Pénz kontra jólét

Pénzvilágunk ahelyett, hogy jólétet teremtene, kiforgat még meglévő vagyonunkból is: közösségeinkből, ökorendszereinkből és termelő infrastruktúránkból

 

Mi ez az őrület? A gazdaság látványosan növekszik. Újabb és újabb rekordok dőlnek meg a tőzsdén. A média attól hangos, hogy az USA gazdasága ismét a legversenyképesebb a világon. Arról biztosítanak bennünket, hogy gazdagabbak vagyunk, mint valaha, és gazdagságunk napról napra tovább növekszik. 
De azt is mondják, hogy nincs elég pénz rá, hogy biztosítható legyen gyermekeink számára a megfelelő oktatás, az egészségügyi ellátás és a szociális védőháló a szegényeknek, a környezet, a természetvédelmi területek megóvása, a munkavállalók létfenntartását garantáló bérezés, a közalapok életben tartása a művészetek és a közszolgálati rádiók érdekében, vagy megfelelő mértékű nyugdíjellátás az időskorúak részére. A hivatalos bölcselkedés szerint: ha gazdagabbak vagyunk is, többé nem tudjuk viselni mindannak a terheit, amiről egyszer már azt gondoltuk, hogy természetesként jár nekünk. Hogyan  lehetséges ez? Mi romlott el? 
 Egy gyors tipp. A probléma minden bizonnyal a legkevésbé sem a pénz hiánya. A világ szinte belefullad. A világ 450 dollármilliárdosának összesített vagyona nagyobb, mint az emberiség felének éves összjövedelme. 
A probléma a következő: egy rabló természetű pénzügyi világrendszer, amelyet az az egyetlen késztetés vezérel, hogy még több pénzt csináljon azoknak, akiknek már egyébként is temérdek van belőle, nagy gyorsasággal meríti ki tényleges tőkénket - az emberi, a társadalmi, a természeti, sőt fizikai mivoltunkban rejlő tőkénket -, amelyektől jólétünk függ. 
Az igazán aggasztó az, hogy közülünk oly sokan váltak készséges cinkosaivá annak, amit a legjobban a pénznek az élet ellen vívott háborújaként lehet leírni. Ez részben abból fakad, hogy képtelenek voltunk felismerni, hogy a pénz nem egyenlő a jóléttel. A jólét valami olyasmi, aminek igazi értéke szükségleteink kielégítésében és vágyaink beteljesítésében rejlik. A modern pénz csak egy számjegy egy darab papíroson, vagy egy elektronikusan rögzített adat egy számítógépen, amely a társadalmi konvenciók által tulajdonosának követelést biztosít valódi vagyontárgyakra. Zavarodottságunkban a pénzre koncentrálunk és elhanyagoljuk azokat  a dolgokat, amelyek ténylegesen biztosítják egy jobb élet fenntartását. 
Meghökkentő, hogy  nyelvünk  is milyen nehézzé teszi a pénz és a valódi jólét közötti kritikus különbség kifejezését.  Képzeljük el, hogy egy lakatlan szigeten találjuk magunkat egy szál egyedül, semmink sincs, ami az életben maradásunkat biztosíthatná, mindössze egy hatalmas börönd, tömve százdolláros bankók kötegeivel. Minden azonnal világosabb lesz. 
Néhány évvel ezelőtt, amikor Malaysiába látogattam, találkoztam az erdőkért felelős miniszterrel. Malaysia erdőpolitikáját fejtegetve elmondta, hogy kiszámította, mennyivel jobban járna az ország, ha teljes mértékben kiirtanák az erdőket, s az eladott fából szerzett tőkét egy bankban helyeznék biztonságba, ahol szépen fiaztatnák azt. A pénzügyi előny számottevő. Egy kopár, az élet jeleit nem mutató holdbéli táj villant át az agyamon, egy olyan világ, amelyet csak bankok népesítenek be, amelyek hű számítógépeikkel az idők végezetéig nem csinálnak egyebet, mint számítgatják az erdők kiárusításából megszerzett profit kamatait. 
A pénz és a jólét közötti különbség nem csupán annak fontos, aki egyszer csak azon kapja magát, hogy balsorsa egy lakatlan szigetre vetette. Alapvető jelentőségű annak megértéséhez is, miért igaz az, hogy egy nemzetként minél több pénzünk van, annál kevesebb valós dolog és forrás felett rendelkezünk. Ez egyben kulcs  a globális gazdasági rendszer mélyben rejlő kórtanának megértéséhez is. 
Pénzkórtan
Most képzeljünk el egy olyan modern pénzgazdaságot, amely két egymással összefüggő alrendszert foglal magába. Az egyik teremti a jólétet. Ez tartalmazza a gyárakat, otthonokat, farmokat, boltokat, a szállítási és hírközlési infrastruktúrát, a bolygó természetes termelőrendszerét. Az emberek dolgozni járnak a gyárakba, kórházakba, iskolákba, üzletekbe, éttermekbe, kiadókba és egyéb helyekre, hogy olyan javakat termeljenek és szolgáltatásokat nyújtsanak, amelyek fennmaradásunkhoz szükségesek. A másik alrendszer termeli és osztja el a pénzt,  kényelmes mechanizmusként szolgálva a jólét megosztásához. Egy egészséges gazdaságban a pénzrendszer a jólét-teremtés engedelmes szolgájaként működik, produktív befektetésekbe szétosztva a valós tőkét, és hozzájárulásuk mértékében jutalmazva mindazokat, akik produktív tevékenységet folytatnak. 
Egy egészséges gazdaságban nem a pénz a domináns érték, s nem is az egyetlen domináns médiuma a cserének. Valóban, a gazdaság egészségének egyik legfontosabb mutatója az elkötelezettség és a viszonosság aktív gazdaságának megléte, amelyben az emberek egy csomó hasznos dolgot tesznek meg egymásnak anélkül, hogy bármilyen pénzügyi hozadékot várnának is el eközben. Az ilyen önkéntes hozzájárulás teremti meg és tartja fenn a bizalom és a kölcsönös gondoskodás rendszerét, amelyből bármely egészséges család, közösség vagy társadalom társadalmi tőkéje képződik. 
A kór akkor hatol be a gazdasági rendszerbe, amikor a pénz - amely egyik oldalról a kereskedelem elősegítésének alkalmas eszköze - az egyének és a társadalom életcéljának meghatározójává lép elő. Az emberi, társadalmi és természeti tőke - amelyektől a társadalmak jóléte függ - feláldoztatik a pénzcsinálás oltárán. Azok, akiknek már van pénzük, azok költségére prosperálnak, akiknek nincs. Ez egy társadalmi kórtan, amelynek a neve: finánckapitalizmus. 
Amikor a pénzeszközök és tranzakciók gyorsabban bővülnek, mint a valódi javak bősége, ez erős jele annak, hogy a globális gazdaság betegeskedik. Egy a McKinsey and Company által készített tanulmány megállapítása szerint 1980 és 1992 között az OECD fejlett országaiban a pénzügyi eszközök kétszer gyorsabban gyarapodtak, mint a mögöttes gazdaságok, és a tanulmány optimistán előre jelezte, hogy a jövőben a pénzügyi növekedés háromszorosa lesz a gazdaság valós outputja növekedésének. [William Greider, One World, Ready or Not - (Egységesült világ, vajon itt van-e már); New York: Simon and Schuster, 1997, 232 old.] Valóban, ahogy a maláj miniszter megjegyezte, a globális gazdaságban a pénz sokkalta gyorsabban növekszik, mint a fák. 
Továbbmenve, a legnagyobb profit azokhoz kerül, akik tisztán csak a pénzzel foglalkoznak. Az 1996-os év vonatkozásában az USA hét legnagyobb bankjának részvényesei átlagosan 44 százalékos osztalékot arathattak. Azok a befektetési alapok, amelyek pénzügyekre specializálódtak, 26,5 százalékos hozamot könyvelhettek el, amellyel alaposan maguk mögé utasították valamennyi ipari ágazatot. A felkapottabb ipari részvényekre specializálódó alapok kénytelenek voltak beérni a szerény második hellyel a maguk 21 százalékával. 
A pénz növekvő dominanciája jól tetten érhető az emberi kapcsolatok növekvő elanyagiasodásában is. Nem is olyan régen, még az állítólagosan legfejlettebb országokban is a felnőtt népesség fele anyagi ellenszolgáltatás nélkül dolgozott az otthona és a közössége fennmaradásáért. Egy egészséges gazdaságban ezek a legalapvetőbb és legfontosabb funkciók között szerepelnek. Ma tipikusan két felnőtt által felvállalt két-három fizető állás szükséges egy háztartás fenntartásához. A gyermekgondozás és a házvezetés vagy elvégzetlen marad, vagy fizetett bébiszitterek és bejárónők feladata lesz. A közszolgáltatások az erre a célra fordítható közpénzek mértékéig a közalkalmazottak munkájává válnak. Ahogy a rokoni gondoskodás társadalmi tőkéje kimerül, a családi és a közösségi élet rendetlenségbe zuhan. 
Piramisok, léggömbök és a globális kaszinó
A közelmúltban Albánia nemzeti válságba jutott annak következtében, hogy egy csalárd piramisjáték összeomlott. A piac útvesztőiben jártas nyugati emberek hitetlenkedve szemlélték az albánok naivitását, amellyel olyan "befektetési" ígéretek csapdájába estek, ahol amellett ígértek havi 25 százalékos hozamot, hogy semmilyen valós üzleti aktivitás nem volt a dolog hátterében. A nemzeti méreteket öltő spekulációs őrület során a parasztok eladták a birkanyájaikat, a városi lakosok pedig a lakásaikat, hogy részesei lehessenek az erőfeszítések nélkül elérhető jólét mannahullásának. Az elkerülhetetlenül bekövetkező összeomlás általános lázadást, gyújtogatást és fosztogatást robbantott ki, amikor az albán kormány képtelennek bizonyult a kárvallottak kárpótlására. 
Azok, akik hajlanak kinevetni az albánokat naivitásukért, először gondolják meg, hogyan reagálnának az olyan javaslatokra, melyek szerint a társadalombiztosítási hozzájárulásokat azon a részvénypiacon kellene befektetni, amely még Alan Greenspan, a Szövetségi Bank elnöke szerint is alaposan túlértékelt. Az olyan árfelhajtó spekulatív pénzügyi léggömb, amely a befektetéseket messze a tényleges értékük fölé hajszolja, kicsit több, mint egy klasszikus piramismódszer  kifinomult variációja. 
A léggömbökbe való befektetés a szerencsejáték egy formája, és nem teljesen naiv. Ki törődik vele, ha nincs is semmi mögötte? A léggömb maga a művelet. A trükk az, hogy tegyünk nagy téteket, de még a kipukkadás előtt szálljunk ki. Ez az idegek játéka. Az egész ügymenet akkor válik igazán izgalmassá, amikor a bankok elismerik ezeket a valójában inflálódott pénzügyi eszközöket, és hitelezéssel újabb spekulációs tőkét pumpálnak a rendszerbe, ami tovább emeli az árakat. Ez a folyamat - melynek során kölcsönöket vesznek fel azért, hogy azokat léggömbökbe fektessék - a kulcs ahhoz, hogy a pénzügyi jólét növekedése gyorsabb legyen, mint a valós jólété. Továbbmenve, amikor egy magasan szárnyaló léggömb kipukkad, és a bankok ott állnak behajthatatlan követeléseik tekintélyes portfolióival, a kormányok már nem tehetnek mást, mint hogy kezesként közbelépjenek a bankcsődök elkerülése érdekében - ahogy ezt az USA kormánya is megtette a Nagy Gazdasági Világválság idején és a legutóbbi hitelválság kapcsán is. Ez megint csak pénzátutalást eredményez, adott esetben az adófizetőktől a pénztulajdonosokhoz. 
A léggömbökre való fogadás csupán egyike azon nyeréssel kecsegtető játékoknak, amelyekkel a globális pénzügyi kaszinó magához csábítja a játékosokat. Vannak olyan lehetőségek is, hogy rövid távú ármozgásokra lehessen spekulálni, egyidejűleg adjanak és vegyenek különböző piacokon pillanatnyi árdifferenciákból való profitálás szándékával, és származékos ügyletekre tegyenek. Ma már a közgazdászok játszi könnyedséggel képesek levezetni, hogy az ilyen ügyletekkel tulajdonképpen milyen jól is jár a társadalom. Közelebb járunk azonban az igazsághoz, ha kimondjuk, hogy mindezek csupán a legális tolvajlás formái, melyek révén egy kisszámú okos a társadalom valós vagyonához való jogokat kisajátítja a maga számára, miközben inkább annak kifosztásához járul hozzá, semmint építéséhez. 
A tőke felélése a pénzcsinálás kedvéért
William Greider legújabb könyvének [One World, ready or Not - (Egységesült világ, vajon itt van-e már)] megállapítása szerint a részvénytársaságok abba a csapdába estek, hogy  a befektetési alapokért versenyre kelnek a tisztán pénzügyi világ  - a várható hozamokat tekintve gyakran jóval kecsegtetőbb - játékaival. A társaságok azon ritka kivételt képező részétől eltekintve, amelyek igazán bevezetett slágertermékekkel és különleges piaci pozícióval rendelkeznek, egy szabályozatlan globális gazdaságban a többségnek nemigen marad más választása, mint hogy gazdasági és politikai súlyát felhasználva megpróbálja költségeit egyre növekvő mértékben áthárítani a közösségre. Egy globális versenygazdaság dinamikája kedvez a költségáthárításnak, mivel a munkavállalókat és a közösségeket egy életre-halálra vívandó küzdelembe kényszerítve ugrasztja egymásnak. A társaságok által felkínált munkalehetőségekért folytatott küzdelemben a munkavállalók és a közösségek rákényszerülnek valós erőforrásaik kimerítésére még nyereségesebbé téve ezzel magukat a cégeket. 
A pénzpiac nyomásának engedelmeskedve a társaságok: 
- Kimerítik a társadalmi tőkét azáltal, hogy a termelést olyan régiókba helyezik át, ahol a korábbinál jóval alacsonyabb a bérszínvonal, vagy az ezzel való fenyegetés révén megtörik a szakszervezeti ellenállást és leszorítják a béreket. A produktív tevékenységek hozama így a dolgozó ember zsebe helyett a pénzemberébe vándorol. Továbbá a bizonytalan és ráadásul a családi létfenntartáshoz elégtelen fizetést nyújtó munkalehetőségek mellett való állandó ön- és családfenntartási törekvés kiváltotta stressz a családok széthullásához, az erőszak elburjánzásához vezet, és a társadalom társadalmi tőkéjének kimerülését eredményezi. 
- Kimerítik az emberi tőkét azáltal, hogy fiatal nőket alkalmaznak, mint például a mexikói maquiladorákat, olyan feltételek mellett, amelyek három-négy év után teljes fizikai kiégésükhöz vezetnek. Amikor aztán látászavaraik támadnak, allergiásokká válnak, veseproblémáik adódnak és az állandósult stresszhatások felmorzsolják teljesítőképességüket, lecserélik őket friss fiatal nők szállítmányával. Ez a gyakorlat elpusztítja az életet és feléli a társadalom emberi tőkéjét. 
- Kimerítik a Föld természeti tőkéjét azáltal, hogy letarolják az erdőket, rabló módon kitermelik a halállományt, az ásványkincseket, hulladékhegyeket építenek, és agresszív piacpolitika révén mérgező vegyi anyagokkal árasztják el a világot. 
- Kimerítik az intézményi tőkét azáltal, hogy szembeszállnak azon környezeti és egyéb szabályozókkal, amelyek alapvető jelentőségűek a társadalom hosszú távú életképessége és egészsége szempontjából. Ezen túlmenően a társaságok még azt is elvárják, hogy a társadalom állami szubvenciókkal, közösségi pénzekből létesült infrastruktúrával és az egyébként méltányos adóterhek elengedésével, de legalábbis mérséklésével is támogassa profitszerző tevékenységüket. Ezzel a közteherviselés nagyobb részét áthárítják a munkavállalókra, továbbá aláaknázzák a kormány hitelességét és teljesítményét alapvető funkcióiban, ilyenformán erodálva a demokratikus kormányzás legitimitását. 
- Kimerítik az üzleti tőkét. A cégmenedzserek rövid távú szemléletmód alkalmazására kényszerülnek még saját menedzseri tevékenységük vonatkozásában is.  Megkurtítják még azon kutatásba és képzésbe való befektetéseiket is, amelyek pedig saját jövőbeni kilátásaik szempontjából is lényegiek lennének. Miközben mindent lefaragnak, aláméreteznek, az agyafúrt alkalmazottak hamar megtanulják, hogy pillanatnyi állásukat ne használják másra, mint ugródeszkának egy jobban fizető állásajánlat felé. Ez a működésmód felmorzsolja magának a társaságnak is a humán-, intellektuális, társadalmi és fizikai tőkéjét. 
Az a  törekvés, hogy még több pénzt csináljunk azok javára, akik már eleve jól állnak azzal - még azon az áron is, hogy kifosszuk a természeti, az emberi, az intézményi és a társadalmi tőkét, amelyeken pedig áll vagy bukik magának a társadalomnak a  túlélési képessége -, a pénzrendszert olyan rákká lényegíti át, amely feléli gazdaszervezetét és végül lerombolja saját magát. 
Ha egy nyilvánosan jegyzett vállalat igazgatótanácsa - melyekben szinte csak férfiakat találunk - azért nem képes a profitot maximalizálni, mert morális averziói vannak a vázolt rablószemléletű praktikákkal szemben, szinte biztosan számíthat arra, hogy a rendszer megsemmisíti őket, még akkor is, ha egyébként nyereséges tevékenységet folytatnak. Ha nem is a részvényesek lépnek közbe, de egy vállalati orvtámadó intrikus-hiéna minden bizonnyal színre lép. 
A Pacific Lumber Company éveken át úttörője volt - Kaliforniában található hatalmas ősfenyveseire támaszkodva - a hosszú távon fenntartható fakitermelés kidolgozásának. Ugyanakkor alkalmazottait is igen nagyvonalú fizetés-kiegészítésekben részesítette, teljesen konszolidálta a nyugdíjalapokat, és még pangó piaci viszonyok mellett sem hajtott végre létszámcsökkentést. A cég jó "polgárnak"  bizonyult. De sanda - a kurzust felváltani szándékozó - törekvéseknek is elsődleges célpontjává vált. Egy rosszindulatú hatalomátvétel során a cégvezetésben az irányítást Charles Hurwitz kaparintotta meg, aki azonnal megduplázta a társaság birtokain található ezeréves fák kitermelését, mintegy másfél mérföld széles folyosót hasítva az erdőségbe. Ahogy gúnyosan mondogatta: "A mi vadonbiológiai kutatóösvényünk". Aztán 55 millió dollárral megcsapolta a társaság 93 milliós nyugdíjalapját, s a maradék 38 milliót egy olyan életbiztosító társaság kötvényeibe fektette, amely nem éppen sikeres befektetéseivel vált híressé. 
A megmaradt ősfenyők pillanatnyilag a környezetvédők elkeseredett utóvédharcának tárgyai, amellyel a végső kipusztítást igyekeznek lehetetlenné tenni. 
A mindennek csak a javát lefölöző, fosztogató  cégszemlélet élesen szemben áll azon cégek magatartásával, amelyek a társadalom iránt felelősséget tanúsítanak, magukra vállalják tevékenységük járulékos környezetvédelmi költségeit, kifizetik a szakszervezetek által meghatározott átlagbéreket, invesztálnak a munkavállalók továbbképzésébe, teljes mértékben állják  a nyugdíjalapok terheit, és fizetik a teljes összegű adókötelezettségeket. Egy olyan rendszerben, ahol a rövid távú profitszempontok az elsődlegesek, a társadalmilag felelősségteljes vállalati magatartás felsorolt jegyei csupán kiküszöbölendő, a hatékonyságot rontó tényezők. 
Az elmúlt néhány év során a pénzpiac követelményeinek megfelelve a legnagyobb vállalatok évi átlag 20 százalékos profitnövekedést produkáltak. 1996-ban az USA azon 30 vállalata, amelyek részvényárfolyamából képződik a Dow Jones Ipari Index, részvényeseinek átlagosan 28,2 százalékos éves osztalékot fizetett. Ez a szint jelentősen meghaladja a korábbi öt év átlagát, a 18,3 százalékot. Minden ilyen növekedés növeli a befektetői elvárásokat és fokozza a nyomást a csúcsmenedzserekre, hogy fenntartsák ezt a szintet bármi áron is. 
A globális vállalat vitathatatlanul a leghatékonyabb eszköze az eddig még soha nem tapasztalt mértékű hatalom- és vagyonkoncentrációnak. Valóban, a világ 100 legnagyobb gazdaságából 51 valamilyen vállalat. A Mitsubishi gazdasága nagyobb Indonéziának, annak az országnak a gazdaságánál, amely a világ negyedik legnagyobb népességű országa és azonkívül irdatlan természeti erőforrásokkal is rendelkezik. 
A pénzügyi rendszer meggyógyítása
A társadalom gyógyulásához először a pénzügyi rendszert kell meggyógyítanunk. Ennek egy olyan kétlépcsős folyamatot kell magában foglalnia, amely csökkenti életünkben a pénz jelentőségét, és visszahelyezi eredeti szerepébe, ahol is a valódi jólét megteremtését és védelmét kell, hogy szolgálja.
- Elkerülhetetlen szükségszerűség a pénzt megfosztani mitikus mivoltától.  A világ egyik vezető - üzleti posztgraduális képzést nyújtó - egyetemén szereztem meg a lehetséges doktori fokozatokat, de soha nem tanultam arról, mi a különbség a pénzcsinálás és a jólétteremtés között, de arról sem, miképp tegyünk különbséget a termelő és a rabló befektetések között. Az ilyen leckéknek alapvető fontosságot kellene tulajdonítani az üzleti életre, vagy a felelős állampolgári magatartásra való nevelésben. 
- Újra kell szőnünk a társadalom természetes szövetét. Egy olyan társadalomban, ahol a kapcsolatokat a szeretet, a nagylelkűség és a közösség határozza meg, a pénz mint közvetítő jelentősége a személyes kapcsolatokban és az erőforrások szétosztásában valószínűleg szembeszökő hanyatlásnak indul. Ez  megköveteli majd a monetáris függőség visszaszorítását és a nem pénz alapú csere visszaállítását egy olyan folyamaton keresztül, amely szelektíven kiszakítja az egyéneket, a családokat és a közösségeket a globális gazdaság rabló intézményeitől való függőségi viszonyukból, csökkenti a vásárlói értelemben vett fogyasztást, ezzel is csökkentve a fizetett munkától való függőséget, fokozza a  alapvető szükségletek kielégítését szolgáló helyi termékek iránti bizalmat és megerősíti valamennyiünk elkötelezettségét a család és a tágabb közösség produktív életében. 
- A valóban monumentális feladat  a pénzügyi rendszer oly módon való újraformálása, hogy az a valódi jólét megteremtésének és védelmezésének legyen hűséges kiszolgálója.

