Oldalak

2012. június 14., csütörtök

Földanya gyógyít!

Testünk leföldelésekor természetes úton szabadulunk meg 
gyulladásainktól, fájdalmainktól és a stressztől. 
Mindezt egyszerűen és akár ingyen megtehetjük.


A parlangfű az egy gyógynövény!


Talán elég lesz már az agymosásból!
Olvasd el a Kommenteket is.

2012. június 5., kedd

Invázió

Egy pár napja megcsapott egy gondolat, arról hogy mi emberek vagyunk a leginvazívabb faj a bolygón.
Gondoltam na most írok már egy saját posztot erről ebben a blogomban. Talán már mindenki unja, hogy mindig csak más tollából idézgetek, bezzeg most majd jól megmondom a frankót...
Aztán persze megint csak ott kezdtem a dolgot, hogy beírtam a szót a keresőbe. Csak hogy tisztázzam a definíciót.  Erre mit látok, ott egy írás az első tízes listán. Kordos professzor Úr már megelőzött.
Nos, ha így történt akkor sajnos-szerencsére megint más tollával ékeskedem, íme:

KORDOS LÁSZLÓ
A klímaváltozás hasznáról és káráról
A klímaváltozás és az invazív emberi faj az emlősállatok szemével

Herman Ottó nevezetes, "A madarak hasznáról és káráról" című, 1901-ben megjelent könyve azt sugallja, amit a mai természetvédelemi szemlélet már régen túlhaladott - vagy mégsem? Mitől káros vagy hasznos valami, azt Herman Ottó az ember szempontjából ítélte meg. Nehéz tudomásul venni, hogy az ember az élővilág evolúciójának terméke, ráadásul földtörténeti mértékkel szemlélve igencsak fiatal invazív faj. A kérdés mai logikával úgy vetődik fel, hogy az ember miként hat az élővilágra, és az őt meghatározó környezetre, és emiatt milyen károsodás éri magát az embert. A nevezetes Riói Nyilatkozat, a "Feladatok a XXI. századra", vagyis a fenntartható fejlődés filozófiáját dogmává emelő "Agenda 21" első elve kimondja, hogy "A fenntartható fejlődés érdekeinek középpontjában az emberek állnak. Ők jogosultak - a természettel összhangban - egészséges és termékeny életre". Ezt a gondolatot valószínűleg a termeszek is leírhatták volna, de ezt nem tudván, életük fenntartásához csak más élőlények hasznára vagy kárára, valamint környezetük megváltoztatásával, annak hatásával mit sem törődve élik életüket.

Az ember is felépítette a maga globális termeszvárát, és szembekerült két felismeréssel. Igen, mi tudjuk, hogy károsak vagyunk és kiírtjuk a természetes élővilág fajait, és arról egyes kutatók ijesztő víziókat vetítettek elénk. A hírhedt Norman Myers-féle, 1979. évi első jelentés alapján Al Gore korábbi egyesült államokbeli alelnök (most Nobel-békedíjas) a "Global 2000" című hivatalos jelentésében megismételte, miszerint a Földön évente 40 ezer fajt veszítünk el, vagyis naponta 109-et. Mások ezt licitálva arra a következtetésre jutottak, hogy évente 100 ezer, vagy éppen 250 ezer faj is eltűnik a bolygónkról, és emiatt a Földön élő fajok fele 2000-re a felére fog csökkenni, és 2010-2025-re mindegyik kihal. Az előrejelzéseknél valósabb adatok szerint a kb. 1,6 millióra tehető növény- és állatfajok közül 1600-óta 1033 faj halt ki (tízévente 25), vagy a kutatók nem erősítették meg előfordulását. Természetesen ennek emberi és embertől független okai is vannak. És akkor itt jön az újabb hidegzuhany, a globális felmelegedés.

A múltbeli klímaváltozásokkal foglalkozók tudományterületük több mint évszázados kutatási tapasztalataik alapján tudták és mondták, hogy az emberi mértékkel mérhető évszázadokban is voltak jelentős következményekkel járó klímaingadozások, amelyek létrejöttében semmilyen emberi hatást sem feltételeztek. Mintegy húsz éve tudjuk, és ma már gazdasági-politikai érdek annak hangoztatása, hogy az 1850-es évektől kezdve ismét gyenge felmelegedés tapasztalható. Annak ellenére, hogy sokan ezt is kétségbe vonják, higgyük el a kollekív konklúziót. Mit kezdjünk vele? Józan paraszti ésszel gondolkozva elfogadjuk, hogy a klímaingadozás az embertől függetlenül is bekövetkezik (csakúgy, mint a múltban), de most bűnösök vagyunk, mert a melegházhatású gázok kibocsátásával soha nem látott módon felgyorsítottuk ezt a folyamatot. Természetesen jó néhány katasztrofális példát tudunk mondani a klímaváltozás emberiségre és az egyénre gyakorolt hatásáról. Mégis, az óriásplakátnak higgyünk, miszerint "Akadályozd meg a klímaváltozást!" - a folyókat is megpróbálták már megfordítani! Lehet, hogy a Homo sapiensnek az ideális az, hogy semmi se változzon, de akkor nem veszi tudomásul, hogy minden folyamatban, az evolúcióban, ha úgy tetszik a fejlődésben a változás, az újhoz történő kegyetlen, vagy eredményes alkalmazkodás a legfőbb mozgató hatás. A magyarországi VAHAVA-jelentés, és minden más megfontolt elgondolás is tudomásul veszi a klímaváltozás tényét, és arra biztat mindenkit, hogy készüljön rá fel, éljen vele, és ha tényleg köze van hozzá, akkor belátása szerint ne fokozza azt.

Mindezek fényében most arra keressük a választ, hogy az állatvilág, és azon belül is leginkább a kárpát-medencei emlősfauna átalakulásában, milyen mértékű klímaváltozás mit okozott. Az elmúlt 150 év felmelegedésétől mit várhatunk? És elgondolkodtunk-e azon, hogy a klímaváltozás és az invazív Homo sapiens miként hatott a faji diverzitás alakulására?

Az alábbiakban néhány, a földtörténeti múltból és a jelenkorból vett példa, valamint az aktuális kutatási eredmények áttekintésével kívánunk rövid áttekintést nyújtani a klímaváltozásoknak a szárazföldi növény- és állatvilágra gyakorolt hatásáról.

A klímaváltozás és a növényzet
A Kárpát-medencében az utolsó eljegesedési csúcstól (18-20 ezer évvel ezelőtt) napjainkig, az évi középhőmérséklet 6-8 Co-os emelkedése mellett a legfeljebb néhány ezer évig tartó klímakilengések hatására legalább 5-6 vegetációtípus váltotta egymást. A glaciális maximum idején, egészen 15 ezer évvel ezelőttig, a Kárpát-medence vegetációját a boreális erdőfoltokkal tarkított sztyepp-tundra jellemezte. A viszonylag gyér erdőkben az erdei-, a cirbolya-, a luc-, és a vörösfenyő, valamint a nyír, és a fűz fordult elő. A pollenvizsgálatok szerint ebben az időszakban a boreális erdőfoltok kiterjedésében és visszahúzódásában 1000-2000 éves, a klímaváltozásokkal összefüggésbe hozható fluktuáció mutatható ki. A glaciális időszakot követően, a 15 és 11,5 ezer évekkel ezelőtti időszakban, a Kárpát-medencében - Európa más területeihez hasonlóan - fokozatos beerdősülés következett be, de az időszakos hideg időszakokban, különösen a Dunántúlon, Artemisiában és fűfélékben (Gramineae) gazdag hideg kontinentális sztyeppvegetáció terjedt el az erdős sztyepp rovására. A földtörténeti jelenkorban, az elmúlt tízezer évben a fokozódó felmelegedés hatására a Kárpát-medencében változatos erdőszukceszziók alakultak ki. Az Alföldön az erdei fenyő mellett a szil és a tölgy, valamint kisebb mértékben a mogyoró terjedt el. Az Alföld észak-keleti részén, valamint az Északi-középhegységben továbbra is fennmaradtak a zömmel tűlevelű fákból (luc-, vörös-, erdei fenyő) álló erdők, amelyekben már megjelentek a lombhullató fafajok (tölgy, mogyoró, szil, juhar, hárs). A tűlevelű/lomblevelű erdőváltás az Alföld északi részén kb. 11,4, míg az Északi-középhegységben kb. 9,3 ezer évvel ezelőttre tehető. A Dunántúlon ugyanekkor továbbra is fennmaradtak az erdei fenyővel jellemzett erdők, amelyekben korán megjelent a bükk. A Kárpát-medence erdeiben a bükk, a gyertyán és a komlógyertyán csak kb. 7 ezer évvel ezelőttől, a holocén hőmérsékleti és csapadékmaximumának idejétől terjedt el olyan mértékben, hogy később egyes erdők domináns fajaivá váltak. A további 6-7 ezer évben bekövetkezett klímaingadozások, és különösen az elmúlt 150 év globális felmelegedése önmagában nem, csak az erőteljes emberi hatás változtatta meg az így kialakult vegetációt.

A nagyrészt a múltbeli pollenadatokra támaszkodva készített, és a klímaváltozásokra, mint okokra visszavezethető számítások szerint, Észak-Amerika és Európa növényzetében a környezettől függően 200-100 év szükséges a vegetáció fajösszetételének megváltozásához. Emiatt lehetséges, hogy az elmúlt 150 év felmelegedése a növényfajok között a közeljövőben jelentősebb eltolódást fog okozni.

