A rendszer működik

Pár hete Montreálban egy idős férfi a sínekre zuhant a metróban, mire egy fiatal nő a sínek közé ugorva kimentette a másodpercekkel később érkező szerelvény elől; a közlekedés-felügyelet elítélte a nőt, amiért a szabályok ellenére a sínekre lépett. A jelek szerint Amerika katonai és hírszerző szervei előre tudtak a szeptember 11-i támadásokról, és hagyták megtörténni őket, vagy legalábbis látványosan melléfogtak. A támadások után nem vizsgálatokat indítottak ezeknél a szerveknél, hanem még titkosabbá tették őket, még több hatalmat adtak nekik. Az amerikai reptereken fárasztó és tolakodó motozásnak kezdték alávetni a hétköznapi utasokat – csipeszeket, körömreszelőket és efféle használati tárgyakat koboztak el; amikor viszont a biztonsági rendszerek vizsgálata kimutatta, hogy hozzáértő emberek továbbra is át tudják csempészni a bombákat és a fegyvereket, akkor magát a vizsgálatot korlátozták.
Őrültség ez? Ostobaság? Hozzá nem értés? Irracionalitás? Meg kellene döbbennünk? Össze kellene zavarodnunk? Nem! Mindez tökéletesen érthető, és éppen csak annyira volna szabad meglepődnünk rajta, mint azon, hogy ha egy csatatéren vagyunk, akkor tüzel ránk az ellenség. A rendszer egészen épelméjű, egészen értelmes, és pontosan tudja, hogy mit csinál. Csak éppen megmakacsoltuk magunkat, és nem vagyunk hajlandók ezt megérteni.
„A rendszer” – a kormányok, vállalatok, technológiák, hitek, szokások világméretű hálózata, melynek többé-kevésbé mind a csapdájában vagyunk – olyan rendes, értelmes emberek együttműködésének tünteti fel magát, akik a legjobbra törekszenek, de nem mindig járnak sikerrel. A rendszer elfogadja a mérsékelten másként gondolkodókat, akik ügyefogyottan arról panaszkodnak, hogy a vezetők idióták, lusták vagy kapzsik, hibákat vétenek vagy bűntetteket követnek el, és ha másmilyen volna az „emberi természet”, akkor jól működne ez az egész.
A rendszer nem fogadja el mindazt, amit most mondani fogok: a valódi emberi természet rendkívül képlékeny; értelmes és jó akar lenni, ám sötét célok érdekében a jelenlegi természetellenes formájába lett torzítva. A kapzsiság és a butaság inkább következményei a mostani helyzetünknek, nem az okai. Az egymást ismerő, a titokban még több hatalom szerzésére összeesküvő hatalmasok csak egy nagyobb jelenség felszínét teszik ki. Amit mi normális emberi társadalomnak hiszünk, az egészen az alapjaitól kezdve egy gonosz kollektív tudat, egy emberekből álló hatalmas agy – mint ahogyan a mi agyunkat is a nagyobb egész cselekvéséről mit sem tudó neuronok alkotják. És az indítékai teszik gonosszá. A rendszer racionálisan, józanul, ügyesen, megjósolhatóan és könyörtelenül hatalmat összpontosít: minden egyes élőlényt megfoszt az erejétől és tudatosságától, hatalmat ad egy központi „hatóságnak”, és növeli, erősíti, tökéletesíti, kiterjeszti eme különálló központi hatóság tudását és befolyását.
Miért vagyunk egy így viselkedő rendszerben? Hogyan kezdődött el ez az egész? Mi a mélyebb jelentése, vagy mik a láthatatlan kapcsolatai? Olyan metafizikai kérdések ezek, amelyekre éppen csak sejthetem a választ. Csupán próbálok segíteni az embereknek, hogy abbahagyják a haragos tagadást, és higgadtan szembenézzenek a működésben levő rendszer szörnyű valóságával.
Nézzük csak a bevezetőként említett példát. A rendszert nem érdekli, ha egy idős ember meghal. Viszont ha képes rávenni az embereket arra, hogy az egymás iránti törődés természetes ösztönénél többre tartsák egy szabály betartását – még ha ez valakinek a szörnyű halálával jár is –, akkor nagy győzelmet aratott. Szorozzuk meg ezt pár milliárddal: nem akkor kapunk eredményül háborút és népirtást, amikor csődöt mond a rendszer, hanem amikor a legsikeresebb.
A rendszert nem érdekli, ha repülők zuhannak le, vagy épületek omlanak össze – valójában még akarja is, hogy repülők zuhanjak le és épületek omoljanak össze, ha ezzel megszerzi, amit igazán akar: hogy az emberek elfogadják a megalázó motozásokat; hogy nevetséges szabályokhoz tartsák magukat; hogy belső erejüket és éleslátásukat megtagadva tisztelettel és engedelmességgel fordulhassanak azok felé, akiket a rang vagy az egyenruha még „magasabb” hatalmak közvetítőinek mutat.
A rendszer szempontjából az iskolai „zéró tolerancia” dili nem az erőszak megelőzésére való, hanem arra, hogy belenevelje az emberekbe még a teljes őrültségnek tűnő szabályok követését is; hogy szófogadóan felfüggesszenek, kicsapjanak vagy letartóztassanak ártalmatlan gyerekeket azért, mert kenyérvágó kés vagy csokipisztoly van náluk.
A „kábítószerek elleni háború” nem azért van, hogy megakadályozza az embereket a függőséget okozó szerek árusításában vagy használatában, hanem azért, hogy a nagyon gyakori viselkedések törvénytelenítésével engedelmesekre és engedetlenekre válassza szét a népességet; hogy az engedetleneket alacsonyabb osztályba helyezze (börtönmunkások, fegyencek, akik nem szavazhatnak, és nem szerezhetnek egy jó állást); hogy egymás iránti gyűlöletre, félelemre vagy haragra késztesse e két osztályt; és hogy az engedelmeseket még engedelmesebbé tegye a bűnöző osztályba való lecsúszás félelmét kihasználva.
Az egészségügyi rendszer nem azért van, hogy meggyógyítsa vagy megelőzze a betegségeket és sérüléseket, hanem azért, hogy elterelje a figyelmet a betegségek és sérülések okairól; hogy eltitkolja az olcsó és hatékony kezeléseket; hogy a drágább – és így a rendszernek való nagyobb engedelmességet kívánó – kezelések felé terelje az embereket; és a legjobb esetben is, hogy rávegye az embereket a rendkívül fájdalmas és drága kezelésekre, amelyek gyakran több emberrel végeznek, mint amennyit meggyógyítanak – egyszerűen mert ez a dolguk.
Az adórendszer nem azért van, hogy pénzt gyűjtsön a kormány, hanem azért, hogy az emberek hozzájáruljanak egy központi hatóság pénzeléséhez, és hogy bonyolult szabályok tömegével teljen meg a fejük.
A környezetvédelmi előírások nem azért vannak, hogy megmentsék a földet (amelyet továbbra is állhatatosan pusztítunk), hanem azért, hogy a földet ürügyül használva előírások támogatására és betartására kényszerítsék az embereket. Természetesen fel kell hagynunk az erdőirtással és a gátépítésekkel, ám a lényeg az, hogy hogyan fordítja a rendszer ezt önmaga táplálására, s veszi rá liberálisok millióit arra, hogy a favágók és gazdák elleni könyörtelen állami erőszakkal rokonszenvezzenek.
Ha a rendszer képes izgalmat érezni, akkor az ökológiától igazán izgalomba jön – jobban, mint a terrorizmustól. Minél közelebb áll a föld a pusztuláshoz, annál több ember egyezik bele a megmentésére hozott szigorú intézkedésekbe. Ha a rendszer képes álmodni, akkor talán egy világméretű zöld párti ökokráciáról álmodik, amelyben az embereket bebörtönözik, amiért húst esznek, vagy mert nem vesznek részt az újrahasznosításban. Persze meg kell majd akadályozni a föld felépülését, állandó válságban kell majd tartani a földet, hogy az embereket haraggal és félelemmel vegyes engedelmességben lehessen tartani.
A föld megmentésének, a betegségek gyógyításának, a függésből, kizsákmányolásból és erőszakból való kiszabadulásnak vannak nem tekintélyelvű, alulról fölfelé szerveződő módjai. A rendszer azonban azt fogja állítani, hogy ezek a módszerek gyermetegek, felelőtlenek vagy veszélyesek, és aztán megpróbál eltéríteni bennünket tőlük, vagy pedig a céljaikat, illetve a külső megjelenésüket utánozva eltapossa őket, hogy a rendszer felépítménye továbbra is ránk nehezedjen.
A hippik és a punkok mozgalmaira gondolok, amelyekben a szabadság nyers kitöréseit stílusokba terelték, státusrendszerekké merevítették. Az értelmiség ilyen vagy olyan „-ista” mozgalmaira gondolok, ahol a vadon kószáló gondolatokat elméletekbe terelik, és eszmékkel foglalkozó eszmékről írt zavaros könyvekbe láncolják. A populista mozgalmakra és a kis híján forradalmakba torkolló eseményekre gondolok, amikor az emberek az uraiktól és parancsolóiktól való megszabadulásért harcolnak, de megvásárolják őket új jogokkal és előírásokkal, amelyek aztán függővé teszik őket a rendszertől, és amelyeknek révén a rendszer épp csak annyira elviselhető lesz, hogy továbbra is fennmaradhasson.
Sőt, a forradalmakra gondolok, amelyek megcáfolják a gyakori elképzelést, miszerint egyszerűen csak az elit „rossz” tagjai vagy a központi igazgatás „rossz” változatai nyomnak el bennünket. Sok forradalomban megölték a korábbi uralkodókat, és megdöntötték azt, amit a rendszernek véltek, mégis minden esetben egy új korrupt elit és egy új elnyomó rendszer vette át a helyüket.