A korrekciós lépéseknek egyebek mellett  feladata, hogy:
1. ne tegyék kifizetődővé a spekulációt;
2. limitálják a pénzügyi léggömbök növekedését;
3. növekvő mértékben ösztönözzék az emberek és közösségeik közötti együttműködést;
4. jutalmazzák a teremtő munkát és a befektetést;
5. teremtsék meg a valós jólétre irányuló igények igazságos osztályozását;
6. ösztönözzék a türelmes és helyi forrásokból táplálkozó, valós pénzügyi eszközökkel megvalósítandó beruházásokat;
7. erősítsék a család és a közösség társadalmi kötelékeit.

Egy kizárólag  az adott város vagy földrajzi régió tagjai által használatos közös helyi pénz szintén egyik eszköze a cél elérésének. A másik, hogy bevezessük a nulla vagy éppen negatív kamatozású pénzt. Azt is fontolóra kell vennünk, hogy vajon van-e értelme a pénzgyártó magánbankok létének, vagy inkább a közösségek és a kormány legyen a megfelelő funkciókkal felruházva. Azon meg végképp igen komolyan el kell gondolkodni, hogy a spekulációs nyereséget alaposan megadóztassuk.  Az ilyen intézkedések célja nem a globális növekedés és verseny előmozdítása,  sokkal inkább, hogy olyan egészséges és virágzó társadalmakat alkossunk, amelyek képesek gazdasági biztonságot nyújtani, és jutalmazzák tagjaik produktív szerepvállalásait, erős és gondoskodó szociális intézményrendszerrel rendelkeznek, továbbá harmóniában élnek a természeti környezettel. Mivel oly kevés tapasztalatunk van az embert és a természetet kedvezményező társadalom megalkotását szolgáló pénzügyi rendszerek kidolgozásában, igen nagy szükségünk van a kreativitásra; nincsenek kipróbált vezérelvek. 
Korunk legjobb elméi közül sokan teljes erőbedobással kutatják annak további módszereit, miként lehetne a pénzügyi rendszer segítségével a világ valós anyagi javaiból még többet átcsoportosítani azok javára, akik már így is a vagyonok többségét ellenőrzésük alatt tartják. De ott vannak azok is, akik azon fáradoznak, hogy a pénz világát egy a valamennyiünk érdekét szolgáló és a természeti környezetet is óvó társadalom szolgálatába állítsák. 
David Korten a Stanford Egyetem posztgraduális közgazdasági képzésében szerezte meg az elnyerhető doktori fokozatokat, tanított a Harvard Egyetem posztgraduális közgazdasági tanszékén, és sok évet töltött Ázsiában a Ford Alapítvány és az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége megbízásából. Szerzője a "Tőkés társaságok világuralma" című kötetnek (Bp. : Kapu Kiadó, 1996. 449 p.), az Ember-központú fejlesztési Fórum elnöke, soros elnöke a Pozitív Jövőért Hálózat vezetőségének, a Yes! kiadója.
Forrás: (YES! A Journal of Positive Futures - Egy lap a pozitív jövőért; 1997 / tavasz)

Élelmiszerválság és spekuláció

Újabb élelmiszerválság a küszöbön?! Egyesek az energiaárak emelkedését
okolják, mások spekulációt sejtenek a válság mögött, egy biztos, milliókat
fog végzetes helyzetbe sodorni.

Mi az a spekuláció?

A modern közgazdaságtanban nem nagyon szeretnek spekulációról
beszélni, a spekuláció már a régmúlté, ma már minden pusztán "befektetésnek"
tekinthető. Minden olyan eset, ahol tőkét használnak arra a célra, hogy a
későbbiekben nyereséget realizáljanak belőle, az színtiszta "befektetés" -
függetlenül attól, hogy az ember egy gyárat épít, vagy éppenséggel csak egy
árfelhajtó manővert hajt végre.

Pedig alapvető különbség van a kettő között. A reálgazdaságba történő
befektetés hozzáadott értéket hoz létre. (pl. egy gyár építés vagy egy
létező üzem bővítése.) - s többek között ez vezethet a vállalati
nyereséghez. Ezzel szemben a spekulációnak pusztán az célja, hogy a javak
árai emelkedjenek, s így realizálódjon a nyereség.

Spekulálni mindennel lehet - árukkal, javakkal, pénzügyi eszközökkel. Ha pl.
egy almatermelő az almaszedés után szándékosan nem viszi el az almáját a
piacra, mert úgy sejti, később magasabb lesz az ára, az már spekuláció -
hiszen az alma beiktatott időhúzás által voltaképpen nem lett "értékesebb" -
nincs hozzáadott érték. Ha ezt nagyon sok almatermelő csinálja, akkor
létrejön az ún. *spekulációs buborék*, és az alma ára jó magasra is
felmehet.

A piacgazdaság "fejlődésével" ez a mechanizmus sokkal
összetettebbé vált, és eljutottunk egy olyan stádiumhoz, ahol már a
spekulátorok határozzák meg az árakat, ők irányítják a piaci folyamatokat.
Ezeket a spekulációkat immáron nem az almatermelők hajtják végre, az innen
származó haszonból a termelő már semmit sem lát.

Halálos spekuláció?

Mindennek az a következménye, hogy még tágabbra nyílik az olló. A folyamat
egyik végén, az élelmiszertermelők még mindig potom árakon adják tovább a
termékeket, a folyamat másik végén, a fogyasztók viszont már olyan drágán
jutnak hozzá, hogy alig tudják megfizetni. Csak a folyamat közepén lévő
spekulánsok járnak jól.

Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) szerint a jelenlegi
áremelkedés leginkább azokat a szegény országokat érintheti, amelyeknek nem
csak a jövedelmük nagyon alacsony, de adottságaik miatt jelentős
élelmiszer-behozatalra is szorulnak. Az így megnövekedett árak több mint 80
kis jövedelmű országnak elviselhetetlen terhet jelenthetnek, s megjósolni
sem lehet, hogy milyen zűrzavar, lázongás várható.

A FAO múlt heti közleményében még azzal csitította a nemzetközi
közvéleményt, hogy az áremelkedések még nem vezettek olyan konfliktusokhoz,
mint két éve. Két nappal a bejelentés után azonban Algériában utcai
zavargásokba torkolltak az élelmiszerárak és a munkanélküliség miatt
szervezett tüntetések. A kirobbant zavargásokban a Guardian szerint hétfőig
legalább három fiatal vesztette életét. És a neheze még csak ezután jön...

Forrás: DEMNET

Választási lehetőség

Nem tudom, mi lehetne gyorsabb, mint a választási lehetőség, amelyet oly sok karóhoz kötözött indiánnak megadtak, miközben a lábuk fával volt körülrakva: Kereszténység vagy Halál. Egy indián visszakérdezett: Ha áttér a kereszténységre, akkor a mennybe kerül? És ha igen, akkor ott lesz a többi keresztény is? Miután megtudta, hogy mindkét kérdésére igen a válasz, azt mondta, akkor inkább égessék el.

http://jand.info/2010/01/a-termeszeti-nepekrol/

Az iskola ellen

Arról, hogy hogyan és miért nyomorítja meg a

gyerekeinket a közoktatás

John Taylor Gatto

---

Harminc évig tanítottam Manhattan néhány legrosszabb és néhány legjobb iskolájában, és ez idő alatt az unalom szakértője lett belőlem. Az unalom mindenütt ott volt a világomban, és ha az ember megkérdezte a gyerekektől – ahogy gyakran tettem –, hogy miért unatkoznak annyira, akkor mindig ugyanazt válaszolták: Mert a feladat hülyeség, mert értelmetlen, mert már ismerik. Azt mondták, valami valódi dolgot szeretnének csinálni, nem csak ücsörögni. Azt mondták, a tanárok láthatólag nem sokat tudnak az adott tárgyról, és világos, hogy nem akarnak többet tanulni róla. És a gyerekeknek igazuk volt: a tanáraik éppen annyira unatkoztak, mint ők.
Az unalom mindennapi jelenség a tanárok életében, és aki egy kicsit is időzött már tanári szobában, az tanúsíthatja, hogy az energiaapály, a nyafogás, a csüggedtség jelen van. Ha megkérdik a tanároktól, hogy miért unatkoznak, rendszerint a gyerekeket hibáztatják, ahogy ez várható is. Ki ne unatkozna, ha faragatlan gyerekeket kellene tanítania, akiket csak az osztályzatok érdekelnek? Ha ugyan érdeklik őket. Természetesen a tanárok maguk is ugyanannak a tizenkét éves kötelező oktatásnak a termékei, amelyik annyira untatja a diákjaikat, és iskolai alkalmazottként jóval szigorúbb szervezetnek a rabjai, mint a gyerekek. Kit lehet hát hibáztatni?
Mindannyiunkat. Ezt a nagyapámtól tanultam meg. Hétévesen egyik délután arról panaszkodtam neki, hogy unatkozom, mire ő keményen fejbe csapott. Azt mondta, hogy a jelenlétében soha többé ne használjam ezt a szót, és hogy ha unatkozom, az egyedül az én hibám, senki másé. Kizárólag az én kötelességem magamat szórakoztatni és tanítani, és akik ezt nem tudják, azok gyerekesek, és lehetőség szerint kerülni kell őket. Megbízni semmi esetre sem szabad bennük. Ez az eset örökre kigyógyított az unalomból, és az évek során itt-ott képes voltam továbbadni a tanulságot néhány figyelemre méltó diáknak. Jobbára azonban hiábavalónak találtam kétségbe vonni a hivatalos elképzelést, miszerint az osztályteremben az unalom és a gyerekesség a természetes állapot. Gyakran kellett szembeszállnom a szokásokkal, sőt, kiforgatnom a törvényt, hogy segítsek kitörni a gyerekeknek ebből a csapdából.
A birodalom persze visszavágott; a gyerekes felnőttek rendszeresen összemossák az ellenállást a hűtlenséggel. Egyszer egy betegszabadságról visszatérve azt tapasztaltam, hogy szándékosan eltüntették a szabadságolásom minden bizonyítékát, a munkaviszonyomat megszüntették, és még a tanítástól is eltiltottak. Kilenc hónapnyi küszködés után sikerült visszaszereznem a tanítási engedélyemet, mikor is egy iskolatitkár tanúsította a cselszövést. Nem szívesen gondolok arra, hogy közben mennyit szenvedett a családom. Mire 1991-ben visszavonultam, minden okom megvolt arra, hogy lényegében a gyerekesség gyárainak tekintsem az iskoláinkat – melyekben gyerekek és tanárok egyaránt hosszú távú, börtönszerű fogságra kényszerülnek. Valójában azonban mégsem értettem, hogy miért is kell ennek így lennie. Saját tapasztalatból tudtam meg azt, amit bizonyára sok más tanár is megtanul útközben, ám a megtorlástól való félelmében magában tartja: ha akarnánk, könnyen és olcsón megszabadulhatnánk a régi struktúráktól, és oktatásban részesíthetnénk a gyerekeket, nem csak iskoláztatásban. A fiatalság legjobb tulajdonságaira bátoríthatnánk őket – kíváncsiságra, kalandra, rugalmasságra, a meglepő éleslátás képességére –, ha sokkal rugalmasabban bánnánk az idővel, a tananyaggal és a tesztekkel, ha igazán hozzáértő felnőttekkel ismertetnénk meg a gyerekeket, és ha minden diáknak annyi önrendelkezést biztosítanánk, amennyire szüksége van ahhoz, hogy időnként némi kockázatot vállaljon.
Csakhogy nem ezt tesszük. És minél többet vizsgáltam az okokat, minél inkább mérnök fejjel gondoltam az iskoláztatás „problémájára”, annál jobban elmentem a lényeg mellett: Mi van, ha nincs „probléma” az iskoláinkkal? Mi van, ha nem azért olyanok, amilyenek – nem azért dacolnak annyira a józan ésszel és a gyerekek tanulásáról szerzett hosszú tapasztalattal –, mert valamit rosszul csinálunk, hanem azért, mert valamit jól csinálunk? Lehetséges, hogy George W. Bush véletlenül igazat szólt, amikor azt mondta, hogy „egy gyermeket sem hagyunk lemaradni”? Lehetséges, hogy az iskoláinkat arra tervezték, hogy egyetlen gyerek se nőjön fel igazán?
Tényleg szükség van iskolára? Nem az oktatásra gondolok, hanem csak a kötelező iskoláztatásra: naponta hat óra, heti öt napon át, az év kilenc hónapjában, tizenkét évig. Tényleg szükséges ez a halálos gyakorlat? És ha igen, akkor miért? Ne bújjunk az olvasás, írás és számolás magyarázata mögé, mert 2 millió boldog otthoni tanuló (homeschooler) bizonyosan rácáfolt már erre az elcsépelt indoklásra. Vagy ha mégsem, tekintélyes számú jól ismert amerikai sosem ment át a tizenkét évnyi darálón, amelyen a gyerekeink ma átmennek, mégsem lett a világon semmi bajuk. George Washington, Benjamin Franklin, Thomas Jefferson, Abraham Lincoln? Persze, valaki tanította őket, de nem egy iskolarendszer termékei voltak, és egyikük sem „érettségizett” egyetlen középiskolában sem. Az amerikai történelem nagy részében a gyerekek általában nem jártak iskolába, mégis admirálisok lettek az iskolázatlanokból, mint Farragut; feltalálók, mint Edison; iparmágnások, mint Carnegie és Rockefeller; írók, mint Melville, Twain és Conrad; sőt még tudósok is, mint Margaret Mead. Valójában egészen a közelmúltig nem is tekintették már gyereknek azt, aki betöltötte a tizenharmadik életévét. Ariel Durant, aki férjével, Willel egy hatalmas és nagyon jó többkötetes világtörténelmet írt, tizenöt évesen boldog házasságban élt – és ki állíthatja okkal, hogy Ariel Durant tanulatlan volt? Talán iskolázatlan, de nem tanulatlan.
Arra tanítottak (vagyis iskoláztak) bennünket ebben az országban, hogy a „sikert” az „iskolázás” rokon értelmű szavának tartsuk, vagy legalábbis függvényének, ám történetileg ez nem igaz sem intellektuális, sem pénzügyi értelemben. És világszerte ma is sokan találnak módot arra, hogy a saját oktatásukat a túlságosan is gyakran a börtönökre hasonlító kötelező középiskolai rendszeren kívül oldják meg. Akkor hát miért keverik össze az amerikaiak az oktatást egy éppen ilyen rendszerrel? Pontosan mi is a nyilvános iskoláink célja?
A tömeges kötelező oktatás 1905 és 1915 között vetette meg a lábát az Egyesült Államokban, noha jóval korábban eszelték ki, és szinte az egész tizenkilencedik század folyamán szorgalmazták. Nagyjából három dologgal indokolták a családi élet és a kulturális hagyományok e hatalmas felforgatását:

1. Hogy jó embereket neveljenek.
2. Hogy jó állampolgárokat neveljenek.
3. Hogy mindenkiből a lehető legjobbat hozzák ki.

Ezekkel a célokkal még ma is rendszeresen előhozakodnak, és legtöbben ilyen vagy olyan formában a közoktatás küldetésének tisztességes meghatározását látjuk bennük, akármilyen messze vannak is az iskolák a megvalósításuktól. Csakhogy egyáltalán nincs igazunk. A hibánkat súlyosbítja az a tény, hogy országunkban számos és meglepően következetes feljegyzés árulkodik a kötelező oktatás igazi céljáról. Itt van például a nagy H. L. Mencken, aki az 1924. áprilisi The American Mercury folyóiratban azt írta, hogy a közoktatás célja nem az,

hogy fajunk fiatal tagjait tudással vértezzük fel, és felébresszük az értelmüket. … Semmi sem állhat távolabb az igazságtól. A cél … egyszerűen az, hogy a lehető legtöbb egyént süllyesszük le ugyanarra a biztos szintre, hogy szabványosított polgárságot tenyésszünk és neveljünk, hogy elfojtsuk a véleményeltérést és az eredetiséget. Ez a célja az Egyesült Államokban… és ez a célja mindenütt másutt is.

Mencken neves szatíraíró volt, ezért esetleg kísértést érezhetünk, hogy túlzó gúnyként félresöpörjük ezt a részt. A cikkében azonban nyomon követi a saját oktatási rendszerünknek mintául szolgáló oktatási rendszert egészen a ma már eltűnt, de soha el nem felejtendő katonaállamig: Poroszországig. És bár minden bizonnyal tudatában volt annak az iróniának, hogy nem sokkal korábban hadban álltunk Németországgal, a porosz gondolkodás és kultúra örökösével, Mencken itt teljesen komolyan írt. Oktatási rendszerünk valóban porosz eredetű, és ez valóban aggodalomra ad okot.
A furcsa tény, hogy iskoláink porosz eredetűek, újra meg újra felbukkan, ha egyszer már tudja az ember, hogy keresnie kell. William James sokszor utalt rá a századfordulón. Orestes Brownson, Christopher Lasch The True and Only Heaven című 1991-es könyvének hőse, az 1840-es években nyilvánosan elítélte az amerikai iskolák poroszosítását. Horace Mann „Hetedik éves beszámoló”-ja (Seventh Annual Report) a Massachusettsi Állami Oktatási Bizottságnak (Massachusetts State Board of Education) 1843-ban lényegében diadalének Nagy Frigyes országához, és felhívás iskolarendszerének átvételére. Aligha meglepő, hogy a porosz kultúra elkerülhetetlennek látszott Amerikában, tekintve, hogy már elég korán kapcsolatban voltunk ezzel az utópista állammal. A függetlenségi háborúban egy porosz volt Washington segédje, és annyi német ajkú telepedett le itt 1795-re, hogy a Kongresszus fontolgatta a szövetségi törvények német nyelvű kiadását. A megdöbbentő azonban az, hogy olyan buzgón átvettük volna a porosz kultúra legrosszabb jegyeit: egy oktatási rendszert, amelyet szándékosan arra terveztek, hogy középszerű intellektust termeljen, megbénítsa a belső életet, megtagadja a tanulóktól a jelentős vezetői képességeket, és gondoskodjon a polgárok engedelmessé és csonkává válásáról, hogy ezzel „kezelhetővé” tegye a népességet.
James Bryant Conant – aki a Harvard elnöke volt húsz évig, első világháborús mérgesgáz-szakértő, a második világháborúban a Manhattan Project egyik vezetője, a háború után a németországi amerikai zóna főbiztosa, a 20. század egyik igazán meghatározó személyisége – volt az, akitől először tudomást szereztem az amerikai oktatás valódi céljairól. Nélküle valószínűleg nem lenne ilyesféle és ilyen fokú egységesített tesztelés, mint amilyet ma élvezünk, és nem lennénk megáldva ilyen rettentő nagy, egyszerre 2000-4000 tanulót raktározó középiskolákkal, mint amilyen a híres Columbine High a Colorado állambeli Littleton városban. Nem sokkal a visszavonulásomat követően elővettem Conant 1959-es könyv terjedelmű The Child, the Parent, and the State esszéjét (A gyermek, a szülő és az állam), és meglehetősen felkeltette a kíváncsiságomat azzal, hogy futólag megemlíti, hogy a mai iskolák egy 1905 és 1930 között szervezett „forradalom” eredményei. Forradalom? Nem megy bele részletesen, viszont a kíváncsi és tájékozatlan olvasót Alexander Inglis 1918-as Principles of Secondary Education (A középfokú oktatás elvei) című könyvéhez irányítja, amelyben „az ember egy forradalmár szemével látta ezt a forradalmat”.
Inglis, aki után előadást neveztek el a Harvardon az oktatásról, tökéletesen világossá teszi, hogy az amerikai kontinens kötelező oktatását pontosan arra szánták, amire Poroszországét az 1820-as években: hogy ötödik hadoszlopként beépüljön a bimbózó demokratikus mozgalomba, amely azzal fenyegetett, hogy képviselethez juttatja a parasztokat és a proletárokat a tárgyalóasztalnál. A modern, iparosított kötelező oktatás egyfajta sebészi bemetszést volt hivatott ejteni az alsóbb osztályok eljövendő egységén. Válasszuk szét a gyerekeket tantárgyak szerint, korosztályok szerint, a vizsgák alapján való állandó rangsorolás szerint, és sok más kifinomultabb módon, így aztán valószínűtlen, hogy az emberiség tudatlan, gyerekkorukban szétválasztott tömegei valaha is újra veszélyes egységbe tudnának rendeződni.
Inglis hat alapvető funkcióra osztja a modern oktatás célját – az igazi célját; ezeknek bármelyikétől égnek áll azoknak a haja, akik ártatlanul elhitték a már említett három hagyományos célt:

1. A szabályzó vagy beillesztő funkció. Az iskolák a parancsokra adott rögzített válaszokat hivatottak kialakítani. Ez persze eleve teljesen kizárja a kritikus ítélőképességet. Emellett nagyjából végez azzal az elképzeléssel, hogy hasznos vagy érdekes anyagot kellene tanítani, mert a reflexszerű engedelmesség addig nem vizsgálható, amíg nem tudjuk, hogy képesek vagyunk-e rávenni a gyerekeket nevetséges és unalmas dolgok megtanulására – és elvégzésére.
2. Az egységesítő funkció. Akár „konformitási funkciónak” is nevezhetnénk, mert az a célja, hogy a lehető legegyformábbá váljanak a gyerekek. Az alkalmazkodó emberek kiszámíthatók, ez pedig jókora segítség azoknak, akik nagy munkaerőt szeretnének hasznosítani és irányítani.
3. A diagnosztikai és irányító funkció. Az iskola a diákok megfelelő társadalmi szerepét hivatott meghatározni. Ezt a bizonyítékok matematikai és anekdotaszerű naplózásával éri el. Úgy mint az „emberről készített állandó jellegű feljegyzésekkel”. Igen, van ilyen.
4. A megkülönböztető funkció. Amint „diagnosztizálták” a társadalmi szerepüket, a gyerekeket szerepük szerint csoportosítani kell, és csak annyit kell képezni őket, amennyit a társadalmi gépezetben a rendeltetési helyük megkíván – semmivel sem többet. Ennyit arról, hogy a legjobbat hozzuk ki a gyerekekből.
5. A kiválasztó funkció. Ez egyáltalán nem az emberi döntésekre vonatkozik, hanem Darwin elméletére a természetes kiválasztódásról – arra alkalmazva, amit ő „kitüntetett fajoknak” nevezett. Röviden úgy szól az elképzelés, hogy a tenyészállomány tudatos javításával igyekszünk előmozdítani a folyamatokat. Az iskolák arra valók, hogy az alkalmatlanokat – rossz jegyekkel, felzárkóztató képzéssekkel és egyéb büntetésekkel – elég jól megjelöljék ahhoz, hogy a társaik elfogadják őket alsóbbrendűnek, és ezzel gyakorlatilag kizárják őket a szaporodási sorsjátékokból. Erre valók azok a kis sértések első osztálytól fogva: hogy a mocsok folyjon le a csatornába.
6. A felkészítő funkció. Az ezekben a szabályokban benne foglalt társadalmi rendszernek szüksége lesz egy gondnokokból álló elit csoportra. Ezért a gyerekek egy kis részét csendben megtanítják arra, hogy miként igazgassák ezt a folytatódó projektet, hogy miként felügyeljék és irányítsák a szándékosan lebutított és szárnyaszegett népességet azzal a céllal, hogy a kormány akadálytalanul ténykedhessen és a vállalatok soha ne fogyjanak ki az engedelmes munkaerőből.

Sajnos ez a célja a kötelező közoktatásnak ebben az országban. És aki azt hiszi, hogy Inglis egy meglehetősen cinikus nézetekkel bíró elszigetelt különc, annak tudnia kell, hogy aligha ő volt az egyetlen, aki síkra szállt ezekért az elképzelésekért. Conant – Horace Mann és mások ötleteire építve – maga is fáradhatatlanul kampányolt az amerikai iskolarendszer ugyanilyen szellemben való megszervezéséért. Az olyan emberek, mint George Peabody – aki délen útnak indította a kötelező oktatás ügyét –, bizonyára tudták, hogy a porosz rendszer nemcsak ártalmatlan választókat és alázatos munkaerőt hoz létre, hanem lényegében egy esztelen fogyasztókból álló csordát is. Idővel sok ipari óriás felismerte, hogy micsoda óriási haszon rejlik ebben a közoktatás révén tartott és gondozott csordában – köztük Andrew Carnegie és John D. Rockefeller.
Tessék. Most már tudja az olvasó. Nincs szükségünk Karl Marx elméletére az osztályok közti nagy harcról ahhoz, hogy belássuk: az összetett – gazdasági vagy politikai – vezetésnek érdekében áll lebutítani, demoralizálni, megosztani az embereket, és eldobni azokat, akik nem alkalmazkodnak. Az osztály keretbe foglalhatja a vállalkozást, mint amikor Woodrow Wilson 1909-ben a Princeton Egyetem akkori elnökeként a következőt mondta a New York City School Teachers Association (New York-i tanárok szövetsége) tagjainak:

Azt szeretnénk, ha az emberek egyik osztálya liberális oktatásban részesülne, egy másik, minden társadalomban szükségszerűen sokkal nagyobb osztályuk pedig lemondana a liberális oktatásról, és sajátságos nehéz fizikai munkára készülne fel.

Ám az ezeket a célokat megvalósító undorító döntések mögötti indítékok nem szükségszerűen alapulnak az osztályon. Eredhetnek puszta félelemből, vagy abból a mára gyakorivá vált hitből, hogy a „hatékonyság” a legfőbb érték, nem a szeretet, a szabadság, a nevetés vagy a remény. Mindenekfölött eredhetnek egyszerű kapzsiságból.
Elvégre hatalmas vagyon felhalmozásával kecsegtetett egy tömegtermelésen alapuló gazdaság, amelyben szervezésénél fogva a nagy vállalatot részesítik előnyben a kis céggel vagy a családi gazdasággal szemben. A tömegtermelés azonban tömeges fogyasztást igényelt, és a huszadik század fordulóján a legtöbb amerikai erkölcstelenségnek és esztelenségnek tartotta olyasmit vásárolni, amire valójában nem volt szüksége. E tekintetben a kötelező oktatás égből pottyant áldás volt. Az iskolának nem kellett közvetlenül arra nevelnie a gyerekeket, hogy azt gondolják, szüntelenül fogyasztaniuk kell, mert még valami ennél is jobbat tett: arra ösztönözte őket, hogy egyáltalán ne is gondolkodjanak. Ezzel pedig könnyű célpontjává váltak a modern kor egy másik nagy felfedezésének – a marketingnek.
Mármost nem kell ahhoz marketinget tanulnunk, hogy tudjuk, melyik két embercsoportot lehet mindig rávenni a szükségletükön felüli fogyasztásra: a függőket és a gyerekeket. Az iskola egészen jó munkát végzett a gyerekeink függővé tételével, ám a gyerekekké alakításukkal kiválót. Ez sem véletlen. A teoretikusok Platóntól Rousseau-n át egészen a mi Dr. Inglisünkig tudták, hogy ha a gyerekeket minden felelősségüktől és függetlenségüktől megfosztva össze tudjuk zárni egymással, aztán kizárólag a kapzsiság, irigység, féltékenység és félelem közönségessé tevő érzéseinek megélésére bátorítjuk őket, akkor idősebbek lesznek ugyan, de sosem nőnek fel igazán. Az egykor jól ismert Public Education in the United States (Közoktatás az Egyesült Államokban) című könyvének 1934-es kiadásában Ellwood P. Cubberley azt részletezte és dicsőítette, hogy hogyan hosszabbította meg 2-6 évvel a gyerekkort az iskolák folytonos kibővítésének stratégiája – pedig akkoriban a kötelező iskoláztatás még egészen új volt. Ugyanez a Cubberley – aki a Stanford's School of Education dékánja volt, tankönyvíró a Houghton Mifflin kiadónál, Conant barátja és levelezőtársa a Harvardon – a következőt írta Public School Administration című könyvének 1922-es kiadásában:

Az iskoláink … gyárak, melyekben a nyersanyagot (gyerekek) megformázzuk és megmunkáljuk … És az iskolának az a feladata, hogy a diákjait a meghatározott előírásoknak megfelelően készítse el.

Mai társadalmunkból nézve teljesen világos, hogy mik voltak azok az előírások. Az érettség életünknek szinte minden területéről eltűnt mára. A válást megkönnyítő jogszabályok következtében nem kell munkálkodni a kapcsolatokon; a könnyű hitelek következtében nincs szükség pénzügyi önuralomra; a könnyen elérhető szórakoztatás következtében nem kell megtanulnunk szórakoztatni önmagunkat; a kényelmes válaszok következtében nem kell kérdéseket feltenni. Egy gyerekekből álló nemzetté váltunk, boldogan lemondunk az ítélőképességünkről és az akaratunkról a buzdító politika és a hízelgő reklám előtt, melyek sértenék az igazi felnőtteket. Tévékészülékeket veszünk, aztán megvesszük a látnivalókat is a tévéhez. Számítógépeket veszünk, aztán megvesszük a látnivalókat is a számítógéphez. Edzőcipőt veszünk 150 dollárért, ha kell, ha nem, és aztán másikat veszünk, ha túl korán tönkremegy. Városi terepjárókat vezetünk, és még akkor is elhisszük a hazugságot, hogy egyfajta életbiztosítást jelentenek, amikor éppen felborulunk velük. És ami a legrosszabb: a szemünk sem rebben, amikor Ari Fleischer azt mondja, hogy „vigyázzunk, mit beszélünk” – még akkor sem, ha emlékszünk arra, hogy valamikor régen az iskolában még azt hallottuk, hogy Amerika a szabadok földje. Egyszerűen ezt is bevesszük. Az iskoláztatásunk gondoskodott róla – rendeltetése szerint.
Most pedig jöjjön a jó hír. Ha egyszer megértjük a modern iskoláztatás rejtett logikáját, akkor elég könnyű elkerülni a trükkjeit és a csapdáit. Az iskola alkalmazottakat és fogyasztókat nevel a gyerekekből; neveljünk vezetőket és kalandorokat a sajátjainkból. Az iskola reflexszerű engedelmességre neveli a gyerekeket; tanítsuk meg a sajátjainkat kritikusan és önállóan gondolkodni. A jól iskolázott gyerekek hamar unatkozni kezdenek; segítsünk a sajátjainknak a belső életük kialakításában, hogy aztán sose unatkozzanak. Ösztönözzük őket arra, hogy a komoly, a felnőtt dolgokkal foglalkozzanak történelemben, irodalomban, filozófiában, zenében, művészetekben, közgazdaságban, teológiában – mindazzal, amit a tanárok elég jól ismernek ahhoz, hogy elkerüljék. Tegyük próbára a gyerekeinket azzal, hogy elég egyedüllétet biztosítunk számukra ahhoz, hogy megtanulhassák élvezni a saját társaságukat, hogy belső párbeszédet folytathassanak. A jól iskolázott embereket az egyedülléttől való rettegésre kondicionálták; állandóan társaságot keresnek a TV, a számítógép, a mobiltelefon és a felszínes, gyorsan megkötött és gyorsan felbontott barátságok révén. A gyerekeinknek sokkal értelmesebb életet kellene élniük, és élhetnek is.
Először azonban rá kell ébrednünk arra, hogy mik is valójában az iskoláink: fiatal elmékkel kísérletező laboratóriumok, a vállalatok társadalma által megkövetelt szokások és magatartásminták fő kitermelőhelyei. A kötelező oktatás csak mellékesen szolgálja a gyerekeket; a valódi célja az, hogy szolgákká tegye őket. Ne hagyjuk meghosszabbítani a sajátjaink gyerekkorát, egyetlen nappal sem. Ha David Farragut kiskamaszként át tudta venni egy elfoglalt angol hadihajó parancsnokságát, ha Thomas Edison tizenkét évesen újságot tudott készíteni, ha Ben Franklin ugyanennyi idősen el tudott szegődni egy nyomdász mellé tanoncnak (és később át tudta rágni magát egy olyan tananyagon, amely a Yale egy mai végzősének is sok lenne), akkor nem lehet megmondani, mire lehetnek képesek a gyerekeink. Egy hosszú élet, és a nyilvános iskola lövészárkaiban eltöltött harminc év után arra jutottam, hogy zseniből annyi van, mint a szemét. Csak azért fojtjuk el magunkban a zsenit, mert még nem jöttünk rá, hogy hogyan irányítsunk egy tanult férfiakból és nőkből álló népességet. Azt hiszem, a megoldás egyszerű és ragyogó. Hagyjuk, hogy önmagukat irányítsák.

