hogy annak érdekében, hogy az amerikaiakat ölő gerillákról információkat kaphassanak, szükséges, hogy „félelmet ültessenek” a helyi falusiakba. Egy öregasszonyt épp most vittek el a házából, hogy a lányai, és unokái azt hihessék, hogy letartóztatták.
Egy zászlóaljparancsnok ugyanonnan még erősebben fogalmazott. „Kellő mértékű félelemmel és erőszakkal, és sok pénzzel a projectekre, azt hiszem meg tudjuk győzni ezeket az embereket, hogy azért vagyunk itt, hogy segítsük őket” – mondta. Egy olyan faluban jelentette ki ezt, amit az emberei drótkerítéssel vettek körül, amin ott lógott a felirat: „Ez a kerítés az önök védelmében van itt. Ne próbáljanak meg átjutni, mert lelövik önöket.”
Robert Fisk
Egy pár napja Dear Abby felsorolta a lehetséges bántalmazók figyelmeztető jeleit, ezzel a figyelmeztetéssel (ráadásul csupa nagybetűkkel): „HA A PARTNERED EZEKET A JELEKET MUTATJA, IDEJE LELÉPNED.” Követtem a linkjét a családon belüli erőszak áldozatai számára készült segélyhonlapra, amit nagyon hasznosnak találtam. Különösen érdekesnek volt számomra a bemutatkozó oldal utolsó mondata: „Az erőszaktevő először a szeretet és törődés jeleként próbálja magyarázni a viselkedését, és a nőt elsőre még sikeresen is áltathatja ezzel. Később a viselkedése egyre durvábbá válik, és célja az uralom megszerzése a nő felett.” Ez emlékeztetett arra, amit Robert Jay Lifton írt A Náci Doktorok című kiemelkedő könyvében arról, hogy valaki csak akkor tud tömeges kegyetlenséget elkövetni, ha előtte meggyőzte magát, hogy amit tesz az valójában nem káros, hanem éppenséggel jótékony, tehát például a nácik a saját elméjükben nem népirtást és tömeggyilkosságokat követtek el, hanem az „árja faj” megtisztításán dolgoztak. Természetesen ugyanezt naponta látjuk, amint mi civilizáltak nem rabszolgává tesszük a szegényeket és őslakosokat, hanem civilizáljuk őket, és nem elpusztítjuk a természetet, hanem fejlesztjük a természeti erőforrásokat. És személyes szinten is ugyanez érvényesül: milyen ritkán ismeri el valaki, hogy viselkedésének az az oka, hogy ő egy bunkó? Én tudom magamról, hogy amikor rosszul bántam valakivel, előzőleg már szinte mindig teljesen racionalizáltam a cselekedeteimet, és általában el is hittem ezeket a magyarázataimat. Ez a szép a tagadásban: definíció szerint nem veszed észre, ha benne vagy. Nos, az én vétkeim őszintén elég aprók voltak – némi megbántottság lett csak az eredményük – de gyermekkorom óta tűnődök egy sokkal fontosabb kérdésen: elhitte-e az apám azokat a hazugságokat, amiket nekünk mondott a saját erőszakosságával kapcsolatban? Tényleg azt gondolta, hogy azért veri a bátyám, mert rossz helyre parkolt az autóval? Vagy még komolyabban, tényleg hitt magának, amikor egy nappal később teljesen letagadta a verést? Hasonlóan, a hatalomban lévők tényleg elhiszik saját hazugságaikat? A szívük legmélyén (feltételezve, hogy még van nekik ilyen), a Nemzeti Tudományos Alapítvány tudósai tényleg hitték, hogy nincs kapcsolat az atomrobbanásnál is erősebb hanghullámok [amivel a tengerfeneket pásztázták a földlemezek határait (és nem utolsósorban olajat) kutatva] és a környékbeli bálnák halála között? Tényleg elhitték a Nemzeti Tudományos Akadémia biostituáltjai [„megvett” biológusok] hogy nincs kapcsolat a Klamath folyó vízhiánya [amit öntözésre átirányítottak], és a halott lazacok között? Tényleg elhiszi bárki is, hogy az ipari civilizáció nem öli meg a bolygót?
Most térjünk a listára. Nagyban lerövidítettem (és néhány esetben módosítottam) az eredeti kommentárokat, és bár néha a nők is vernek férfiakat (és ebben a kultúrában bizonyosan – ahol mindannyiunk többé-kevésbé őrült – az érzelmi visszaélésekből a nők is kiveszik a részüket), a fizikai erőszak túlnyomóan férfitól ered, így az erőszaktevőről férfiként fogok írni. Ennek ellenére, ha a partnered nő, de illenek rá ezek a leírások, akkor neked is tanácsolt követned Dear Abby nagybetűs tanácsát.
