HÍRADÁS A FÖLD ÁLLAPOTÁRÓL

Végh László – Szám Dorottya – Hetesi Zsolt:

UTOLSÓ KÍSÉRLET

HÍRADÁS A FÖLD ÁLLAPOTÁRÓL

rövid részlet a könyv bevezetőjéből:

"Ötven éve még aligha volt olyan ember a világon, aki tudományos szempontokat mérlegelve arra a következtetésre jutott volna, hogy a rohamosan fejlődő emberiséget a végpusztulás veszélye fenyegeti. Gazdagodott, növekedett a világ, a tudomány haladása szédítő távlatokat vetített elénk. Bízhattunk abban, hogy a magegyesítést (atommagfúziót) szolgálatunkba állítva kimeríthetetlen erőforráshoz jut az ember és már az 1970-es évekre elkészül az első ilyen erőmű. Hittük, meghódíthatjuk a világűrt és gyarmatosíthatjuk a Naprendszert, valamennyi erő- és nyersanyagforrását a szolgálatunkba állíthatjuk. Ám vagy negyven évvel ezelőtt különböző nemzetiségű értelmiségiek egy csoportja felismerte és meg is fogalmazta, hogy kimeríthetetlen erőforrás nélkül az emberiség egészét sújtó válság felé tartunk. Ahogy telt az idő, egyre érzékelhetőbbekké váltak az erőforrás- és a világméretű környezeti válság jelei. Az 1973-as olajválság után lecsökkent a gazdaság növekedésének üteme. 1985-re lelassult a mezőgazdasági termelés több mint harminc éven át tartó igen gyors növekedése és láthatóvá vált, hogy az iparszerű mezőgazdaság végzetesen károsítja a termőföldet és az édesvízkészleteket. Tíz éve a világ kőolajkészleteit felmérő szakemberek egy csoportja a nyilvánosság elé tárta, hogy már egy ideje évente sokkal több kőolajat használunk fel, mint amennyi új készletet évente találunk. Most 2008-ra megugrottak a kőolaj, földgáz és az élelmiszerek árai és egyre hevesebb küzdelem folyik a bolygó még megmaradt erőforrásainak elosztásáért. 2008 őszére az USA egyre mélyülő pénzügyi válsága az egész világra kiterjedő pénzügyi és gazdasági válságra vezetett.

Ez a könyv a világválság emberi és anyagi hátteréről, az összeomlással fenyegető átmenet várható lefolyásáról és a felkészülés lehetőségeiről szól. Előrebocsátanánk, a Kárpát-medence népei a világ többi részéhez viszonyítva jobb jövőben reménykedhetnek. De a megmaradásra csak akkor lehet számottevő esélyünk, ha már most szembenézünk azzal, hogy ténylegesen milyen helyzetben vagyunk, mi várhat reánk és felkészülünk a jövőre.

Sok minden fenyegetheti az embert. Rá kellett jönnünk, és ez a 20. században vált nyilvánvalóvá, hogy nem a természetes veszélyforrások, mint a ragadozók vagy a mérgező növények jelentik a nagyobb gondot, ezekhez már ősidők óta hozzászoktunk és ösztönösen is védekezünk ellenük. Inkább saját magunktól, az ember által akaratlanul előidézett ártalmaktól kell tartanunk. Míg más élőlény csak öröklött adottságainak megfelelően módosítja természetes környezetét, addig az ember nem csupán génjei által meghatározott módon, hanem a nemzedékek során felhalmozott tapasztalatot, tudást is felhasználva változtatja környezetét. Emiatt az emberi társadalom környezetalakító hatása sokkal nagyobb mértékű és más jellegű, mint amilyenre egyéb fajok képesek lehetnek. Ahogyan a történelmi ismereteink gyarapodtak, felismerhettük, mennyire gyakori a történelem során a virágzó társadalmak hanyatlása, pusztulása. Bár számos esetben az embertől független éghajlati vagy környezeti változások is álltak az összeomlások mögött, az esetek többségében a hanyatlás oka elsősorban az, hogy az ember kellően át nem gondolt, ki nem kísérletezett módon viszonyult környezetéhez. Felélte annak erő- és nyersanyagforrásait, nem hagyva őket megújulni, elsorvasztotta azokat. Tekintsük át néhány történelmi példát, közülük az egyik legtöbbet idézett a Húsvét-sziget társadalmának pusztulása.

