Miközben az amerikai társadalom folytatja alvajárását egy energiahiánnyal, éghajlatváltozással és geopolitikai felfordulással fémjelzett jövõ felé, tovább folytatjuk az álmodozást is. Kollektív álmunk azok közé a legszínesebbek közé tartozik, amelyeket közvetlenül ébredés elõtt álmodunk. Ez egy speciálisan amerikai álom egy speciálisan amerikai témában: hogyan tartsuk üzemben az összes kocsit a benzin helyett valami más dologgal. Etanollal fogjuk õket hajtani! Hajtsuk õket biodízellel, szénbõl gyártott mûbenzinnel, hidrogénnel, metángázzal, árammal, használt hasábburgonyasütõ olajjal...!
Az álom lázas köröket tesz meg, miközben az összes benzinpótlék megvizsgáltatik és elégtelennek találtatik. De a vágy az autók üzembentartására olyan hatalmas, hogy az álom csak köröz tovább. Etanol! Biodízel! Mûbenzin...
A szakadatlan energiaválság kibontakozásával egy kegyetlen valóság vár ránk. Az USA Energiaügyi Minisztériuma szerint a világ olajkitermelése elérte a csúcsát 2005 decemberében egy kicsivel napi 85 millió hordó felett. Azóta abszolút laposan tendált 84 millió körül. Eközben a világ olajfogyasztása töretlenül nõtt a 2001-es napi 77 millió hordóról több, mint 85 millióra az idén. Világos kép bontakozik ki: a kereslet ma meghaladja a világszintû kínálatot. Vagy másképp fogalmazva, az olajkitermelés nem nõtt, dacára az összes érintett heves vágyának és a lehengerlõ ösztönzõnek, miszerint az ár 2001 óta közel megnégyszerezõdött.
Nem kérdéses, hogy bajban vagyunk az olajjal. A földgázhelyzet hasonlóan baljós, némi különbséggel a technikai részletekben. A földgázkitermelés nem olyan lassan csökken, mint az olajé, egy elõrejelezhetõ haranggörbét követve; egyszerûen megszûnik kijönni a földbõl, amikor egy adott gázkút kimerül. Az is jellemzõ, hogy a földgázt arról a kontinensrõl kapjuk, amelyiken élünk. Ha tengerentúlról akarunk földgázt importálni, azt cseppfolyósítani kell, be kell tölteni egy speciális, drágán megépíthetõ és üzemeltethetõ tankhajóba, majd kitölteni egy erre szakosodott tengeri terminálnál.
Az amerikai otthonok fele gázfûtéses és az áramunk kb. 16 %-át termelik vele. Az ipar a legfõbb nyersanyagként használja a földgázt a mûtrágyák, mûanyagok, tinta, ragasztók, festékek, mosószerek, rovarirtók és sok más mindennapi háztartási cikk gyártásához. A mûgumi és a mesterséges szálak, mint a nájlon nem állíthatók elõ a földgázból készülõ vegyianyagok nélkül. Észak-Amerikában a földgázkitermelés 1973-ban érte el a csúcsát. Olyan gyorsan fúrunk, ahogy csak tudunk, hogy üzemeltethessük a légkondikat és a kályhákat.
Ráadásul az éghajlatváltozás problémái szaporítják, szerteágazóbbá teszik és kölcsönösen erõsítik egymást a rohamosan elfogyó oalj- és gázkészletek problémáival. Látványos illusztrációja volt ennek 2005-ben, amikor az enyhén melegebb óceáni hõmérséklet által küldött Katrina és Rita hurrikánok rárontottak a Mexikói-öböl partvidékére. Majdnem egy évvel késõbb az öbölben az olajkitermelés kb. 12%-a és a gázkitermelés 9,5%-a még mindig szünetelt, valószínûleg örökre. Sok ilyen kitermelõplatform talán soha nem fog újjáépülni, mivel a lentmaradt olaj és gáz mennyisége nem indokolja a költséget. Ha 50 millió dollár értékû olaj van lent, miért költenének 100 millió dollárt a lerombolt platform pótlására, hogy felhozzák?