A lista a féltékenységgel kezdődik: Bár a bántalmazó szerint a féltékenység a szeretet jele, valójában a bizonytalanságé és a birtoklási vágyé. Kikérdez arról, hogy kivel beszéltél, flörtöléssel vádol, féltékeny a családdal, barátokkal, vagy gyermekeiddel töltött idődre. Állandóan felhív, vagy váratlanul meglátogat, megakadályozza, hogy munkába menj, mert ott „találkozhatsz valakivel”, leellenőrzi az autód kilométermérőjét.
Ez vezet a második jelhez, az irányító viselkedéshez: Először a bántalmazó azt mondja, hogy aggódik a biztonságodért, jól kell használnod az idődet, vagy jó döntéseket kell hoznod. Dühös lesz, ha „késve” érkezel haza a boltból vagy egy találkozóról, részletesen kikérdez, hogy hova mentél és kivel beszéltél. Végül akár már azt sem engedi, hogy személyes döntéseket hozz a házadról vagy az öltözködésedről, elrakhatja a pénzedet, vagy akár engedélyt kell kérned, hogy elhagyhasd a szobát vagy a házat.
A harmadik jellemző a gyors bevonás. Erősen indít – „Soha nem éreztem magam ennyire jól, mint veled” – és arra törekszik, hogy szinte azonnal teljesen elkötelezd magát neki.
Ezt a nyomulást a negyedik jellemző magyarázza: kétségbeesetten szüksége van valakire, mert nagyon függő típus, hamar rád támaszkodik minden igényében, elvárva, hogy te legyél a tökéletes feleség, anya, szerető és barát. Ezután, ezt a függőségét visszavetíti rád, hogy növelje az irányítását, azt mondva „Ha szeretsz, én vagyok minden, amire szükséged van, és te vagy minden, amire szükségem van.” Mindenben a te dolgod támogatni őt, érzelmileg és a háztartásban egyaránt.
A függősége miatt megpróbál izolálni téged minden erőforrástól. Ha vannak férfi barátaid, „kurva” vagy. Ha vannak barátnőid, akkor leszbikus. Ha közel állsz a családodhoz, akkor „lógsz az anyád nyakán”. A téged támogató embereket azzal vádolja, hogy csak „bajt okoznak”. Esetleg vidéken akarna élni, telefon nélkül, nem engedi, hogy autót vezess, vagy visszatart az iskolába vagy munkahelyre menéstől.
A hatodik jellemző az, hogy másokat okol a saját hibáiért. Ha nem sikeres az életben, akkor biztos valaki betesz neki. Ha hibázott, biztos te zavartad meg, és emiatt nem tudott koncentrálni. A te hibád, hogy az ő élete nem tökéletes.
És a te hibád, ha ő nem boldog. A te hibád, ha ő dühös. „Te dühítesz fel, azzal, hogy nem teszed, amit mondok.” Ha bántalmaznia kell téged, akkor az is a te hibád: végülis te dühítetted fel. És ezt egészen biztosan nem akarod elérni.
Könnyen kiborul. Túlérzékeny. A legkisebb akadályt is személyes támadásként fog fel.
Gyakran kegyetlen állatokkal, vagy legalábbis teljesen érzéketlen szenvedésük iránt, és a gyerekekkel is. Megverheti őket, mert nem képesek azt tenni, amit ő akarna: például elverhet egy kétéves gyereket, mert bepisilt.
Keverheti a szexet az erőszakkal. Ez a játékosság álcája alatt is történhet, ki akarja elégíteni olyan fantáziáit, amiben te tehetetlen vagy, amivel tudtodra akarja adni, hogy a megerőszakolás izgalmas számára. Vagy egyszerűen elhagyja az álcákat.
A következő figyelmeztető jel, hogy merev nemek közötti szerepekben gondolkodik, és megpróbálja megvalósítani őket. Neked otthon kell maradnod, és kiszolgálnod őt. Engedelmeskedned kell neki, nagyrészt azért, mert a nők alacsonyabb rendűek, kevésbé intelligensek, és nem lehetnek teljesek férfi nélkül.
Szavakkal is bántalmazhat, kegyetlen, fájdalmas és lealacsonyító dolgokat mondva. Lekicsinyli az eredményeidet, és megpróbál meggyőzni, hogy nem vagy életképes nélküle. Ezzel esetleg akkor próbálkozik, amikor védtelenebb vagy: például felébreszt, hogy beszélhessen hozzád.
A hirtelen hangulatváltozások egy másik figyelmeztető jel. Egyik percben kedves, a következőben kirobbanóan erőszakos, ami persze azt jelenti, hogy valójában sohase volt igazán kedves.
Vigyáznod kell, ha már bántalmazott mást. Bár bevallhatja, hogy a múltban megütött nőket, de állítja, hogy ők késztették erre. Ex-partnerektől hallhatod, hogy bántalmazó. Fontos megjegyezni, hogy a verés nem szituációfüggő: ha valaki mást vert, valószínűleg téged is fog, nem számít, hogy mennyire tökéletes próbálsz lenni.