A Húsvét-sziget és más példák

A Húsvét-sziget területe durván 160 négyzetkilométernyi, minden más lakható szárazföldtől hatalmas távolságra fekszik. Éghajlata meleg égövi, valaha termékeny talaja ma már sovány. Kopár a sziget, csak a tengerparton sorakozó hatalmas kőszobrok hívják fel magukra a figyelmet. Alig kétezer tengődő őslakost találtak a felfedezők 1722 húsvétján a kietlen, puszta szigeten. Nem láttak ott egyetlen fát, de még egyetlen három méternél magasabbra növő bokrot sem, a növényzet fűfélékből, sásból és páfrányokból állt és áll ma is. Hasonlóan szegényes az állatvilág is. Egyetlen őshonos szárazföldi állat sem lelhető a rovarokon kívül, nincsenek sem denevérek, sem szárazföldi madarak, sem csigák vagy gyíkok. Egyedüli háziállat a tyúk. Alig egy évtizede az alapos régészeti feltárások feltárták, milyen volt a sziget valaha és a leletekből megismerhettük pusztulásának megdöbbentő történetét.

Valóságos édenkert volt egykor a Húsvét-sziget, meleg égövi, elsősorban óriáspálmákból álló őserdővel, annak igen gazdag növény és állatvilágával. Mivel a szigeten nem éltek ragadozók, háborítatlan fészkelőhelye volt a tengeri madaraknak. Lakói, a csendes-óceáni térséget benépesítő polinéziai hajósok, 800-1100 körül érkeztek a szigetre. Jól boldogultak, eleinte a sziget adottságaihoz alkalmazkodva éltek. Fő táplálékuk a hal volt. Mivel a parti vizekben nagyon kevés a hal, kint a nyílt tengeren halásztak. További eledelül a szigeten élő madarak, az ott termő gyümölcsök, valamint a magukkal hozott polinéziai termények és a tyúk szolgált. Eleinte a fa főleg a fatörzsből kivájt csónakok készítéséhez, épületfának és tűzifának kellett. Terményeiket a pálmafák közötti területeken nevelték, a pálmák védték a talajt a pusztulástól, óvták a kiszáradástól és fenntartották a termékenységét.

Nagyon műveltek voltak a szigetlakók. Virágzásának korszakában a gazdag és termékeny szigeten hétezer, egyes becslések szerint húszezer ember élhetett. Nem egyik napról a másikra következett be a pusztulás ami nagyrészt a szoborállítások következménye volt. Óriási szobraikat az ősök tiszteletére emelték, a szertartásaik ezeknél folytak. Tűzhányói kőzetekből kőszerszámokkal faragták őket. 10-20 méter magasak is vannak közöttük, a legnagyobb 270 tonna tömegű. Ezeket a kőbányától a tengerpartig sokszor csaknem tíz kilométer távolságra kellett szállítaniuk. Pálmafák törzsein görgetve, kötelekkel húzták őket, az őslakók elmondása szerint végzett vontatáshoz 70 felnőtt összehangolt munkájára volt szükség. Köteleket egy, a szigeten őshonos fa rostjaiból csináltak. Nagyjából 900 szobrot készítettek, ezek közül négyszázat már nem tudtak felállítani. Ott hagyták őket a kőbányákban, vagy szállításuk maradt abba.

1200-1600 között készült a kőszobrok többsége, az utolsót a szájhagyomány szerint 1680-ban faragták ki. 1280 körül kezdték a görgetéshez használt pálmák nagybani irtását. Kiszedték a fák tövét is és a maradékokat felégették. 1450 tájt az egyébként kétezer évig is elélő óriás pálmafajta végleg eltűnt és 1650-re valamennyi fás szárú növény kiveszett a szigetről. Főképpen a vontatáskor útjukba eső terület letarolásával pusztíthatták el az őserdőt. Ezután fa hiányában száraz sással, fűvel főztek és nem tudtak többé csónakokat készíteni. Ettől fogva az étrendből hiányoztak a nyílt tengeren fogott halak és delfinek, amelyek addig a fő fehérjeforrások voltak. Kiveszett az összes őshonos szárazföldi madár, eltűnt a tengeri szárnyasok jó része is.