Az iskoláztatás rejtett programja

Daniel Quinn

2000 

---

Gyanítom, nem mindenki tudja a hallgatóságból, hogy ki vagyok, vagy hogy miért hívtak meg önök előtt beszédet tartani. Végül is sosem írtam könyvet se az iskoláztatásról, se az iskolamentes oktatásról (unschooling), de még csak cikket sem. Neveztek már sok mindennek: futuristának, bolygófilozófusnak, marsi antropológusnak. Nemrégiben kultúrakritikusként mutattak be egy közönségnek, és azt hiszem, ez a legtalálóbb kifejezés. Amint tapasztalni fogják, mai beszédemben megkísérlem kultúránk és fajunk történelmének nagyobb összefüggéseibe helyezni az iskoláztatást és az iskolamentes oktatást.
Azok kedvéért, akik nem ismerik a munkáimat, először is elmondom, hogy mit értek a „mi kultúránk” alatt. Nem terhelem önöket meghatározásokkal, hanem inkább bemutatok egy ismérvet, amelyet bárhol a világon alkalmazhatnak. Ha a világban valahol hét lakat alatt tartják a táplálékot, és az ott élő embereknek dolgozniuk kell a megszerzéséért, akkor önök a mi kultúránk emberei között vannak. Ha azonban esetleg Brazília vagy Új-Guinea belsejében vannak egy őserdőben, akkor azt fogják tapasztalni, hogy nincs hét lakat alatt a táplálék. Egyszerűen ott van szabadon, és vehet belőle bárki, aki csak akar. Egy miénktől gyökeresen eltérő kultúrához tartoznak az arrafelé élők, akiket gyakran őslakosoknak, kőkori embereknek, vagy törzsi embereknek neveznek.
Először az 1960-as évek elején kezdtem kultúránk sajátságaira figyelni, amikor elhelyezkedtem az oktatási anyagok akkori élvonalbeli kiadójánál, a Science Research Associatesnél. A húszas éveim közepén jártam, és ugyanolyan teljesen szocializálódott ember voltam, mint bármelyik szenátor, buszvezető, mozicsillag vagy orvos. A világegyetemről és benne az emberiség helyéről vallott alapvető felfogásom rendíthetetlen volt, és teljesen bevett.
Csakhogy feszültségekkel teli időket éltünk akkoriban, bizonyos módon még a mainál is feszültségekkel telibbet. Manapság sokan tudatában vannak, hogy az emberi élet könnyen veszélyben lehet, ám ez a veszély valamiféle homályosan meghatározott jövőben van, húsz, ötven vagy száz évnyire. A hidegháborúnak azokban a leghidegebb napjaiban viszont mindenki azzal a tudattal élt, hogy szó szerint bármelyik pillanatban figyelmeztetés nélkül bekövetkezhet egy atomholokauszt. Gyakorlatilag csak egy gombnyomás választott el tőle.
Az emberi élet nem hunyna ki egészen egy ilyen holokausztban. Bizonyos módon ennél is rosszabb lenne a helyzet. Néhány órán belül nemcsak a kőkorszakban találnánk magunkat, hanem a szinte teljes tehetetlenség állapotában is. Elvégre a kőkorszakban az emberek tökéletesen jól éltek élelmiszeráruházak, bevásárlóközpontok, vaskereskedések nélkül is, és mindazon bonyolult rendszerek nélkül, amelyek gondoskodnak arról, hogy ezek a helyek tele legyenek a számunkra szükséges cikkekkel. Pár óra leforgása alatt zűrzavar és anarchia törne ki városainkban, és a létszükségleti cikkek mindörökre eltűnnének az áruházak polcairól. Napokkal később mindenütt éhínség lenne.
Az életben maradtak nem ismernék a kőkorszaki ember számára magától értetődő készségeket – a saját környékükön termő ehető és ehetetlen növények megkülönböztetésének képességét, a vadállatok becserkészésének, megölésének, valamint húsuk elkészítésének és tartósításának képességét, és a legfontosabbat: a környezetükben található anyagokból való eszközkészítés képességét. Önök közül hányan tudnak irhát pácolni? Kötelet készíteni nyersanyagokból? Követ pattintani? Hát még fémet olvasztani nyers ércből. Az évezredek során kifejlődött mindennapos kőkorszaki készségek elvesznének.
Mindezt nyíltan elismerték azok az emberek, akik egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy olyan életet élünk, amilyet az embernek az idők kezdetétől fogva szántak; akik egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy a gyerekeink pontosan azt tanulják az iskolákban, amit tanulniuk is kell.
Az SRA-nál megbíztak egy új, nagy matematikai programon való munkával, amelyen már jó pár éve dolgoztak Clevelandben. A munkám első évében készültünk kiadni az óvodásoknak és az első osztályosoknak szóló programot. A második évben a másodikasoknak szóló programot, a harmadikban a harmadikasoknak szólót, és így tovább. Az óvodásoknak és első osztályosoknak szóló programon dolgozva észrevettem valami igazán figyelemre méltót. Ezekben az osztályokban a gyerekek az idejük nagy részében olyasmit tanulnak, amit senki sem tud nem megtanulni, aki kultúránkban nő fel. Például megtanulják az elsődleges színek nevét. Hűha, képzeljék csak el, hogy hiányoznak az iskolából aznap, amikor a kék színt tanulják. Életük hátralevő részében azon tűnődnének, milyen színű is az ég. Megtanulják megmondani az időt, megtanulnak számolni, összeadni és kivonni, mintha legalábbis e kultúrában bárki elmulaszthatná a megtanulásukat. És persze megkezdik az olvasás elsajátítását. Ingoványos talajra lépek ugyan, de javaslok egy kísérletet. Vegyünk 30 gyereket két osztályra bontva, tanítsuk őket egyformán, kapják ugyanazokat a tankönyveket az iskolai évek alatt, ám az egyik osztályt egyáltalán ne tanítsuk olvasásra, a másikat pedig tanítsuk a szokásos módon. Nevezzük Quinn-sejtésnek amit most mondok: a tizenkét év végén mindkét osztályban egyformán tudnak majd olvasni. Azért merek biztosan előállni ezzel a sejtéssel, mert a gyerekek végső soron ugyanúgy tanulnak meg írni, ahogy beszélni: úgy, hogy olvasó emberek társaságában vannak, és képesek akarnak lenni arra, amire ezek az emberek képesek.
Ekkoriban jutott eszembe a következő kérdés: Ahelyett, hogy két-három évig olyasmikre tanítjuk a gyerekeket, amiket amúgy is elkerülhetetlenül megtanulnak, miért nem olyasmikre tanítjuk inkább őket, amiket amúgy nem feltétlenül fognak megtanulni, és amiket abban a korban éppenséggel még élveznének is? Például a csillagok alapján való tájékozódást. A bőrcserzést. Az ehető és ehetetlen dolgok megkülönböztetését. Hajléképítést az elejétől kezdve. Szerszámkészítést nyersanyagokból. Kenukészítést. Az állatok nyomának követését – mindazokat az elfeledett ám még ma is értékes képességeket, amelyekre valójában a civilizációnk épül.
Persze senkinek sem kellett elmondanom az ötletemet, hogy tudjam, miként fogadnák. Teljesen szocializálódott emberként én magam is meg tudtam magyarázni, hogy miért egészen őrült ötlet ez. Azt az életmódot folytatjuk, amelyet az idők kezdetétől az embereknek szántak, és a gyerekeinket éppen erre az életre készítettük fel. Az előttünk élt emberek vademberek voltak, épp csak nem barmok. Akik továbbra is úgy élnek, mint őseink, azok vademberek, épp csak nem barmok. Jó, hogy a világ megszabadult tőlük, és jól tettük, hogy az utolsó szálig megszabadultunk tőlük, no meg a nevetségesen primitív képességeiktől.
Az iskolákban felkészítettük a gyerekeinket, hogy bátran lépjenek ki az egyetlen teljesen emberi életbe, amely valaha is létezett ezen a bolygón. Az iskolában szerzett képességek nemcsak sikert hoznak nekik, hanem mély személyes beteljesülést is minden szinten. Mit számított az, hogy egész életükben csupán valami agyat bénító gyári munkát végeztek? Tudtak mondatot elemezni! El tudták magyarázni a különbséget Petrarca és Shakespeare szonettjei között! Tudtak négyzetgyököt vonni! Be tudták bizonyítani, hogy miért egyenlő a derékszögű háromszög átfogójának négyzete a befogók négyzetének összegével! Tudtak verset elemezni! El tudták magyarázni, hogyan fogadja el a kongresszus a törvényjavaslatokat! Minden valószínűség szerint fel tudták vázolni az amerikai polgárháború gazdasági okait. Olvasták Melville-t és Shakespeare-t, miért ne olvasnák hát el most Dosztojevszkijt és Racine-t, Joyce-t és Beckettet, Faulknert és O'Neillt? A polgári oktatás – óvodától a 12. osztályig – persze mindenek fölött felkészítette a gyerekeket, hogy szerepüket teljesen ellátni képes résztvevői legyenek a mi nagyszerű civilizációnknak. Az érettségi-osztó ünnepséget követően készen álltak magabiztosan lépdelni bármilyen cél felé, melyet kitűztek maguk elé.
Természetesen akkoriban (ahogy most is) mindenki tudta, hogy a polgári oktatás nem vitt véghez ilyesmit. Akkoriban – ahogy most is – úgy látták, hogy valami különös baj van az iskolákkal. Csődöt mondtak e csábító ígéretek valóra váltásában – rettenetes csődöt. Hát igen, a tanárokat nem fizették meg eléggé, úgyhogy mi mást várhat az ember? Fölemeltük a tanárok fizetését – újra meg újra meg újra –, és az iskolák még mindig csődöt mondtak. Hát igen, mi mást várhat az ember? Az iskolák rozzantak voltak, világítás nélküliek és hervasztóak. Újakat építettünk – tízezernyit, százezernyit –, és az iskolák még mindig csődöt mondtak. Hát igen, mi mást várhat az ember? A tananyag ósdi volt és használhatatlan. Korszerűsítettük a tananyagot, minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy használhatóvá tegyük – és az iskolák még mindig csődöt mondtak. Akkoriban – ahogy most is – minden héten olvasni lehetett valami okos új ötletről, amely biztosan „rendbe hozza” az iskoláinkat, bármi bajuk legyen is: nyitott osztályterem, csoportban tanítás, vissza az alapokhoz, több házi feladat, kevesebb házi feladat, semennyi házi feladat – fel sem tudnám sorolni mindet. Száz meg száz ilyen okos ötletet valósítottak meg – ezernyit –, és az iskolák még mindig csődöt mondtak.
Kultúránkban minden médium azt mondja nekünk, hogy az iskolák azért vannak, hogy felkészítsék a gyerekeket a sikeres és embert beteljesítő életre a civilizációnkban (és ezért csődöt mondanak). Ez vitathatatlan, ez kétségtelen, ez kérdéses sem lehet. Az Izmaelben azt írtam, hogy Kultúra Anya hangja szól hozzánk minden cikkből az újságokban és folyóiratokban, minden filmből, minden prédikációból, minden könyvből, minden szülőből, minden tanárból, minden iskolaigazgatóból, és azt mondja az iskolákról, hogy azért vannak, hogy felkészítsék a gyerekeket a sikeres és embert beteljesítő életre a civilizációnkban (és ezért csődöt mondanak). Ha kilépünk a kultúránkból, ez a hang többé nem tölti be a fülünket, így aztán feltehetünk néhány új kérdést. Mi van akkor, ha az iskolák nem mondanak csődöt? Mi van akkor, ha pontosan azt teszik, amit valójában várunk tőlük – ám amit nem kívánunk megvizsgálni és bevallani?
Rendben van, az iskolák elég rosszul készítik fel a gyerekeket a civilizációnkbeli sikeres és embert beteljesítő életre, de miben kiválóak? Nos, először is remekül távol tartják a fiatalokat a munkaerőpiactól. Nem lesznek tizenkét vagy tizennégy évesen bérből és fizetésből élők, hanem továbbra is csak fogyasztók maradnak – és több milliárd dollár értékű árut fogyasztanak a szülők munkával megkeresett pénzén. Képzeljék csak el, mi történne a gazdaságunkkal, ha az iskolák hirtelen becsuknák kapuikat. Ötvenmillió aktív fogyasztó helyett hirtelen ötvenmillió munkanélküli fiatalunk lenne. Teljes gazdasági katasztrófa lenne ez.
Természetesen egészen más volt a helyzet kétszáz évvel ezelőtt, amikor még elsősorban agrártársadalom voltunk. A fiatalok az elvárásnak és a szükségnek megfelelően tíz-tizenkét éves korukban munkásokká váltak. A tömegek számára tökéletesen megfelelőnek tartották a négy-, öt- vagy hatosztályos oktatást. A társadalom jellegének változása miatt azonban kevesebb fiatalra lett szükség a gazdaságokban, és a gyermekmunka elleni törvények beiktatását követően hamarosan lehetetlen volt gyárakban dolgoztatni a tíz-tizenkét éveseket. Gondoskodni kellett arról, hogy ne legyenek az utcán – hol is lennének jobb helyen, mint az iskolában? Természetesen új anyagokat kellett a tananyagba illeszteni, hogy legyen mivel eltölteni az időt. Nem nagyon számított, hogy mi legyen az. Jegyezzék meg mindegyik állam fővárosának nevét. Jegyezzék meg, hogy melyik államnak mik a fő termékei. Tanulják meg, milyen lépcsőkön megy át egy törvényjavaslat a Kongresszusban. Senkit sem érdekelt, hogy a gyerekek tudni akarták-e mindezt, vagy szükséges-e tudniuk – vagy hogy valaha is szükséges lesz-e. Senki nem volt kíváncsi rá, vagy soha senki nem vette a fáradságot, hogy kiderítse, vajon a tananyaghoz adott anyagokat megjegyezték-e. Az oktatók nem akarták tudni ezt, és valójában mi különbséget jelentett volna? Nem számított, hogy amint megtanulták, rögtön el is felejtették őket. Elment vele valamennyi idő. A törvény kimondta, hogy mindenkinek nélkülözhetetlen a nyolcosztályos oktatás, így a tananyagok készítői anyagot szolgáltattak a nyolcosztályos oktatáshoz.
A gazdasági világválság alatt égetően fontos lett, hogy a fiatalokat a lehető legtovább távol tartsák a munkaerőpiactól, így aztán kiderült, hogy minden polgár számára nélkülözhetetlen a tizenkét osztályos oktatás. Ezúttal sem nagyon számított, hogy miféle anyaggal töltik el az időt, feltéve, hogy némileg elfogadható az az anyag. Tanuljanak meg verset elemezni, még akkor is, ha felnőttként soha többé nem olvasnak egyetlen verset sem. Olvassanak el egy nagyszerű klasszikus regényt, még akkor is, ha felnőttként soha többé nem olvasnak el egyet sem. Tanuljanak világtörténelmet, még akkor is, ha egyik fülükön bemegy, a másikon meg ki. Tanulják meg az euklédeszi geometriát, még akkor is, ha két évvel később egyetlen tételt sem tudnak bebizonyítani – akkor sem, ha az életük múlik rajta. Mindezt és sok-sok más dolgot persze azzal igazoltak, hogy hozzájárulnak a sikerhez és a gazdag beteljesüléshez, melyet ezek a fiatalok majd felnőttként megtapasztalnak. Kivéve persze, hogy nem így volt. Csakhogy erről senki sem akart tudni. Senkinek sem jutott volna eszébe az érettségi után öt évvel levizsgáztatni ezeket a fiatalokat, hogy kiderüljön, mennyi minden maradt meg bennük. Senkinek sem jutott volna eszébe megkérdezni tőlük, hogy valójában mennyi hasznát vették a tananyagnak, vagy hogy mennyiben járult hozzá sikerükhöz és emberi beteljesülésükhöz. Mi értelme lenne az oktatásuk értékelésére kérni őket? Végül is mit tudtak ők arról? Ők csak érettségizők voltak, nem pedig képesített nevelők.
A második világháború végén senki sem tudta, hogyan alakul majd a gazdasági helyzet. A hadiipar eltűnésével az ország vajon visszazuhan a háború előtti gazdasági válságba? Kezdte az a hír járni, hogy a polgári oktatásnak igazából magában kellene foglalnia négy évnyi egyetemet is. Mindenkinek egyetemre kellene járnia. A gazdaság további növekedése hatására azonban engedni kezdtek ebből az elvárásból. Négy év egyetem bizonyára jót tesz az embernek, ám nem volt része a polgári oktatásnak, amely végül is tizenkét osztályos maradt.
A háborút követő jó esztendőkben gyakran több álláshely volt, mint rendelkezésre álló dolgozó, s ekkoriban kezdték úgy látni, hogy az iskoláink kudarcot vallanak. Kapósak voltak az ügyes munkások, és világosan látszott, hogy az iskolából kikerülő gyerekek nem sokkal tudtak többet a száz évvel korábbi hatodikas végzősöknél. „Átvettek” mindent, amit az idő eltöltésére a tananyaghoz adtak: verseket elemeztek, mondatszerkezetet ábrázoltak, tételeket bizonyítottak, egyenleteket oldottak meg x-re, átrágták magukat sok ezer oldalnyi történelmen és irodalmon, rengeteg irodalmi dolgozatot írtak, ám többnyire szinte semmi sem maradt meg bennük mindebből – és mi hasznuk lett volna abból, ha megmarad? Üzleti szempontból ezek az érettségizők alig ütötték meg a foglalkoztatáshoz szükséges szintet.
Persze akkorra a tananyag már szentírással ért fel, és túl késő volt beismerni, hogy a programot sosem arra tervezték, hogy hasznos legyen. A nevelők a következőt válaszolták az üzleti köröknek: „Többet kell adnunk a gyerekeknek ugyanabból – több elemezendő verset, több ábrázolandó mondatot, több bizonyítandó tételt, több megoldandó egyenletet, több elolvasandó történelmet és irodalmat, több irodalmi dolgozatot, és így tovább.” Senki sem akarta bevallani, hogy a programot a fiatalok munkaerőpiactól való távol tartására hozták létre – és hogy ebben legalább átkozottul remek munkát végzett.
A fiatalok távol tartása a munkaerőpiactól azonban csak a felét teszi ki az iskolák remek munkájának. Az őslakosoknál – a törzsi társadalmakban – a gyerekek tizenhárom-tizennégy éves korukra befejezik azt, ami mi a saját nézőpontunkból „oktatásnak” neveznék. Készen állnak az „érettségire” és a felnőtté válásra. Ezekben a társadalmakban ez azt jelenti, hogy 100%-ig képesek az életben maradásra. Az öregek egy csapásra mind eltűnhetnének, s akkor sem lenne zűrzavar, anarchia és éhínség e fiatal felnőttek között. Minden nehézség nélkül képesek lennének folytatni az életüket. A szülők képességei és technikái közül semmi sem veszne el. Ha úgy akarnák, egészen függetlenül élhetnének attól a törzsi szerkezettől, amelyben fölnevelték őket.
Tőlünk azonban mi sem áll távolabb, mint hogy a gyerekeink képesek legyenek a társadalmunktól függetlenül élni. Nem akarjuk, hogy az érettségizők 100%-ig képesek legyenek az életben maradásra, mert akkor megtehetnék, hogy kiszállnak a mi kis gondosan felépített gazdasági rendszerünkből, és azt teszik, amihez csak kedvük van. Nem akarjuk, hogy azt tegyék, amihez csak kedvük van; azt akarjuk, hogy pontosan két választásuk legyen (feltételezve, hogy nincs saját vagyonuk): Szerezzenek állást, vagy menjenek egyetemre. Nekünk mindkét választás megfelel, mert szükségünk van állandó utánpótlásra kezdő dolgozókból, emellett szükségünk van orvosokra, ügyvédekre, fizikusokra, matematikusokra, pszichológusokra, geológusokra, biológusokra, iskolai tanárokra, és így tovább. A polgári oktatás mindezt szinte maradéktalanul teljesíti. Az érettségizők kilencvenkilenc egész kilenc tized százaléka e két lehetőség közül választ.
És meg kell jegyeznünk, hogy az érettségizőink garantáltan kezdő dolgozók. Azt akarjuk, hogy a létra legalsó fokát kelljen megragadniuk. Mi értelme lenne olyasmire tanítani őket, ami lehetővé tenné, hogy a létra második vagy harmadik fokát ragadják meg? Azokra a fokokra az idősebb testvéreik kapaszkodnak fel. És ha az idei érettségizők a második vagy harmadik fokot ragadnák meg, akkor ki végezné el a munkát legalul? A dolgozókat fölvevő üzletemberek folyton arról panaszkodnak, hogy az érettségizők semmit sem tudnak, gyakorlatilag semmilyen hasznos készségre nem tettek szert. Valójában azonban hogyan is lehetne ez másként?
Amint látják, az iskoláink nem mondanak csődöt, csak éppen olyasmiben érnek el sikert, amit nem vagyunk hajlandók észrevenni. Nem hibája a rendszernek, hanem jellegzetessége, hogy olyan érettségizőket állít elő, akiknek nincsenek készségeik, akik nem képesek életben maradni, és akik kénytelenek dolgozni vagy éhezni. A rendszernek ezt kell tennie ahhoz, hogy a dolgok továbbra is úgy menjenek, ahogyan most mennek.
Az iskoláztatás szükségességét támasztja alá a kultúra két állandósult mítosza. Az első és legártalmasabb szerint a gyerekek nem hajlandók tanulni, hacsak nem kényszerítik rá őket – az iskolában. Része magának a gyerekkor mítoszának, hogy a gyerekek utálják a tanulást, és minden áron igyekszenek elkerülni. Természetesen akinek van gyereke, az tudja, micsoda képtelen hazugság ez. A gyerekek csecsemőkoruktól kezdve a világ legfantasztikusabb tanulói. Ha egy négy nyelvet beszélő családban nőnek fel, akkor három-négy éves korukra négy nyelven fognak beszélni – egyetlen iskolában töltött nap nélkül, pusztán a családtagjaik közt időzve, mert borzasztóan szeretnék, ha képesek lennének arra, amire a családtagjaik. Akinek van gyereke, az tudja, hogy milyen fáradhatatlanul kíváncsiak. Amint képesek kérdezni, szüntelenül kérdezősködnek, gyakran az őrületbe kergetve szüleiket. Kíváncsiságuk kiterjed mindenre, amit el tudnak érni, ezért van az, hogy a szülők hamarosan jó magasra tesznek – és ha lehet, hét lakat alá zárnak – mindent, ami törékeny, veszélyes, vagy nem gyerek kezébe való. Mind ismerjük a gyerekbiztos kupakokról szóló vicc igazságát: ez az a fajta, amelyet csak a gyerekek tudnak kinyitni.
Akik azt hiszik, hogy a gyerekek ellenállnak a tanulásnak, azoknak a leghalványabb fogalmuk sincs arról, hogy miként is fejlődött ki az emberi kultúra. A kultúra nem más, mint az egyik nemzedékről a következőre hagyott tanult viselkedések és információk összessége. Az evés vágyát nem a kultúra közvetíti, ám az ehető táplálék felleléséről, összegyűjtéséről és feldolgozásáról szóló tudást igen. Az írás feltalálása előtt egyszerűen elveszett minden, amit egy nemzedék nem adott tovább – lett légyen az egy módszer, egy dal, a történelem egy részlete. Az őslakosok körében – azoknál, akiket még nem pusztítottunk ki – rendkívül teljes a tudás közvetítése, de persze nem 100%-ig teljes. Mindig lesznek olyan hétköznapi személyes történetek, amelyeket az idősebb nemzedék magával visz a sírba. A létfontosságú dolgok azonban nem vesznek el.
Abból adódik ez, hogy a tanulás vágya éppen úgy bele van drótozva a gyerekekbe, ahogyan a szaporodás vágya a felnőttekbe. Genetikus dolog. Ha létezett valaha olyan emberfaj, amelynek gyerekeit természetük nem hajtotta tanulásra, akkor már rég eltűnt, mert nem lehetett kultúrahordozó.
A gyerekeket nem kell ösztönözni, hogy megtanuljanak mindent a körülöttük levő világról; a természetük már eleve hajtja őket, hogy megtanulják. Az őslakosoknál a gyerekek a serdülőkor kezdetére mindig megtanulnak mindent, amire felnőttként szükségük lesz.
Gondoljanak erre a következőképpen. Az ember biológiai óráján általánosságban két ébresztő van beállítva. Amikor születéskor megszólal az első ébresztő, az óra csörgése azt mondja: tanulj, tanulj, tanulj, tanulj, tanulj. Amikor a serdülőkor kezdetén megszólal a második ébresztő, az óra csörgése azt mondja: párosodj, párosodj, párosodj, párosodj, párosodj. A tanulj, tanulj, tanulj hang sosem tűnik el teljesen, ám viszonylag halk lesz a serdülőkor beköszöntével. Ekkor a gyerekek már nem akarják követni a szüleiket a tanulás táncában. Inkább egymást szeretnék követni a párosodás táncában.
Mi persze nagy bölcsen úgy döntöttünk, hogy a génjeink által szabályzott biológiai órát semmibe kell venni.
A legtöbb ember azért fogadja el az iskolát, mert az iskolázatlan gyerek azt tanul, amit akar, és akkor tanulja meg, amikor akarja. Ezt tűrhetetlennek tartják, mert meg vannak győződve arról, hogy a gyerekek egyáltalán semmit sem akarnak tanulni – és hogy ezt bebizonyítsák, az iskolásokra mutatnak. Nem veszik észre, hogy az iskolás kort még el nem ért gyerekek tanulási görbéje meredeken a magasba szökik – ám gyorsan a vízszinteshez közelít, amikor iskolások lesznek. A legtöbb harmadikasnál vagy negyedikesnél szinte teljesen ellaposodik. A tanulás, úgy, ahogy van, egy unalmas, fájdalmas élmény lett, melyet lehetőség szerint szeretnének elkerülni. Még egy oka van azonban annak, hogy az emberek irtóznak attól a gondolattól, hogy a gyerekek azt és akkor tanulnak, amit és amikor akarnak. Nem fogja mindenki ugyanazokat a dolgokat megtanulni! Egyesek sosem fogják megtanulni a verselemzést! Egyesek sosem fognak megtanulni mondatot elemezni vagy irodalmi dolgozatot írni! Egyesek sosem fogják elolvasni a Julius Caesart! Egyesek sosem fogják megtanulni a geometriát! Egyesek sosem fognak békát boncolni! Egyesek sosem fogják megtanulni, hogy hogyan fogadja el a Kongresszus a törvényjavaslatokat! Természetesen ezt még elképzelni is borzasztó. Az nem számít, hogy ezeknek a tanulóknak a 90%-a soha életében nem fog többé verset vagy Shakespeare-művet olvasni. Nem számít, hogy 90%-uknak életükben soha nem lesz több alkalmuk mondatot elemezni vagy irodalmi dolgozatot írni. Nem számít, hogy 90%-ukban nem marad meg semmi használható abból, amit geometriából vagy algebrából tanultak. Nem számít, hogy 90%-uk semmi hasznát nem veszi semmiféle tudásnak, amelyet a békaboncolásból nyernie kellett volna. Nem számít, hogy az érettségizők 90%-ának halvány sejtelme sincs arról, hogy a Kongresszus hogyan fogadja el a törvényjavaslatokat. Csak az számít, hogy végigcsinálták!
Akiket elborzaszt a gondolat, hogy a gyerekek azt és akkor tanulnak, amit és amikor akarnak, azok nem fogadták el azt a legelemibb pszichológiai tényt, hogy az ember (mindenki, minden korú ember) a számára fontos dolgokra emlékszik – arra, amit tudnia szükséges –, a többit pedig elfelejti. Én vagyok az élő tanú erre. Az ország egyik legjobb előkészítő iskolájába jártam, a negyedik legjobb végzős voltam, és nagyon kétlem, hogy képes lennék elégségest szerezni két-három tárgynál többől az akkori több tucatból. Két hosszú évig tanultam klasszikus görög nyelvet, és ma képtelen lennék felolvasni akár csak egyetlen mondatot is.
Utolsó érvként az emberek azt hozzák fel annak az elképzelésnek az igazolására, amely szerint a gyerekeknek szükségük van mindarra az iskolai oktatásra, amelyben részesítjük őket, hogy sokkal több tanulnivaló van ma, mint amennyi a történelem előtti időkben volt, vagy akár csak egy évszázaddal ezelőtt. Természetesen sokkal több minden van, amit meg lehet tanulni, de mindannyian jól tudjuk, hogy ezek nincsenek bent az óvodától a tizenkettedik osztályig tartó tananyagban. A tudásnak hatalmas új területei léteznek ma – olyasmik, amikről száz éve még senki nem is hallott: asztrofizika, biokémia, paleobiológia, repüléstan, részecskefizika, etológia, sejtpatológia, neurofiziológia – órákon át sorolhatnám őket. De talán ezeket a dolgokat zsúfoltuk bele az óvodától a tizenkettedik osztályig tartó tananyagba, mert hiszen mindenkinek tudnia kell őket? Természetesen nem. Képtelen egy ötlet. Képtelen ötlet az, hogy a gyerekeket azért kell sokáig iskoláztatni, mert olyan sok mindent lehet megtanulni. Ha a polgári oktatás felölelne mindent, amit meg lehet tanulni, akkor nem tizenkettedik osztályig tartana, hanem a tizenkétezredikig, és senki sem lenne képes még életében leérettségizni.
Persze jól tudom, hogy nincs senki a hallgatóság soraiban, akit meg kellene győzni az otthoni oktatás vagy az iskolamentes oktatás előnyeiről. Azonban remélem, hogy esetleg tudtam némi filozófiai, történeti, antropológiai és biológiai alapot szolgáltatni meggyőződésükhöz, miszerint az iskola nem olyan jó, mint amilyennek kikiáltják.