Nagyon figyelned kell, ha erőszakkal fenyegetőzik, hogy irányítson. „Beverem a pofád” vagy „Megöllek” vagy „Kitekerem a nyakad”. A bántalmazó megpróbálhat meggyőzni téged, hogy minden férfi fenyegeti a partnerét, de ez nem igaz. Emellett azt is megpróbálhatja beadni, hogy te vagy a felelős a fenyegetéseiért: nem fenyegetne, ha nem lenne rá szükség.
Eltörhet vagy megüthet tárgyakat. Ennek a viselkedésnek két változata létezik: egyik a kedvenc tárgyak elpusztítása büntetésből. A másik a tárgyak erőszakos megütése vagy eldobása, hogy rád ijesszen.
Az utolsó jellemző a listán a veszekedés közbeni erőszak: lefog téged, meggátolja, hogy elhagyd a szobát, lökdös, vagy fellök, kényszerít, hogy meghallgasd.
Bár ezt a listát magában is nagyon érdekesnek találtam, és tekintve, hogy milyen gyakran bántalmaznak nőket (csak az USÁ-ban minden tíz másodpercben megver egy nőt a partnere) nagyon fontosnak is. De különösen érdekesnek találtam amiatt, hogy azonnal nyilvánvaló volt számomra, hogy ezek a figyelmeztető jelek az egész kultúránkra is érvényesek. Vegyük végig még egyszer.
Féltékenység. Ennek a kultúrának az Istene mindig is féltékeny volt. Újra és újra olvashatjuk a Bibliában „Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek.” vagy „Ne járjatok idegen istenek után, azoknak a népeknek istenei közül, a kik körültetek vannak; (Mert az Úr, a te Istened féltőn szerető Isten te közötted), hogy az Úrnak, a te Istenednek haragja fel ne gerjedjen reád, és el ne törüljön téged a föld színéről.” Ma az Isten épp ilyen féltékeny, legyen bár a neve Tudomány, Kapitalizmus vagy Civilizáció. A Tudomány éppoly monoteisztikus, mint a Kereszténység, sőt, annál is inkább, mivel a Tudománynak nem is kell kimondania, hogy féltékeny: annyira internalizáltuk az egyedülállóságát, hogy legtöbbünk elhiszi, hogy ez az egyetlen mód, amivel a világról bármit megtudhatunk: a Tudomány az Igazság. A Kapitalizmus annyira féltékeny, hogy még önmagának szovjet változatát sem tűrhette (mindettő ugyanúgy államilag támogatott parancs alapú gazdaság, ahol a legnagyobb különbségek: a) az állami és vállalati bürokráciák egyesítése a szovjet rendszerben még pazarlóbb és pusztítóbb volt, mint a „kapitalista” rendszerben a két különálló intézményrendszer, amely a termelés közös célját szolgálja; és b) a szovjet Politbürót a Kommunista Párt különböző frakciói uralták, több mint 90 százalékban megszerezve a szavazatokat, amíg az Amerikai Kongresszust a Kapitalista Párt különböző frakciói uralják, több mint 90 százalékban megszerezve a szavazatokat). A Civilizáció pont oly féltékeny, mint a tudomány és a kapitalizmus, szisztematikusan ellehetetlenítve, hogy bárki is nem-utilitáriánus szemmel tekintsen a világra, tehát, hogy nem a rabszolgaságban, nem a függőségekben, hanem kapcsolatokban gondolkodjon. Rengeteg úgynevezett szabadgondolkozó szeret beszélni az emberek tízmillióiról, akiket azért öltek meg, mert nem voltak hajlandóak a Keresztény Szeretet Istenét tisztelni – mivel Isten ugye féltékeny – de igencsak ritkán beszélnek arról a százmilliónyi (őslakos és egyéb) emberről, akiket azért öltek meg, mert nem voltak hajlandóak a Civilizáció által követett Termelés Istenét tisztelni, amely Isten éppoly féltékeny, mint a keresztény Isten, és legfőbb elve az élő anyagból holtat csinálni.