Az éghajlatváltozás szaporítani fogja az alternatív üzemanyagokkal kapcsolatos hatalmas problémákat is. Amint ezt írom, az amerikai gabonaövezetet ádáz nyári aszály sújtja. A kukorica és a szója fonnyad Minnesotától Illinoisig, a búza kiég a Dakotákban és Kansasban. Ezzel egyidejûleg a mezõgazdaság "inputjainak" költsége a dízelolajtól a földgázból készülõ mûtrágyákon át az olajalapú rovarirtókig 2003 óta egyenletesen emelkedik, nagy fejfájást okozva a farmereknek. Az idõjárás és az olajárak egyaránt leszorítják a terméshozamainkat, miközben a mezõgazdaság második világháború után kialakult ipari modellje egyre fenntarthatatlanabbá válik. A következõ években nehézségeink lesznek az ennivalónk megtermelésével, nem is szólva a sok országról, amelynek a túlélése függ az amerikai gabonaimporttól. Így hát a gondolat, hogy többmillió hektáron egyszerûen átváltunk élelkmiszerek termelésérõl etanol, vagy biodízel alapanyagokéra, hogy az autókba gyártsunk üzemanyagot, a valóság döbbenetes félreértése.
Mégis széles körben makacsul tartja magát a vágy, hogy az alternatív üzemanyagok valamilyen kombinációja meg fog menteni minket ettõl az olaj- és gázvégzettõl, és lehetõvé teszi számunkra, hogy más eszközök segítségével tovább élvezhessük, amit Cheney alelnök úgy nevezett, hogy "tárgyalási alapot nem képezõ" amerikai életforma. Az igazság az, hogy az alternatív üzemanyagok, vagy õket felhasználó rendszerek semmilyen kombinációja nem fogja számunkra lehetõvé tenni, hogy úgy folytassuk Amerika, vagy akár annak egy jelentõs része mûködtetését, ahogy eddig tettük. Nem fogjuk tudni a Wal-Martot, Walt Disney Worldöt, Monsanto-t, és az Államközi Autópályarendszert mûködtetni nap- vagy szélenergia, hidrogén, etanol, kátrányhomok, olajpala, metánhidrátok, atomenergia, termális depolimerizáció, "zéró pont" energia, vagy bármi más semmiféle kombinációjával. Ezek zömét elszántan használni fogjuk sokféle módon, de valószínûleg csalódni fogunk, amikor kiderül, hogy mennyit tehetnek értünk.
A ránk váró kihívás megértésének a kulcsa, hogy be kell ismernünk, hogy mindennapi életünk összes megszokott tevékenységét átfogóan másképp kell megszerveznünk. Még visszatérek erre a témára, de elõbb fontos, hogy megpróbáljunk számot vetni azzal az elképesztõ mennyiségû önámítással, amely jelenleg megbénítja kollektív képességünket, hogy gondolkozzunk ezekrõl a problémákról.
A széleskörû vágy arra, hogy elszakadjunk az olajtól és gáztól és összes komplex rendszerünket csatlakoztassuk más energiaforrásokra, egy önmagában is elég érdekes és problémás jelenség ahhoz, hogy megérdemeljen némi tárgyalást. Talán a vezetõ illúzió az az elképzelés, hogy energia és technológia egy és ugyanazon dolog, egymással helyettesíthetõk. A médiumokban szüntelenül hangoztatott népszerû gondolat az, hogy ha kifutunk az energiából, egyszerûen megyünk és keresünk valamiféle "új technológiát" a dolgok mûködésben tartásához. Rá fogunk jönni, hogy ez nem egyezik meg a valósággal. Például a kereskedelmi repülõgépek vagy olcsó szénhidrogénalapú folyékony üzemanyagokkal fognak üzemelni, vagy nem lesz kereskedelmi repülésünk abban a formában, ahogy ma ismerjük. Semmilyen más energiaforrás nem eléggé koncentrált tömegû, nem eléggé hozzáférhetõ mennyiségû, és nincs elegendõ kínálata ahhoz, hogy lekûzdje a gravitációt egy megrakott repülõgépen, amit naponta ezrével tesznek meg a légitársaságok a világon. A finomított folyékony szénhidrogéneken kívül semmilyen más módszer nem teszi lehetõvé e kereskedelmi rendszer mûködését abban a nagyságrendben, amihez hozzászoktunk. Az egyetlen ok, ami miatt ez a rendszer létezik az, hogy mostanáig ez a fajta üzemanyag olcsó és bõséges volt. Nem fogjuk lecserélni a világ létezõ repülõgépflottáját, továbbá nincs is más fajta repülõgép az eddig kifejlesztetten kívül, amely másképp mûködne.