A rendszer működik

Pár hete Montreálban egy idős férfi a sínekre zuhant a metróban, mire egy fiatal nő a sínek közé ugorva kimentette a másodpercekkel később érkező szerelvény elől; a közlekedés-felügyelet elítélte a nőt, amiért a szabályok ellenére a sínekre lépett. A jelek szerint Amerika katonai és hírszerző szervei előre tudtak a szeptember 11-i támadásokról, és hagyták megtörténni őket, vagy legalábbis látványosan melléfogtak. A támadások után nem vizsgálatokat indítottak ezeknél a szerveknél, hanem még titkosabbá tették őket, még több hatalmat adtak nekik. Az amerikai reptereken fárasztó és tolakodó motozásnak kezdték alávetni a hétköznapi utasokat – csipeszeket, körömreszelőket és efféle használati tárgyakat koboztak el; amikor viszont a biztonsági rendszerek vizsgálata kimutatta, hogy hozzáértő emberek továbbra is át tudják csempészni a bombákat és a fegyvereket, akkor magát a vizsgálatot korlátozták.
Őrültség ez? Ostobaság? Hozzá nem értés? Irracionalitás? Meg kellene döbbennünk? Össze kellene zavarodnunk? Nem! Mindez tökéletesen érthető, és éppen csak annyira volna szabad meglepődnünk rajta, mint azon, hogy ha egy csatatéren vagyunk, akkor tüzel ránk az ellenség. A rendszer egészen épelméjű, egészen értelmes, és pontosan tudja, hogy mit csinál. Csak éppen megmakacsoltuk magunkat, és nem vagyunk hajlandók ezt megérteni.
„A rendszer” – a kormányok, vállalatok, technológiák, hitek, szokások világméretű hálózata, melynek többé-kevésbé mind a csapdájában vagyunk – olyan rendes, értelmes emberek együttműködésének tünteti fel magát, akik a legjobbra törekszenek, de nem mindig járnak sikerrel. A rendszer elfogadja a mérsékelten másként gondolkodókat, akik ügyefogyottan arról panaszkodnak, hogy a vezetők idióták, lusták vagy kapzsik, hibákat vétenek vagy bűntetteket követnek el, és ha másmilyen volna az „emberi természet”, akkor jól működne ez az egész.
A rendszer nem fogadja el mindazt, amit most mondani fogok: a valódi emberi természet rendkívül képlékeny; értelmes és jó akar lenni, ám sötét célok érdekében a jelenlegi természetellenes formájába lett torzítva. A kapzsiság és a butaság inkább következményei a mostani helyzetünknek, nem az okai. Az egymást ismerő, a titokban még több hatalom szerzésére összeesküvő hatalmasok csak egy nagyobb jelenség felszínét teszik ki. Amit mi normális emberi társadalomnak hiszünk, az egészen az alapjaitól kezdve egy gonosz kollektív tudat, egy emberekből álló hatalmas agy – mint ahogyan a mi agyunkat is a nagyobb egész cselekvéséről mit sem tudó neuronok alkotják. És az indítékai teszik gonosszá. A rendszer racionálisan, józanul, ügyesen, megjósolhatóan és könyörtelenül hatalmat összpontosít: minden egyes élőlényt megfoszt az erejétől és tudatosságától, hatalmat ad egy központi „hatóságnak”, és növeli, erősíti, tökéletesíti, kiterjeszti eme különálló központi hatóság tudását és befolyását.
Miért vagyunk egy így viselkedő rendszerben? Hogyan kezdődött el ez az egész? Mi a mélyebb jelentése, vagy mik a láthatatlan kapcsolatai? Olyan metafizikai kérdések ezek, amelyekre éppen csak sejthetem a választ. Csupán próbálok segíteni az embereknek, hogy abbahagyják a haragos tagadást, és higgadtan szembenézzenek a működésben levő rendszer szörnyű valóságával.
Nézzük csak a bevezetőként említett példát. A rendszert nem érdekli, ha egy idős ember meghal. Viszont ha képes rávenni az embereket arra, hogy az egymás iránti törődés természetes ösztönénél többre tartsák egy szabály betartását – még ha ez valakinek a szörnyű halálával jár is –, akkor nagy győzelmet aratott. Szorozzuk meg ezt pár milliárddal: nem akkor kapunk eredményül háborút és népirtást, amikor csődöt mond a rendszer, hanem amikor a legsikeresebb.
A rendszert nem érdekli, ha repülők zuhannak le, vagy épületek omlanak össze – valójában még akarja is, hogy repülők zuhanjak le és épületek omoljanak össze, ha ezzel megszerzi, amit igazán akar: hogy az emberek elfogadják a megalázó motozásokat; hogy nevetséges szabályokhoz tartsák magukat; hogy belső erejüket és éleslátásukat megtagadva tisztelettel és engedelmességgel fordulhassanak azok felé, akiket a rang vagy az egyenruha még „magasabb” hatalmak közvetítőinek mutat.
A rendszer szempontjából az iskolai „zéró tolerancia” dili nem az erőszak megelőzésére való, hanem arra, hogy belenevelje az emberekbe még a teljes őrültségnek tűnő szabályok követését is; hogy szófogadóan felfüggesszenek, kicsapjanak vagy letartóztassanak ártalmatlan gyerekeket azért, mert kenyérvágó kés vagy csokipisztoly van náluk.
A „kábítószerek elleni háború” nem azért van, hogy megakadályozza az embereket a függőséget okozó szerek árusításában vagy használatában, hanem azért, hogy a nagyon gyakori viselkedések törvénytelenítésével engedelmesekre és engedetlenekre válassza szét a népességet; hogy az engedetleneket alacsonyabb osztályba helyezze (börtönmunkások, fegyencek, akik nem szavazhatnak, és nem szerezhetnek egy jó állást); hogy egymás iránti gyűlöletre, félelemre vagy haragra késztesse e két osztályt; és hogy az engedelmeseket még engedelmesebbé tegye a bűnöző osztályba való lecsúszás félelmét kihasználva.
Az egészségügyi rendszer nem azért van, hogy meggyógyítsa vagy megelőzze a betegségeket és sérüléseket, hanem azért, hogy elterelje a figyelmet a betegségek és sérülések okairól; hogy eltitkolja az olcsó és hatékony kezeléseket; hogy a drágább – és így a rendszernek való nagyobb engedelmességet kívánó – kezelések felé terelje az embereket; és a legjobb esetben is, hogy rávegye az embereket a rendkívül fájdalmas és drága kezelésekre, amelyek gyakran több emberrel végeznek, mint amennyit meggyógyítanak – egyszerűen mert ez a dolguk.
Az adórendszer nem azért van, hogy pénzt gyűjtsön a kormány, hanem azért, hogy az emberek hozzájáruljanak egy központi hatóság pénzeléséhez, és hogy bonyolult szabályok tömegével teljen meg a fejük.
A környezetvédelmi előírások nem azért vannak, hogy megmentsék a földet (amelyet továbbra is állhatatosan pusztítunk), hanem azért, hogy a földet ürügyül használva előírások támogatására és betartására kényszerítsék az embereket. Természetesen fel kell hagynunk az erdőirtással és a gátépítésekkel, ám a lényeg az, hogy hogyan fordítja a rendszer ezt önmaga táplálására, s veszi rá liberálisok millióit arra, hogy a favágók és gazdák elleni könyörtelen állami erőszakkal rokonszenvezzenek.
Ha a rendszer képes izgalmat érezni, akkor az ökológiától igazán izgalomba jön – jobban, mint a terrorizmustól. Minél közelebb áll a föld a pusztuláshoz, annál több ember egyezik bele a megmentésére hozott szigorú intézkedésekbe. Ha a rendszer képes álmodni, akkor talán egy világméretű zöld párti ökokráciáról álmodik, amelyben az embereket bebörtönözik, amiért húst esznek, vagy mert nem vesznek részt az újrahasznosításban. Persze meg kell majd akadályozni a föld felépülését, állandó válságban kell majd tartani a földet, hogy az embereket haraggal és félelemmel vegyes engedelmességben lehessen tartani.
A föld megmentésének, a betegségek gyógyításának, a függésből, kizsákmányolásból és erőszakból való kiszabadulásnak vannak nem tekintélyelvű, alulról fölfelé szerveződő módjai. A rendszer azonban azt fogja állítani, hogy ezek a módszerek gyermetegek, felelőtlenek vagy veszélyesek, és aztán megpróbál eltéríteni bennünket tőlük, vagy pedig a céljaikat, illetve a külső megjelenésüket utánozva eltapossa őket, hogy a rendszer felépítménye továbbra is ránk nehezedjen.
A hippik és a punkok mozgalmaira gondolok, amelyekben a szabadság nyers kitöréseit stílusokba terelték, státusrendszerekké merevítették. Az értelmiség ilyen vagy olyan „-ista” mozgalmaira gondolok, ahol a vadon kószáló gondolatokat elméletekbe terelik, és eszmékkel foglalkozó eszmékről írt zavaros könyvekbe láncolják. A populista mozgalmakra és a kis híján forradalmakba torkolló eseményekre gondolok, amikor az emberek az uraiktól és parancsolóiktól való megszabadulásért harcolnak, de megvásárolják őket új jogokkal és előírásokkal, amelyek aztán függővé teszik őket a rendszertől, és amelyeknek révén a rendszer épp csak annyira elviselhető lesz, hogy továbbra is fennmaradhasson.
Sőt, a forradalmakra gondolok, amelyek megcáfolják a gyakori elképzelést, miszerint egyszerűen csak az elit „rossz” tagjai vagy a központi igazgatás „rossz” változatai nyomnak el bennünket. Sok forradalomban megölték a korábbi uralkodókat, és megdöntötték azt, amit a rendszernek véltek, mégis minden esetben egy új korrupt elit és egy új elnyomó rendszer vette át a helyüket.
Miben vette át a helyüket? Ahogyan a víz felszínének fodrozódásán át látjuk a patak fenekét, úgy láthatunk valamit a történelem mintázatainak mélyén lappangani. Mi ez a valami? Itt megint alkalom nyílik az okkult gondolkodásra, de maradok a pszichológiánál: a tekintélyelvű társadalmi rendszerek tekintélyelvű érzelmi mintázatokból erednek – abból a szokásból, hogy minden összetűzésben a hatalmasabb oldallal azonosulunk: a gaz helyett az útburkolattal, a törvényen kívüliek helyett a rendőrökkel, az őslakók helyett a hódítókkal, a munkakerülők helyett a dolgozókkal, a dolgozók helyett az igazgatósággal. Abból a szokásból ered, hogy az „én”-t a „másik” ellenében képzeljük el; hogy az „én”-ünknek az érzéseink helyett inkább a banki egyenlegünket és a társadalmi státusunkat tekintjük, a barátságaink helyett inkább a tekintélyünket, a saját testünk helyett inkább a vallásunkat, az országunkat vagy a helyi sportcsapatunkat. Ezek a szokások átsegítik a rendszert a legszélsőségesebb forradalmakon is, a rendszer pedig minden nemzedékben fenntartja ezeket a szokásokat a szülők és tanárok révén, akik teljesen ésszerűen az általuk ismert egyetlen világhoz igazítják hozzá a gyerekeket. Megrekedtünk egy szörnyű körfolyamatban. Hogyan juthatunk ki belőle?
Apránként, lépésről lépésre jutunk ki belőle, előbb azonban meg kell ismernünk a „ki” jelentését, akarnunk kell a kijutást, és lehetségesnek kell hinnünk a kijutást. A rendszertől azt halljuk, hogy jó dolog behódolni neki: jól jár a kis helyi közönséggel bíró „bukott” művész, ha „sikeres” művésszé válik, akinek az ipari méretekben sokszorosított műveit milliókhoz juttatják el a vállalatok gazdagítása érdekében. Jó dolog, ha a szabadon gondolkodók által izgatottan kiötlött periférikus elgondolásból uralkodó eszme lesz, amelyet erőszakkal tanítanak az iskolák unatkozó lakóinak. Jó dolog, ha a jó és rossz finomabb felfogásából új törvényt csinálnak, amelyet aztán a rendőrök és a börtönök jelentette erőszakos büntetés fenyegetésével tartatnak be. Jó dolog, ha az ember öregségére még több drága kacatot birtokol, amelyek visszafogottabb viselkedésre késztetik; jó dolog, ha úgy változtat az ízlésén, hogy könnyebben felzaklatható és nehezebben kielégíthető emberré válik.
Vagy ha nem is jó út ez, állítólag akkor is elkerülhetetlen. E tantétel kapitalista változata így szól: „Ami nem növekszik, az elpusztul.” Csakhogy ez nem igaz! Európában vannak olyan boltok és kocsmák, amelyek évszázadokon át kicsik maradtak, miközben büszke vállalatok fúvódtak fel és pukkadtak szét. A méretnek, az elkülönülésnek, a központosításnak és az uralomnak a növekedése nem az életben maradás útja, hanem a hosszúra nyúlt öngyilkosságé, és nekünk nem kell ezt az utat járnunk.
Persze a dolog nem ilyen egyszerű. Mindannyian egy elszabadult vonaton születtünk és nevelkedtünk; nem tudunk leszállni és életben maradni, és nem is akadályozhatjuk meg az ütközést. Sokan azonban túlélhetjük az ütközést, és megtanulhatjuk, hogy miért és hogyan maradjunk le a következő vonatról. Jó ösvények is vannak a rossz utunkon.
Vannak olyanok, akik egész életükben radikálisok maradnak, vagy akár egyre kijjebb és kijjebb jutnak a rendszerből. Aztán meg vannak a miénkkel versengő erős rendszerek, amelyeket nem is ismerünk fel rendszereknek, mert nem tekintélyelvűek: az elvevő gazdaság számára láthatatlan ajándékgazdaságok; baráti hálózatok, melyeket az empátia kapcsol össze, nem a kihasználás; célok és vezetők nélküli mozgalmak, melyek meglovagolják az elevenség hullámait, bárhová vigyék is őket; és aztán itt van a lekezelően „természet”-nek nevezett egész végtelen rendszer, amelyben fennkölt történelmünk mindössze egy kis rendellenesség.
Van az erdőnek királya, szakértőkből álló osztálya vagy szabálylistája annak eldöntésére, hogy melyik növény hol nőhet? Nincs! Megoldják a dolgot egymás közt, az eredmény pedig milliárdszor bonyolultabb, mint a mi összetákolt vállalataink és kormányaink. Csalóka kivetítés a természet „törvényeiről” beszélni – szerintem a természetben megegyezések és megállapodások vannak. A civilizációnk pedig nem az ember java vagy az evolúció érdekében pusztítja a földet, és nem is kapzsiságból, ügyetlenségből vagy tudatlanságból. Irigységből pusztítja, mert tudja, hogy a földnek sokkal jobb rendszere van. Várd csak ki a végét!

Ran Prieur

2002. május 13.

Helyi pénz

A kamatteher

,,A pénz, amelyet nap mint nap használunk, kétféle, egymásnak ellentmondó célt szolgál: egyrészt csereeszköz, a munkamegosztás feltétele, így minden civilizáció alapja; másrészt felhalmozható dolog, s e minőségében akár akadályozhatja is a cserekereskedelmet. Egy zsák alma, ha nem veszik meg, előbb-utóbb elrohad, a pénz azonban, amelyért megvennék, megőrzi eredeti értékét akkor is, ha tulajdonosánál marad. Mivel a pénz értékálló és mindenre használható joker, kamatot lehet kérni érte. Tulajdonosa úgy szedhet kamatot, hogy a kisujját sem kell megmozdítania.

Minden ár kamatot tartalmaz, amelyet a termelő és a szolgáltató fizet a banknak azért, hogy gépekhez és épületekhez jusson. A szemétdíjnak például körülbelül 12%-a, a vízdíjnak 38%-a, a lakbérnek pedig 77%-a kamat. Egy 40 m2-es lakás esetében, amely 150 000 német márkába kerül, ez körülbelül 750 000 márkát jelent száz év alatt. Minden ár, mellyel életünkben találkozunk, átlagosan 30-50% kamatot vagy tőkeköltséget tartalmaz. Ez azt jelenti, hogy ha kamat helyett forgalmi illetéket vezetnénk be, legtöbbünknek megduplázódna a jövedelme, vagy ugyanazon életszínvonalért arányosan kevesebbet kellene dolgoznunk."

Ezeket a gondolatokat a század elején, csaknem száz évvel ezelőtt írta Gesell. Azóta némiképp változott a helyzet. Ma minden egyes dollár értékű árúra négy dollár terhet rak a nemzetközi pénzügyi rendszer. Azaz, ha veszel egy cipőt ötven dollárért, abból tíz dollár volt a cipő, és negyven dollár az előállítást, a szállítást és az értékesítést terhelő kamatköltség.  

Bernard Lietaer becslése szerint a rendelkezésre álló pénzmennyiség 2-3%-a is elég volna ahhoz, hogy világszerte minden áruforgalmat le lehessen bonyolítani. A többi 97% spekulációs célokat szolgál, és nemcsak teljes mértékben terméketlen, de veszélyes is mindenki számára - főleg azért, mert javarészt olyan emberek és szervezetek kezében összpontosul, akiknek és amelyeknek egyetlen céljuk, hogy még több pénzt szerezzenek vele.

Mit tud ezzel szemben a szabadpénz?

Nos a helyi kibocsátású, és a helyi közösség felügyelete alatt álló szabadpénzt korlátozott időtartamra hozzák forgalomba. Hosszútávú megtakarítás esetén tehát ezt a pénzt le kell kötni vagy befektetni.

Ennek eredményeként ott, ahol szabadpénz kerül forgalomba:

- Többet költenek az emberek fogyasztásra és beruházásra

- A fogyasztók felesleges pénzüket vállalkozások fejlesztésére fordítják

- Teljes foglalkoztatás: Munka mindenkinek, aki dolgozni akar

- A gazdasági növekedést a közösség tudja szabályozni

- A kamatok hosszabb távon nullára esnek le

- Megszűnik az óriási társadalmi egyenlőtlenség

- Hosszabb távon mindenkinek kevesebb órát kell dolgoznia hetente

Irving Fisher az Egyesült Államok egyik legismertebb közgazdásza és pénzteoretikusa magát "Gesell kereskedő szerény tanítványának" nevezte, és támogatta a kamatmentes pénzzel folytatott kísérleteket az USA-ban.

,,A szabadpénz - mondta a harmincas évek elején Fisher - a legjobb szabályozója lehetne a pénz forgási sebességének, amely a legzavaróbb tényezője az árszínvonal stabilizálásának. Helyes alkalmazása esetén néhány hét alatt kisegítene bennünket a válságból."

Bizonyíték, nem ígéret

A harmincas években a geselli szabad gazdaság hívei vállalkoztak arra, hogy kísérleteket folytatnak kamatmentes pénzzel elgondolásaik helyességének bizonyítására. Németországban, Ausztriában, Svájcban, Franciaországban, Spanyolországban és az Egyesült Államokban fáradoztak szabadpénz bevezetésén, hogy a munkanélküliséget megszüntessék. A legsikeresebbnek az osztrák Wörgl kísérlete bizonyult.
A wörgli kísérlet bebizonyította, hogy Gesell receptje helytálló. A polgármester vezetésével a város 1932 nyarán beindított egy közmunkaprogramot, ahol az elvégzett munkáért az önkormányzat kuponnal fizetett. A kuponokat valamennyi helyi kereskedő elfogadta, mivel a város vezetése garantálta, hogy bármikor visszaválthatják azokat a hivatalos Schillingre - ehhez az egyik helyi bankban elhelyezték a szükséges mennyiségű Schillinget. Mivel a kupon minden hónap végén veszített értékéből 1 %-ot, mindenkinek érdekében állt minél hamarabb elkölteni. Ez a helyi gazdaság élénküléséhez vezetett, a termelés csökkenése leállt, fellendült a foglalkoztatás. Újra tudtak adót fizetni a helyi lakosok, sőt, hogy ne kelljen tartani a pénzt, és érvényesítő bélyegeket venni, gyakran már hamarabb befizették adójukat.
Abban az időben, amikor Európa sok országában tetemes munkanélküliséggel kellett harcolni, Wörglben egy év alatt a munkanélküliség 25%-kal csökkent. A munkanélküliség csökkenése, a közmunka során megszépült parkok, leaszfaltozott és csatornázott utak, a megépült síugrósánc, mosoda, a felújított híd élénk érdeklődést váltott ki. Az eredményt akkor a sajtó a wörgli csoda néven emlegette, és száz további település szerette volna bevezetni a helyi pénzt, azonban az Osztrák Nemzeti Bank betiltotta a hasonló kezdeményezéseket.

Síklaky István

Szeretet

A szeretet szintje távolról sem az emberiség jellemző tudati szintje. A világ lakosságának hetvennyolc százaléka áll az alapvető becsületesség szintje alatt, tehát a negatív tartományra összpontosít. A bolygó lakosságának mindössze két százaléka éri el a feltétel nélküli szeretet szintjét, amelyet „szeretetteljességnek" lehet nevezni.
A szeretet egyfajta tudatosság, hozzáállás, összefüggésrendszer az élet megértéséhez. A szeretet a Valóság legfőbb mozzanata, a Szellem egysége és lényege. A szeretet megtagadása Isten magtagadása. A szeretetet a szembeállítás és az ítélkezés fedi el. A társadalom túlnyomó része nem tekinti ésszerűnek, hogy a szeretetből kiindulva hozzon döntést vagy cselekedjen. Az ország lakosságának egész rétegei tartják a gyengeség jelének embertársaik szeretetét. Valójában az emberiség a maga hasznát, önérzete fenntartását, javakat, hatalmat és a bosszú és megtorlás eszközeként szolgáló büntetés jogát akarja.
Az Egyesült Államok, azaz a „szabadság" földje több embert és lakosságának nagyobb hányadát zárja börtönbe, mint Kína kivételével bármely más ország. A társadalom „hadat üzen" problémáinak, amelyek így természetesen megsokszorozódnak. Az erőszak hatástalan és gyenge pótlék az erő helyett. Ezzel szemben az emberek szeretettől és tisztelettől vezérelve szinte bármit megtesznek, a félelem azonban csak kevéssé sarkallja őket. A tisztelet szülte hűség nélkül egyetlen tábornok sem parancsolhatja meg csapatainak az engedelmességet, a szeretet tiszteletnek nevezett tulajdonsága nélkül pedig zendülés és lázadás törne ki. Az erőszak csak ideiglenes megoldásokat szül. Minden birodalom elbukott, amelyben félelem uralkodott. Az Isten szeretete helyett a félelemre és bűntudatra építő vallások eredendően gyengék.
A szeretetteljesség egyfajta viszonyulás a világhoz. Olyan nagylelkű hozzáállás, amely látszólag jelentéktelen, de hatékony módon fejezi ki önmagát. Arra vágyik, hogy boldoggá tegyen másokat, vidámmá varázsolja a napjukat és könnyítsen terheiken. Az is felér egy kinyilatkoztatással, ha pusztán barátságosan és udvariasan viselkedünk mindenkivel, aki napközben az utunkba akad. A szeretetteljességgel szembesülő emberek reakciójából kiderül, hogy ez nem köznapi hozzáállás. Sokan meglepődnek, sőt a végletekig meghatódnak. -Soha nem dicsér meg senki a munkámért, mindenki csak panaszkodik - halljuk majd tőlük. A legtöbben, akik a saját igényeikre és gáncsoskodó hozzáállásukra összpontosítanak, szemlátomást észre sem veszik az élet jó oldalát, és képtelenek reagálni rá. Magától értetődőnek veszik mások szolgálatait, amire az a magyarázat: - Nos, pénzt kapnak érte, nem? (Ami aztán végképp mellékes.)
A társadalom jelentős hányada a szeretetlenség szintjén él és cselekszik. Az óriásvállalatokat és az állami szerveket csak működésük fagyos légkörével lehet jellemezni. Nem vetődik fel a hála érzése, de nem is tekintik olyasminek, aminek helye volna a társadalomban. A szeretetet „érzékenykedésnek" tartják, és lenézik. Tehát a társadalom párkapcsolatokra, az anyákra és gyermekeikre, vagy a kutya és gazdája viszonyára korlátozza a szeretetet. Férfiak esetében csak néhány területen van létjogosultsága a szeretetnek, megnyilvánulhat például a családjuk, a sport, a hazájuk vagy a kocsijuk iránt.
Az élet „gondoskodás" terén nyújt még széleskörű lehetőséget, ami társadalmilag elfogadott, és mindenki számára nyitott. A „gondoskodás" tág teret kínál a szeretet kifejezésére és kiszélesítésére. Az emberek azt mondják, hogy nem lelnek szeretetre, mintha ez olyan dolog volna, amit meg kell szerezniük. Ha nem fukarkodunk a szeretettel, hamar felfedezzük, hogy szeretettel vagyunk körülvéve, csak eddig nem tudtuk, hogyan juthatunk hozzá. A szeretet valójában mindenütt jelen van, mindössze fel kell ismernünk.

A világegyetem úgy válaszol a szeretetre, hogy megmutatja a szeretet túlsúlyát. A szokványos érzékelés elől rejtve van, de a tudatosságot a szeretet-teljesség teszi kifinomulttá. A tudatosság képessége túlmutat az érzékeken és az érzelmeken. Ha megszüntetjük az emberszerű tulajdonságok kivetítését és a korlátokat, kiderül, hogy a Teremtés istenisége révén minden eredendően tudatos, és szeretetet áraszt.
Minden növény tudatában van környezetének, és tisztában van vele, ha csodálják és tisztelik, amit lényegéből fakadó tökéletessége és szépsége meg-ismertetésével viszonoz. Minden egyes növény egyedülálló, teremtőképes műalkotásként jelenik meg, és tökéletesen kifejezi lényegét. A Teremtés egészéből az isteni természet sugárzik azok számára, akik képesek látni. A természet olyanná válik, mint a gyerekeknek készült rajzfilmek, amelyekben a fák mosolyognak, az állatok beszélnek és a virágok vidáman hajladoznak. Az érzékelés megszűnésével a csodák világa tárul fel. Minden létező dolog tudatos, és a Teremtés Teljességének folyamatos megnyilvánulásaként ismeri fel magát.

David R. Hawkins: A valódi én hatalma

Mikulás

"Kedves Mikulás, Te ott élsz az Északi Sarkon és eljössz minden évben a jó gyerekekhez. Megkérdeztem Mr. Randallt a tudomány tanáromat erről. Hat milliárd ember él ezen a földön, és ebből kettőmilliárd gyerek. Nem mindegyik jó. Tudom, Te nem viszel ajándékot a muszlim, a zsidó, a hindu és hasonló gyerekeknek, de ezen felül 600 millió gyerek él 190 millió házban a világon. Tudom, Te csak akkor jössz el, amikor minden gyerek alszik már, ez karácsony este 9 óra körül van. Így ha Te Nyugatnak haladva, a napkelte irányába végzed munkád, 31 órád van, ami 1390 házat jelent másodpercenként. Hogy tudsz ilyen elképesztő gyorsan leparkolni a szánoddal, bejutni a kéményen és vissza? Mr. Randall azt mondta, ennek három magyarázata lehet. Az egyik, hogy a szánod majdnem fénysebességgel halad, így olyan hatásod lehet időre, térre, tömegre és energiára, amely jelen tudásunkat meghaladja. A másik magyarázat, hogy Te varázsló vagy, és Mr. Randall szerint ez az, ami meghaladja az értelmünket. A harmadik lehetőség, hogy Te nem létezel, ill. csak mítoszok formájában, melyeket a mamám kreált, ami viszont azért nem lehet, mert a rénszarvasaid minden évben megeszik a répát, amit kiteszek, de a mamám viszont utálja a répát..."

egy angol kislány