Irányítás. Már néhány napja gondolkodom rajta, hogy mit is írjak ebben a bekezdésbe. Gondoltam, hogy a kötelező iskolarendszerről beszélek, amelynek elsődleges célja a gyerekek akaratának megtörése – elérni, hogy egy helyben üljenek órákig, napokig, hetekig, hónapokig, évekig, azt kívánva bárcsak gyorsabban telne az idő – hogy felkészítse őket a bérrabszolga életmódra. Aztán a reklámok jutottak eszembe, vagy még tágabban a televízió, hogy miként manipulálnak minket egész életünk során messziről olyan emberek, akiknek nem éppen a mi érdekeink lebegnek a szemeik előtt. A közgazdász Paul Baran szavaira gondoltam, „A valódi probléma... hogy meg kell-e tűrnünk egy olyan gazdasági és társadalmi rendet, amiben az egyént a bölcsőtől kezdve úgy alakítják, formálják, ’állítják be’ hogy könnyű prédái legyenek a profit-éhes kapitalista vállalatoknak és zökkenőmentesen működő elemei lehessenek a kapitalista kizsákmányolásnak és degradációnak.” Ekkor eszembe jutott, hogy írhatnék az arcfelismerő szoftverektől, és az azonosító chipek beültetéséről, először háziállatokba, majd emberekbe. Vagy itt egy részlet az U.S. Légierő Tudományos Tanácsadó Bizottságának 1996-os jelentéséből: „Elképzelhetőnek tartjuk olyan elektromágneses eszközök kifejlesztését, amely oly módon tud hatni az emberi testre, hogy segítségével szándékos mozdulatok megakadályozhatóak, irányíthatóak az érzelmek (és így a cselekedetek), elaltat, segít szuggesztiókat beadni, módosítja a rövid- vagy hosszútávú memóriát, egy adott tapasztalatot előidéz vagy töröl. Ez megnyitja az utat sok új távlat előtt a fegyveres konfliktusokban, terrorista-túsz helyzetekben, és a kiképzésben.” Természetesen nem csak elképzelni tudnak ilyesmi fegyvereket: hasonlóak máris működnek. Eszembe jutott a „Joint Vision 2020” [az USA szárazföldi hadseregének fejlesztési terve], aminek célja a „teljeskörű dominancia” elérése. A 2002-es úgynevezett Szülőföld Biztonsági Törvényre gondoltam, amelyet az amerikai Szenátus 90 a 9-hez arányban fogadott el, és amely még a konzervatív író William Safire szerint is azt jelenti, hogy „Minden vásárlás a hitelkártyáddal, minden magazin-előfizetésed, és minden gyógyszer, amit kiveszel, minden website, amit meglátogatsz, és e-mail, amit kapsz vagy írsz, minden egyetemi jegy, amit kapsz, minden bankátutalásod, minden utazásod, és minden rendezvény, amin részt veszel – mindez a bekerülhet a Biztonsági Hivatal centralizált, nagy adatbázisába. Ebben a privát életedről szóló számítógépes dossziéban benne van minden amit kereskedelmi forrásokból összegyűjtenek, továbbá a hivatali információk – útlevél kérelem, jogosítvány és híddíj feljegyzések, bírósági és válási előéleted, tolakodó szomszédaid panaszai az F.B.I.-nak, az egész életed során termelt rólad szóló papírhalmaz, plusz a legfrissebb rejtett kamerás felvételek – és így eljutottunk minden szuperspicli álmához: ’Teljes Információ Tudatosság’ minden egyes amerikai lakosról.” A tudományra gondoltam, amelynek végső (és közvetlen) célja a vad és nehezen kiszámítható természeti világot valami rendezett, bejósolható és irányítható dologgá alakítani. Egyszerűen túl sok példával lehet rámutatni a kultúránk alapvető irányítás-igényére, ahhoz, hogy válasszak. Te választhatsz.
Gyors bevonás: nem tudom, mi lehetne gyorsabb, mint a választási lehetőség, amelyet oly sok karóhoz kötözött indiánnak megadtak, miközben a lábuk fával volt körülrakva: Kereszténység vagy Halál. Egy indián visszakérdezett: Ha áttér a kereszténységre, akkor a mennybe kerül? És ha igen, akkor ott lesz a többi keresztény is? Miután megtudta, hogy mindkét kérdésére igen a válasz, azt mondta, akkor inkább égessék el.