Lehetnek más megoldások a dolgok föld feletti mozgatására, például léggömbök, léghajók, vagy zeppelinek. De ezek jóval lassabban fognak mozogni és sokkal kevesebb árut és utast fognak hordozni, mint a repülõgépek, amiket élvezhettünk az elmúlt kb. hatvan évben. A legvalószínûbb forgatókönyv az elõttünk álló évekre az, hogy a repülés egy fokozódóan drága dolog lesz az elit számára, amint az olaj csordogál a vége felé, aztán teljesen megszûnik.
Egy másik fõ hibája azoknak, akik nem figyelnek eléggé, hogy átsiklanak az új technológiák nem várt következményei felett, amelyek többnyire továbbiakkal szaporítják a létezõ problémákat. Az energiaszektorban a leglátványosabb példák egyike a világ utolsó valóban hatalmas olajlelete, a Norvégia és az Egyesült Királyság közötti északi-tengeri olajmezõk rövid története. Ezeket a 60-as években fedezték fel, a 70-es évek végén kezdték kitermelni és a 90-es évek elején teljes gõzzel szivattyúzták õket. Majd 1999 körül elérték a kitermelési csúcsukat és most szélsõségesen meredek hanyatlásban vannak, ami egyes angol mezõk esetén évi 50%-ig terjed. A ténybõl, hogy ezeket a legújabb és legjobb technológiával fúrták, végül az derül ki, hogy megdöbbentõ hatékonysággal lettek kimerítve. Az "Új Technológia" csak meggyorsította Britannia energiaszegénységbe hanyatlását. Most, a húszévnyi északi-tengeri dáridó után, amelynek során a szuburbanizálódás (zöldövezetbe költözés) orgiáját élvezte, Nagy-Britannia újra nettó energiaimportõr. Nemsokára a briteknek egyáltalán nem lesz északi-tengeri olaja és energiadiétájukat a zord 50-es évek szintje alatt fogják találni.
Ha igazán meg akarjuk érteni az USA közvéleménye önámítási hajlamát, akkor fontoljuk meg a következõt: huszadik század-végi vagyonunk nagy részét egy olyan életmód-berendezkedésbe fektettük, amelynek nincs jövõje. Az amerikai kertesház-övezet (suburbia) a világtörténelem legtévesebb tõkeberuházását képviseli. A messzire nyúló családiház-telepek, útmenti bevásárlóövezetek, "nagy doboz"-üzletek valamint a szélsõséges autófüggés többi kiszolgálólétesítménye és tartozéka rosszul fog mûködni, ha egyáltalán mûködni fog egy olajban szegény jövõben. Pont. Ez a dilemma maga után vonja az "elõzõ befektetés" nagyerejû pszichológiáját, ami arra indít minket, hogy elkeseredetten védelmezzük rossz befektetésünket, vagy legalábbis megakadályozza, hogy lemondjunk a jövõbeli értékükhöz fûzött elvárásainkról. Fokozza a katasztrófát az a szerencsétlen tény, hogy az egyre több jövõtlen zöldterületi lakóövezet mániákus építése (az "ingatlanbuborék") alattomosan felváltotta a gyáripart, mint gazdaságunk alapját.
Ezzel egyidejûleg a gyáripar kiszervezése más országokba ösztönözte egy "globális gazdaság" kifejlõdését, amely a média közvéleményformálói, mint pl. Tom Friedman, a New York Times kolumnistája ( A Világ lapos c. könyv szerzõje) szerint a dolgok tartós állapota, amelyhez jobb, ha hozzászokunk. Valószínûleg pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy a globális gazdaság átmeneti gazdasági viszonyok összessége, amely két alapvetõ (és átmeneti) feltételnek köszönhetõen jött létre: fél évszázadnyi relatív béke a nagyhatalmak között és fél évszázadnyi olcsó és bõséges fosszilis energiahordozó. Ez a két egymástól kölcsönösen függõ feltétel a végéhez közeledik, amint a nagyhatalmak elkeseredett vetélkedésbe kezdenek a világ maradék energiaforrásaiért és a világ éppen készül jóval nagyobbá és kevésbé lapossá válni, miközben ezek a gazdasági elõfeltételek szétfoszlanak.