Ezután földművelésből éltek. Húsnak ott volt a szigetlakók által hozott tyúk. Ám az erdők irtása miatt a hőség, szárazság, eső, szél gyorsan pusztította a talajt, évi 3 méternyi sávban tűnt el az emelkedőkről. Védekezésként a szigetlakók a sziget területének a felére úgy egymilliárd, átlag kétkilós követ hordtak. Ezzel lassították a talaj eltűnését, mert az nem száradt ki annyira, védte a széltől, esőtől és a hőmérsékleti ingadozásoktól. De a föld egyre soványabban termett. Éhínség kezdődött. Kőből erődített, úgy 2 méter magas falú tyúkólakat kezdtek építeni, miközben ők maguk ezeknél kisebb faházakban laktak. Lándzsákat készítettek. Lázadások törtek ki, elsöpörték a vezető rétegeket, törzsfőket és papságot. Felbomlott a rend, a nagycsaládok egymásnak estek, tombolt az erőszak. Sokan barlangokba költöztek, melyeket jobban védhettek. Éhségükben megettek mindent, amit lehetett. Ráfanyalodtak az általuk behurcolt patkányokra is, majd elterjedt az emberevés.

Vannak szigetek, ahol szintén emberevéssel végezték, de néhány hasonló szigeten édeni körülményeket találtak a felfedezők. Nem szükségszerű, hogy egy emberi közösség elpusztítsa önmagát. Mai szóhasználattal élve a Húsvét-sziget társadalma jóval fejlettebb volt, mint más, a természettel összhangban élő szigetlakó társadalom. Magasabb szintű volt a munkamegosztás, az emberek jóval többet dolgoztak, mint egy ma fejletlennek nevezett szigeten. Míg ott csak magának és családjának halászott valaki, addig a húsvét-szigeti halásznak fogni kellett a kőfejtőknek, kőfaragóknak, kötélverőknek, vontatóknak, a szoborállítóknak és a vezetőknek is. Így a társadalmi össztermék, a GDP is sokszorosa volt annak, mint a természetnek megfelelően élő társadalmaké. Bizony ezért nem jó annyit dolgozni. Látjuk, a Húsvét-szigeten emberevésig vezetett a sok-sok munka, a nagyszerű szervezettség, a gazdasági növekedés, a magas GDP. Legyünk nagyon óvatosak azzal, amit ma a társadalom fejlettségének, gazdasági növekedésnek és teljesítményének neveznek.

Megdöbbentő, hogy nagyjából egy időben hagyták abba a szobrokkal kapcsolatos munkákat. Csinálták az utolsó pálmafáig. Biztosan lehettek olyanok, akik látták, mi következik. De nem tudták abbahagyni, pedig ezzel megmenekülhettek volna. Vezetőik tekintélyükre, kényelmükre és vagyonunkra gondolva nem merték időben elismerni, hogy már régóta tévúton vezetik a népet. Az egyszerű emberek a munkahelyüket félthették. Ha nem kell többé kőfaragó, vontató, felállító, miből fogunk megélni? Egyszerű lett volna a válasz. Jóval kevesebbet dolgozva halászott, vetegetett volna mindenki és ugyanolyan szinten megéltek volna. Így meg túl sokat dolgozva emberevésig juttatták leszármazottaikat. Nemcsak utódaikat, hanem a természetet is tönkretették a bálványszobrokat emelő, csak önmagukkal törődő, magukat felmagasztaló, ugyan nagyon okos és művelt, ám rövidlátó emberek. Felfoghatjuk, mit jelent az a vallásos kijelentés, hogy a bűnben élő ember eltűnik a Földről és az apák bűnei miatt a fiak bűnhődnek. Riasztóan hasonlít az emberiség egészének helyzete a szoboremelések fénykorának végéhez érő Húsvét-sziget állapotához.

Ha szigetlakók mellett a szárazföldeken élő társadalmak történetét is tanulmányozzuk, észrevesszük, hogy a Húsvét-szigeten lezajlott eseményekhez hasonló összeomlások másutt is gyakran megtörténtek. Csak a végkifejlet jellege más. Ha az ország jól megközelíthető helyen fekszik, akkor a környezetét felélő, emiatt meggyengülő, társadalom hanyatlását a külső ellenség egyre magabiztosabb és sikeresebb támadásai gyorsítják fel.