A XIX. század közepe óta tartó felmelegedés hatására egyes növények elterjedése a hegységekben magasabbra, illetve a sarkok felé mozdult el. Az Alpokban a magasabbra vándorlás mértéke tízévenként kevesebb, mint egy méter, és a sarkok felé történő kiterjeszkedés sem haladja meg a 8-60 métert évtizedenként. Ugyanakkor Svédországban a magasabb területek elfoglalásának mértéke 20-75 méter egy évtizedben. Más, az ősnövénytani és molekuláris adatok alapján végzett számítások szerint Észak-Amerika keleti részén a vándorlás mértéke elérheti az évenkénti 100-1000 méteres sebességet is. Modellszámítások szerint 2080-ig a jelenlegi globális felmelegedés hatására az európai növényfajok mintegy 60 %-a érzékeny a klímaváltozásra, és a fajok 6-11%-át veszélyezteti az eltűnés. A fajszámcsökkenésnek és a flórakicserélődésnek a boreális területek a legkevésbé kitettek, míg a legjelentősebb változásokra a magas hegységekben, a Pannon régióban és a mediterrán vidéken lehet számítani. Egyértelmű azonban, hogy a terjeszkedést nemcsak a klíma megváltozása, hanem a nagy távolságokra vándorló emlősök és madarak, valamint az antropogén hatásra elősegített magszétterjedés is kiváltotta. A vizsgálatok szerint a hangyák évente néhány métertől akár 70 méterrel is kiterjeszthetik egyes növények elterjedését, míg a szarvasok több száz méterre, esetenként akár három kilométerre is. A növények között egyaránt megtalálni a gyorsabban terjeszkedőket, és olyanokat is, amelyek nem változtatták meg áreájukat. Azok a növények, amelyek a sarkok irányába különböző sebességgel képesek kiterjeszteni elterjedésüket, viszonylag rövid idő alatt meg tudják változtatni a biológiai közösség szerkezetét. Olyan fajokkal és társulásokkal kerülhetnek közelségbe, amelyekkel korábban sohasem találkoztak. Az ilyen átalakulások mértékét nehéz megbecsülni, de a jelenség már kimutatható. A még viszonylag ritka, klimatikus okokra visszavezethető migrációk mellett a növények a korai levélbontással, virágzással és terméshozással, valamint a későbbre tolódó levélhullással reagálnak a klíma melegebbé válására. Az ősnövénytani vizsgálatok szerint az európai melegkedvelő növényzet ugyan az interglaciálisok idején a sarkok felé vándorol, azonban a felmelegedés végén nem figyelhető meg az ezzel ellentétes folyamat. A lehűlés bekövetkeztével az északi populációk eltűnnek, kihalnak, a déli populációk pedig izolált refúgiumokban maradnak fenn. Ily módon a dél-európai refúgium-területek bizonyos értelemben a mérsékelt övi flóra motorjának tekinthetők: a hideg fázisokban fenntartják a fajdiverzitást, és a meleg szakaszokban biztosítják a növényzet északabbi elterjedését. Ezt a folyamatot azonban - az elmúlt 140 ezer évre kiterjedő pollenvizsgálatok szerint - a magas hegységek, így Európában az Alpok és a Kárpátok erősen lassíthatják, vagy megakadályozhatják.

Klímaváltozás és szárazföldi emlősfauna
A klímaváltozás a szárazföldi faunára, és különösen az emlősökre különböző, egymástól közvetlenül nem függő, vagy éppen függőségi viszonyban álló folyamatokból áll. A klíma-élőlény-élővilág kapcsolat mértékét az adott időszak hatásmechanizmusai határozzák meg. Ily módon a klíma egyes elemei (évszakok eltolódása, szárazság-vízbőség stb.) közvetlenül is hatnak az egyes egyedekre és a populációkra, míg más esetekben az ökoszisztéma szintű faunaváltás a primér táplálékul szolgáló, klimatikus okokból bekövetkezett flóraváltáshoz és más környezeti tényezőkhöz köthető. A különböző szintű kölcsönhatások szélső eredményei (kihalás-alkalmazkodás) a reprodukciós időtől, és a szezonalitástól függően különböző intervallumokon át több tízezer, vagy millió évet is felölelhetnek.

A paleocén-eocén határán, 55 millió évvel ezelőtt, 10-20 ezer év alatt a Föld középső, magasabb szélességein a hőmérséklet 4-8 Co-kal megemelkedett, ami együtt járt a szénizotóparány változásával, majd az ezt követő kb. 200 ezer év alatt ismét lehűlés következett be. Ez a gyorsan lezajló felmelegedés, majd lehűlés a kainozoikum egyik legnagyobb emlősfauna-váltását idézte elő, nagy részben a testtömegek 50-60%-os növekedésével, amelyben valószínűleg a légköri CO2 felszaporodásának volt a legnagyobb szerepe. A vegetáció összetételében eközben csak kisebb változások következtek be. Emiatt valószínűsíthető, hogy ebben az időszakban a szárazföldi élővilág egy részének változásában a hőmérsékleti tényezők nem kaptak közvetlenül szerepet, a faunaváltás inkább egyes kontinensek összekapcsolódása és elkülönülése miatti migrációkra vezethető vissza.

Észak-Amerikában a 30 és 9 millió évekkel ezelőtti időszak (oligocéntől a késő-miocénig) különböző földrajzi-geográfiai helyzetben élt emlősfaunáinak fajgazdagságát összevetve, a kutatók (Barnosky és Carrasco, 2002) három független módszert alkalmazva arra a következtetésre jutottak, hogy a faji diverzitás változásával nem mutatható ki globális hőmérsékleti összefüggés. A Sziklás-hegység 15 millió évvel ezelőtti diverzitás és hőmérséklet növekedésének egybeesése inkább a hegyvonulat kiemelkedésével, és az így létrejött endemizmusok számának növekedésével magyarázható.
Mintegy 10 és 8 millió évekkel ezelőtt (késő-miocén eleje) Afrikában és Eurázsiában a korábbi meleg trópusi-szubtrópusi vegetációt, az alapvetően arid növényzet, a C3-as asszimilációs tevékenységet a C4-es váltotta fel. Eközben az adott területeken igen jelentős, 60-90 %-os faj- és ökoszisztéma-kicserélődés , valamint a nyílt füves vegetációhoz történő adaptációs folyamatok (testméret, táplálkozási szokás, fogkorona magasság növekedés stb.) játszódtak le.

A 24 és 2 millió évekkel ezelőtt élt eurázsiai emlősfaunák (miocéntől a pleisztocénig) ökomorfológiai vizsgálatai is kimutatták az ariditás növekedését. A korábbi esőerdőkkel jellemezhető terület 8 millió évvel ezelőtt globálisan felbomlott. Növekedett a C4-es fotoszintézist végző fűfélék mennyisége a trópusi és szub-trópusi területeken. A nedvességviszonyok 2-3 millió éven belüli drasztikus, csaknem globális, és alapvető flóra- és faunaváltozását elsősorban a Himalája magasabb részeinek 10 millió évvel ezelőtti gyors felemelkedésével, és más, az Eurázsiai-hegységrendszerben az indiai és az afrikai kontinensek Eurázsia felé történő mozgásával létrejött klimatikus hatással magyarázzák (Fortelius és mts., 2002). A Kárpát-medencében is kimutatható a 10 és 8 millió évekkel ezelőtti, majd az azt követő 4-5 millió éven keresztül ez az eurázsiai hatás, amelyet egy igen jelentős helyi tényező is felerősített, a 11-12 millió évvel ezelőtt a Paratethystől szeparálódott Pannon-tó vízfelületének és tömegének 4-5 millió évvel ezelőttre történő visszahúzódása, majd eltűnése (Kordos, 2005).