Ez nagyjából az ország helyzete ebben a pillanatban. Mélyen és tragikusan irónikus, hogy úgy tûnik, minél több információ bombáz minket, annál kevesebbet értünk belõlük. Megszámlálhatatlanul sok a kábel TV hírcsatorna és az internetes híroldal, ennek ellenére képtelenek vagyunk feldolgozni ezt az információözönt egy összefüggõ közéleti vitává a civilizációnkat fenyegetõ alapvetõ kihívásokról -- nem is beszélve egy, e nehézségeket kezelõ ésszerû cselekvési tervrõl. Eközben a CBS News azt mondja a nézõk millióinak, hogy az albertai kátrányhomok minden problémánkat meg fogja oldani, vagy (két héttel késõbb), hogy a Montana és Wyoming alatti szénmezõk fenn fogják tartani a normális üzletmenetet, a CNN pedig azt mondja további pár millió nézõnek, hogy mindent üzemeltethetünk itt etanollal, éppúgy, mint a brazilok teszik.
Természetesen a józan gondolkodás legnagyobb akadálya ma Amerikában a legtöbb egyén és intézmény számára a mánia, hogy az autókat bármi áron mûködésben tartsák. Még a környezetvédõk is bûnösek ebben. A kiérdemesült Rocky Mountain Institute egy évtizedig folytatott egy programot egy "hiperkocsi" megtervezésére és kifejlesztésére, amely képes természetfeletti mesés távolságot megtenni egy tankolással, abban a hitben, hogy ez környezetileg hasznos lenne. Mi a rövidlátás e vállalkozásban? Csak népszerûsítette a gondolatot, hogy továbbra is lehetünk autófüggõ társadalom; a project szinte egyáltalán nem ismerte el a gyalog bejárható települések és a tömegközlekedés értékét.
E kollektív eltévelyedettség legdurvább példája hogy még elkezdeni is képtelenek voltunk a nyilvános vitát az USA vasúti személyszállításának helyreállításáról, amely mára olyan lepusztult lett, hogy a bolgárok szégyellnék, ha náluk ilyen lenne. Ez az egyetlen dolog, amit most azonnal megtehetnénk és lényeges hatása lenne olajfelhasználásunkra. Az infrastruktúra máig ott van kint, rozsdásodik az esõben és várja, hogy megjavítsák. A helyreállítása amerikaiak százezreit juttatná értelmes munkához minden szinten. A tény, hogy még csak nem is beszélünk errõl, a politikai spektrum semmilyen pontján a baloldaltól a centrumon át a jobboldalig, megmutatja, hogy milyen alapvetõen komolytalanok vagyunk.
Ez egyszerûen nem elég jó. Ez nem méltó a történelmünkhöz, örökségünkhöz, az áldozatokhoz, amiket elõdeink hoztak. Ez teljesen idegen mindentõl, amit a jövõ iránti kollektív felelõsségünknek nevezhetünk.
Ettõl jobban kell csinálnunk. Azonnal el kell kezdenünk egy másféle elrendezés kialakítását. El kell kezdenünk az átmenetet egy olyan életmód felé, amely lehetõvé teszi számunkra a civilizáció-projekt továbbvitelét - én vitábba szállnék a Daniel Quinn és mások által felvetett elképzeléssel, hogy maga a civilizáció az ellenségünk és abba kell hagynunk. A problémáinkra választ adó cselekvési terv valójában bizonyos pontossággal meghatározható. Másképp kell elrendeznünk a mindennapi élet alapvetõ tevékenységeit.