Ma már tudjuk, hogy a sumér birodalom lassú hanyatlását és bukását a földek fokozatos elszikesedése okozta, ami a folyóvízzel való öntözés velejárója. Mivel a kilocsolt folyóvizet a növények elpárologtatják, a talaj felső rétegében felhalmozódik a sziksó. Ha az öntözés csak időszakonként szükséges, mert van elég csendes eső és olvadékvíz, az esők és főleg az olvadó hólé bemossa a sziksót a talajba. Ám Mezopotámia szélsőséges éghajlata miatt a sziksó felhalmozódott és a szikesedés előrehaladása jól követhető az agyagtáblákra feljegyzett terméseredmények segítségével. Elsősorban búzát és árpát termesztettek a sumérek. Kr. e. 3500 körül búzából és árpából még közel ugyanannyit termeltek. Míg a búza érzékenyebb a talajban felhalmozódott ásványi sókra, az árpa kevésbé, mintegy kétszer akkora a sótűrése, mint a búzának. Mivel egyre terméketlenebbé váltak a szikesedés miatt a sumér birodalom földjei, újabb területeket vontak művelésbe. Emiatt a sumér birodalom gazdasági központja a Kr. e. 3. évezred közeledtével a Perzsa-öböl vidékétől lassan felfelé tolódott. Kr. e. 2500-ra 15%-ra esett a termelt búza aránya és Kr. e. 2400-ra a sumérek elérték lehetőségeik határát. Addig a földjeik még annyit, vagy többet teremtek, mint a középkori Európa gabonaföldjei. Egyre jobban kimerültek a gabonatartalékok és emiatt a hivatali rendszert és a hadsereget lassan le kellett építeni, a birodalom összeomlása elkerülhetetlenné vált. Babilon, az utódállam északabbra terült el, ahol a földek még termékenyek voltak, ám a szikesedés miatt Babilon is elbukott.

Róma bukása is az éltető természeti környezet leromlásával függ össze. Termőföldjeinek kimerülése és a mértéktelen erdőirtások miatt Róma mind nehezebben tudta ellátni magát élelemmel és az állam fenntartásához szükséges eszközökkel. Elmondhatjuk, hogy a birodalmak keletkezése és virágzása az esetek többségében sivatagosodó térségek, lepusztuló hegyoldalak és terméketlenné romló földek megjelenésével jár együtt. Újabb birodalmak az addig épen hagyott térségekben jelennek meg.

Miközben a 16-17. században megszületett természettudomány alkalmazása egyre hatékonyabb eszközök, főleg gépek megalkotásához vezetett, az Európában és Észak-Amerikában kialakult nagyhatású szellemi mozgalom, a felvilágosodás elszaggatta az emberi tevékenységet féken tartó hagyományos kötelékeket. Míg korábban a hagyomány, a vallás a világ isteni rendjére és az ehhez igazodó elődökre hivatkozva számos módon megkötötte az ember cselekvési lehetőségeit, a felvilágosodás ezeknek tanait babonának és avultnak bélyegezte és mindent az emberi értelem és ész ítélőszéke elé állított. Alapvető feltételezése, hogy az embert az értelme vezeti és ahogy a tudásunk gyarapszik, az ember és a társadalom egyre jobban élhet és képes lesz a földi paradicsom elérésére. A haladás képzete mindent áthatott és a felszabaduló hatalmas emberi erőforrásokat a még nagyobb emberi szabadság és a növekvő anyagi jólét elérésére összpontosította.

A felvilágosult Európa országai és az USA befolyása a 19. és 20. században világunk egészére kiterjedt. Mára bolygónk természeti kincseit nem egyes országok, hanem nemzetközi nagyvállalatok igyekeznek megkaparintani. Fokozódó sebességgel aknáznak ki mindent, ami csak hozzáférhető. Emiatt az emberiség és a természet kapcsolata válságosra fordult. Mindennek oka, hogy a haladást, a gyors fejlődést szolgáló gazdasági és pénzügyi rendszer már régen nem a javunkat szolgálja, hanem alkotója ellen fordulva, az embert teszi rendszerének eszközévé és kiszolgáltatottjává. Mivel a mai gazdasági-pénzügyi rendszer felmorzsolja az embert éltető természetes környezetet, a fogyasztói társadalmat követő kőkorszakba, végromlásba taszíthatja az emberiség túlélő maradékát. Erre utal egy mai arab mondás: nagyapám még teveháton közlekedett, apám motorral járt, nekem terepjáróm van, fiam helikopterrel röpköd ide-oda, ám az unokámra újra a teve vár. Hamarosan, akár egy évtizeden belül eldől, hogy az emberiségnek a válságot felismerő és cselekedni képes része fennmaradhat-e, illeszkedni tud-e a természet rendszeréhez."