Van még valami a gyorsasággal kapcsolatban. A civilizáció ezen a kontinensen csak néhány száz éve van jelen. Sok része van a kontinensnek, például, ahol én élek, amely jóval rövidebb ideje van kitéve a civilizációnak. De ezen rettentő rövid idő alatt a kultúránk rávitt minket és a tájat a technológia útjára, ezzel szétzúzva a kontinens természetes szerkezetét, rabszolgává téve, terrorizálva és/vagy kiirtva a nem-emberi lakosait, és az emberi lakosoknak a civilizáció vagy halál döntését adva. Máshogy szólva, a civilizáció érkezése előtt már legalább tízezer éve éltek emberek ezen a kontinensen, de könnyen lehet, hogy még sokkal régebb óta, és biztonságosan ihattak a bármely folyóból és patakból. A mi kultúránk rövid itt-tartózkodása alatt nemcsak a patakok és a talajvíz lettek mérgezőek, de még az anyatej is. Ez egy elképesztő, és elképesztően gyors elkötelezettség az ilyen technológia általi életmód (vagy inkább nem-életmód) irányába. Még másképpen mondva: manapság a döntés, hogy rabszolgává tegyenek vagy megöljenek egy folyót azáltal, hogy gátat építenek rá, általában abban a néhány évben belül megszületik, ami szükséges a Környezeti Hatástanulmány megírásához, és az anyagi támogatások begyűjtéséhez. Esetleg ez a folyamat elhúzódhat egy évtizedig, vagy legfeljebb kettőig. De egy ilyen döntést, ha egyáltalán gondolkozni kellene róla, csak generációkon át tartó megfigyelés után szabadna meghozni: honnan is tudhatnád, hogy mi a legjobb bármely tájnak, hacsak nem vagy vele kapcsolatban elég régóta ahhoz, hogy már megismerhetted a ritmusait? Például négy napja récék szálltak le az ablakomon túli tavon. Két napot maradtak, és két napja elmentek. Tavaly is voltak itt, szintén két napot voltak, de ezután néhány nap múlva visszatértek, és maradtak egy hétig. Jövőre is vissza fognak jönni? Nem tudom, még nem vagyok itt elég régóta. És tavaly sok gőte élt a tóban. Majdnem mindennap láttam őket. A récék megettek néhányat (bár ezek a gőték a környékbeli legmérgezőbb lények között vannak, a récék láthatólag nem bánták). Idén nem láttam annyi gőtét. Ez a récék miatt van, vagy miattam, vagy valami egészen más miatt, amit csak akkor értenék meg, ha elég régóta élnék itt, hogy jól ismerjem a helyet? Két éve megijesztett, hogy nincs annyi ebihal, mint ami a megelőző évben volt. Összeomlana a populációjuk? Nos, a következő évben a békák csendesebbek voltak, mivel kevesebb visszatérő egyéves volt köztük, és így még jobban aggódtam. De ezek az új hímek különösen szaporák, a nőstények meg különösen termékenyek lehettek, mert újra egy csomó kövér bébi úszkált. De az ebihalak közül sokat megettek a vízipoloskák kóborló csapatai, sokkal többet, mint két éve. Aggódhatnék? A lényeg az, hogy fogalmam sincs, és nem is fogom tudni, amíg nem vagyok itt évekig, vagy generációkig, amely idő után elkezdeném megtanulni, hogy mi a normális, elvárható vagy kívánatos. Addig viszont bolond lennék, ha valami súlyosan pusztító dolgot cselekednék.
Ha nem élnénk vissza a földdel, egymással és magunkkal, akkor hátradőlhetnénk és nézhetnénk, mit ad a táj magától, mi az, amit nekünk akar adni, mi az, amit tőlünk kíván, mi az, amit tőlünk igényel. Erről szól egy kapcsolat, ha nem vagy visszaélő.
De mi visszaélőek vagyunk, és így egy hegy számára szempillantásnyi idő alatt belekényszerítettük ezt a kontinenst (és a világot) egy kizsákmányoló kapcsolatba. A jó hír az, hogy úgy néz ki a bolygó szakítani akar velünk.
Függőség. Ha egy közösségnek nem kell erőforrásokat importálnia, annak egyik előnye ez, hogy nem függ se a külső erőforrás tulajdonosaitól, se az erőszaktól, ami a tulajdonosok eltörléséhez szükséges, hogy elvehessék, ami az övék. Ha nem tartasz rabszolgákat, annak egyik előnye az, hogy nem függ tőlük se a „komfortjaid és eleganciád”, se az életszükségleteid. Mi mostanra már függővé váltunk az olajtól, a gátak közé szorított folyóktól, ettől a kizsákmányoló életmódtól (vagy megint: nem-életmódtól). Ezek nélkül sokunk meghalna, és majdnem mindenki elvesztené az identitását.
Természetesen mindenki függő. Az életmódunk egyik nagy önteltsége az, hogy azt állítjuk, hogy függetlenek vagyunk a földjeinktől, sőt még a testünktől is: hogy az iható patakok (és tiszta anyatej) és az ép erdők csak luxus. Azt tettetjük, hogy egyszerre elpusztíthatjuk a világot és élhetünk is rajta. Megmérgezhetjük a testünk, és élhetünk benne. Ez őrültség. A Tolowa indiánok függtek a lazacoktól, áfonyabokroktól, őzektől, kagylóktól és így tovább, a környezetüktől. De ezek a mások is függtek a Tolowáktól és egymástól, ez minden hosszútávú kapcsolatban így van.