Általánosságban, a körülmények, amik ránk várnak az energia- és éghajlatváltozás miatt, meg fogják követelni, hogy sokkal lokálisabban éljünk, valószínûleg teljes mértékben úgy. Élelmünk nagyobb részét kell helyben megtermelnünk, kisebb léptékben, mint ma tesszük, kevesebb mesterséges "input"-tal és valószínûleg több emberi és állati munkával. A földmûvelés nagyobb fokban kerülhet országos gazdasági életünk középpontjába, mint amennyire bármely ma élõ ember életében volt. Ezek a változások nagy eséllyel visszahozhatják olyan társadalmi és osztálykonfliktusok sorát is, amikrõl szintén azt hittük, hogy már magunk mögött hagytuk õket.
A helyi kölcsönös gazdasági függõség hálózatainak újjáépítésével újjá kell majd szerveznünk a kiskereskedelmet. Az országos kiskereskedelmi láncok elõretörése egy önszervezõdõ reakció volt a huszadik század vége körülményeire. Ezek a körülmények most végetérõben vannak és velük együtt véget fog érni a Wal-Mart típusú üzleti modell is: az ázsiai gyárakig érõ tizenkétezer mérföldes áruellátó lánc, a "kerekeken guruló raktár" amit a konténerhajó-kikötõk és a Nagy Doboz áruházak rakodódokkjai között megállás nélkül körzõ kamionok alkotnak. A "szuperüzletek" által a helyi gazdaságoknak okozott kár kiadós. Nemcsak a dolgokat készítõ és árusító többszintû helyi hálózatokat rombolták szét, hanem a középosztályt is, amely ezeket üzemeltette és ezáltal szétrombolták a települések kulturális és gazdasági szövetét is. Ezt helyrehozni nagy feladat. Újra kell kezdenünk egyes dolgokat saját magunk számára elõállítani és kisebb léptékû kereskedelmi hálózatokon át eljuttatni a fogyasztókhoz. Végsõsoron kevesebb dolgot kell majd vásárolnunk. Az utóbbi évtizedek bevásárlási õrülete le fog csillapodni, miközben küszködni fogunk az értékes dolgok elõállításával és törvényszerûen kevesebbet fogunk fogyasztani.
Másképp kell elrendeznünk az emberek és áruk szállítását is. Nemcsak a vasút rendszerének újjáépítése létfontosságú számunkra, hanem a villamosítása is, ahogy szinte az összes többi fejlett ország megtette. Ez többszörös elõnnyel fog járni, mivel egyéb dolgokkal is képesek leszünk mûködtetni, nemcsak fosszilis energiahordozókkal. Számítanunk kell a regionális léptékû tengeri szállítás feléledésre, valamint több hajózásra a folyókon, csatornákon, belvizi utakon. Újjáéledhet sok lepusztult folyami rakpart és a Nagy Tavak haldokló kikötõi. Ha egyáltalán fogunk kamionokat használni, az az áru útjának legutolsó szakasza lesz. Az autó egy eltûnõben levõ lény lesz az életünkbõl, egy luxus, amit irigyelni fognak azok, akiknek többé már nem telik a "boldog autózás" utópiájában való részvételre. Az államközi autópályák fenntartása önmagában több erõforrást fog igényelni, mint amennyit össze tudunk majd kaparni. Legtöbbünk számára a huszonegyedik század nem elsõsorban a szüntelen mobilitásról fog szólni, hanem arról, hogy ott maradunk, ahol vagyunk.
Másképp kell belaknunk Észak-Amerika területét, értve ezalatt a visszatérést a hagyományos nagyvárosokhoz, városokhoz, lakónegyedekhez és a termékeny falusi vidékhez, amely több, mint egyszerûen szép látvány, vagy a kikapcsolódás helye. Valószínûleg meg fogjuk tapasztalni a kétszáz éves trend megfordulását, amelynek során az emberek a falvakból és kisvárosokból a nagyvárosokba áramlottak. Nagyvárosaink valószínûleg lényegesen össze fognak zsugorodni, miközben egyidejûleg újrasûrûsödnek központjaik körül és folyópartjaik mentén. Az Új Urbanisták tevékenysége döntõ lesz a jövõvel rendelkezõ emberi lakóhelyek újjáépítésében. Eddigi eredményeik lényege nem annyira az "új városok" építése, mint pl. Seaside, Florida, vagy Kentlands, Maryland, hanem a várostervezésre vonatkozó tudás, alapelvek és módszerek visszanyerése, amelyek kidobásra kerültek az autós kertvárosok építésére fordított õrült erõfeszítésünk során.