Miben vette át a helyüket? Ahogyan a víz felszínének fodrozódásán át látjuk a patak fenekét, úgy láthatunk valamit a történelem mintázatainak mélyén lappangani. Mi ez a valami? Itt megint alkalom nyílik az okkult gondolkodásra, de maradok a pszichológiánál: a tekintélyelvű társadalmi rendszerek tekintélyelvű érzelmi mintázatokból erednek – abból a szokásból, hogy minden összetűzésben a hatalmasabb oldallal azonosulunk: a gaz helyett az útburkolattal, a törvényen kívüliek helyett a rendőrökkel, az őslakók helyett a hódítókkal, a munkakerülők helyett a dolgozókkal, a dolgozók helyett az igazgatósággal. Abból a szokásból ered, hogy az „én”-t a „másik” ellenében képzeljük el; hogy az „én”-ünknek az érzéseink helyett inkább a banki egyenlegünket és a társadalmi státusunkat tekintjük, a barátságaink helyett inkább a tekintélyünket, a saját testünk helyett inkább a vallásunkat, az országunkat vagy a helyi sportcsapatunkat. Ezek a szokások átsegítik a rendszert a legszélsőségesebb forradalmakon is, a rendszer pedig minden nemzedékben fenntartja ezeket a szokásokat a szülők és tanárok révén, akik teljesen ésszerűen az általuk ismert egyetlen világhoz igazítják hozzá a gyerekeket. Megrekedtünk egy szörnyű körfolyamatban. Hogyan juthatunk ki belőle?
Apránként, lépésről lépésre jutunk ki belőle, előbb azonban meg kell ismernünk a „ki” jelentését, akarnunk kell a kijutást, és lehetségesnek kell hinnünk a kijutást. A rendszertől azt halljuk, hogy jó dolog behódolni neki: jól jár a kis helyi közönséggel bíró „bukott” művész, ha „sikeres” művésszé válik, akinek az ipari méretekben sokszorosított műveit milliókhoz juttatják el a vállalatok gazdagítása érdekében. Jó dolog, ha a szabadon gondolkodók által izgatottan kiötlött periférikus elgondolásból uralkodó eszme lesz, amelyet erőszakkal tanítanak az iskolák unatkozó lakóinak. Jó dolog, ha a jó és rossz finomabb felfogásából új törvényt csinálnak, amelyet aztán a rendőrök és a börtönök jelentette erőszakos büntetés fenyegetésével tartatnak be. Jó dolog, ha az ember öregségére még több drága kacatot birtokol, amelyek visszafogottabb viselkedésre késztetik; jó dolog, ha úgy változtat az ízlésén, hogy könnyebben felzaklatható és nehezebben kielégíthető emberré válik.
Vagy ha nem is jó út ez, állítólag akkor is elkerülhetetlen. E tantétel kapitalista változata így szól: „Ami nem növekszik, az elpusztul.” Csakhogy ez nem igaz! Európában vannak olyan boltok és kocsmák, amelyek évszázadokon át kicsik maradtak, miközben büszke vállalatok fúvódtak fel és pukkadtak szét. A méretnek, az elkülönülésnek, a központosításnak és az uralomnak a növekedése nem az életben maradás útja, hanem a hosszúra nyúlt öngyilkosságé, és nekünk nem kell ezt az utat járnunk.
Persze a dolog nem ilyen egyszerű. Mindannyian egy elszabadult vonaton születtünk és nevelkedtünk; nem tudunk leszállni és életben maradni, és nem is akadályozhatjuk meg az ütközést. Sokan azonban túlélhetjük az ütközést, és megtanulhatjuk, hogy miért és hogyan maradjunk le a következő vonatról. Jó ösvények is vannak a rossz utunkon.
Vannak olyanok, akik egész életükben radikálisok maradnak, vagy akár egyre kijjebb és kijjebb jutnak a rendszerből. Aztán meg vannak a miénkkel versengő erős rendszerek, amelyeket nem is ismerünk fel rendszereknek, mert nem tekintélyelvűek: az elvevő gazdaság számára láthatatlan ajándékgazdaságok; baráti hálózatok, melyeket az empátia kapcsol össze, nem a kihasználás; célok és vezetők nélküli mozgalmak, melyek meglovagolják az elevenség hullámait, bárhová vigyék is őket; és aztán itt van a lekezelően „természet”-nek nevezett egész végtelen rendszer, amelyben fennkölt történelmünk mindössze egy kis rendellenesség.
Van az erdőnek királya, szakértőkből álló osztálya vagy szabálylistája annak eldöntésére, hogy melyik növény hol nőhet? Nincs! Megoldják a dolgot egymás közt, az eredmény pedig milliárdszor bonyolultabb, mint a mi összetákolt vállalataink és kormányaink. Csalóka kivetítés a természet „törvényeiről” beszélni – szerintem a természetben megegyezések és megállapodások vannak. A civilizációnk pedig nem az ember java vagy az evolúció érdekében pusztítja a földet, és nem is kapzsiságból, ügyetlenségből vagy tudatlanságból. Irigységből pusztítja, mert tudja, hogy a földnek sokkal jobb rendszere van. Várd csak ki a végét!

Ran Prieur

2002. május 13.