Néhány napot gondolkoztam, hogy rájöjjek a függőség ezen fajtái közti különbségekre: egyrészről a parazitikus függőség úr és szolga között, másrészről pedig a nagyon is valós függőség, ami alapján minden élet egy másokon alapul. Igaz, bizonyos esetekben a különbség nyilvánvaló: a függőség egyirányú. A természeti világ nem kap semmit abból, hogy leigáztuk, vagy legalábbis semmit, ami segítené (a dioxin nem számít). Bár a rabszolgák általában kapnak élelmet, ruhát és szállást, igencsak jó eséllyel ezeket más életmóddal is megszerezhetnék. De más esetekben a különbségek árnyaltabbak. A diákjaim a börtönben minden bizonnyal kaptak valamit a drogoktól, különben nem használták volna azokat önszántukból. A visszaélő kapcsolatban lévő felnőttek nyilvánvalóan kapnak valamit a kapcsolatból – vagy legalább úgy érzékelik, hogy kapnak valamit – különben elhagynák a bántalmazót. De mit? A legtöbb börtönbeli tanítványom élettörténetét nem éppen a szeretet töltötte ki, hanem olyan extrém kizsákmányolás, amikhez képest az apám egy kellemes ember lenne. Sokuk faji és osztály-elnyomás alatt nőtt fel. A drogok, mint mondják, számukra semlegesíthetik az egyébként elviselhetetlen valóságot. De a dolog még mélyebb: sok őslakos embert ismerek, akik rituálisan (és általában nagyon ritkán) használnak tudatmódosító gyakorlatokat és anyagokat, hogy új ötleteket és perspektívákat találhassanak. Mi a kapcsolat, ha van egyáltalán, a diákjaim droghasználata és az őslakosok rituáléi közt? Nem tudom. A visszaélő kapcsolatokról viszont tudom azt a saját családomból, hogy az anyám teljesen meg volt győződve róla (az apám és az társadalom által), hogy nincs más választása, hogy elhagyni az embert aki bántalmazza még nagyobb szenvedést jelentene. Elveszíthetné a gyerekeit, és talán az életét is. A testi és érzelmi bántalmazás elszenvedéséért cserébe viszont egy szép házban lakhat. De van még valami.
Egész múlt héten két szó jutott mindig az eszembe: mérgező utánzat.
Régen azt gondoltam, hogy a civilizáció a gyenge utánzatok kultúrája. A nemi erőszak a szeretkezés gyenge utánzata. A civilizált háborúk az őslakos hadviselés gyenge utánzatai, amelyek igen gyakran csak sérültekkel, vagy igen kevés áldozattal járnak, és egy mozgalmas játéknak tekinthetők, tehát a civilizált háborúk a játék silány másolatai. A visszaélő kapcsolatok a szerelem silány másolatai. A városok az életközösségek silány másolatai, és az állampolgárság silány másolata annak, amit egy működő közösség tagjának lenni jelent. A tudomány – amelynek alapja a jóslás és extrém irányítási vágy – a silány másolata annak az örömnek, amit barátok és szomszédok igényeinek és vágyainak megjósolása és kielégítése jelent (ez akkor jutott eszembe, amikor a minap láttam a kutyáim örömét abban, hogy megtippelhették, hogy jobbra vagy balra fogok fordulni a séta közben, és éreztem a saját hasonló örömömet irántuk). E kultúrában a módosult tudatállapotoknak a szórakozásra való használata gyenge másolata a hagyományos használatnak. Mindezen másolatok ugyanazt a formát veszik fel, mint az eredeti, de kiveszett belőlük a lélek és a cél.
Nemrég egy barátom meggyőzött arról, hogy ez az elképzelés nem igazán helytálló: a másolat nem csak figyelmen kívül hagyja az eredeti célt, hanem eltorzítja és megpróbálja elpusztítani. . A nemi erőszak a szeretkezés mérgező utánzata. A háború a játék mérgező utánzata. A kapcsolat a rabszolgatartó és a rabszolga közt a házasság mérgező utánzata. A fenébe is, még a házasság is a házasság mérgező utánzata, az olyan valódi kapcsolatoké, amelyben minden fél segíti a másikat hogy még jobban önmaguk lehessenek.
Tetszik a mérgező utánzat kifejezés, de ez még nem segít, hogy a függőségek különböző típusai közti kapcsolatot felderítsük. Megkérdeztem az anyám.
Ő egy szóval válaszolt: – Identitás.
– Tényleg, – mondtam. Fogalmam se volt miről beszél.
– A visszaélőknek nincs saját identitásuk.
Meg akartam kérdezni, hogy mit ért ez alatt, de akkor hirtelen eszembe jutott egy beszélgetés Catherine Kellerrel évekkel ezelőttről, aki egy feminista teológus és filozófus, a From A Broken Web szerzője. Arról beszélgettünk, hogy miként terjednek a visszaélések generációról generációra, és mit tesz ez az erőszak – mind személyes és társadalmi szinten – azzal, hogy kik is vagyunk. Arról beszélt, hogy nem minden kultúra alapult az uralkodáson, és utána a mi kultúránk felemelkedéséről beszélt, és ennek hatásairól: „Egy olyan csoportban ahol a harcos férfiak kerülnek előtérbe és uralják a törzset vagy falut, minden ember a csoportban egy olyan éntudatot alakít ki, ami különbözik a korábbi emberektől, egy olyan éntudatot, amelyben megjelennek azok a védekező mechanizmusok, amit a társadalom kialakít... Másszóval ha mások irányítani próbálnak téged, akkor nagyon nehézzé válik –részben a félelmed miatt – hogy nyílt maradj mások iránt. Igen gyakran a fájdalmat, amit kaptál, továbbadod másoknak. Újra és újra láthatjuk ezt a fájdalomokozást – pusztítást és visszaélést – ami a korábbi megsebzettségből adódik. Végül az éntudatoknak egy rendkívül védekező hálózata marad, amit az uralkodás paradigmája hozott létre. És mivel ilyen védekező éntudatú emberek uralkodnak ezekben a társadalmakban, és a fajta önbántalmazó, közösségpusztító és természetgyilkoló védekezés rákként terjed.”
Megkérdeztem mit ért a védekezés alatt.
Így válaszolt: „Alan Watts szerint a Nyugati kultúra– és én hozzátenném, hogy az uralkodás paradigmájának – egyik legfőbb hallucinációja az a hit, hogy aki valójában vagy, az egy körülzárt egó. Pont ahogy a bőr véd a fizikai világ veszélyeitől, úgy véd az egó a pszichés világ veszélyeitől. Ez a hit vezet ahhoz az éntudathoz, amit szeparatív én-nek neveztem. A szeparált szó etimológiája sokat elárul: két tag kombinációja: a latin „szelf”, se, ami azt jelenti „különálló”, és parare, „felkészíteni”. E kultúra lényege a szeparáció, elkülönítés, amely utat ad az egyéni személyiség kialakulásának.”
Ez elgondolkodtatott az anyámmal való kapcsolatomról. Nagyon közel lakom hozzá – hatszáz méterre – és közel fogok lakni hozzá az élete végéig. Ennek oka részben mindkettőnk egészségi problémái – nekem Crohn-betegségem van, neki látási problémái –, részben az, hogy a családtagom, és minden bizonnyal az is közrejátszik, hogy kedvelem a társaságát. Feltehetőleg ő is az enyémet. Emiatt a huszas éveimben, és a harmincasok elején sok rosszallást kaptam néhány fehér ismerősömtől – barátoktól sose – akik szerint, valami olyantól szenvedek, amit ők szeparációs szorongásnak neveztek, és ahhoz, hogy felnőhessek és teljesen önmagam lehessek messzire el kéne költöznöm. Sose értettem ezt igazán, mivel nekem van saját életem (és anyámnak is), és ez a helyzet – akkor épp kb. nyolc kilométerre laktunk egymástól – jól szolgált mindkettőnket praktikus és érzelmi szinten egyaránt – és mivel én tudtam, hogy az emberi létezés egészében – leszámítva az utóbbi száz évet – elvárt dolog volt, hogy az idősebbek egy gyerekükkel, vagy hozzá közel éljenek. Ez csak egy hirtelen változás. Jelentősnek tűnt az, hogy semelyik őslakos vagy harmadik világbeli barátom nem találta ezt a helyzetet soha semmi másnak, mint elvártnak. Sőt, amikor a fehér ismerőseimnek elmondtam, hogy részben azért tudunk ilyen közel élni, mert nagyon egyértelműen tudok nemet mondani azokra a dolgokra, amiket nem akarok érte megtenni – például nem szeretek élelmiszerboltba menni, így ritkán viszem el őt is oda – bólintanak, és elismerik, milyen jól meghúztam a határaimat. Ha őslakos vagy harmadik világbeli barátaimnak mondtam el ugyanezt, akkor fájdalommal és undorral néztek rám, majd megkérdezték, „de akkor hogy jut el a látási problémáival az élelmiszerboltba?”
Catherine folytatta, „Sok probléma van a hittel, miszerint az elkülönülés alapozza meg a személyiség kialakulását, nem utolsósorban az, hogy nem igazodik a valósághoz. Tudjuk, hogy a fizikai világban nem vagyunk ténylegesen „különállóak”, lélegeznünk, ennünk és ürítenünk kell, és még molekuláris szinten is a határaink átjárhatóak. Ugyanez igaz pszichésen is. Az élet életből táplálkozik, mondta Whitehead, és ha elzárjuk magunkat minden módtól, ahogy szellemileg tápláljuk egymást, az életünk igencsak lapossá válik. Ha védekező módban élünk, nem kapjuk meg azt az állandó szellemi és lelki táplálékot, ami a minket körülvevő rengeteg kapcsolat gazdagságából ered.”
„Ahhoz, hogy az uralkodás rendszere fenntartsa magát, nyilvánvaló jutalmakat kell adnia azoknak, akik a különállóság, kapcsolatnélküliség állapotát fenn tudják tartani. Az embereket be kell avatni és megedzeni ehhez az állapothoz, és ezzel méltóság, sőt a férfiasság érzetét kell társítani, hogy megmaradjanak ebben az önkontrolláló állapotban – azzal szemben, hogy a saját tapasztalataikra figyelnek – és a környezetük uralmának érzetét, amely a lehető legtöbb embert is magába foglalja.”
„Amikor egy olyan társadalom adott, amely úgy rendeződik, hogy a többség munkája a csúcson lévők hasznát szolgálja, akkor erős ösztönzést kapsz, hogy olyan személyiséget alakíts ki, amely eljuttathat a csúcsra. Az egyetlen ilyen személyiség, ami oda vihet, az a fajta, amely által megbéníthatod az empátiádat. Az uralkodás rendszerének fenntartásához létfontosságú, hogy az elit megtanulja ezt az empatikus bénultságot, amely hasonló ahhoz, amit Robert Jay Lifton ’pszichés bénultságnak’ nevez, hogy a elit tagjai megtanuljanak irányítani, és szükség esetén kínozni és ölni, anélkül, hogy maguk lelki sérülést szereznének. Ha a tagok képtelenek lennének erre a lebénulásra, vagy nem készítették fel őket erre elég jól, az uralkodás rendszere összeomlana.”
Ez az oka annak, mondta, hogy a civilizáció oly gyakran beolvaszt az uralkodás rendszerét támadó mozgalmakat. „A jelenlegi társadalomnak könnyen lehet, hogy nagy szüksége van rá,” – folytatta – „hogy az alternatív mozgalmak energiából éljen. Muszáj, hogy szívja a vérünket, részben amiatt, mert egy uralmon alapuló rendszer mindig alultáplált.”
„Miért?”
„Mert amint elszakítjuk magunk az legfontosabb kapcsolatoktól – amelyek leginkább olyanok, mint az amit természetnek hívunk, nincsenek korlátok a dolgok egymáshoz való kapcsolataiban – amint eltávolítjuk magunk attól a módtól, ahogy minden mindenhez kapcsolódik, és ehelyett a jelenlegi civilizációnk céljait követjük, az energiát valahonnan máshonnan kell nyernünk. Bizonyos mértékben jöhet a szegények munkájának, az állatok testének, és állatként kezelt emberek kizsákmányolásából. A nők testének kizsákmányolása sok energiát ad. De a domináns kultúra parazitizmusa vég nélküli, mivel ha egyszer elkülönítetted magad az élet kölcsönösen szabad áramlásától, akkor mesterséges módon kell visszaszerezned.”
Visszatérve az anyámmal való beszélgetéshez, ő azt mondta, „Ez volt az apád problémájának egy része. Nem volt neki saját önálló identitása, egyrészt emiatt volt annyira erőszakos. Mivel a saját identitásában nem volt biztos, szüksége volt rá, hogy a körülötte lévők folyamatosan tükrözzék őt. Amikor én vagy te vagy a testvéreid nem feleltek meg az elképzeléseinek – amikor bármi jelét mutattuk annak, akik valójában vagyunk, és így ezáltal rákényszerítve őt, hogy egy önmagától különböző emberrel álljon szemben – megrémült, vagy legalábbis megrémült volna, ha képes lett volna magának ezt az érzést bevallani. De a rémület túl ijesztő, így inkább dühkitörésbe fordult.”
Ránéztem anyámra. Sose hallottam még tőle ezt az elemzést. Nagyon találónak éreztem. Az is eszembe jutott, hogy ha itt lenne a lektorom, valószínűleg tépné a haját anyám sok zárójeles megjegyzése miatt, ahogy az enyémeimtől is szokta.
Anyám folytatta, „A saját biztos éntudat hiánya miatt volt annyira merev. Ha nem vagy megnyugodva azzal, aki vagy, muszáj másokat rákényszerítened, hogy a te kedvednek megfelelően viselkedjenek. Bármi más ismét túl ijesztő. Ellenben, ha jól érzed magad a saját bőrödben, akkor viszont nem okoz problémát megengedned, hogy mások is önmaguk legyenek körülötted: bízol abban, bárkik is ők és bármit is tesznek, képes leszel megfelelően reagálni. Rugalmas lehetsz, és különbözőképpen tudsz kezelni különböző embereket, attól függően, hogy mire van szükségük tőled. Ő nem tudta ugyanezt megtenni.”
Természetesen ugyanez történik nagyobb léptékben is. Mivel meghaltunk belülről, a világot magát nevezzük halottnak, és áldozataink holttesteivel vesszük körül magunk. Nagyvárosokat építünk, ahol egyetlen vad és szabad lényt nem láthatunk. Csak betont, acélt, aszfaltot.
(Részlet Derrick Jensen: Endgame című könyvéből, Mohari András fordítása alapján)