Az emberré válás afrikai történetében a nagy klimatikus változásoknak - a szárazabb és a nedvesebb időszakok váltakozásának, mint alkalmazkodási kényszernek - alapvető jelentőséget tulajdonítanak (Trauth és mts., 2006). Afrikában, a Turkana-tó medencéjének területén 3 és 1,8 millió évek között az emlősfauna 58-77%-a cserélődött ki. A különböző hipotézisek megegyeznek abban, hogy 8 és 2 millió évek között általános ariditási folyamat zajlott le. A mérvadó paleoklimatológiai vizsgálatok szerint az emlősfauna változékonyságára a földi pályaelemek változását követő, eltérő amplitúdójú és időtartamú, nedves-száraz ciklusokat kiváltó hatásának környezeti instabilitása volt a legnagyobb hatással (Potts, 1996; deMenocal, 2004).
Az elmúlt 2 millió év, és különösen annak a legutolsó 800-900 ezer évében bekövetkezett, nagyrészt az orbitális ciklusok által ismétlődő glaciális és interglaciális jelenségeinek élővilágra gyakorolt elsődleges hatása már régóta evidenciának számít. Az akár 10 ezer éven belüli intervallumban is bekövetkező szélsőséges klímaváltozások gyors ökoszisztéma-átalakulást, migrációkat, adaptációs változásokat, fajok létrejöttét vagy kihalását okozhatták. A Kárpát-medencében a 150 ezer évvel ezelőttre kialakult glaciális emlősfauna (a denevérek kivételével) 49 fajból állt, és a 15 ezer évvel később létrejött 6-8 Co-os évi átlaghőmérséklet-növekedés hatására 22 faj tűnt el (45%). Ugyanez az érték az utolsó, 18 ezer évvel ezelőtti hidegcsúcs 50 fajából napjainkig klimatikus okokból 18-al (36%) csökkent. Ezek nagy része már a jelenkor, a holocén kezdetére, 10 ezer évvel ezelőttre, 5-6 Co-os hőmérséklet-növekedés hatására eltűnt és részben ki is halt. A további jelentős felmelegedés hatására, a 2-3 ezer év alatt végbement újabb 3-4 Co-os évi középhőmérséklet-növekedés hatására a hideghez alkalmazkodott fauna fajszáma a holocén klímaoptimum tetőzéséig további 5-6 fajjal csökkent. A megcsappant diverzitású emlősfauna helyébe a napjainktól számított 5-6 ezer évvel ezelőtti klímaoptiumum idején 15-16 új bevándorló fajjal gyarapodott a Kárpát-medence emlősfaunája, miközben klimatikus okokból fajok nem képződtek és nem is haltak ki. Tehát 10-12 ezer évre és 10-11 Co-os középhőmérséklet-növekedésre volt szükség az eredeti emlősfauna kétharmadának kicserélődésére, miközben új ökoszisztéma és új emlősfauna alakult ki. Az őslénytani adatok alapján megállapítható, hogy klimatikus csúcshelyzetekben már 2-3 ezer évig tartó 3-4 Co-os évi középhőmérséklet-változás elegendő volt ahhoz, hogy egyes túlspecializált fajok kihaljanak, vagy populációjuk marginális helyzetéből annyira elvándoroljanak, hogy egy újabb klímaváltozás alkalmával már ne térjenek oda vissza. A negyedidőszaki gerinces faunák vizsgálati tapasztalata szerint a felmelegedési csúcsoknak nagyobb hatása van, mint a hidegcsúcsoknak. A magyarországi holocén klímaoptimum idején az elszegényedett pleisztocén gerinces fauna kiegészüléséhez elegendő volt 1 Co-os évi középhőmérséklet-növekedés, valamint egy-másfélezer év. Az ennél rövidebb ideig ható, és kisebb mértékű klímaváltozások önmagukban csak csekélyebb és időszakos dominancia és populációs területváltozást, valamint néhány időszakosan bevándorló faj megjelenését okozták (Kordos, 1981).

A rendelkezésre álló múltbeli adatokból levont, az emberiség kultúrtörténetének időszakában, a klímaváltozások hatására adandó válasz szerint a természetben különböző okok miatt, az emberi közreműködés nélkül lezajlott, több ezer évig tartó, legalább 1 Co-os évi középhőmérséklet-eltérések okoznak lényeges faunaösszetétel-változást, ennél hosszabb idő és jelentősen nagyobb mértékű változás esetében pedig 30-50 %-os faji diverzitás-átalakulás következik be (Kordos, 1981). Egyes számítások és modellek szerint (Barnosky és mts., 2003), amennyiben a következő 100 évben a globális hőmérséklet 1 Co-kal emelkedik, és az legalább 400 évig fenn is marad, akkor az egyedekben és a populációkban morfológiai, táplálkozási, elterjedési folyamatok kezdődnek, és genetikai változások is bekövetkeznek. Amennyiben a globális felmelegedés legalább 5000 évig tart, és eléri az 5 Co-os értéket, akkor kihalások, vándorlások következtében faunaösszetétel-változások következnek be, amelyeknek valószínűleg fajszámcsökkenés lesz az eredménye. Az így elkülönített első, másod, és a millió években mérhető harmadrendű klimatikus változások közül a jelenlegi hatás az elsőrendű hatáson belülire tehető. Ennek során, a klímával közvetlenül összefüggő folyamatokban számolni kell az elsődleges produktivitásnak a következő száz évben az atmoszferikus CO2-kibocsátás miatt fokozódó hatásával, a növényi táplálékok kémiai és táplálék-összetevőinek változásával, szezonalitás eltolódásával és a szélsőséges időjárási események gyakoriságának növekedésével, a tengerszint emelkedésével, a hóval, jéggel borított és permafrost területek csökkenésével, az invazív fajok, és a betegségek fokozott előretörésével. A Marshall Intézet által közzétett jelentés (Idso és mts., 2003) szerint - ami a globális felmelegedésnek a földi bioszféra gyakorolt hatását értékeli - egyetlen biztos tény rögzíthető, miszerint a XIX. század közepétől tartó felmelegedés során a növények és az állatok egy része különböző módokon kiterjesztette elterjedését a sarkok és a magasabb területek irányába.

Mi várható?
Az elmúlt másfélszáz év alatt bekövetkezett globális klímaváltozás hatására a Földön nem haltak ki és nem jöttek lére új ökoszisztémák és új fajok. Ugyanakkor az emberi tevékenységgel együtt különböző okok miatt megnőtt az egyes fajok és társulások érzékenysége, ami magában hordozza a fajok kihalásának és az ökoszisztémák átrendeződésének a lehetőségét.

A klímaváltozás következtében a korábbiakhoz képest átrendeződő évszakok közvetlenül befolyásolják az élőlények élettevékenységét, ami fokozza az élővilág átalakulásának lehetőségét. Ez megnyilvánulhat az élőlény morfológiájában, méretében, élettani folyamataiban, szaporodásában, elterjedésében, és nem utolsó sorban alkalmazkodási képességében. Ugyanakkor - nagyrészt emberi közvetítéssel - a történelmi időkben rendkívül megnövekedett a behurcolt és betelepített fajok száma. Az invazív fajok igen gyorsan szaporodnak, széles ökológiai tűrőképességük miatt hamar elterjednek, és az új környezetükben nincsenek versenytársaik. Egyes számítások szerint Észak-Amerikában a fajok 10-15%-át is alkothatják (National Invasive Species Council, USA, 2001). Európa vadon élő emlősfaunájában a behurcolt és elvadult fajok aránya már eléri a 10-14%-ot. Itt él az amerikai pézsmapocok, az észak-amerikai mosómedve, a nyestkutya, a kanadai hód,  a brit szigeteken szabadon ugrál a bennett kenguru, elvadult az üregi nyúl stb. Vadjaink között közönséges a többszörösen betelepített és tenyésztett dámvad, a muflon, és a klasszikus gímszarvas, vagy az őz is inkább ridegen tartott háziállatnak tekinthető. Kétségtelen, hogy az elmúlt évszázadok során az ember irtotta ki az európai bölényt, az őstulkot, megtizedelte a farkasok és az európai hód állományát. Nincs kimutatás arról, hogy az ember hány háziasított fajjal és fajtával gyarapította környezetét.
Tényként kell elfogadnunk, hogy az emberi tevékenység és a történelmi időkben bekövetkezett klímaváltozások emlősök közötti fajpusztító hatása eltörpül az ember által globálisan elterjesztettek fajszáma mellett. Mindezek után feltehetjük a kérdést az emberek hasznáról és káráról - vagy nem?

Forrás: Természet Világa

2012. május 24., csütörtök

Az önellátás mítosza

/ Toby Hemenway: The Myth of Self Reliance című írása /
Nemrég egy prominens permakultúrás egy halom emailt küldött ki, olyan kezdeményezések után kutatva, ahol “az emberek teljesen önfenntartóak saját élelmezési, ruházkodási, lakhatási, energia és közösségi szükségleteiket illetően.” Itt van hát, a “teljes önfenntartás mítosza”, egyenesen a világ egyik legismertebb permakultúrásától. Az Egyesült Államokban a permakultúrás körök többségében az elképzelést, hogy valaki a legalapvetőbb szinten felül bármiben is önfenntartó tud lenni, rég elhagyták, és felváltották az óvatosabb “önellátó” [önmagára-támaszkodó, self-reliant] kifejezéssel. De aligha lehetséges még ez is, és azon túl, hogy kifejezi a konzumerizmus bilincseitől való megszabadulás igényét, nem hiszem, hogy kívánatos lenne.
Kicsit keresgéltem az interneten és azt találtam, hogy az “önfenntartás” jó néhány népszerű permakultúrás weboldalon kívánatos célként jelenik meg. Szeretnék beverni néhány szöget a kifejezés koporsójába. Az én szótáram szerint az önfenntartó azt jelenti, hogy valaki “képes fenntartani magát külső segítség nélkül”. Ki él külső segítség nélkül? Senki. De boncolgassuk egy kicsit tovább. Többségünk egyetért abban, hogy ha valaki “élelem tekintetében önfenntartó”, akkor az élelmiszerigénye 100%-át a saját földje és munkája szolgáltatja. Még sohasem találkoztam olyannal, aki elérte ezt. Biztos vagyok benne, hogy vannak néhányan, de még a főállású gazdálkodók is termelnek az élelmük mellett eladásra gabonát, hogy megvehessék azokat az ételeket, amiket nem lenne célszerű termeszteniük.
Hallom, hogy az emberek azt mondják, az élelmük 30%, 50%, vagy akár 70%-t is megtermelik. Általában arra gondolnak, hogy zöldséget és gyümölcsöt termesztenek, ami kiteszi az élelmük teljes költségének vagy súlyának valamennyi százalékát – de nem a kalóriáit. A zöldségeknek magas a nedves-tömegük, de alacsony a kalóriatartalmuk. Ha megtermeled a zöldségigényed 100%-át, akkor hozzájutsz napi kalóriaigényed 15-20%-ához, kivéve ha főleg burgonyán és más keményítőtartalmú zöldségeken élsz. A legtöbb napi kalória a gabonákból, húsból és tejtermékekből származik. Így ha nem foglalkozol nagy tételben gabonatermesztéssel vagy állattartással, nem valószínű, hogy tápanyagtartalom tekintetében élelmed több mint negyedét magad termeled. Ebben az esetben nem korrekt azt állítás, hogy “70%-ban önfenntartó vagy”. Ha kalóriáid legnagyobb része a földedről származik, akkor szinte biztos, hogy teljes munkaidőben gazdálkodással foglalkozol, és tisztellek a kemény munkádért. Kezdhetjük látni mennyire nehéz, sőt nemkívánatos az önfenntartás.  Ha valóban önfenntartó vagy élelemből, nem sok minden másra lesz időd, még egy permakultúrás rendszerben sem.
De még ha minden élelmed magad is termeszted, állíthatod-e, hogy önfenntartó vagy, ha nem te termeled a magjaidat és biztosítod összes trágyaigényed? Honnan származnak a gazdálkodáshoz szükséges eszközeid és az üzemanyagod? A permakultúrások tisztában vannak vele, csakúgy mint bárki más, az élet mennyire szorosan összefügg. Hol van az a pont bármiben is, ahonnan azt állíthatod, hogy nem állsz kapcsolatban a szélesebb emberi közösséggel? Tényleg lehetséges élelemből “teljesen önfenntartóvá válni”?
Vessünk egy gyors pillantást a ruházkodásra, a hajlékra és az energiára. Még ha magad varrod is a ruháidat, te termeszted a gyapotot és neveled a birkát? Ha a házadhoz te hántoltad a fát vagy fejtetted a követ, te készítetted az üveget és gyártottad le a vezetékeket is? Egy szigetüzemű háznál, mennyi mérnök és hány gyár szövevényes hálózata vett részt a napelemek legyártásában? Mindezekre támaszkodunk.
Azt állítani, hogy önfenntartóak vagyunk, szinte sértés és mindazok semmibe vétele, akiknek a vállán állunk. Az amerikai permakultúrások egy elég politikailag korrekt csapat, és többünknek nyilvánvalóvá vált, hogy az “önfenntartás” nem csak lehetetlen, hanem egy pofon mindazoknak, akik verejtéke ellát minket, és a cowboy etika egy újabb állandósulása, mely az egyént a világegyetem központjába helyezi. Úgyhogy a kifejezés átalakult “önellátóra”, ami jelezi, hogy kölcsönösen függünk egymástól, de úgy döntöttünk, hogy kevésbé szeretnénk másokra támaszkodni. Jó esetben az önellátás az alapvető igények kielégítéséhez szükséges képességek kifejlesztését jelenti, hogy ne kelljen az etikátlan és pusztító iparágakat támogatnunk. De úgy látom, hogy nem annyira önellátó egyénekre, mint önellátó közösségekre van szükség, ahol nem mindenki tudja, hogyan kell szőni vagy gazdálkodni, de ruha és élelem mindenkinek jut.
A weboldalak és e-mailek tanúsága szerint, van a permakultúrában egy mély elfogultság, miszerint az a legnemesebb út, ha mindent magunk csinálunk, a saját földünkön. És amennyiben a képességeinknek köszönhetően kevésbé függünk a monopolista vállalatoktól, úgy gondoljuk, hogy érdemes elsajátítanunk őket. Azonban ahogyan egyre inkább lekorlátozzuk az életünket azokra a dolgokra, amiket képesek vagyunk magunk elvégezni, úgy csökkennek a lehetőségeink. Minden kifelé irányuló kapcsolat gazdagít bennünket. Ha létrehozzuk az egymásrautaltság hálóját, gazdagabbá, erősebbé, biztonságosabbá és bölcsebbé válunk. Miért ne akarnál másokra támaszkodni? Ha teljesen meg akarnánk fejteni az okát, az egy pszichológiai nyúl-üreg mélyébe vezetne, de egy része azon a hiedelmen alapul, hogy a többiek megbízhatatlanok vagy etikátlanok, és hogy a kölcsönös függőségekkel gyengítjük magunkat. Míg a régi mondás, miszerint “Ha valamit jól akarsz csinálni, csináld magad”, egyszerűen gyenge vezetői képességekről árulkodik.
Ha még mindig kételkedsz, a szentíráshoz folyamodok és idézek Mollison Introduction to Permaculture (Bevezetés a Permakultúrába) című könyvének második oldaláról: “Elkezdhetünk részt venni élelmünk egy részének megtermelésében. Ez nem jelenti azt, hogy mindannyiunknak magunknak kell megtermelnünk a saját krumplinkat, de azt igen, hogy közvetlenül olyanoktól kezdjük vásárolni, akik már most felelősséggel termelik. Sőt, valószínűleg  jobban járunk, ha egy termelői bevásárló közösséget szervezünk a környékünkön, mintha krumplit termesztenénk.”
Ahogyan a veterán permakultúra tervező Larry Santoyo mondja, az igényeid kielégítéséhez törekedj a lehető legnagyobb általánosságra. Ha úgy gondolkodunk, hogy “meg kell termelnünk az élelmünket”, az fájdalmasan korlátozott. Ha úgy gondolkodunk,  hogy “az élelmiszer igényünket felelősen kell kielégítenünk”, akkor hatalmas lehetőségek tárulnak fel, amikből kiválaszthatjuk a számunkra legstabilabbat és legmegfelelőbbet. Az egyéni erőfeszítések gyakran kevésbé stabilak és reziliensek, mint a közösségi vállalkozások. És rossz tervezésre vallanak: az önellátás azt jelenti, hogy egy kritikus funkciót csak egyféleképpen biztosítunk. Ha minden élelmed magad termeled meg és valami bajod esik, akkor sérült leszel, éhes, és tolókocsiból nézheted, ahogy elhervadnak a növényeid. Egy közösségi gazdaságban ez nem történne meg. És azoknak, akik a társadalom közelgő összeomlása miatt aggódnak: a portyázó répatolvaj bandák nagyobb valószínűséggel rohanják le a magányos földed, míg te az egész napos fárasztó munka után szundítasz, és kevésbé valószínű, hogy megtámadnak egy csapat erős, vasvillával felfegyverzett gazdát, akik éjjel-nappal őrködnek.
A közösségi önellátás létrehozása egy újabb lehetőséget is ad a permakultúra zónáinak alkalmazására: a nullás zóna ebben az értelemben az otthonunk és a földünk. Az egyes zóna a kapcsolatunk más egyénekkel és családokkal, a kettes zóna a helyi kereskedelem és a környékünkön zajló tevékenységek, a hármas zóna a regionális vállalkozások és szervezetek, és a négyes zóna a nagyobb és távolibb vállalatok. Miért korlátoznánk magunkat kizárólag a nullás zónára? Megszervezhetjük az életünket úgy, hogy a négyes zónába tett kiruccanásokra – mint amilyen az üzemanyag vagy a fémtermékek vásárlása – nagyon korlátozottan legyen szükségünk, miközben a helyi őstermelői piacra és éttermekre gyakran. Ez erős közösséget épít.
Az önellátás nem növeli a társadalmi tőkét, azt a valódi újratermelődő erőforrást, ami csak használat közben növekszik. Miért ne akarnék kapcsolódni a közösségemhez, a számomra lehetséges összes módon? Ha nem elégítjük ki a közösségünk igényeit, nagyobb eséllyel fognak a szomszédaink egy nagyáruházban vásárolni. Az önellátásba vetett kritikátlan hit egy olyan pusztító mítosz, ami a lehetőségeket azok kezébe adja, akik a közösségünket elveszik tőlünk.
Ha szereted a gazdálkodást, akkor igen, termeld meg az élelmed. És a maradékot cseréld el olyan dolgokra, amikre szükséged van, olyan módon, hogy azzal támogasd a közösségedet. De valóban van különbség egy gazda, aki a munkája eredményét, az ételt cseréli el javakra és pénzre, és köztem, aki a munkám eredményét, az oktatást cserélem el javakra és pénzre? Mindketten életenergiánkat cseréljük el egy olyan rendszerben, ami fenntart minket és szeretném azt hinni, hogy mindketten bölcs és etikus döntést hozunk.
Egy jó permakultúrás rendszer a lakosok igényeit felelősen és ökológiai szempontok szerint biztosítja. Semmi sincs a permakultúrában, ami azt állítaná, hogy minden terméshozamnak a tulajdonos földjéről kell származnia! Ha mást nem is tudok elérni ezzel az írással, legalább lerombolom ezt a mítoszt. A permakultúrás tervezési rendszer egyszerűen csak annyit mond, hogy a szükségleteinket és termékeinket felelősen kell kezelnünk a tervünkben, nem pedig a földünkön. Ez magában foglalhat és kell, hogy foglaljon külső kapcsolatokat is. Ha te egy akupunktúrával foglalkozó orvos vagy, és a jövedelmedet a közösséged biztosítja, és a szükségleteidet főleg olyan helyi forrásokból biztosítod, amiket etikusnak gondolsz, akkor az egy remek permakultúrás dizájn. A terv erősebbé válik attól, ha a szükségleteid és a termékeid sok külső elemhez és rendszerhez kapcsolódnak.
Nagyon is permakultúrás dolog az olyan képességek kifejlesztése, amik még mélyebben a földhöz, az otthonhoz és a közösséghez kötnek. És néha a képességek, amikre az önellátás után kutatva teszünk szert, éppen azok, amikre a jobb közösségi léthez is szükségünk van. De önmagában az önellátás mint cél egy elavult mítosz, aminek ki kell halnia. Permakultúrátlan.

Forrás: http://wetiko.hu/2012/01/28/az-onellatas-mitosza/

2012. február 17., péntek

Megvilágosodás 2.

Susanne Segal: Összeütközés a végtelennel

Tavasszal történt, éppen hazafelé tartottam egy terhességi tanácsadásról a város másik végén lévő klinikáról, ahol hat hónappal később volt esedékes a szülésem. Terhességem negyedik hónapjának első hetében jártam, és épp csak kezdtem érezni a kislányom lágy, apró mozdulatait, mintha belülről egy tollal cirógatnának. Május volt, és a nap melegen sütött a fejemre és az arcomra, ahogy az Avenue de la Grande Armee buszmegállójában álltam. Nem siettem, így elhatároztam, hogy metró helyett busszal megyek haza, hogy élvezhessem a gyönyörű időt.
Több busz is elhaladt mellettem, míg a széles sugárúton végre megláttam a közeledő 37-est. Hatan vagy heten álltunk a megállóban az időt dicsérve és megvitatva az óriásplakátok frissen megjelent hirdetéseit. Ahogy a busz közeledett, várakozóan összegyűltünk a járdaszegély mellett. A busz lehúzódott a megálláshoz, a kipufogógáz csípős szagát és a gumik forróságát bocsátva ki a meleg tavaszi levegőbe.
Elfoglaltam a helyem a sorban. Hirtelen azt éreztem, hogy a fülem bedugul, mint amikor a repülő elkezd leszállni, és a belső nyomás megváltozik. Úgy éreztem, hogy az előttem lévő látványtól elszakadok, mintha egy buborékba kerülnék, és képtelen vagyok bármit is tenni a leggépiesebb dolgokon kívül. Felemeltem a bal lábam, hogy fellépjek a buszra, és fejjel nekiütköztem egy láthatatlan erőnek, mely úgy lépett be a tudatomba, mint egy csendesen felrobbanó dinamitrúd, hétköznapi tudatosságom kapuját a sarokpántról letépve, engem kettészakítva. A megjelenő tátongó űrben azt, amit korábban „énnek” neveztem, valami, erővel elmozdította a megszokott, bensőmben lévő pozíciójából egy új helyre, mely megközelítőleg fél méterrel balra a fejem mögött volt. Az „én” most a testem mögül tekintett a világra, anélkül hogy használta volna a testi szemeimet.
Egy nem meghatározott helyről - valahonnan magam mögül és balról - láttam a testemet elöl és nagyon távol. Úgy tűnt, a test minden jelzésének sok időre volt szüksége ahhoz, hogy eljusson erre a nem meghatározott helyre, s olyanok voltak e jelzések, mint egy távoli csillag fénysugarai. Megrettenve körülnéztem, kíváncsi voltam, vajon más is észrevett-e valamit. A többi utas nyugodtan elfoglalta a helyét, és a buszvezető a kezével intett, hogy érvényesítsem a sárga jegyemet a gépben, hogy indulhassunk.
Néhányszor megráztam a fejem, remélve, hogy helyrebillentem a tudatosságomat, de semmi sem változott. Távolról éreztem, ahogy az ujjaim beügyetlenkedik a jegyet a nyílásba, és továbbsétáltam a folyosón, helyet keresve. Egy idős asszony mellé ültem, akivel a buszmegállóban beszélgettem, és megpróbáltam folytatni párbeszédünket. Az elmén, azonban teljesen padlóra került a megrázkódtatástól, amit a hirtelen összeütközés okozott azzal a valamivel, ami elűzte korábbi valóságomat.
Jóllehet a hangom tovább beszélt összefüggően, én úgy éreztem, hogy semmi kapcsolatom nincs vele. A mellettem ülő asszony arca távolinak tűnt, a közöttünk lévő levegő ködösnek, mintha sűrű, fénylő leves töltötte volna meg. Ő elfordította a fejét egy pillanatra, az ablak felé, majd kinyúlt, és megrántotta a zsinórt, hogy jelezze a vezetőnek: a következő megállónál leszáll. Amikor leszállt, én átcsúsztam az ülésére az ablak mellé, és egy mosollyal viszlátot intettem neki, éreztem, ahogy izzadságcseppek gördülnek végig a karomon, és az arcomon is verejtékcseppek gyöngyöztek. Rettegtem.
A busz megérkezett a megállómba, a rue Lecourbe-ba, és leszálltam. Miközben a három háztömbnyi távolságot megtettem hazafelé, megpróbáltam összeszedni magam úgy, hogy a testemre összpontosítottam, és vissza akartam kényszeríteni magam oda, ahová - úgy gondoltam - tartoztam. Az volt ezzel a célom, hogy visszanyerjem a korábbi normális érzékelésemet, amikor a testi szemeimen keresztül láttam, a testi számon keresztül beszéltem és a testi fülemen keresztül hallottam. Az akaraterőm nyomorultul leszerepelt.
Ahelyett, hogy a testi érzékszerveken keresztül tapasztaltam volna, a test mögött hánykolódtam, mint egy bója a tengeren. Elvágva az érzékelés szilárdságától, elkülönülve a testtől és mérhetetlen messzeségből szemlélve azt, úgy mentem az utcán, mint egy tudatosságfelhő, mely követ egy egyszerre ismerős és idegen testet. Valami felfoghatatlan kötelék fűzött a testhez, pedig már nem éreztem többé az „enyémnek”. Az továbbra is küldte érzékszervi érzékelésének jeleit, de hogy e jeleket hogyan és hol fogtam fel, meghaladta a megértésemet.
Képtelenül arra, hogy értelmezze ezt az állapotot, az elme váltakozva hol vadul száguldozott, hogy megkíséreljen „engem” újra összerakni, hol pedig teljesen kikapcsolt, csak a tér üres morajlásának visszhangját hagyva a fülekben. A tanú tökéletesen távol volt az elméből, a testből és az érzelmekből, és az a pozíció, amit a fej mögött baloldalon elfoglalt, állandósult. Úgy tűnt, a mély szakadék, ami a tanú és az elme, a test, valamint az érzelmek között húzódott, már önmagában és önmagától rémületet váltott ki, amely annak volt köszönhető, hogy a lét érzékelése olyannyira vékony fonállal kötődött a testi létezéshez. Ebben a tanú-állapotban a testi létezés az érzékelés szintjén a felbomlás határán állt, és az (a testi) azzal válaszolt, hogy a megsemmisüléstől való félelem hatalmas mennyiségét gyűjtötte össze.
Ahogy besétáltam a lakásba, Claude felnézett a könyvéből, hogy üdvözöljön, és megkérdezte, milyen napom volt. A rettegés nem volt azonnal nyilvánvaló számára, ami különös módon megnyugtatott. Én csendesen köszöntöttem őt, mintha nem lenne semmi gond, és meséltem neki a tanácsadásról, majd megmutattam neki az új könyvet, amit útközben az amerikai könyvesboltban vettem. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy bármit is elmagyarázzak neki, ezért meg sem próbálkoztam vele.
A rettegés nagy gyorsasággal fokozódott, a testet rémület töltötte el, az izzadtság patakokban folyt rajtam, a kezeim hidegek voltak és remegtek, a szívem pedig vadul zakatolt. Az elme túlélési üzemmódra váltott, és olyan dolgok után kutatott, melyek elterelhették volna a figyelmét. „Talán ha megfürdök vagy alszom egyet, ha eszem, olvasok vagy felhívok valakit telefonon.”
Ez az egész minden képzeletemet felülmúlóan lidércnyomásszerű volt. Az elme (melyet többé már nem is hívhattam az „én” elmémnek) megpróbált előhozakodni valamiféle magyarázattal erre a nyilvánvalóan megmagyarázhatatlan eseményre. A test a rémületből az őrjöngő rettegésbe került, és olyan végső fizikai fáradtság vett erőt rajta, hogy az alvás lett az egyetlen választási lehetősége. Miután meghagytam Claude-nak, hogy ne zavarjon, ágyba bújtam, és azt gondoltam, hogy végre az alvás várva-várt feledésébe merülhetek. Elaludtam, de a tanú továbbra is jelen volt, figyelve az alvást a helyéről, a test mögül. Ez volt a legkülönösebb tapasztalás. Az elme határozottan aludt, de valami ezzel egy időben ébren volt.
Abban a pillanatban, hogy másnap reggel kinyitottam a szemem, az elme aggodalmában kirobbant: Mi ez? Őrület? Elmezavar? Tudathasadás? Ezt hívják idegösszeomlásnak? Depressziónak? Mi történt? S vége lesz-e valaha? Claude is kezdte észrevenni nyugtalanságomat, és láthatóan valami magyarázatra várt. Megpróbáltam elmesélni neki, mi történt előző nap, de túl messze voltam ahhoz, hogy beszéljek. Úgy tűnt, a tanú van az "én" helyemen, s a test, az elme és az érzelmek személyiség híján üresen tátongtak. Megdöbbentő volt, hogy egyáltalán tovább működtek. Ezt nem tudtam volna elmagyarázni Claudenak, és most az egyszer örültem annak, hogy olyan fajta ember volt, aki nem erőltetett olyan témát, amiről nem akartam beszélni.
Az elmét olyannyira nyomasztotta a képtelensége, hogy felfogja a létezés jelen állapotát, hogy nem lehetett elterelni a figyelmét. Egyre csak az érthetetlen, megválaszolhatatlan bizonytalanságokra összpontosított, melyek a tudatosság tanú-állapotának töretlen folyamában váltak ki. Olyan érzés volt, mintha a létezés borotvaélen táncolt volna, a lét és a nemlét határán, és az elme azt hitte, hogy ha nem tartja fenn a létezés gondolatát, maga a létezés szűnik meg. Megbízva ezzel a látszólagos élet- vagy-halál irányítással, az elme küzdött, hogy ne engedje el ezt a gondolatot, majd néhány görcsös óra után teljesen kifárasztott a magát. Haláltusáját vívta, amint derekasan megpróbált megérteni valami olyant, amit sohasem érthet meg. A test pedig azzal válaszolt az elme gyötrődésére, hogy túlélési üzemmódba kapcsolt, pumpálva az adrenalint, finomra hangolva az érzékeket, minden pillanatban figyelve és válaszolva a megsemmisülés fenyegetésére.
A gondolat ugyan felmerült, hogy a szemtanúság e tapasztalása a kozmikus tudatosság állapota lehet, melyet a Maharishi sok évvel azelőtt, mint a felébredett tudatosság első állapotát jellemzett. Az elme azonban azonnal elvetette ezt a lehetőséget, mert képtelenségnek tűnt, hogy a pokol e birodalmának, amelyben időztem, bármi köze lenne a kozmikus tudatossághoz.

Tizenkét évvel később.

Noha a tapasztalásomat illetően rengeteg bátorítást kaptam az emberektől, akikkel kapcsolatba kerültem, a nem-én „Tél”- ideje még mindig nem sok örömet hozott. Amint később kiderült, az öröm egyszerre érkezett meg, hirtelen áttörve a tudatosság partjait, éppen olyan visszavonhatatlanul, mint az én eltűnésének első hulláma, amely tizenkét évvel ezelőtt jelent meg.
Az én ürességének tiszta tapasztalása után tudatosságom állapota hirtelen változás előtt állott. A következő évszak volt beköszöntőben: annak tapasztalása, hogy nemcsak személyes én nem létezik, de nincs más sem. Más szavakkal: a folyamatos egységtudatosság felé tolódtam, amelyben az az üresség, amely a tudatosságomat uralta, minden teremtett dolog lényegének látszott. Miután az üresség titka ily módon feltárult, „határtalanságként” kezdtem azt jellemezni.
Egy különösen eseménydús hét közepén észak felé autóztam, hogy meglátogassam néhány barátomat, amikor hirtelen tudatára ébredtem, hogy magamon keresztül haladok. Évek óta egyáltalán nem volt jelen én, ezen az úton mégis minden én voltam, és én vezettem magamon át, hogy oda érkezzem, ahol már most is ott vagyok. Lényegében sehová sem mentem, hiszen már mindenhol ott voltam. A végtelen üresség, aminek ismertem magam, most mindennek, amit láttam, nyilvánvaló, végtelen szubsztanciája lett.
Az üresség határtalanságba való átváltozása után intenzív meditációba kezdtem. Minden reggel és este órákat töltöttem azzal, hogy csak ültem ebben a határtalanságban, miközben az üresség fája kezdett virágba borulni. Erős hívást éreztem arra, hogy magányos elvonuláson vegyek részt, ezért előkészületeket tettem, hogy egy hosszú hétvégét január közepén a Santa Cruz hegységben található buddhista elvonulóközpontban töltsek.
Miközben autóztam keresztül a téli tájon a központ felé, minden cseppfolyósabbnak tűnt. A hegyek, a fák, a sziklák, a madarak, az ég elveszítette különbözőségét. Ahogy körültekintettem, először azt láttam, hogy minden egy, s csak az érzékelés második hullámaként vettem észre különbségeiket. Ám annak a lényegnek az érzékelése, amelyből mindannyiunk állt, nem a fizikai testen keresztült történt. Sokkal inkább a határtalanság érzékelte önmagát önmagából, önmaga minden pontján. Szeretetteljes nyugalom hatott át mindent - nem elragadtatottság, nem boldogság, csak nyugalom.
Ezzel egy időben valami más is megjelent, ami mind a mai napig folytatódik: valami, amit csak úgy tudnék jellemezni, hogy „egységbe sűrűsödés”. Ez egyszerre volt tapasztalati és észlelt.
Ettől a naptól kezdve folyamatosan azt tapasztaltam, hogy ugyanúgy mindennek a „lényegében mozgok, mint ahogy magam is abból vagyok.
Ez az első tapasztalás: az egység anyaga, szövete, íze, szubsztanciája. Ez a helyhez nem kötött, végtelen lényeg nem a szemmel, az orral vagy a füllel érzékelhető, hanem maga a lényeg által, a lényegből. Amikor az egység szubsztanciája találkozik önmagával, akkor saját érzékszervei által ismeri meg önmagát. A forma olyan, mint egy rajz az egység homokján, ahol a rajz, a homok és a rajzoló kéz egy és ugyanaz.
Egyedül voltam a határtalannal, s rám köszöntött az a belátás, amely elvégezte a félelem leleplezésének munkáját, s a félelem szorítása ezáltal engedett, felismertem, hogy az elme makacsul ragaszkodott ahhoz a téves képzethez, mely szerint a félelem jelenléte jelent valamit a nem-én tapasztalatának érvényessége szempontjából. A félelem becsapta az elmét, s az elme a félelem meglétét olyan jelentéssel ruházta fel, amit az nem jelentett. A félelem jelen volt, de ez volt minden! A félelem jelenléte semmilyen módon nem érvénytelenítette azt a tapasztalást, hogy nem létezik személyes én, csak azt jelentette, hogy félelem van jelen.
A félelemnek nem kell távoznia ahhoz, hogy a személyes ént nem-létezőnek lássuk. Végül is hová mehetne? Hiszen sohasem létezett. Semminek sem kellett megváltoznia vagy megsemmisülnie. Semminek sem kellett tennie egyáltalán semmit azon kívül, hogy volt. Minden egyidejűleg jelenik meg: forma és üresség, fájdalom és megvilágosodás, félelem és felébredés. Miután egyszer megláttam, olyan hihetetlenül egyszerűnek tűnt.
A félelem szorítása engedett, és az öröm azonnal megjelent. Az üresség tapasztalása felfedte titkát. Az üresség nem látszott egyébnek, mint minden lényegének. Végre megláttam azt, ami mindig is előttem volt, de a félelem elhomályosította: hogy nem csupán személyes én nem létezik, de nincs másik sem. Nincs én, és nincs másik. Minden a határtalanság ugyanolyan szubsztanciájából készült.
Késő délután érkeztem meg az elvonulóközpontba, kipakoltam a táskáimat a kunyhóban, és a szomszédos erdőbe indultam. Tudtam magamról, hogy ugyanabból vagyok, mint minden teremtmény: semmiből és mindenből. Hogyan szalaszthattam el ezt ezelőtt? Egész idő alatt ott volt közvetlenül a szemem előtt, olyan közel, mint az üresség, olyan üresen, mint az üresség, és olyan teljesen is.
A rengeteg zen történet, amit Richard mesélt nekem, most visszaözönlött hozzám, s harsányan nevetni és sírni kezdtem, amit képtelen voltam abbahagyni. Végül a földre zuhantam, elgyengülve az egész látomástól. Tizenkét évig ismertem, láttam, lélegeztem az ürességet, és az most az egész világegyetemre kitágult, az üres teljesség hatalmas szökőárjában, Az, hogy minden egyesült az ürességben, most a világ legnyilvánvalóbb dolgának tűnt, de mégis olyan sok ideig tartott, míg végre rábukkantam. Sőt, inkább az botlott saját magába.
Talán mondanom sem kell, hogy azóta semmi sem a régi. A tény, hogy „én” többé nem létezem, hogy nincs többé személy, végül teljes mértékben utat engedett annak a felismerésnek, hogy nincs semmi, ami nem én lennék. Ha nincs én, akkor mi marad? Minden, ami van.

2012. február 16., csütörtök

Megvilágosodás


Bernadette Roberts - Utazás a nem-individuumba

Az utazás kivonata

I.

Előre nem jelzett, fel nem fogott és ismeretlen pillanat volt ez. Ez volt az a pillanat, amelyben az “én” belépett a nagy csendbe, és soha nem tért vissza. Az ismert küszöbén túl, az individuumra nyíló ajtó becsukódott, de az Ismeretlenbe vezető ajtó kinyílt egy olyan rögzült tekintet számára, amely nem tudott félrenézni. Az értelem, képtelen lévén látni az individuumot, emlékezni rá vagy arra tudatosan létezni, a jelen pillanatra korlátozódott. Minél inkább törekedett az ön-reflexióra, annál lenyűgözőbb volt a csend.

II.

Állandóan kifelé, az Ismeretlenre nézve a csend mérséklődött, és az individuumnélküliség örömmé változott. De a nyugvópont – a belül lévő Isten – utáni kutatás nemcsak egy ürességet tárt fel, hanem kettőt, mert amikor nincs individuum, nincs másik sem, személyes individuum nélkül nincs személyes Isten, szubjektum nélkül nincs objektum sem. A nyugvópont eltűnt, és magával vitte az individuum által birtokolt élet minden értelmét, mivel az individuum létezését többé nem lehetett érezni. Ami megmaradt, az ismeretlen volt. Nem volt élet, nem volt akarat, energia, érzések, tapasztalatok, belső világ, szellemi vagy lelki élet. Mégis volt valahol élet, mert minden ment tovább úgy, ahogy szokott.

III.

Bár nem lehetett helyhez kötni vagy a látás vagy az értelem bármely tárgyában megtalálni, valahol a szabadban az élet békésen és biztosan áramlott. Mint a tenger fölött egy sziklaszirt, feltárult: az élet nem valamiben van, inkább minden az életben van. A sok elmerül az Egyben, sőt még ami azután marad, hogy nincs individuum, az is beolvad az Egybe. Mivel nincs többé távolság az individuum és a másik között, minden ennek az azonosságnak a közvetlenségében ismert. A részletek beleolvadnak az Egybe, az egyedi tárgyak átadják helyüket, hogy feltárják azt, ami mindvégig ugyanaz minden változatosságban és sokaságban. Az élet ezen új dimenziójának látása egy csodálatos szemüveg ajándéka, amelyen keresztül Isten mindenütt látható. Isten minden, ami létezik, minden, kivéve az individuumot, természetesen.

IV.

De mi látja ezt az Egyet és tudja azt, hogy lát? Az a szem [szem alatt tudatosságot, tudatosságformákat ért a szerző - a ford.], ami néz, nem belül van, nem az értelemé vagy a testé, nem is az individuumé. Ismeretlen és külső – először olyan, mint egy szemüveg, majd később fej fölötti. A szemről lehetett tudni, hogy létezik, de sem látni nem lehetett, sem ránézni. Nem oldódott fel az Egyben – a látó és a látott nem volt azonos. De ami még nagyobb rejtély: mi maradt meg az individuum hiányában? Mi ez, ami sétál, gondolkozik, beszél? Mi ez, ami tudatában van az Egy fölötti szemnek? Közöttük – nem-individuum, szem, Egység – azonosságot felfedezni nem lehetett.

V.

Egyszer az Egység ellenállhatatlan erősséggé fokozódott, mintha minden részéből összevonta volna magát, magába húzva és elmosva mindent, ami létezik, beleértve a szemet, ami látta, és azt, ami megmaradt. A kialvás küszöbén a szem vibrált és elhomályosult; az, ami megmaradt, azonnal elfordult. Hogy elviseljük a látomást, hogy belelépjünk, a szem világának nem szabad kialudnia. Valahogyan erősebbé kell válnia; de milyen erő az, és hogy lehet megszerezni? Még mindig meg kellett valamit tenni, de mit? A nem-individuum kiszolgáltatott, nincs ereje, nem az a szem világossága, és nem is maga a szem.

VI.

Kilenc hónap telt el, mielőtt az Egységre szegeződő szem a semmire szegeződő szemmé alakult volna. Minden figyelmeztetés vagy ok nélkül minden partikuláris feloldódott az ürességben. Egy ponton az értelem szembe találta magát az élet borzalmas ürességével, a halál és pusztulás csalárd semmiségével, amely leválasztja az életet a látás minden tárgyáról. Csak az individuum tud elmenekülni egy ilyen látomás elől, mert csak az individuum ismeri a félelmet, és csak a félelem tud védőfegyvereket létrehozni. Individuum nélkül az egyetlen menekülés a nem-menekülés: az ürességgel szembe kell nézni – történjék bármi. A domboldalon, szembesülve mindannak a sűrítményével, ami félelmetes és értelmetlen volt – de ki vagy mi észlelte ezt a rettegést? És ki vagy mi tudta elviselni? Az individuum hiányában minden, ami megmaradt, mozdulatlan nyugalom volt, egy megtörhetetlen, érezhetetlen csend. Ha megmozdulna, meghasadna? Vagy kitartana? Ezt nem lehetett tudni, feltételezni vagy éppen remélni. Lesz, ami lesz.

VII.

A nyugalom szilárdan kitartott, mert a semmi és az üresség nem ismerheti a félelmet vagy a rettegést. A “vadvirág” végül is megadta magát, helyet adott, végtelenül kitágult, hogy feltáruljon egy nagy erő, amelyet most látni lehetett anélkül, hogy a szem elhomályosult vagy a fény kihunyt volna. A test felbomlik és beleolvad a megmaradó csendbe. Ezután a szem nem lát többé semmit. Ehelyett az értelemre gyakorol nyomást, mint egy rettenetes felvigyázó, követelve, hogy: “Láss!” Az értelem nem tud többé semmire részleteiben vagy általánosságban összpontosítani, nem lát semmit belül vagy kívül. A teljes nemtudás állapotában, egy iszonyú állapotban, egy átjáróban, egy merev most-pillanatban rögzül hónapokig, amelyből nem tud kimozdulni, és amelyben nincs mit látni.

VIII.

Ebben az átjáróban az igazi élet, ami helyhez nem kötött és a “seholban” van, úgy tárja fel magát, mint ami megmarad, s nem ismer halált. Ez az az élet, ami folytatódik a nemlátás és nemtudás ellenére, egy örök élet, melynek – különös módon – a látás tárgyaként nincs Istene. De hogyan tud a szokványos élet tovább folytatódni az individuum energiái nélkül, amikor az igazi életnek nincsenek ilyen energiái? Hogyan lehetséges megmaradni a hústestben és a hétköznapi értelemben, amikor úgy látszik, hogy nincs bennük élet? Az idő erre az egyedüli válasz, az idő, ami során hozzászokunk, akklimatizálódunk, újra meg újra megtanuljuk, hogy miképpen éljünk együtt ezzel az új élettel. Ennek végrehajtásához nincs jelen az individuum, hogy segítsen, az értelem nem tudja, hogyan kellene csinálnia, és a test feloldódóban van.

IX.

Amikor az alkalmazkodás úgy-ahogy megtörténik, akkor az utazásnak látszólag vége. Először a létezés semmisége elviselhetővé válik, később megszokott látvánnyá lesz, végül pedig annyira magától értetődőnek tekintjük, hogy nem is vesszük észre, meg sem látjuk. Amikor semmi nem mozdul, hogy átvegye a helyét, a semmi mindenné lesz; és ez végül el kell fogadni, mint a legnyilvánvalóbbat a végső igazságok közül. Ekkor világosan lehetett látni, hogy egy élet minden kutatása, okoskodása és tapasztalása csak óriási tékozlás volt – olyan méretű “utazás a fejünkben”, hogy csak a csecsemő felfogóképessége tud elviselni ilyen igazságot: hogy a vég olyan, mint a kezdet, és közötte minden puszta csalódás. A nemtudás állapota állandó, mivel az értelem semmilyen tartalomhoz nem tud kapcsolódni, nincs több, amit meg lehet tanulni. Nem lesz több utazás, ez az utolsó, a végállomás: a vég, ami abszolút semmi.

X.

Ahogy a folyó folyik, ahogy egy mosoly megjelenik, és a semmiből kiemelkedik a nagy valóságok legnagyobbja, mely valóságosabb, mint bármi, amit látni vagy tudni lehet – mégis csak ilyen fogalmakkal magyarázható. Maga a mosoly, “az”, ami mosolygott, és amire mosolygott, azonosak. Ez volt a nagy valóság. A viszonylagos értelem nem tudja felfogni, megragadni, továbbítani, látni, sőt még hinni sem azt, ami feltárult. Ezt az azonosságot nem lehet közölni, mert ez az egyetlen létező, ami Tiszta Szubjektivitás, és soha nem tárgyiasítható. Ez a Szem, ami önmagát látja, és akárhová néz, nem lát mást, csak önmagát.

XI.

Később, négyhónapos távollét után, az Egység újra megjelent, de többé nem egy közvetítőn (a partikulárison) keresztül: “ott” volt mindenütt. De a visszatérte túl késő volt; valami már “látott” és “tudott” lett, amihez képest minden más csak csalódás. Az értelem mégis rá akart figyelni, rá kellett figyelnie, és amikor ezt tette, az Egység eltűnt, és az értelem azonnal felfogta, hogy miért. Megértette jelentését, működését és azt, hogy mi még a teendő. Egy hosszú átmenet után az értelem végül megnyugodott és öröme telt saját megértésében. Most készen állt arra, hogy jogos helyét elfoglalja a most-pillanat gyakorlatiasságában és azonnaliságában. Nincs több kutatás, nézés, megőrzés, nem szükséges ismerni azt, amiről megértette, hogy soha nem ismerhető meg. És a nemtudásnak ebben az állapotában az értelem elégedetten elidőzne, mindörökké. Csak a Szem – mely nem az értelemé – látja és ismeri önmagát minden létező összességeként; az Egység ez, és maga az, ami megmarad, amikor nincs individuum.

XII.

Még egy akklimatizációs, alkalmazkodással töltött időszak az átjárón túli nem viszonylagos élethez. Aztán, éppen úgy, ahogy az individuum egyszer beleveszett a csendbe, a nem-individuum csendje és nyugalma is elmosódott a felismerésen túl. Az utazás – tapasztalatai, belátásai és tanulási eszközei – csak a régiből az új életbe, a tudás és látás viszonylagos módjából a nem viszonylagosba való átmenet eszköze volt. Most hát vége, a hasadék szubjektum és objektum között visszavonhatatlanul bezárult. A viszonylagoson túl csak az önmagát látó Szem van, mely nem statikus, inkább olyan folyamatosan újnak látja magát, hogy a most-pillanat sohasem ugyanaz. Mivel lényege az újba való belelendülés, az utazás folytatódik, előre, vég nélkül az Ismeretlenbe.

2012. február 13., hétfő

A bőség jele

Amikor az istenek úgy döntöttek, hogy létrehozzák a
világmindenséget, azt mondták maguknak: „Készítsük el saját bőségünk
megnyilvánulásaként és helyezzünk el egy jelet, melyet megláthatnak
azok, akik nyitott szemmel járnak. Törődjünk bőkezűen és kivétel nélkül
minden dologgal: nem kevésbé a legtörékenyebb fűszállal, mint a
legnagyobb csillaggal, nem kevésbé a szúnyoggal, mely csak egy óráig
dalol, mint a heggyel, mely évezredekig áll, nem kevésbé egy pehelynyi
csillámmal, mint egy egész folyónyi arannyal. Egyazon ágon ne legyen
két egyforma levél, egyazon fán ne legyen két egyforma ág, egyazon
földön ne legyen két egyforma fa, egyazon világban ne legyen két
egyforma föld és csillagról csillagra ne legyen két egyforma világ. Ezáltal
az Élet Törvénye egyszerűen érthető lesz mindenki számára, akinek van
szeme, hogy meglássa: a nyúlnak, aki kimászik táplálkozni, a rókának, aki
lesben áll, a sasnak, aki felettük köröz és az embernek, aki íját az égre
emeli.”
Így tettek az elejétől a végéig, nincs két egyforma dolog az egész
hatalmas világmindenségben, egyikre sem fordítottak kevesebb figyelmet,
mint a másikra, több nemzedéknyi fajon át, mint ahány csillag van az
égen. És azok, akiknek van szemük, hogy meglássák a jelet, követték az
Élet Törvényét.

DANIEL QUINN

2012. január 4., szerda

Miért kellünk az EU-nak?

Közép-Afrikában sok-sok ember él és jó a termés is, amit adott évben a földön megtermeltek. Közvetlenül a betakarítás előtt nyugatról nagy mennyiségű segélyszállítmány érkezik. A termelő emberek látják, hogy ingyen érkezik az étel, nem kell dolgozni érte, ezért a termés csak egy részét takarítják be. A segély elfogy, viszont még termelnek, csak kevesebbet. A következő betakarítás előtt menetrendszerűen érkezik ismét a segély. Még kevesebbet takarítanak be. Így megy ez néhány évig. Egyszer csak az emberek megunják a termelést, hiszen a segélyért nem kell dolgozni és felhagynak a földműveléssel. Rá egy évre már nem jön segély. Rengetegen éhen halnak. A földek egy része tönkrement, már nem tudják újra művelni, míg a másik részt viszonylag kevés pénzért elkótyavetyélték. Azokat visszavásárolni a nyugati „befektetőktől” már nem lehet. Mit tehetnek hát a földművesek? Mindenüket hátrahagyva beköltöznek egy városi gettóba, ahol fillérekért dolgoznak a nyugati befektetők – korrupció által – helyi adómentességet élvező gyárában.

Nálunk – kevésbé primitív módon – ugyanez történt. Egy-egy évben beöntötték az import tejet, sertéshúst és más termékeket az országba. A hazai termelő két-három évig bírta, aztán kijelentette, hogy a folyamatos veszteségei miatt nem bírja tovább. Rá két évre már sokkal drágább volt a sertéshús és a tej, azonban ennyi is elég volt az egyes ágazatok tönkretételéhez. A versenyképességünk tehát tudatosan lett szétverve. Ma az Unió dönti el, hogy miből mennyit termelhetünk. Nem azt, hogy mennyi banánt importálhatunk, abból bármennyi jöhet, ha van rá pénz, de azt pontosan megmondja, hogy mennyi cukrot gyárthatunk. Hová ültethetünk barack- és szilvafát. Mennyi szőlőt kell kivágnunk és pláne, hogy hogyan nem szabad tömni a libát.
A mezőgazdaságra épülő feldolgozóiparunk nem romokban van, hanem gyakorlatilag megszűnt. Ki emlékszik még azokra a Szudánban készült képekre, ahol az ottani lakosok az Aranyfácános konzervdobozokat mutogatják? Ki emlékszik még a Hajdú-Bétre, a cukorgyárainkra, a hazai kézben lévő csokoládégyárakra és a többire? Ha nincs mezőgazdaság, nincs mit feldolgozni.

Egy ország legfontosabb bevételi forrása az export. Gyakran halljuk, hogy a külkereskedelmi mérlegünk pozitív, azaz jövedelmezőbb az export, mint amennyit importra költünk. Ez szintén hazugság, még pedig az alábbiak miatt. Az export közel 90%-át külföldi, multinacionális vállalatok bonyolítják, amelyek amellett, hogy adókedvezményt élveznek, a profitjukat kiutalják az országból. Tehát az országnak sok haszna nincs belőle. Az import viszont főként a lakosság ellátása céljából érkezik, mobiltelefonok, számítógépek, vagy szlovák tej formájában, amiért mi kőkeményen fizetünk. Azaz, amit itthon megtermel a magyar munkaerő, abból nincsen haszon, viszont ami bejön, azért busásan fizetünk. Nos, ez is ki van találva.

2011. november 29., kedd

Noé bárkája

Így szólt az Úr Noéhoz:

"Fél év múlva megnyitom az ég csatornáit és addig fog esni, amíg a
Földet el nem lepi a víz.

De szeretnék megmenteni néhány jó embert és minden állatfajból egy
párt, ezért építs bárkát!"

Egy villámlás után a tervrajz ott feküdt a földön. Fél év múlva
elkezdett esni az eső, de az Úr legnagyobb megdöbbenésére Noé csak ült
szomorúan a kertjében, bárka sehol.

- De Noé, hol a bárka? - kérdezte felháborodva.

- Uram, bocsásd meg nekem, de felmerült néhány probléma:

1. A hajóépítéshez engedélyt kellett kérnem, mert a terveidet nem
fogadta el a Hajóépítési Hivatal Műszaki Osztálya, ezért több mérnököt
is fogadnom kellett az áttervezéshez.

2. A szomszédom feljelentett, hogy nem a rendezési tervben megengedett
tevékenységet akarok folytatni a kertemben.

3. Nem tudtam fát szerezni, mert a fülesbagoly életterének megőrzése
érdekében fakivágási tilalmat rendeltek el.

4. Ahogy elkezdtem begyűjteni az állatokat, beperelt a Négy Mancs Állatvédő
Egyesület.

5. A Katasztrófavédelem közölte, hogy nem építhetem meg a bárkát, amíg
nem készíttetek egy hatástanulmányt az özönvízről.

6. Ezután konfliktusba kerültem az Esélyegyenlőségi Hivatallal az
ügyben, hogy mennyi hátrányos helyzetű kisebbségi etnikumot viszek
magammal. Ennek az lett a vége, hogy lefoglalták a félkész bárkát.

7. Amikor el akartam hagyni az országot, közölték velem, hogy
adótartozásom van, így nem mehetek sehová.

Most úgy ítélem meg Uram, hogy körülbelül még 100 év kell a bárka
elkészítéséhez. Ekkor elállt az eső, és kisütött a nap.

- Úgy döntöttél Uram, hogy mégsem pusztítod el a Földet? - kérdezte
Noé bizakodva.

- Nincs rá szükség, - mondta az Úr. - Megoldjátok magatok! :)

2011. november 22., kedd

A szeretet nem művelhető

November 23.

A szeretet nem művelhető. A szeretet nem osztható meg mennyei és fizikai részre. Csak a szeretet létezik, nem lehet egyet vagy többet szeretni. Nincs értelme megkérdezni, szeretünk-e mindent. Tudjuk, hogy az illatos virág nem törődik azzal, szagolgatják-e, vagy hátat fordítanak neki. Ilyen a szeretet is, amely nem azonos az emlékezéssel. A szeretet nem az elme vagy értelem terméke, viszont természetessé válik mint szenvedély. Ilyekor a lét teljes problémáját - félelmet, kapzsiságot, irigységet, kétségbeesést, reményt- megértjük és megoldjuk. Egy törekvő ember nem tud szeretni. Aki ragaszkodik a családjához, nem szeret. A féltékenységnek sincs köze a szeretethez. Amikor valaki kijelenti, szereti a feleségét, ezen nem igazán azt érti, mivel a következő pillanatban már féltékenykedik rá.
     A szeretet nagy szabadságot feltételez, viszont nem tehetjük azt, amit szeretnénk. Csak akkor van szeretet, ha az elme nagyon nyugodt, nem pedig érdeklődő és önközpontú. Ezek a feltételek nem ideák. Ha nincs bennünk szeretet, tehetünk, amit akarunk - kereshetünk isteneket, élhetünk társadalmi életet, próbálhatunk változtatni a szegények sorsán és a politikán, írhatunk regényeket vagy verseket -, halottak vagyunk. Szeretet nélkül a problémák növekednek és sokszorozódnak. Szeretettel viszont bármit tehetünk, nincs kockázat és konfliktus. Az erény lényege a szeretet. Ha viszot az elme nincs a szeretet állapotában, nem lehet vallásos. Csak a vallásos elme szabadul meg a problémáktól, az ismerheti meg a szeretet és igazság szépségét.
 
J. Krishnamurti - Az élet könyve