Nehezebb elõrejelezni, pontosan mi fog történni az oktatással és egészségüggyel, kivéve, hogy egyik sem mûködhet tovább a mai pénzszórásként és ezeknek is, mint minden másnak kisebb léptékûvé és sokkal lokálisabbá kell válnia. Központosított iskolakörzeteinknek, amelyek teljes mértékben függenek a sárga iskolabuszok flottáinak számtalan napi útjától és a rabló ingatlanadóktól, kis esélye van a sikeres továbbmûködésre egy energiaszegény gazdaságban. Azonban az olajutáni korban egy szegényebb ország leszünk, ezért nehézségekbe fog ütközni a pótlásuk. Egy új, jobban a helyre alapozott oktatási rendszer helyettük inkább talán az otthoni oktatásból fog kinõni, amint a házon belüli osztályok új, kis lakónegyedi iskolákká állnak össze. A felsõoktatás megszûnik tömegfogyasztási cikk lenni, és esetleg csak a társadalmi elitek részére lesz hozzáféthetõ, ha egyáltalán megmarad. Eközben a "sebesültellátási rangsor" nagyon nehéz idõszaka vár ránk, ahogy az "egészségügyipar" hatalmas erõforrásai elsorvadnak. A szövetségi Medicaid és Medicare rendszerek mai finanszírozási módjukkal még egy ránk fenekedõ globális energiaválság nélkül sem érnék meg a jövõt.
Ami azt illeti, kategorikusan kijelenthetjük, hogy minden, ami gigantikus léptékben van megszervezve a szövetségi kormányzattól az Acme Corporation-ön át a Michigan Egyetemig valószínûleg megrendül az energiaszûkös jövõben. Ezért ne vesd a reményeidet a multinacionális cégekbe, nemzetközi NGO-kba, vagy más gigantikus szervezetekbe és intézményekbe.
A közelmúlt eseményei sokunkban keltettek félelmet, hogy egy Big Brother típusú kormányzati zsarnokság felé tartunk. Úgy vélem, hogy szerencsések leszünk, ha a szövetségi kormány képes lesz válaszolni a telefonjaira, nem is beszélve bárki életének szabályozásáról az olajutáni korban. Ahogy a hatalom leszivárog a helyi és regionális szintekre, magának a szövetségi rendszerünknek az értelme is megkérdõjelezõdhet. Az állami kormányzatok hatalmas bürokráciáikkal nem feltétlenül járnak majd jobban. Századunk során a késõbbiekben a valódi politikai cselekvés valószínûleg lekerül a helyi szintekre, amint a helyreállított szomszédsági szervezõdések lehetõvé teszik az emberek számára a helyi problémák helyi megoldásait.
Jogos, hogy ez egy rémisztõ jövõkép. És közületek valószínûleg sokan tépelõdnek azon, hogy hogyan õrizhetnék meg a reményt ilyen óriási feladatokkal szembesülve. Itt a puszta igazság, emberek: a remény nem egy fogyasztási cikk. Saját magadnak kell elõállítanod a saját reményed. Ezt azáltal teszed meg, hogy megmutatod magadnak, hogy elég bátor vagy szembenézni a tényekkel és elég rátermett megbirkózni a körülményekkel, amiket ezek jelentenek. Hogy hogyan fogjuk megoldani egy rendes társadalom fenntartását rendkívüli változások közepette, a saját kreativitásunkon, nagylelkûségünkön, barátságosságunkon fog múlni és én biztos vagyok benne, hogy képesek vagyunk megtalálni ezeket az erõforrásokat szíveinkben és kollektíven a közösségeinkben.
James Howard Kunstler "A hosszú rendkívüli állapot" (The Long Emergency) és a "Seholsincs földrajza" (The Geography of Nowhere) c. könyvek szerzõje. Írásai megjelentek a The New York Times Magazine-ban és a Rolling Stone magazinban.
James Howard Kunstler
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése