Endgame - Pszichopatológia

Hogyan lehet az, hogy az egész dicsőített technológiai fejlődésünk – maga a Civilizációnk – olyan, mint egy balta egy pszichopata bűnöző kezében?

Albert Einstein

Amint a civilizáció először pszichológiailag és társadalmilag (és szemléletileg) alakítja az élőt holttá, és csak aztán fizikailag – ha egy fában a pénzt látjuk, akkor az erdőtlenítés elkerülhetetlen – így a civilizációt hasonló sorrendben kell visszafordítani, először pszichológiailag és társadalmilag (és látásmódban), és aztán fizikailag. Ha tudunk segíteni az embereken, hogy a fákban ne csak pénzt lássanak, akkor nem kellene oly keményen harcolnunk az erdőtlenítés megállításáért. Talán egyáltalán nem kellene harcolnunk. Természetesen ugyanez igaz a nemi erőszakot elkövetőkre, és más visszaélőkre: ha el tudnánk érni, hogy a nőket nőnek lássák, és ne egy használható tárgyként, akkor sokkal kevesebb nőt erőszakolnának meg. Ez igaz mindenkire, aki jogosultnak érzi magát valamire, a kizsákmányolás minden fajtájára minden kizsákmányoló által. Ha meg tudjuk változtatni a látásmódjukat, a viselkedésük is megváltozik.

De két probléma is van ezzel. Az egyik, hogy nincs rá idő. A foltos baglyok és márványos törpelummák ezen pillanatban is pusztulnak és nincs időnk, hogy megváltoztassuk Charles Hurwitz látásmódját [a Pacific Lumber vezérigazgatója]. Mégha lenne is, akkor utána meg kellene változtatnunk a helyére kerülő következő emberét is, mert Hurwitzot nagyon gyorsan kirúgnák, ha nem a profit maximalizálásával törődne. Bár tudom, hogy az elmék és szívek megváltoztatása rettentően fontos, főleg a fiatalok esetében (ezért is írtam könyvet az oktatásról), de azt is tudom, hogy ha csak erre várunk, a világ nagyrésze halott lesz, mielőtt ezek a gyerekek felnőnének (de ha feltesszük, hogy elég erős, meggyőző és széleskörűen tudnánk hatni, hogy begyógyítsuk a molesztálások, ipari oktatás, reklámok, stb. hatását az összes gyerekben, és elég erősek lennénk, hogy ezt a változást most azonnal előidézzük, akkor miért nem megyünk, és romboljuk le a gátakat mi magunk?).

A második probléma az, hogy ha lenne is időnk, nem lehet mindenkit meggyőzni. Emlékezzünk a majmokra, akik maradandóan megőrültek az izolált felnevelésüktől. [Állatkísérlet, a majmokat bármilyen élő környezettől teljesen elzárva táplálták. Az ilyen majom-anya földhöz csapdosta újszülöttjét, mert nem tudta mit kellene vele csinálnia.] Emlékezzünk a partnerüket bántalmazók visszaesési arányára. [Néhány kivételtől eltekintve, amikor az illető belátja a saját kegyetlenségét, a bántalmazó emberek viselkedésmódját nem lehet megváltoztatni.] Ami még ennél is rosszabb, a pszichopatákat, akik kultúránkat irányítják, a társadalom jutalmazza antiszociális, valójában pszichopata döntéseikért. Charles Hurwitz nagy jutalmat kap azért, hogy elpusztítja Dél-Kalifornia fenyőerdőit. E kultúra keretei között hülye lenne megváltoztatni a viselkedését. Természetesen ez igaz minden visszaélőre.

***

A pszichopata szót használtam Charles Hurwitz és a kultúránkat vezető többi ember jellemzésére. Nem alaptalanul. [Bár a pszichológiai és pszichiátriai iparban a szociopata kifejezés terjedt el a pszichopata helyett lényegében ugyanazon jelentéssel. Azért választom a pszichopata szót, mert a köznyelvben még mindig ez az ismertebb.] A pszichopatát úgy definiálhatnánk, mint egy olyan egyén, aki megbánás nélkül okoz szándékos kárt: „Az ilyen emberek impulzívak, érzéketlenek mások igényei iránt, képtelenek belátni tetteik következményeit vagy hosszú-távú célokat követni vagy elviselni a frusztrációt. A pszichopata egyént a bűntudat és szorongás érzésének teljes hiánya jellemzi, amelyeket egy antiszociális cseledet normális esetben kiváltana.” Dr. Robert Hare, aki régóta tanulmányozott pszichopatákat, kifejtette, hogy „a pszichopata legveszélyesebb jellemzői a majdnem teljes érzéketlenség mások jogai iránt, és a hajlam a kizsákmányoló és erőszakos viselkedésre. A pszichopaták megbánás nélkül elbájolnak, majd kihasználnak másokat a saját javukra. Hiányzik belőlük az empátia és felelősségtudat, és manipulálnak, hazudnak, becsapnak másokat senki más érzéseivel nem törődve.” Hare azt is kijelenti, hogy „túl sok emberben van meg a képzet, hogy a pszichopaták általában gyilkosok vagy bűnözők. Az átlagember nem elég tájékozott ahhoz, hogy átlásson a szociális sztereotípiákon, hogy megértse, hogy pszichopata lehet egy vállalkozó, politikus, vezérigazgató, vagy más sikeres egyén, aki valószínűleg sohasem lát börtönt belülről.”

Válogathatunk a definíciók közül. Mind fennáll Hurwitzra, a nagyvállalatokra és vezetőikre, és általában társadalmunk vezetőire.

***

A mai New York Times-ban megjelent egy cikk „Rossz (és jó) hírek a sarkvidéki melegedésről” címmel. Így kezdődik: „Évtizedes sarkköri klímakutatások első alapos összegzése alapján a régió nagymértékű változásokon megy keresztül, többek közt visszahúzódnak a gleccserek és fagyott tengerek, olvad az örökfagy, változásnak a tengeráramlatok és légmozgások, és ezek nagy valószínűséggel ártanak a helyi közösségeknek, az állatvilágnak és gazdasági tevékenységeknek, miközben néhány előnyt is nyújtanak.”

Előnyök? Ezek lennének: „A változások lehetséges pozitív hatásai közt van a jósolt növekedés a tengeri halállományban, és bizonyos terülteteken jobb körülmények alakulhatnak ki a mezőgazdálkodás és az erdőgazdálkodás számára, valamint nagyobb területen hozzáférünk a sarkvidéki vizekhez. [A halállományról szóló rész természetesen képtelenség] Az ottani tengerfenék kőolaj- és földgáztartalékai, amit eddig vastag jégréteg fedett, hamarosan kitermelhetőek lesznek, és a jégmentes kereskedelmi utak Szibériába nyaranta jelentősen csökkenthetik a szállítási utat Európa és Ázsia között.”

Ilyen „előnyökről” beszélni a természeti világ kárára őrültség: a fizikai valóságtól való elszakadtság jele.

***

A globális felmelegedés sokkal rosszabb is lehet, mint bármelyikünk félelmei. Nem tudom ezt jobban érzékeltetni, mint John Atcheson a Baltimore Sun-ban: „Természetes úton létrejött üvegházhatású gázok hatalmas mennyiségben vannak az északi jeges talajba és a tengerfenékbe zárva. Ezek a klarátoknak nevezett jegek 3000-szer annyi metánt tartalmaznak, mint amennyi a légkörben van. A metán a széndioxidnál több mint 20-szor erősebb üvegházhatású gáz.

„Most jön az ijesztő rész. Néhány fokos hőmérséklet-emelkedés elegendő lenne ahhoz, hogy ezek a gázok elkezdjenek felszabadulni a légkörbe, ami tovább emelné a hőmérséklet, ami még több metánt szabadítana fel, tovább melegítve a Földet és az óceánokat, és így tovább. 400 gigatonna metán van a fagyott sarkköri tundra alatt – elég hogy elindítsa ezt a láncreakciót – és az Arctic Council [világszínvonalú klímatudósok csoportja, akik a globális felmelegedés legjobb megértésén dolgoznak] által jósolt felmelegedés elég ahhoz, hogy megolvassza a klarátokat, és kiengedje ezeket a gázokat a légkörbe.

„Ha egyszer beindul, ez a körfolyamat a globális felmelegedés olyan szintjét érheti el, amelyről még a legpesszimistább világvége-hirdetők sem beszélek.

„Ez egy hisztérikus környezetvédők által kiagyalt apokaliptikus fantázia lenne?

„Sajnos, nem. Erős geológiai bizonyítékok vannak rá, hogy valami hasonló már legalább kétszer megtörtént.

„Ezen katasztrófák közül a legutóbbi körülbelül 55 millió éve történt, amit a geológusok Paleocén-Eocén Hőmérsékleti Maximumnak neveznek (angol rövidítés: PETM), amikor a metánkitörés hirtelen felmelegedést és masszív kihalásokat okozott, több mint 100000 évre megbolygatva a klímát.

„E katasztrófák ükapja 251 millió éve történt, a permi időszak végén, amikor metánkitörések majdnem minden életet eltöröltek a Földön. A kövületekben megjelenő halfajok 94 százaléka hirtelen eltűnt, ahogy az oxigénszint lezuhant, és az élet a kihalás szélén táncolt. A következő 500000 évben néhány fajnak sikerült megerősödnie az ellenséges környezetben. 20 és 30 millió év közötti idő kellett hozzá, hogy a legelemibb korallok újratelepedjenek, és az erdők újranőjenek. Néhány területen több mint 100 millió év alatt állt csak helyre az ökoszisztémák előző egészséges diverzitása.”

Emlékeztess megint a globális felmelegedés előnyeire.

Emlékeztess, hogy miért is nem használunk minden szükséges eszközt – és úgy értem bármely és minden eszközt – hogy ezt megakadályozzuk.

***

Hányszor kell még elmondani: A globális felmelegedés sokkal rosszabb is lehet, mint bármelyikünk félelmei. Egy másik cikk: „Kutatók egy új és esetlegesen pusztító veszélyt találtak az ipar és közlekedés által előállított széndioxid hatalmas mennyiségében, amelyek máris klímaváltozással fenyegetik a bolygót.

„Arra figyelmeztetnek, hogy a világ óceánjait gyorsan elsavasítja, amint feloldódik a tengervízben, hatalmas mennyiségű tengeri életformát veszélyeztetve. Az óceán elsavasodása [amint a feloldódott széndioxid a vízzel reagálva szénsavat alkot] kiirthatja a mikroszkopikus planktonokat, ami a tengeri tápláléklánc legalja, és így egyenesen végzetes következménye lehet a kagylókon át az emberek által is fogyasztott halfélékre is, mint a tőkehal. Máris komoly hatással van az olyan organizmusokra, mint a korallok, és megkérdőjelezi a korallzátonyok jövőjét.”

Emlékeztess még egyszer a globális felmelegedés előnyeire.

Emlékeztess, hogy miért is nem használunk minden szükséges eszközt – és úgy értem bármely és minden eszközt – hogy ezt megakadályozzuk.

***

A pszichopatológia működésben.

A tudósok végre felfedezték, hogy a madarak intelligensek. Egy New York Times-beli cikk szerint: „A mai Nature Neuroscience Reviews-ban madártudósok egy nemzetközi csoportja úttörő felfedezésről számol be. Majdnem minden hibás, amit az anatómiai könyvek a madarak agyáról írnak, mondják. Az madáragy van olyan komplex, rugalmas és találékony, mint bármely emlősagy, állítják, és ideje lenne egy jobb nevezéktant bevezetni, amely jobban tükrözi a madár- és emlősagyakról szerzett legújabb ismereteket.”

Eddig rendben volnánk. Természetesen nincs szükségünk tudósokra, hogy megmondják nekünk, hogy a madarak intelligensek: a madarak maguk is jó munkát végeznek, ha csak figyelünk rájuk.

Ez a felfedezés, hogy a madarak intelligensek, Dr. Peter Marler szerint egy forradalom része. Ismét, eddig rendben volnánk. De az ő forradalma nem azonos az enyémmel. Itt az övé: „Úgy gondolom, a madarak le fogják cserélni a fehéregeret, mint a funkcionális neuroanatómia tanulmányozásának leghasznosabb alanyát.”

Lássunk tisztán: miután a tudósok hosszú évek után rájöttek arra, amit mindvégig tudhattak volna, hogy a madarak valójában tudatos, intelligens, komplex lények, az első hajlamuk az, hogy kínozzák őket.

Ez a pszichopatológia lényege. Ez a civilizáció lényege.

***

Amint korábban végigmentem a visszaélők jellemzőin és bemutattam, hogy a kultúra egészére is teljesülnek, szeretném megtenni ugyanezt a pszichopaták tulajdonságaival is, csak sokkal rövidebben. Ezen karakterisztikák a WHO által kiadott ICD-10 Elmebetegségek és Viselkedészavarok Osztályozása című dokumentumban szerepelnek (Geneva, 1992), az F60.2 szekcióban a disszociális (antiszociális) személyiségzavarról:

A: Hideg érzéketlenség mások érzései iránt.

B: A társadalmi normák, szabályok és kötelezettségek iránti felelősség és tisztelet mély és állandó hiánya.

C: Képtelen kapcsolatokat hosszútávon fenntartani, bár nem esik nehezére kialakítani őket.

D: Nagyon alacsony frusztráció-tűrés, ami könnyen agresszióhoz, erőszakhoz vezet.

E: Képtelen bűntudatot érezni és tanulni a tapasztalataiból, főként a büntetésből.

F: Feltűnő hajlandóság, hogy másokat hibáztasson vagy hihető racionalizációkat adjon a viselkedésére, ami miatt összeütközésbe került a társadalommal.

Felteszem látható, hogyan teljesülnek ezek a kultúránkra általában, és az ezt irányító emberekre.

Hideg érzéketlenség mások érzései iránt. Hova is nézzünk? Törődtek-e valaha a civilizáltak az őslakosok érzelmeivel, akik földjét ellopták? Mi a helyzet a félmillió iraki gyermekkel, akiknek a haláláról Madame Albright úgy nyilatkozott, hogy egy olyan ár, amit a hatalmon lévők hajlandóak megfizetni?

Hányszor hallottuk, hogy semmilyen érzelemnek nincs helye a tudományos kutatásban? Hányszor hallottuk, hogy semmilyen érzelemnek nincs helye a kemény anyagiakról szóló döntésekben?

Nem csak nem vesszük figyelembe a kultúránk által elpusztítottak érzelmeit, hanem a legtöbb esetben „tudományosan” tagadjuk is ezek létezését. Vannak a vágóhídra terelt csirkéknek érzelmeik? Mi van a sertésekkel? A majmokkal, akiket élveboncolnak? Mi van a fákkal? A folyókkal? Kövekkel? A kultúra nem csak „hideg érzéketlenséget” mutat mások érzései iránt, hanem az érzelmek létezését is tagadja.

Továbbá a társadalmi normák, szabályok és kötelezettségek iránti felelősség és tisztelet mély és állandó hiánya. Természetesen a civilizáltak folyamatosan felelőtlenek: nem tudom, mi lehetne felelőtlenebb a bolygó megölésénél. Tehát az egyik rész teljesül, de mivel az adott társadalom teljes egészében ebben a zavarban szenved, nem használhatjuk saját normáit, szabályait és kötelezettségeit ítélkezésünk alapjául. Ez olyan lenne, mint ha azt kérdeznénk, hogy Ted Bundy vajon a saját normái, szabályai és kötelezettségei alapján viselkedett-e. És mik a társadalmunk normái, szabályai és kötelezettségei? Normák: a nők megerőszakolása, gyerekek bántalmazása, földterületek letarolása. Szabályok: törvények, amelyeket a hatalommal bírók hoznak, hogy fenntarthassák saját hatalmukat. Kötelezettségek: annyi hatalmat szerezni, amennyi csak lehetséges, és sose megszegni e könyv negyedik premisszáját; tehát mindig – mindig – megvédeni a visszaélőket és a kizsákmányoló társadalmi rendszereket.

De nézzük távolabbról, és beszéljünk arról, mik a bolygónkon való fenntartható életmód normái, szabályai és kötelezettségei: például az alapvető ragadozó-zsákmány kapcsolat, legalább annyit visszaadni a földterületnek, mint amennyit elveszel, és a hosszútávú emberközi és fajközi kooperatív berendezkedés. Őslakosok tömegeiről olvastam, akik azt mondták, hogy nem értik a civilizáltakat, mert a civilizáltak megszegik az élet minden szabályát. Emlékezzünk Sauk Makataimeshiekiakiak (Fekete Sólyom) szavaira: „Egy Indián, aki olyan rossz lenne, mint egy fehér ember, nem élhetne közöttünk; halálbüntetést kapna, és a farkasok falnák fel. A fehér emberek rossz tanítók; hamis álcákat hordanak, és hamis üzleteket kötnek; a szegény Indián arcába mosolyognak miközben átverik; kezet fognak velük, hogy megnyerjék őket, hogy leitathassák és megcsalhassák őket, és tönkretegyék feleségeiket. Megmondtuk nekik, hogy hagyjanak minket békén; de jöttek utánunk és körülfogtak mindet, mint egy kígyó. Az érintésük is mérgező. Nem vagyunk biztonságban. Veszélyben élünk. Olyanokká válunk, mint ők, álszentekké és hazudozókká, házasságtörőkké, lusta disznókká, csak locsogó és nem dolgozókká.”

Továbbá a pszichopata képtelen kapcsolatokat hosszútávon fenntartani, bár nem esik nehezére kialakítani őket. Mennyi ideje van e kultúra ezen a kontinensen? Én Tolowa földön élek, a Tolowák legalább tizenkétezer éve éltek itt (ha a tudománynak hiszel, és az idők kezdete óta, ha a Tolowáknak). Tartós kapcsolatban éltek emberi és nem-emberi szomszédaikkal. Mi nem. Nehéz tartós kapcsolatot fenntartani azokkal, akiket kizsákmányolsz.

A pszichopatáknak nagyon alacsony a frusztráció-tűrése, ami könnyen agresszióhoz, erőszakhoz vezet. Hányszor szállt meg az USA más országokat? Hány őslakost mészároltak le a civilizáltak? Milyen kevés kifogás elég mindig ehhez az agresszióhoz?

A következő tulajdonság, hogy képtelen bűntudatot érezni és tanulni a tapasztalataiból, főként a büntetésből. Mennyi bűntudatot érez Charles Hurwitz az ősi fenyőerdők kiirtása miatt? Miután erdőtlenítették a Közel-Keletet, a Földközi-tenger térségét, Nyugat-Európát, a Brit szigeteket, Írországot, Észak- és Dél-Amerika nagyrészét, Afrikát, Óceániát és Ázsiát, és az erdőtlenítésből származó károk naponta halmozódnak, tudnánk őszintén azt mondani, hogy a kultúránkat vezetők tanulnak a korábbi tapasztalataikból? És mennyit profitálnak kultúránk emberei abból, ahogy újabb és újabb tisztának ígért technológiákat vezetnek be, amelyek végül széleskörű pusztulást okoznak? Mennyit tanulnak abból, hogy megváltoztatták a klímát a kőszén, olaj és földgáz elégetésével? Megállítja ez őket abban, hogy génmódosítással kísérletezzenek? Vagy mi a helyzet a nanotechnológiákkal? Tanulni fognak az atombomba iránti hajszából? A mezőgazdasági mérgekből? Gátakból? Természetesen nem.

Végül: feltűnő hajlandóság, hogy másokat hibáztasson vagy hihető racionalizációkat adjon a viselkedésére, ami miatt a pszichopata összeütközésbe került a társadalommal. Mennyi felelősséget visel Hurwitz a tetteiért? George W. Bush az övéiért? Az átlag nemi erőszaktevő a sajátjáért? Bush az erdőtüzek veszélyeire hivatkozik, hogy erdőtlenítsen. Clinton és társai a bogarakra kenték. Ugyanaz a régi pszichopata sztori. És elegem van belőle.

Régóta használom a hasonlatot, hogy a véges bolygónkon a domináns kultúrával együttélni olyan, mintha egy pszichopatával lennénk egy szobába zárva. Nincs kiút, és bár a pszichopata lehet, hogy előbb más célpontokat választ, végül mi is sorra kerülünk. Előbb-utóbb harcolnunk kell. Megkerülhetetlenül. És minél hamarabb vesszük fel a harcot – minél hamarabb megöljük ezt a pszichopatát – annál több élet marad a bolygón.

(Részlet Derrick Jensen: Endgame című könyvéből,  Mohari András fordítása alapján)

Endgame - Fontosság

Ha a teljes emberiség eltűnne, a világ tízezer év alatt visszakerülne abba a gazdag egyensúlyi állapotba, ami tízezer évvel ezelőtt létezett. Ha a rovarok eltűnnének, a környezet káoszba dőlne.

Edward O. Wilson

[...] Hatalmas különbség van aközött, ahogy az őslakos emberek hosszútávú kapcsolatba léptek a tájjal, és ahogy az ExxonMobil gázfúrásokat végez. Ugyanaz a különbség, mint az örömadás és kapás egy hőn kedvelt partnerrel való szeretkezésben valamint a nemi erőszak között. [...]

Talán már hallottál a Pleisztocén Túlvadászat Hipotézisnek nevezett dologról, bár valószínűleg az harmadik szó nélkül, hogy nagyobb hitele legyen, mintha több lenne, mint egy lényegében megalapozatlan elképzelés. A Pleisztocén Túlvadászat Hipotézist, bármily sokan is megcáfolták, még mindig sokan használják aduászként, akik szeretnének abban hinni, hogy minden ember pusztító. A hipotézis akkor született, amikor Paul S. Martin felfedezte, hogy sok nagytestű emlős, mint a gyapjas mamutok, óriásfarkasok, kardfogú tigrisek, óriáslajhárok, óriáshódok, stb. körülbelül 10000 évvel ezelőtt haltak ki Észak-Amerikában. Martin ekkor (tévesen) feltette, hogy ez egybeesett az első emberek megérkezésével a kontinensre. Ezután (ismét tévesen) feltette, hogy az emberi túlvadászat miatt haltak ki ezek a fajok. Beütött néhány számot egy gépbe, lefuttatott egy szimulációt, és ennyi volt: a számítógép szerint az indiánok is pusztították a környezetüket. Ha egy számítógép mondja, akkor biztos igaz.

Egyszer, amikor egy Amerikai Indiánnal osztoztam az emelvényen, valaki a közönségből előhozta pont ezt az érvet: „Ti is pont olyan pusztítóak voltatok, mint mi vagyunk,” mondta.

Az Indián válaszolt, „Akkor miért voltak még bivalyok, amikor a te néped megérkezett?”

„A te néped is ugyanúgy folyamatában volt, hogy kiirtsa őket.”

„Akkor szörnyű lassan haladtunk ezzel, mert még harminc- és hatvanmillió között volt belőlük.” Kicsit megállt, majd folytatta. „Tudod, ez mindig így van azokkal, akik pusztítják az életet. Először teljesen figyelmen kívül hagyjátok a károkozást. Megölhetjük az összes bivalyt, amit csak akarunk – mondjátok – úgyse számít. Megölhetjük az összes vándorgalambot, nem számít. Amikor nem lehet könnyen semmibe venni károkozást, akkor letagadjátok. A csordák pont olyan nagyok, mint tavaly – mondjátok. Nehezebb vadászni rájuk, de a csordák biztosan vannak ugyanakkorák. Amikor már nem lehet letagadni, hogy pusztulás történik, akkor visszatámadjátok, akik beszélnek erről nektek. Megtámadjátok a szavahihetőségüket: Ó, ők csak Indiánok, nem tudományosak, nem tudnak semmit a populációdinamikáról. Csak környezetvédők, túl érzelmesek, és nyilvánvalóan hazudnak, hogy védelmezzenek egy földterületet. Amikor a hírhozók támadása sem működik, akkor azt magyarázzátok, hogy a kár nem is kár. Kinek is kellenek a bölények? És mit számít az, ha van néhány vegyszer minden patakban? Máris vannak vegyszerek a testedben, ha jól látom, még élsz? Kit érdekel a globális felmelegedés? Amikor nem lehet bemesélni, hogy a kár nem kár, akkor valaki másra kenitek. Az Indiánok, nem a fehérek voltak, akik túlvadászták a bivalyokat és kiirtották őket. Amikor nem lehet másra kenni, és végül muszáj beismernetek, hogy ti követték el a pusztítást, akkor arra fogjátok, hogy valaki kényszerített erre titeket. Nem öltük volna le a bivalyokat, ha az indiánok maguktól odaadták volna a földjeiket, így nem kellett volna kiéheztetni őket. Ha nem harcoltak volna a földjükért, akkor nem kellett volna irtanunk a bivalyokat. Az Indiánok bűne. És amikor nem tudjátok a pusztítást másra kenni, az utolsó menedéketek az, hogy azt mondjátok, mindenki pusztít, így nem lehet titeket felelősségre vonni. Az Indiánok is pusztították az életterüket, mondjátok, szóval természetes, hogy mi is ezt tesszük. Ez mind őrültség. Nem számít, mit mondunk, mindig van rá válaszotok, és nem számít, mit mondunk, tovább pusztítjátok otthonunk.”

Elmondani se tudom, hányszor fordult már elő előadásokon és beszélgetéseken hogy valaki – de sose egy aktivista – kijelentette nekem, hogy az emberek a természetükből adódóan pusztítóak. Amikor visszaérvelek azzal, hogy a civilizáció megérkezése előtt az Észak-Amerikai kontinens rendkívül gazdagon élő volt, a válaszuk mindig ugyanaz: „Pleisztocén Túlvadászat”. Ha megemlítem, hogy akár tényleg bekövetkezett ez, akár nem, iszonyat rég volt, és egy olyan eseményre alapozni a jelenlegi viselkedésünk védőbeszédét, ami 10000 éve még csak nem is biztos, hogy megtörtént, igencsak szánalmas, a válaszuk mindig ugyanaz: „Pleisztocén Túlvadászat”. Amikor arról beszélek, hogy szerintem obszcén dolog néhány tucat faj állítólagos kiirtását kifogásként használni az egész bolygó elpusztítására, a válaszuk mindig ugyanaz: „Pleisztocén Túlvadászat”. Ha felhívom a figyelmet a rasszizmusra, amely benne foglaltatik abban az állításban, hogy az őslakosok éppoly pusztítóak lennének, mint a civilizáltak, hacsak nekik is lett volna elég kíváncsiságuk és intelligenciájuk, hogy feltalálják a markológépet, láncfűrészt, napalmot és atomfegyvereket, a válaszuk mindig ugyanaz: „Pleisztocén Túlvadászat”.

Szeretném magam megcáfolni a Pleisztocén Túlvadászat Hipotézist, de több a témát nálam sokkal jobban ismerő tudós már megtette előttem, talán senki se olyan meggyőzően, mint Eugene S. Hunn, az Ethnobiológia Társaság elnöke, aki a vadászó-gyűjtögető közösségekről szóló kilencedik nemzetközi konferenciára írt cikkével (ezt hosszasan idézem, mert már rohadtul elegem van a „Pleisztocén Túlvadászat” értelmetlen érvére válaszolgatni):

„Pleisztocén Túlvadászat. Ez a fenevad, mint Drakula, egyszerűen nem hal meg, annak ellenére, hogy az archeológusok között széles egyetértés van bizonyítékokban, illetve bizonyítékok hiányában, ami szerint az egész nem más, mint egy megalapozatlan mese. A látszólagos egybeesés az első gyakorlott vadászok megérkezésében az Újvilági tájakra, és a megafauna körülbelül 35 jellegzetes nemzetségének eltűnése között nem elegendő ahhoz, hogy a ’Clovis embert’ vádoljuk e végzetért. A Clovis ember időbeli elsőbbségét már széleskörben elvetették, több mint 14000 évvel ezelőttről származó dél-chilei leletek alapján. Továbbá kevés átfedés van Paleo-Indián vadászati területek és a kihalt megafauna leleteinek helyszínei között. De szerintem még többet mondanak az elméleti és tapasztalati érvek, amik megcáfolják az ügyes számítógépes szimulációt, amivel megpróbálták megmagyarázni, hogyan is történhetett meg ez.

„Martin 1972-es szimulációja amiről a Science magazinba írt cikkében számolt be, nem az egyetlen kísérlet volt a ’bűntény’ virtuális rekonstruálására, és nem is a legkidolgozottabb, de a szimuláció nyilvánvalóan olyan feltételezéseket követel meg az emberi viselkedésről, amelyek legjobb esetben is valószínűtlenek. Például Martin modellje feltette, hogy: 1) a Paleo-Indián populáció duplázódik minden 20 évente; 2) ’...a viszonylagosan ártatlan zsákmányállatot hirtelen egy új, és minden tekintetben felsőbbrendű ragadozó fenyegette, egy olyan vadász, aki szívesen ölt és addig vadászott, amíg csak a zsákmány rendelkezésre állt...’; 3) ’A vadászok csak azután kényszerültek rá szükségből a növények jobb megismerésére, miután a zsákmánypopuláció kihalt’; és 4) ’...négy közül egy ember egy állati egységet (450kg) pusztít el hetente, vagy egy adott típusú biomassza átlagosan 26 százalékát egy év alatt bármely területen. A kihalás egy évtizeden belül bekövetkezik...’ Ésszerű feltevések ezek?

„A Kalahári San vadászok demográfiai vizsgálatai szerint a nomád vadászok ezen csoportjában az átlagosan a születések közötti idő négy év, ami az várt gyermekhalandósági aránnyal stabil, vagy nagyon lassan növekvő népességet eredményez évezredekig. A népességnövekedést nem az élelmiszer hiánya vagy a gyerekhordás nehézsége korlátozza.

„A vadászok, akik addig szívesen ölnek és addig vadásznak, amíg az utolsó zsákmány is el nem tűnik csak mizantróp tudósok megkínzott elméjében léteznek. Bár kérdéses, hogy milyen mértékben igazodtam  az őslakos amerikaiak a maximális fenntartható hozam jelenlegi vadgazdálkodási alapelvéhez, néprajzi bizonyítékok szerint a létfenntartási vadászat nem vérszomjat igényelt, hanem az állati viselkedés és a helyi táj kifinomult ismeretét, a nyomolvasás bonyolult művészetét, nagy türelmet, és általában a alázatot és tiszteletet a zsákmányállat előtt mint eleven lény és morális ’személy’. Martin azt hitette volna el velünk, hogy adaptív lett volna, hogy a közösség minden felnőtt férfi tagja 450kg ’állati egységet’ öl le hetente, ami 16kg-ot jelent naponta, vagy feleannyi színhús, ami körülbelül 30000 kalória személyenként naponta, 15-szöröse a napi szükségletnek. Még ha csak a 10 százalékát is fogyasztották volna el ennek, és semmi mást, a Paleo-Indiánok túl hájasak lettek volna, hogy áttotyogjanak Tierra del Fuego-ba a rendelkezésre álló idő alatt. Szóval ehelyett azt kellene hinnünk, hogy a hús több mint 90 százalékát elpazarolták. Ehhez azt kell feltennünk, hogy olyannyira különösen egyszerű ejtettek el 450kg-nyi ’állati egységet’, hogy megvetették a hús tartósítását.

„Ilyen tékozlás talán a ’méretgazdaságosság’ fogalmával működő jelenlegi ipari termelést jellemzi, de köze sincs a vadászó-gyűjtögető életmód gyakorlati valóságához. Sőt, ehelyett azt kellene várnunk, hogy a ’házi termelési mód’ működjön az önfenntartó vadászó-gyűjtögető csoportokban. Mindenki csak annyira keményen dolgozik, amennyi szükséges a családja ellátásához, és a támogassa a közösség fennmaradását. Továbbá túlnyomó néprajzi bizonyítékok szerint a gyűjtögető-vadászó gazdaságok a nemek közti munkamegosztáson alapulnak, és a szélsőséges sarkvidéki vagy szubarktikus viszonyokon kívül a nők lényegesen hozzájárulnak a táplálékszerzéshez az ehető növények begyűjtésével. A ’növények jobb megismerése’ nem csak egy éhező vadásznak utolsó mentsvára, mint ahogy Martin beállítaná, hanem minden esetben fontos összetevője a gyűjtögető-vadászó önfenntartó stratégiának.

„Végül pedig mennyire hülyének kellett volna lennie az amerikai pleisztocén megafaunának, hogy ne tanuljanak meg felismerni és elkerülni egy újfajta csúcsragadozót, mielőtt túl késő? A kontinentális megafauna olyan ádáz ragadozók jelenlétében feljődött ki, mint a kardfogú tigrisek, és a rövidarcú medvék, és így nehezen hasonlíthatóak az izolált szigeteken, mint a Galápagosz, kifejlődött naiv, ragadozókat nem felismerő állatokhoz.

„Így nem csak nincs elég hihető régészeti lelet, amik alátámasztanák a Pleisztocén Túlvadászat történetét – vagy legalább, hogy az ember néhány eseten kívül is jelentős tényező lett volna a fajok kihalásában, de teljesen ütközik mindennel, amit az antropológusok akár a jelenlegi, akár történelmi gyűjtögető-vadászó emberek valódi gyakorlati életmódjáról megtudtak.”

És most a lényeg: A „Pleisztocén Túlvadászat”-ot skandálók ritkán viszik el logikájukat a végkövetkeztetésig, ami az, hogy ha tényleg elhiszik, hogy az emberek természetüktől fogva pusztítóak (másszóval ha nem csak azért utalnak erre, hogy racionalizálják e kultúra pusztításait, és a saját tétlenségüket ezen gonoszságokkal szemben), tehát ha tényleg elhiszik hogy az ember egy „minden tekintetben felsőbbrendű ragadozó”, akik mindig is pusztították és pusztítani fogják az életterüket (és mások életterét), és ha elhiszed, hogy a civilizáltak még pusztítóbbak, mivel, hát a civilizáltak mindenben jobbak (mivel ez az emberi társadalom egy fejlett foka [és mivel a civilizáltak olyan rohadt okosak]), és ha egy kicsit is törődnek a természeti világgal, akkor el kéne tüntetni minden embert, mielőtt nem pusztul el az egész. Az ő logikájuk, nem az enyém.

***

Ez mind eszembe juttat egy történetet, amit egy börtönbeli barátom mondott. Elege volt egy rab barátjából, aki mindig azt mondogatta neki, hogy utálja a feketéket, és mennyire meg akarja őket ölni. A barátom tudta, hogy hol van egy lábszárcsont elásva a börtönudvaron. Odavitte a barátját, kiásta, a kezébe adta, majd azt mondta neki, „Elegem van a dumádból. Vagy csinálj valamit, vagy fogd be a pofád.”

A barát befogta a pofáját.

(Részlet Derrick Jensen: Endgame című könyvéből,  Mohari András fordítása alapján)

Endgame - Visszaélés

Harcolni fogunk velük, érvényesítjük az akaratunk, elfogjuk vagy ... megöljük őket, amíg nem sikerül a törvényt és a rendet felállítani ebben az országban. Uraljuk a helyzetet, és továbbra is érvényesíteni tudjuk érdekeinket az országban.

Paul Bremer, a megszállt Irak amerikai vezetője

Valami nagyon kellemetlen dolog történik Irakban. Pont a héten egy századparancsnok az USA 1. gyalogos szakaszából (ami, az ország északi részében állomásozik) bevallotta, hogy annak érdekében, hogy az amerikaiakat ölő gerillákról információkat kaphassanak, szükséges, hogy „félelmet ültessenek” a helyi falusiakba. Egy öregasszonyt épp most vittek el a házából, hogy a lányai, és unokái azt hihessék, hogy letartóztatták.

Egy zászlóaljparancsnok ugyanonnan még erősebben fogalmazott. „Kellő mértékű félelemmel és erőszakkal, és sok pénzzel a projectekre, azt hiszem meg tudjuk győzni ezeket az embereket, hogy azért vagyunk itt, hogy segítsük őket” – mondta. Egy olyan faluban jelentette ki ezt, amit az emberei drótkerítéssel vettek körül, amin ott lógott a felirat: „Ez a kerítés az önök védelmében van itt. Ne próbáljanak meg átjutni, mert lelövik önöket.”

Robert Fisk

Egy pár napja Dear Abby felsorolta a lehetséges bántalmazók figyelmeztető jeleit, ezzel a figyelmeztetéssel (ráadásul csupa nagybetűkkel): „HA A PARTNERED EZEKET A JELEKET MUTATJA, IDEJE LELÉPNED.” Követtem a linkjét a családon belüli erőszak áldozatai számára készült segélyhonlapra, amit nagyon hasznosnak találtam. Különösen érdekesnek volt számomra a bemutatkozó oldal utolsó mondata: „Az erőszaktevő először a szeretet és törődés jeleként próbálja magyarázni a viselkedését, és a nőt elsőre még sikeresen is áltathatja ezzel. Később a viselkedése egyre durvábbá válik, és célja az uralom megszerzése a nő felett.” Ez emlékeztetett arra, amit Robert Jay Lifton írt A Náci Doktorok című kiemelkedő könyvében arról, hogy valaki csak akkor tud tömeges kegyetlenséget elkövetni, ha előtte meggyőzte magát, hogy amit tesz az valójában nem káros, hanem éppenséggel jótékony, tehát például a nácik a saját elméjükben nem népirtást és tömeggyilkosságokat követtek el, hanem az „árja faj” megtisztításán dolgoztak. Természetesen ugyanezt naponta látjuk, amint mi civilizáltak nem rabszolgává tesszük a szegényeket és őslakosokat, hanem civilizáljuk őket, és nem elpusztítjuk a természetet, hanem fejlesztjük a természeti erőforrásokat. És személyes szinten is ugyanez érvényesül: milyen ritkán ismeri el valaki, hogy viselkedésének az az oka, hogy ő egy bunkó? Én tudom magamról, hogy amikor rosszul bántam valakivel, előzőleg már szinte mindig teljesen racionalizáltam a cselekedeteimet, és általában el is hittem ezeket a magyarázataimat. Ez a szép a tagadásban: definíció szerint nem veszed észre, ha benne vagy. Nos, az én vétkeim őszintén elég aprók voltak – némi megbántottság lett csak az eredményük – de gyermekkorom óta tűnődök egy sokkal fontosabb kérdésen: elhitte-e az apám azokat a hazugságokat, amiket nekünk mondott a saját erőszakosságával kapcsolatban? Tényleg azt gondolta, hogy azért veri a bátyám, mert rossz helyre parkolt az autóval? Vagy még komolyabban, tényleg hitt magának, amikor egy nappal később teljesen letagadta a verést? Hasonlóan, a hatalomban lévők tényleg elhiszik saját hazugságaikat?  A szívük legmélyén (feltételezve, hogy még van nekik ilyen), a Nemzeti Tudományos Alapítvány tudósai tényleg hitték, hogy nincs kapcsolat az atomrobbanásnál is erősebb hanghullámok [amivel a tengerfeneket pásztázták a földlemezek határait (és nem utolsósorban olajat) kutatva] és a környékbeli bálnák halála között? Tényleg elhitték a Nemzeti Tudományos Akadémia biostituáltjai [„megvett” biológusok] hogy nincs kapcsolat a Klamath folyó vízhiánya [amit öntözésre átirányítottak], és a halott lazacok között? Tényleg elhiszi bárki is, hogy az ipari civilizáció nem öli meg a bolygót?

Most térjünk a listára. Nagyban lerövidítettem (és néhány esetben módosítottam) az eredeti kommentárokat, és bár néha a nők is vernek férfiakat (és ebben a kultúrában bizonyosan – ahol mindannyiunk többé-kevésbé őrült – az érzelmi visszaélésekből a nők is kiveszik a részüket), a fizikai erőszak túlnyomóan férfitól ered, így az erőszaktevőről férfiként fogok írni. Ennek ellenére, ha a partnered nő, de illenek rá ezek a leírások, akkor neked is tanácsolt követned Dear Abby nagybetűs tanácsát.

A lista a féltékenységgel kezdődik: Bár a bántalmazó szerint a féltékenység a szeretet jele, valójában a bizonytalanságé és a birtoklási vágyé. Kikérdez arról, hogy kivel beszéltél, flörtöléssel vádol, féltékeny a családdal, barátokkal, vagy gyermekeiddel töltött idődre. Állandóan felhív, vagy váratlanul meglátogat, megakadályozza, hogy munkába menj, mert ott „találkozhatsz valakivel”, leellenőrzi az autód kilométermérőjét.

Ez vezet a második jelhez, az irányító viselkedéshez: Először a bántalmazó azt mondja, hogy aggódik a biztonságodért, jól kell használnod az idődet, vagy jó döntéseket kell hoznod. Dühös lesz, ha „késve” érkezel haza a boltból vagy egy találkozóról, részletesen kikérdez, hogy hova mentél és kivel beszéltél. Végül akár már azt sem engedi, hogy személyes döntéseket hozz a házadról vagy az öltözködésedről, elrakhatja a pénzedet, vagy akár engedélyt kell kérned, hogy elhagyhasd a szobát vagy a házat.

A harmadik jellemző a gyors bevonás. Erősen indít – „Soha nem éreztem magam ennyire jól, mint veled” – és arra törekszik, hogy szinte azonnal teljesen elkötelezd magát neki.

Ezt a nyomulást a negyedik jellemző magyarázza: kétségbeesetten szüksége van valakire, mert nagyon függő típus, hamar rád támaszkodik minden igényében, elvárva, hogy te legyél a tökéletes feleség, anya, szerető és barát. Ezután, ezt a függőségét visszavetíti rád, hogy növelje az irányítását, azt mondva „Ha szeretsz, én vagyok minden, amire szükséged van, és te vagy minden, amire szükségem van.” Mindenben a te dolgod támogatni őt, érzelmileg és a háztartásban egyaránt.

A függősége miatt megpróbál izolálni téged minden erőforrástól. Ha vannak férfi barátaid, „kurva” vagy. Ha vannak barátnőid, akkor leszbikus. Ha közel állsz a családodhoz, akkor „lógsz az anyád nyakán”. A téged támogató embereket azzal vádolja, hogy csak „bajt okoznak”. Esetleg vidéken akarna élni, telefon nélkül, nem engedi, hogy autót vezess, vagy visszatart az iskolába vagy munkahelyre menéstől.

A hatodik jellemző az, hogy másokat okol a saját hibáiért. Ha nem sikeres az életben, akkor biztos valaki betesz neki. Ha hibázott, biztos te zavartad meg, és emiatt nem tudott koncentrálni. A te hibád, hogy az ő élete nem tökéletes.

És a te hibád, ha ő nem boldog. A te hibád, ha ő dühös. „Te dühítesz fel, azzal, hogy nem teszed, amit mondok.” Ha bántalmaznia kell téged, akkor az is a te hibád: végülis te dühítetted fel. És ezt egészen biztosan nem akarod elérni.

Könnyen kiborul. Túlérzékeny. A legkisebb akadályt is személyes támadásként fog fel.

Gyakran kegyetlen állatokkal, vagy legalábbis teljesen érzéketlen szenvedésük iránt, és a gyerekekkel is. Megverheti őket, mert nem képesek azt tenni, amit ő akarna: például elverhet egy kétéves gyereket, mert bepisilt.

Keverheti a szexet az erőszakkal. Ez a játékosság álcája alatt is történhet, ki akarja elégíteni olyan fantáziáit, amiben te tehetetlen vagy, amivel tudtodra akarja adni, hogy a megerőszakolás izgalmas számára. Vagy egyszerűen elhagyja az álcákat.

A következő figyelmeztető jel, hogy merev nemek közötti szerepekben gondolkodik, és megpróbálja megvalósítani őket. Neked otthon kell maradnod, és kiszolgálnod őt. Engedelmeskedned kell neki, nagyrészt azért, mert a nők alacsonyabb rendűek, kevésbé intelligensek, és nem lehetnek teljesek férfi nélkül.

Szavakkal is bántalmazhat, kegyetlen, fájdalmas és lealacsonyító dolgokat mondva.  Lekicsinyli az eredményeidet, és megpróbál meggyőzni, hogy nem vagy életképes nélküle. Ezzel esetleg akkor próbálkozik, amikor védtelenebb vagy: például felébreszt, hogy beszélhessen hozzád.

A hirtelen hangulatváltozások egy másik figyelmeztető jel. Egyik percben kedves, a következőben kirobbanóan erőszakos, ami persze azt jelenti, hogy valójában sohase volt igazán kedves.

Vigyáznod kell, ha már bántalmazott mást. Bár bevallhatja, hogy a múltban megütött nőket, de állítja, hogy ők késztették erre. Ex-partnerektől hallhatod, hogy bántalmazó. Fontos megjegyezni, hogy a verés nem szituációfüggő: ha valaki mást vert, valószínűleg téged is fog, nem számít, hogy mennyire tökéletes próbálsz lenni.

Nagyon figyelned kell, ha erőszakkal fenyegetőzik, hogy irányítson. „Beverem a pofád” vagy „Megöllek” vagy „Kitekerem a nyakad”. A bántalmazó megpróbálhat meggyőzni téged, hogy minden férfi fenyegeti a partnerét, de ez nem igaz. Emellett azt is megpróbálhatja beadni, hogy te vagy a felelős a fenyegetéseiért: nem fenyegetne, ha nem lenne rá szükség.

Eltörhet vagy megüthet tárgyakat. Ennek a viselkedésnek két változata létezik: egyik a kedvenc tárgyak elpusztítása büntetésből. A másik a tárgyak erőszakos megütése vagy eldobása, hogy rád ijesszen.

Az utolsó jellemző a listán a veszekedés közbeni erőszak: lefog téged, meggátolja, hogy elhagyd a szobát, lökdös, vagy fellök, kényszerít, hogy meghallgasd.

Bár ezt a listát magában is nagyon érdekesnek találtam, és tekintve, hogy milyen gyakran bántalmaznak nőket (csak az USÁ-ban minden tíz másodpercben megver egy nőt a partnere) nagyon fontosnak is. De különösen érdekesnek találtam amiatt, hogy azonnal nyilvánvaló volt számomra, hogy ezek a figyelmeztető jelek az egész kultúránkra is érvényesek. Vegyük végig még egyszer.

Féltékenység. Ennek a kultúrának az Istene mindig is féltékeny volt. Újra és újra olvashatjuk a Bibliában „Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek.” vagy „Ne járjatok idegen istenek után, azoknak a népeknek istenei közül, a kik körültetek vannak; (Mert az Úr, a te Istened féltőn szerető Isten te közötted), hogy az Úrnak, a te Istenednek haragja fel ne gerjedjen reád, és el ne törüljön téged a föld színéről.” Ma az Isten épp ilyen féltékeny, legyen bár a neve Tudomány, Kapitalizmus vagy Civilizáció. A Tudomány éppoly monoteisztikus, mint a Kereszténység, sőt, annál is inkább, mivel a Tudománynak nem is kell kimondania, hogy féltékeny: annyira internalizáltuk az egyedülállóságát, hogy legtöbbünk elhiszi, hogy ez az egyetlen mód, amivel a világról bármit megtudhatunk: a Tudomány az Igazság. A Kapitalizmus annyira féltékeny, hogy még önmagának szovjet változatát sem tűrhette (mindettő ugyanúgy államilag támogatott parancs alapú gazdaság, ahol a legnagyobb különbségek: a) az állami és vállalati bürokráciák egyesítése a szovjet rendszerben még pazarlóbb és pusztítóbb volt, mint a „kapitalista” rendszerben a két különálló intézményrendszer, amely a termelés közös célját szolgálja; és b) a szovjet Politbürót a Kommunista Párt különböző frakciói uralták, több mint 90 százalékban megszerezve a szavazatokat, amíg az Amerikai Kongresszust a Kapitalista Párt különböző frakciói uralják, több mint 90 százalékban megszerezve a szavazatokat). A Civilizáció pont oly féltékeny, mint a tudomány és a kapitalizmus, szisztematikusan ellehetetlenítve, hogy bárki is nem-utilitáriánus szemmel tekintsen a világra, tehát, hogy nem a rabszolgaságban, nem a függőségekben, hanem kapcsolatokban gondolkodjon. Rengeteg úgynevezett szabadgondolkozó szeret beszélni az emberek tízmillióiról, akiket azért öltek meg, mert nem voltak hajlandóak a Keresztény Szeretet Istenét tisztelni – mivel Isten ugye féltékeny – de igencsak ritkán beszélnek arról a százmilliónyi (őslakos és egyéb) emberről, akiket azért öltek meg, mert nem voltak hajlandóak a Civilizáció által követett Termelés Istenét tisztelni, amely Isten éppoly féltékeny, mint a keresztény Isten, és legfőbb elve az élő anyagból holtat csinálni.

Irányítás. Már néhány napja gondolkodom rajta, hogy mit is írjak ebben a bekezdésbe. Gondoltam, hogy a kötelező iskolarendszerről beszélek, amelynek elsődleges célja a gyerekek akaratának megtörése – elérni, hogy egy helyben üljenek órákig, napokig, hetekig, hónapokig, évekig, azt kívánva bárcsak gyorsabban telne az idő – hogy felkészítse őket a bérrabszolga életmódra. Aztán a reklámok jutottak eszembe, vagy még tágabban a televízió, hogy miként manipulálnak minket egész életünk során messziről olyan emberek, akiknek nem éppen a mi érdekeink lebegnek a szemeik előtt. A közgazdász Paul Baran szavaira gondoltam, „A valódi probléma... hogy meg kell-e tűrnünk egy olyan gazdasági és társadalmi rendet, amiben az egyént a bölcsőtől kezdve úgy alakítják, formálják, ’állítják be’ hogy könnyű prédái legyenek a profit-éhes kapitalista vállalatoknak és zökkenőmentesen működő elemei lehessenek a kapitalista kizsákmányolásnak és degradációnak.” Ekkor eszembe jutott, hogy írhatnék az arcfelismerő szoftverektől, és az azonosító chipek beültetéséről, először háziállatokba, majd emberekbe. Vagy itt egy részlet az U.S. Légierő Tudományos Tanácsadó Bizottságának 1996-os jelentéséből: „Elképzelhetőnek tartjuk olyan elektromágneses eszközök kifejlesztését, amely oly módon tud hatni az emberi testre, hogy segítségével szándékos mozdulatok megakadályozhatóak, irányíthatóak az érzelmek (és így a cselekedetek), elaltat, segít szuggesztiókat beadni, módosítja a rövid- vagy hosszútávú memóriát, egy adott tapasztalatot előidéz vagy töröl. Ez megnyitja az utat sok új távlat előtt a fegyveres konfliktusokban, terrorista-túsz helyzetekben, és a kiképzésben.” Természetesen nem csak elképzelni tudnak ilyesmi fegyvereket: hasonlóak máris működnek. Eszembe jutott a „Joint Vision 2020” [az USA szárazföldi hadseregének fejlesztési terve], aminek célja a „teljeskörű dominancia” elérése. A 2002-es úgynevezett Szülőföld Biztonsági Törvényre gondoltam, amelyet az amerikai Szenátus 90 a 9-hez arányban fogadott el, és amely még a konzervatív író William Safire szerint is azt jelenti, hogy „Minden vásárlás a hitelkártyáddal, minden magazin-előfizetésed, és minden gyógyszer, amit kiveszel, minden website, amit meglátogatsz, és e-mail, amit kapsz vagy írsz, minden egyetemi jegy, amit kapsz, minden bankátutalásod, minden utazásod, és minden rendezvény, amin részt veszel – mindez a bekerülhet a Biztonsági Hivatal centralizált, nagy adatbázisába. Ebben a privát életedről szóló számítógépes dossziéban benne van minden amit kereskedelmi forrásokból összegyűjtenek, továbbá a hivatali információk – útlevél kérelem, jogosítvány és híddíj feljegyzések, bírósági és válási előéleted, tolakodó szomszédaid panaszai az F.B.I.-nak, az egész életed során termelt rólad szóló papírhalmaz, plusz a legfrissebb rejtett kamerás felvételek – és így eljutottunk minden szuperspicli álmához: ’Teljes Információ Tudatosság’ minden egyes amerikai lakosról.” A tudományra gondoltam, amelynek végső (és közvetlen) célja a vad és nehezen kiszámítható természeti világot valami rendezett, bejósolható és irányítható dologgá alakítani. Egyszerűen túl sok példával lehet rámutatni a kultúránk alapvető irányítás-igényére, ahhoz, hogy válasszak. Te választhatsz.

Gyors bevonás: nem tudom, mi lehetne gyorsabb, mint a választási lehetőség, amelyet oly sok karóhoz kötözött indiánnak megadtak, miközben a lábuk fával volt körülrakva: Kereszténység vagy Halál. Egy indián visszakérdezett: Ha áttér a kereszténységre, akkor a mennybe kerül? És ha igen, akkor ott lesz a többi keresztény is? Miután megtudta, hogy mindkét kérdésére igen a válasz, azt mondta, akkor inkább égessék el.

Van még valami a gyorsasággal kapcsolatban. A civilizáció ezen a kontinensen csak néhány száz éve van jelen. Sok része van a kontinensnek, például, ahol én élek, amely jóval rövidebb ideje van kitéve a civilizációnak. De ezen rettentő rövid idő alatt a kultúránk rávitt minket és a tájat a technológia útjára, ezzel szétzúzva a kontinens természetes szerkezetét, rabszolgává téve, terrorizálva és/vagy kiirtva a nem-emberi lakosait, és az emberi lakosoknak a civilizáció vagy halál döntését adva. Máshogy szólva, a civilizáció érkezése előtt már legalább tízezer éve éltek emberek ezen a kontinensen, de könnyen lehet, hogy még sokkal régebb óta, és biztonságosan ihattak a bármely folyóból és patakból. A mi kultúránk rövid itt-tartózkodása alatt nemcsak a patakok és a talajvíz lettek mérgezőek, de még az anyatej is. Ez egy elképesztő, és elképesztően gyors elkötelezettség az ilyen technológia általi életmód (vagy inkább nem-életmód) irányába. Még másképpen mondva: manapság a döntés, hogy rabszolgává tegyenek vagy megöljenek egy folyót azáltal, hogy gátat építenek rá, általában abban a néhány évben belül megszületik, ami szükséges a Környezeti Hatástanulmány megírásához, és az anyagi támogatások begyűjtéséhez. Esetleg ez a folyamat elhúzódhat egy évtizedig, vagy legfeljebb kettőig. De egy ilyen döntést, ha egyáltalán gondolkozni kellene róla, csak generációkon át tartó megfigyelés után szabadna meghozni: honnan is tudhatnád, hogy mi a legjobb bármely tájnak, hacsak nem vagy vele kapcsolatban elég régóta ahhoz, hogy már megismerhetted a ritmusait? Például négy napja récék szálltak le az ablakomon túli tavon. Két napot maradtak, és két napja elmentek. Tavaly is voltak itt, szintén két napot voltak, de ezután néhány nap múlva visszatértek, és maradtak egy hétig. Jövőre is vissza fognak jönni? Nem tudom, még nem vagyok itt elég régóta. És tavaly sok gőte élt a tóban. Majdnem mindennap láttam őket. A récék megettek néhányat (bár ezek a gőték a környékbeli legmérgezőbb lények között vannak, a récék láthatólag nem bánták). Idén nem láttam annyi gőtét. Ez a récék miatt van, vagy miattam, vagy valami egészen más miatt, amit csak akkor értenék meg, ha elég régóta élnék itt, hogy jól ismerjem a helyet? Két éve megijesztett, hogy nincs annyi ebihal, mint ami a megelőző évben volt. Összeomlana a populációjuk? Nos, a következő évben a békák csendesebbek voltak, mivel kevesebb visszatérő egyéves volt köztük, és így még jobban aggódtam. De ezek az új hímek különösen szaporák, a nőstények meg különösen termékenyek lehettek, mert újra egy csomó kövér bébi úszkált. De az ebihalak közül sokat megettek a vízipoloskák kóborló csapatai, sokkal többet, mint két éve. Aggódhatnék? A lényeg az, hogy fogalmam sincs, és nem is fogom tudni, amíg nem vagyok itt évekig, vagy generációkig, amely idő után elkezdeném megtanulni, hogy mi a normális, elvárható vagy kívánatos. Addig viszont bolond lennék, ha valami súlyosan pusztító dolgot cselekednék.

Ha nem élnénk vissza a földdel, egymással és magunkkal, akkor hátradőlhetnénk és nézhetnénk, mit ad a táj magától, mi az, amit nekünk akar adni, mi az, amit tőlünk kíván, mi az, amit tőlünk igényel. Erről szól egy kapcsolat, ha nem vagy visszaélő.

De mi visszaélőek vagyunk, és így egy hegy számára szempillantásnyi idő alatt belekényszerítettük ezt a kontinenst (és a világot) egy kizsákmányoló kapcsolatba. A jó hír az, hogy úgy néz ki a bolygó szakítani akar velünk.

Függőség. Ha egy közösségnek nem kell erőforrásokat importálnia, annak egyik előnye ez, hogy nem függ se a külső erőforrás tulajdonosaitól, se az erőszaktól, ami a tulajdonosok eltörléséhez szükséges, hogy elvehessék, ami az övék. Ha nem tartasz rabszolgákat, annak egyik előnye az, hogy nem függ tőlük se a „komfortjaid és eleganciád”, se az életszükségleteid. Mi mostanra már függővé váltunk az olajtól, a gátak közé szorított folyóktól, ettől a kizsákmányoló életmódtól (vagy megint: nem-életmódtól). Ezek nélkül sokunk meghalna, és majdnem mindenki elvesztené az identitását.

Természetesen mindenki függő. Az életmódunk egyik nagy önteltsége az, hogy azt állítjuk, hogy függetlenek vagyunk a földjeinktől, sőt még a testünktől is: hogy az iható patakok (és tiszta anyatej) és az ép erdők csak luxus. Azt tettetjük, hogy egyszerre elpusztíthatjuk a világot és élhetünk is rajta. Megmérgezhetjük a testünk, és élhetünk benne. Ez őrültség. A Tolowa indiánok függtek a lazacoktól, áfonyabokroktól, őzektől, kagylóktól és így tovább, a környezetüktől.  De ezek a mások is függtek a Tolowáktól és egymástól, ez minden hosszútávú kapcsolatban így van.

Néhány napot gondolkoztam, hogy rájöjjek a függőség ezen fajtái közti különbségekre: egyrészről a parazitikus függőség úr és szolga között, másrészről pedig a nagyon is valós függőség, ami alapján minden élet egy másokon alapul. Igaz, bizonyos esetekben a különbség nyilvánvaló: a függőség egyirányú. A természeti világ nem kap semmit abból, hogy leigáztuk, vagy legalábbis semmit, ami segítené (a dioxin nem számít). Bár a rabszolgák általában kapnak élelmet, ruhát és szállást, igencsak jó eséllyel ezeket más életmóddal is megszerezhetnék. De más esetekben a különbségek árnyaltabbak. A diákjaim a börtönben minden bizonnyal kaptak valamit a drogoktól, különben nem használták volna azokat önszántukból. A visszaélő kapcsolatban lévő felnőttek nyilvánvalóan kapnak valamit a kapcsolatból – vagy legalább úgy érzékelik, hogy kapnak valamit – különben elhagynák a bántalmazót. De mit? A legtöbb börtönbeli tanítványom élettörténetét nem éppen a szeretet töltötte ki, hanem olyan extrém kizsákmányolás, amikhez képest az apám egy kellemes ember lenne. Sokuk faji és osztály-elnyomás alatt nőtt fel. A drogok, mint mondják, számukra semlegesíthetik az egyébként elviselhetetlen valóságot. De a dolog még mélyebb: sok őslakos embert ismerek, akik rituálisan (és általában nagyon ritkán) használnak tudatmódosító gyakorlatokat és anyagokat, hogy új ötleteket és perspektívákat találhassanak. Mi a kapcsolat, ha van egyáltalán, a diákjaim droghasználata és az őslakosok rituáléi közt? Nem tudom. A visszaélő kapcsolatokról viszont tudom azt a saját családomból, hogy az anyám teljesen meg volt győződve róla (az apám és az társadalom által), hogy nincs más választása, hogy elhagyni az embert aki bántalmazza még nagyobb szenvedést jelentene. Elveszíthetné a gyerekeit, és talán az életét is. A testi és érzelmi bántalmazás elszenvedéséért cserébe viszont egy szép házban lakhat. De van még valami.

Egész múlt héten két szó jutott mindig az eszembe: mérgező utánzat.

Régen azt gondoltam, hogy a civilizáció a gyenge utánzatok kultúrája. A nemi erőszak a szeretkezés gyenge utánzata. A civilizált háborúk az őslakos hadviselés gyenge utánzatai, amelyek igen gyakran csak sérültekkel, vagy igen kevés áldozattal járnak, és egy mozgalmas játéknak tekinthetők, tehát a civilizált háborúk a játék silány másolatai. A visszaélő kapcsolatok a szerelem silány másolatai. A városok az életközösségek silány másolatai, és az állampolgárság silány másolata annak, amit egy működő közösség tagjának lenni jelent. A tudomány – amelynek alapja a jóslás és extrém irányítási vágy – a silány másolata annak az örömnek, amit barátok és szomszédok igényeinek és vágyainak megjósolása és kielégítése jelent (ez akkor jutott eszembe, amikor a minap láttam a kutyáim örömét abban, hogy megtippelhették, hogy jobbra vagy balra fogok fordulni a séta közben, és éreztem a saját hasonló örömömet irántuk). E kultúrában a módosult tudatállapotoknak a szórakozásra való használata gyenge másolata a hagyományos használatnak. Mindezen másolatok ugyanazt a formát veszik fel, mint az eredeti, de kiveszett belőlük a lélek és a cél.

Nemrég egy barátom meggyőzött arról, hogy ez az elképzelés nem igazán helytálló: a másolat nem csak figyelmen kívül hagyja az eredeti célt, hanem eltorzítja és megpróbálja elpusztítani. . A nemi erőszak a szeretkezés mérgező utánzata. A háború a játék mérgező utánzata. A kapcsolat a rabszolgatartó és a rabszolga közt a házasság mérgező utánzata. A fenébe is, még a házasság is a házasság mérgező utánzata, az olyan valódi kapcsolatoké, amelyben minden fél segíti a másikat hogy még jobban önmaguk lehessenek.

Tetszik a mérgező utánzat kifejezés, de ez még nem segít, hogy a függőségek különböző típusai közti kapcsolatot felderítsük. Megkérdeztem az anyám.

Ő egy szóval válaszolt: – Identitás.

– Tényleg, – mondtam. Fogalmam se volt miről beszél.

– A visszaélőknek nincs saját identitásuk.

Meg akartam kérdezni, hogy mit ért ez alatt, de akkor hirtelen eszembe jutott egy beszélgetés Catherine Kellerrel évekkel ezelőttről, aki egy feminista teológus és filozófus, a From A Broken Web szerzője. Arról beszélgettünk, hogy miként terjednek a visszaélések generációról generációra, és mit tesz ez az erőszak – mind személyes és társadalmi szinten – azzal, hogy kik is vagyunk. Arról beszélt, hogy nem minden kultúra alapult az uralkodáson, és utána a mi kultúránk felemelkedéséről beszélt, és ennek hatásairól: „Egy olyan csoportban ahol a harcos férfiak kerülnek előtérbe és uralják a törzset vagy falut, minden ember a csoportban egy olyan éntudatot alakít ki, ami különbözik a korábbi emberektől, egy olyan éntudatot, amelyben megjelennek azok a védekező mechanizmusok, amit a társadalom kialakít... Másszóval ha mások irányítani próbálnak téged, akkor nagyon nehézzé válik –részben a félelmed miatt – hogy nyílt maradj mások iránt. Igen gyakran a fájdalmat, amit kaptál, továbbadod másoknak. Újra és újra láthatjuk ezt a fájdalomokozást – pusztítást és visszaélést – ami a korábbi megsebzettségből adódik. Végül az éntudatoknak egy rendkívül védekező hálózata marad, amit az uralkodás paradigmája hozott létre. És mivel ilyen védekező éntudatú emberek uralkodnak ezekben a társadalmakban, és a fajta önbántalmazó, közösségpusztító és természetgyilkoló védekezés rákként terjed.”

 Megkérdeztem mit ért a védekezés alatt.

Így válaszolt: „Alan Watts szerint a Nyugati kultúra– és én hozzátenném, hogy az uralkodás paradigmájának – egyik legfőbb hallucinációja az a hit, hogy aki valójában vagy, az egy körülzárt egó. Pont ahogy a bőr véd a fizikai világ veszélyeitől, úgy véd az egó a pszichés világ veszélyeitől. Ez a hit vezet ahhoz az éntudathoz, amit szeparatív én-nek neveztem. A szeparált szó etimológiája sokat elárul: két tag kombinációja: a latin „szelf”, se, ami azt jelenti „különálló”, és parare, „felkészíteni”. E kultúra lényege a szeparáció, elkülönítés, amely utat ad az egyéni személyiség kialakulásának.”

Ez elgondolkodtatott az anyámmal való kapcsolatomról. Nagyon közel lakom hozzá – hatszáz méterre – és közel fogok lakni hozzá az élete végéig. Ennek oka részben mindkettőnk egészségi problémái – nekem Crohn-betegségem van, neki látási problémái –, részben az, hogy a családtagom, és minden bizonnyal az is közrejátszik, hogy kedvelem a társaságát. Feltehetőleg ő is az enyémet. Emiatt a huszas éveimben, és a harmincasok elején sok rosszallást kaptam néhány fehér ismerősömtől – barátoktól sose – akik szerint, valami olyantól szenvedek, amit ők szeparációs szorongásnak neveztek, és ahhoz, hogy felnőhessek és teljesen önmagam lehessek messzire el kéne költöznöm. Sose értettem ezt igazán, mivel nekem van saját életem (és anyámnak is), és ez a helyzet – akkor épp kb. nyolc kilométerre laktunk egymástól – jól szolgált mindkettőnket praktikus és érzelmi szinten egyaránt – és mivel én tudtam, hogy az emberi létezés egészében – leszámítva az utóbbi száz évet – elvárt dolog volt, hogy az idősebbek egy gyerekükkel, vagy hozzá közel éljenek. Ez csak egy hirtelen változás. Jelentősnek tűnt az, hogy semelyik őslakos vagy harmadik világbeli barátom nem találta ezt a helyzetet soha semmi másnak, mint elvártnak. Sőt, amikor a fehér ismerőseimnek elmondtam, hogy részben azért tudunk ilyen közel élni, mert nagyon egyértelműen tudok nemet mondani azokra a dolgokra, amiket nem akarok érte megtenni – például nem szeretek élelmiszerboltba menni, így ritkán viszem el őt is oda – bólintanak, és elismerik, milyen jól meghúztam a határaimat. Ha őslakos vagy harmadik világbeli barátaimnak mondtam el ugyanezt, akkor fájdalommal és undorral néztek rám, majd megkérdezték, „de akkor hogy jut el a látási problémáival az élelmiszerboltba?”

Catherine folytatta, „Sok probléma van a hittel, miszerint az elkülönülés alapozza meg a személyiség kialakulását, nem utolsósorban az, hogy nem igazodik a valósághoz. Tudjuk, hogy a fizikai világban nem vagyunk ténylegesen „különállóak”, lélegeznünk, ennünk és ürítenünk kell, és még molekuláris szinten is a határaink átjárhatóak. Ugyanez igaz pszichésen is. Az élet életből táplálkozik, mondta Whitehead, és ha elzárjuk magunkat minden módtól, ahogy szellemileg tápláljuk egymást, az életünk igencsak lapossá válik. Ha védekező módban élünk, nem kapjuk meg azt az állandó szellemi és lelki táplálékot, ami a minket körülvevő rengeteg kapcsolat gazdagságából ered.”

„Ahhoz, hogy az uralkodás rendszere fenntartsa magát, nyilvánvaló jutalmakat kell adnia azoknak, akik a különállóság, kapcsolatnélküliség állapotát fenn tudják tartani. Az embereket be kell avatni és megedzeni ehhez az állapothoz, és ezzel méltóság, sőt a férfiasság érzetét kell társítani, hogy megmaradjanak ebben az önkontrolláló állapotban – azzal szemben, hogy a saját tapasztalataikra figyelnek – és a környezetük uralmának érzetét, amely a lehető legtöbb embert is magába foglalja.”

„Amikor egy olyan társadalom adott, amely úgy rendeződik, hogy a többség munkája a csúcson lévők hasznát szolgálja, akkor erős ösztönzést kapsz, hogy olyan személyiséget alakíts ki, amely eljuttathat a csúcsra. Az egyetlen ilyen személyiség, ami oda vihet, az a fajta, amely által megbéníthatod az empátiádat. Az uralkodás rendszerének fenntartásához létfontosságú, hogy az elit megtanulja ezt az empatikus bénultságot, amely hasonló ahhoz, amit Robert Jay Lifton ’pszichés bénultságnak’ nevez, hogy a elit tagjai megtanuljanak irányítani, és szükség esetén kínozni és ölni, anélkül, hogy maguk lelki sérülést szereznének. Ha a tagok képtelenek lennének erre a lebénulásra, vagy nem készítették fel őket erre elég jól, az uralkodás rendszere összeomlana.”

Ez az oka annak, mondta, hogy a civilizáció oly gyakran beolvaszt az uralkodás rendszerét támadó mozgalmakat. „A jelenlegi társadalomnak könnyen lehet, hogy nagy szüksége van rá,” – folytatta – „hogy az alternatív mozgalmak energiából éljen. Muszáj, hogy szívja a vérünket, részben amiatt, mert egy uralmon alapuló rendszer mindig alultáplált.”

„Miért?”

 „Mert amint elszakítjuk magunk az legfontosabb kapcsolatoktól – amelyek leginkább olyanok, mint az amit természetnek hívunk, nincsenek korlátok a dolgok egymáshoz való kapcsolataiban – amint eltávolítjuk magunk attól a módtól, ahogy minden mindenhez kapcsolódik, és ehelyett a jelenlegi civilizációnk céljait követjük, az energiát valahonnan máshonnan kell nyernünk. Bizonyos mértékben jöhet a szegények munkájának, az állatok testének, és állatként kezelt emberek kizsákmányolásából. A nők testének kizsákmányolása sok energiát ad. De a domináns kultúra parazitizmusa vég nélküli, mivel ha egyszer elkülönítetted magad az élet kölcsönösen szabad áramlásától, akkor mesterséges módon kell visszaszerezned.”

Visszatérve az anyámmal való beszélgetéshez, ő azt mondta, „Ez volt az apád problémájának egy része. Nem volt neki saját önálló identitása, egyrészt emiatt volt annyira erőszakos. Mivel a saját identitásában nem volt biztos, szüksége volt rá, hogy a körülötte lévők folyamatosan tükrözzék őt. Amikor én vagy te vagy a testvéreid nem feleltek meg az elképzeléseinek – amikor bármi jelét mutattuk annak, akik valójában vagyunk, és így ezáltal rákényszerítve őt, hogy egy önmagától különböző emberrel álljon szemben – megrémült, vagy legalábbis megrémült volna, ha képes lett volna magának ezt az érzést bevallani. De a rémület túl ijesztő, így inkább dühkitörésbe fordult.”

Ránéztem anyámra. Sose hallottam még tőle ezt az elemzést. Nagyon találónak éreztem. Az is eszembe jutott, hogy ha itt lenne a lektorom, valószínűleg tépné a haját anyám sok zárójeles megjegyzése miatt, ahogy az enyémeimtől is szokta.

Anyám folytatta, „A saját biztos éntudat hiánya miatt volt annyira merev. Ha nem vagy megnyugodva azzal, aki vagy, muszáj másokat rákényszerítened, hogy a te kedvednek megfelelően viselkedjenek. Bármi más ismét túl ijesztő. Ellenben, ha jól érzed magad a saját bőrödben, akkor viszont nem okoz problémát megengedned, hogy mások is önmaguk legyenek körülötted: bízol abban, bárkik is ők és bármit is tesznek, képes leszel megfelelően reagálni. Rugalmas lehetsz, és különbözőképpen tudsz kezelni különböző embereket, attól függően, hogy mire van szükségük tőled. Ő nem tudta ugyanezt megtenni.”

Természetesen ugyanez történik nagyobb léptékben is. Mivel meghaltunk belülről, a világot magát nevezzük halottnak, és áldozataink holttesteivel vesszük körül magunk. Nagyvárosokat építünk, ahol egyetlen vad és szabad lényt nem láthatunk. Csak betont, acélt, aszfaltot.

(Részlet Derrick Jensen: Endgame című könyvéből,  Mohari András fordítása alapján)

Endgame - Katasztrófa

A modern ember szereti azt állítani magáról, hogy gondolkozása teljesen éber. De ez az éber gondolkozás egy rémálomba juttatott minket, ahol az értelem tükörlabirintusában a kínzókamrák végtelenül ismétlődnek. Ha kijutunk, talán majd felfogjuk, hogy eddig nyitott szemekkel álmodtunk, és az értelem álmai elviselhetetlenek. És akkor, talán, újra elkezdünk csukott szemekkel álmodni.

Octavio Paz

Elterjedt gyakorlat, hogy az írók elrejtik előfeltevéseiket, abban a reményben, hogy az olvasókat megragadja az elbeszélés, és leköti a nyelvi értelmezés, amíg végül az íróéhoz nagyjából hasonló végkövetkeztetésekhez jutnak el, sose tudatosítva, hogy gyakran a kimondatlan indulópontok sokkal fontosabbak a végeredményhez, mint az érvek maguk. Például látsz egy fejet a televízióban, aki megkérdi: „Hogyan tudjuk a legjobban növelni az USA gazdaságát?” Első premissza: Mi azt akarjuk, hogy növekedjen az USA gazdasága. Második premissza: Mi azt akarjuk, hogy létezzen az USA gazdasága. Harmadik premissza: Kiket is takar pontosan az a „mi”?

Én nem fogom elcsúsztatni melletted a premisszákat. A lehető legtisztábban próbálom megfogalmazni őket, hogy ezáltal elfogadhasd vagy elvethesd. Ennek részben az az oka, hogy a civilizációval kapcsolatos kérdések, amivel foglalkozom, a legfontosabb kérdések, amivel akár  egy társadalomként, akár egyénként valaha is szembe kell néznünk. Nem akarok csalni. Nem akarlak se téged, se magam tisztességtelenül meggyőzni (sőt, egyáltalán nem akarok senkit meggyőzni bármire), hanem ehelyett egy jobb megértést keresek, hogy mit lehet tenni (és mit nem), és hogyan (vagy miért nem). E cél érdekében megpróbálom a lehető legjobb áttekinthetőséget – és őszinteséget – elérni, amire csak képes vagyok.

E könyv néhány állítása magától értetődő, néhányat máshol már kifejtettem, néhányat itt is alátámasztok. Természetesen nem tudom felsorolni minden egyes premisszámat, mivel sokuk előlem is rejtve van, vagy a mélyen be van épülve a nyelvbe és az írott szóba (a könyvek például feltételeznek egy kezdetet, közepet és véget). Mégis igyekszem.

Az első premissza, amelyet meg akarok említeni, annyira nyilvánvaló, hogy szégyellem leírni. Pont annyira hülyeségnek tűnik, mint arról beszélni, hogy a tiszta víz és tiszta levegő fontos, és szükséges dolgok, és pont annyira nyilvánvaló, mint a szennyezett levegő, amit belélegzünk, és a víz, amit iszunk. De az önbecsapásra való képességünk és hajlamunk – valójában az önbecsapás szükségessége, amennyiben fenn akarjuk tartani ezt a kultúrát – miatt szókimondónak kell lennem. Az első premissza: A civilizáció nem fenntartható, és sose lehet az. Ez különösen igaz az ipari civilizációra.

Évekkel ezelőtt egy szintén aktivista barátommal, George Draffannal autóztunk együtt. Ő legalább annyira alakította a gondolkozásomat, mint bárki más. Meleg nap volt Spokane-ben. A forgalom lassan csoszogott. Hosszú sor állt a piros lámpa előtt. Megkérdeztem tőle: „Ha bármilyen technológiai szinten élhetnél, mi lenne az?”

Bár George a barátom és aktivista, de goromba is tud lenni. Épp ilyen hangulatban volt. Azt mondta: „Ez egy hülye kérdés. Bármilyen életről elfantáziálgathatunk, de a technológia egyetlen fenntartható szintje a kőkorszaki. Ahol most vagyunk, az csak egy rövidke villanás – egyek vagyunk abból a hat vagy hét generációból, akik valaha hallották a belsőégésű motorok (főleg a kétüteműek) borzalmas hangját – és idővel visszatérünk arra a módra, ahogy az emberek éltek létezésük nagyrészében.  Legfeljebb néhány száz éven belül. Csak az a kérdés, hogy mi marad a világból, mire eljutunk oda.”

Természetesen igaza van. Nem kell ahhoz rakétatudósnak lenni, hogy bármely nem-megújuló erőforrás használatán alapuló társadalmi rendszer definíció szerint fenntarthatatlan; sőt, talán erre bárki rájöhet, aki nem rakétatudós. E kultúrát fenntartani szándékozók reménye valami olyasmi, amit „erőforrás cseré”-nek hívnak, amikor is egy erőforrás kimerülése esetén egy következő veszi át a helyét (bár úgy gondolom, van még egy ennél is elterjedtebb remény, miszerint ha nem veszünk tudomást tetteink következményeiről, akkor azok megszűnnek létezni). Természetesen ez egy véges bolygón csak halogatja az elkerülhetetlent, semmibe veszi az egész folyamat által okozott károkat, és felveti a kérdést, hogy mi marad az életből a legutolsó csere után. Kérdés: Amikor kifogy az olaj, milyen erőforrást fogunk behelyettesíteni, hogy az ipari gazdaság tovább működhessen? Kimondatlan premisszák: a) létezik hasonlóan hatásos erőforrás; b) azt akarjuk, hogy az ipari gazdaság tovább működhessen; c) tovább működtetni többet ér nekünk (jobban mondva a döntéshozóknak), mint az emberi és nem-emberi életek, amelyeket az erőforrás kitermelése, feldolgozása és hasznosítása elpusztít.

Hasonlóan, bármely kultúra, amely megújuló erőforrásokat túlterhel ugyanúgy fenntarthatatlan: ha kevesebb lazac tér vissza évről évre, akkor végül egy se fog. Ha kevesebb őserdő áll évről évre, akkor végül egy se fog. Hasonlóan mondják néhányan, hogy a kimerült erőforrásokat újra cserélve a civilizáció megmenthető még egy darabig. De ez szintén csak tovább tolja az elkerülhetetlent, és tovább károsítja a bolygót. Ez az, amit láthatunk például nagy halászterületek egymás utáni összeomlásában: mivel a gazdaságosabb halak már eltűntek, most már az úgynevezett silány halakat is gyűjtik, és eltűnnek a civilizáció szó szerint telhetetlen gyomrában.

Máshogy megfogalmazva, ha élőlények bármely csoportja (emberek, vagy nem emberek, növények vagy állatok) többet vesz el a környezetétől, mint amit visszaad, természetesen idővel kimerítik a környezetüket, miután vagy tovább kell vándorolniuk, vagy a populációjuk összeomlik (mindez egyébként egyetlen mondatos cáfolata annak, hogy a versengés vezeti az természetes kiválasztódást: ha túlhasználod a környezeted, azzal kimeríted, és te is meghalsz; az egyetlen út a hosszútávú életben-maradásra, ha többet adsz, mint amennyit elveszel. Ilyen egyszerű). Ez a kultúra – a Nyugati Civilizáció – már hatezer éve túlterheli a környezetét, a Közel-Keletről indulva mára elterjeszkedett, hogy kimeríthesse az egész bolygót. Mi másért kellene ennek a kultúrának folyamatosan terjeszkednie? És ezzel összefüggően, mi másért fejlődött ki egy retorika – történetek sorozata, amely megmondja nekünk, mi az embernek való életmód – amely nem csak a folyamatos terjeszkedés szükségességéről, hanem kívánatosságáról, sőt helyességéről is szól – hogy mindig büszkén keressük az új területeket, új felfedezéseket – és ez annyira alapvető premissza, hogy  teljesen láthatatlanná vált? A városok, a civilizáció meghatározó jellemzői mindig azon alapultak, hogy erőforrásokat vesznek el a környező vidéktől, ami elsősorban azt jelenti, hogy egyetlen város se volt soha, és nem is lesz soha önfenntartó, és másrészt saját folyamatos terjeszkedésük érdekében a folyamatosan növelniük kell a területeket, amiket folyamatosan túlhasználnak. Biztos vagyok benne, hogy látod a problémákat, amiket ez felvet, és a végkifejletet, ahova egy véges bolygón ez tart. Ha nem látod, vagy nem akarod látni ezeket a problémákat, akkor sok sikert kívánok politikai vagy üzleti karrieredhez! A kollektív, megszállottságig terjedő kerülése annak, hogy szembenézzünk ennek a végkifejletnek az bizonyosságával, és eszerint cselekedjünk, főleg a következményeket tekintve több mint furcsa.

Még egy újabb megfogalmazása annak, hogy ez az életmód fenntarthatatlan: mivel végsősoron a bolygó egyetlen valódi energiaforrása a Nap (az olajba zárt energia például réges-rég a Napból jött; és most kizárom a nukleáris energiát, mert csak egy elmebeteg gyárt/dolgoz fel olyan anyagokat, amelyek halálosan mérgezőek tíz- és százezer évekig, főként ha a könnyelmű, banális és életellenes dolgokat tekintjük, amire a kapott energiát elhasználjuk: gondoljunk csak a behúzható tetejű stadionokra, részecskegyorsítókra és alumínium sörösdobozokra), bármely életmód, amely több energiát használ, mint ami jelenleg a Napból jön, nem fog fennmaradni, mivel a nem jelenlegi energia – ami az elégethető olajban, elégethető fában (sőt, elégethető emberi testekben) tárolódik – idővel elhasználódik. Amint látjuk.

Többé-kevésbé folyamatosan elámulok az intelligens, és jószándékú emberek számán, akik állandóan mágikus módokon merengenek, amivel a jelenlegi, a világtól eltávolodott életmódunk fenntartható. pont tegnap este kaptam egy e-mailt egy nagyon okos nőtől, aki azt írta „Nem hiszem, hogy tudnánk visszafele menni. Nem hiszem, hogy a gyűjtögető/vadászó élet lenne a megoldás. De lehetséges úgy előre menni, hogy visszaérünk a kör elejére a fenntarthatósághoz?”

A civilizáció működésképtelenségét méri az, hogy nagyon sok becsületes ember többé nem azzal indokolja az előrehaladás lehetőségét és szükségességét, mert az jól szolgál minket, hanem a legfőbb érv mellette (és ugyanez áll a fejlődés konkrét megnyilvánulási formáira, mint a világgazdaság és magas technológia), hogy úgy néz ki, be vagyunk szorulva a helyzetünkbe, és akkor már inkább hozzuk ki a legjobbat egy rossz szituációból. „Itt vagyunk,” szól az érv, „elvesztettük a fenntarthatóságot és a józan eszünk, tehát most már nincs más lehetőség, mint folytatni az ön- és másokat pusztító utunkat.” Mintha csak mivel már felszálltunk a Treblinka felé haladó vonatra, akkor már maradjunk is. Talán véletlenül, vagy (mások által) szándékosan végül mégis valahol másutt kötünk ki, mint a gázkamráknál.

A jó hír az, hogy nem kell „visszafele” menni bármihez, mivel az emberek, és közvetlen evolúciós őseik millió évekig éltek fenntartható módon (vegyük ki a közvetlen szót és évmilliárdokra mehetünk vissza). Nem „emberi természet” elpusztítani saját lakhelyünk. Ha az lenne, már rég megtettük volna, és már nem lennénk itt. Nem is az a helyzet, hogy csak a tudatlanság tartotta (és tartja) vissza a civilizálatlan embereket, hogy úgy rendezzék az életüket, amivel elpusztítják a környezetüket és olyan technológiákat fejlesszenek ki (például olajfinomítók, elektromos hálózatok és gyárak) amelyek elősegítik ezt a folyamatot. Sőt, ha kultúrák közti intelligencia-összehasonlítást szeretnénk végezni, számomra a lakóhely fenntartása az első szempontok közé tartozna, ahonnan kiindulhatnánk. Bárhogy is, amikor a civilizált emberek megérkeztek Észak-Amerikába, a kontinens gazdag volt emberekben és nem-emberekben egyaránt, akik viszonylagos egyensúlyban, és fenntartható módon éltek. Ezt már máshol is alátámasztottam, és sokan mások is, leginkább az Indiánok maguk.

Mivel mint faj alapvetően nem változtunk meg az utóbbi néhány ezer évben, bővel a civilizáció hajnala előtti állapothoz képest, minden új gyermek még mindig egy emberi lény, azzal a képességgel, hogy olyan felnőtt váljék belőle, aki fenntarthatóan éljen egy adott területen, hacsak a gyermeket engedik egy olyan kultúrában felnőni, amely értékeli a fenntarthatóságot, eszerint él, ezt jutalmazza, és olyan történeteket mesél magának, amely ezt megerősíti, és szigorúan megtilt mindenfajta kizsákmányolást, ami ezt felborítaná. Ez természetes. Ezek vagyunk mi.

Ahhoz, hogy továbbra is „előre” haladhassunk, minden egyes gyermekkel el kell feledtetni, hogy mit is jelent embernek lenni, hogy helyette megtanulhassák mit jelent civilizáltnak lenni. Amint a pszichiáter és filozófus R.D. Laing megfogalmazta, „A születés pillanatától kezdve, ahogy a kőkorszaki csecsemő találkozik a huszadik századi anyával, a gyermek ki van téve az erőszak ezen formáinak... amit az anyja és az apja, és az ő szüleik, és az ő szüleik is megtapasztaltak. Ezek az erők főként arra irányulnak, hogy elpusztítsák a legtöbb képességét, és összességében ebben sikeresek is. Mire az új emberi lény eléri a tizenötödik évét, aki marad, egy hozzánk hasonló lény, egy félőrült teremtmény, aki többé-kevésbé alkalmazkodott az őrült világhoz. Korunkban ez a normális.”

Egy másik probléma azzal a feltevéssel, hogy nem tudjuk elhagyni, vagy kiiktatni a civilizációt, mivel ez visszafelé haladás lenne az, hogy ez abból a hitből ered, hogy a történelem egy természetes dolog – mint a víz, amely lefolyik a domboldalon, mint ahogy a tavasz követi a telet – és a társadalmi „fejlődés” (beleértve a technológiait is) oly elkerülhetetlen, mint a személyes öregedés. De a történelem egy specifikus világnézet terméke, egy, amit többek között a környezeti pusztulás is befolyásol.

Megsértve éreztem magam a világtörténelem órák által, amiket az iskolában hallgattam, mert szinte bibliai módon hangoztatták, hogy a világ hatezer évvel ezelőtt kezdődött. Ó, persze a tanárok és a tankönyvírók tettek homályos utalásokat a dinoszauruszok korára, majd gyorsan átsiklottak – szó szerint egy-két mondatban – tíz- vagy százezer évnyi emberi létezés felett, amit az „őstörténet” jelent, inkább elfordítva a tekintetüket ilyen nyilvánvalóan halott témákról. Ezek a futó pillanatok mindig csak rövidke bevezetései voltak az egyetlen emberi történetnek, ami valaha is igazán számított: a Nyugati Civilizáció. Hasonlóan kurtán intézték el a többi kultúrát, ami a Nyugati Civilizációval párhuzamosan létezett (vagy még mindig létezik), vagy más civilizációk, mint az Azték, Inka, Kínai is legfeljebb csak egy rokoni biccentést kaptak, és a nem történelmi kultúrákat mindig csak akkor említették, amikor tagjaikat épp leigázták vagy kiirtották. Végig nyilvánvaló volt, hogy a valódi akció a Közel-Keleten indult a civilizáció „felemelkedésével”, utána a központja áttolódott a Földközi-tenger vidékére, majd Észak- és Nyugat-Európába, Kolombusz Kristóffal és a fiúkkal áthajózta a kék óceánt, és most ott lebeg a 2001. szeptember 11-én megtámadott két város, New York és Washington DC között (valamint kisebb mértékben Hollywoodban). Bármi vagy bárki más, és bármely más hely csak ehhez az elsődleges történethez való kapcsolatában számít valamit.

Nem csak a minden más történet perifériára szorításának nyilvánvaló nárciszizmusa és arroganciája zavart (rasszizmusnak is nevezném, de Európa fehér bőrű őslakosait ugyanolyan rendületlenül mellőzték mint bárki mást), és a hasonlóan nyilvánvaló őrültsége annak, hogy nem a lakóhely és környezet van a történetek központjában, hanem maga a nyelvezet is. A történelem, mondták nekem újra és újra, tanórákon és tankönyvekben, hatezer évvel ezelőtt kezdődött. Azelőtt nem volt történelem. Őstörténet volt. Semmi számottevő nem történt ebben a hosszú sötét időszakban, amikor az emberek barlangokban morogtak (nem számít, hogy a fennmaradt őslakos nyelvek gyakran gazdagabbak, pontosabbak, komplexebbek, mint az angol).

De az igazság az, hogy a történelem tényleg hatezer évvel ezelőtt kezdődött. Az előtt egyéni történetek voltak, de nem volt semmi jelentős társadalmi történet, amiben való gondolkozást mi megszoktuk, főként azért mert a kultúrák ciklikusak voltak (a természet körforgásain alapulók) lineáris helyett (ami a társadalmi csoport által a környező világban létrehozott változtatásokon alapul).

Meg kell vallanom, még mindig nem tetszik a „történelem előtt” kifejezés, mivel ez a történelemhez az elkerülhetetlenség valótlan érzetét adja. Az igazság az, hogy a történelemnek nem szükségszerűen következett be. Nem csak azt mondom, hogy bármely konkrét történet nem elkerülhetetlen, hanem a történelem maga – egyáltalán az, hogy létezzen bármilyen társadalmi történet – nem volt mindig elkerülhetetlen. Jelenleg az, de volt, amikor nem létezett, és valamikor újra meg fog szűnni.

A történelemnek legalább két előfeltétele van, az egyik fizikai, a másik felfogásbeli. Mint mindig a fizikai valóság és a felfogás összekapcsolódnak. Az előbbit illetően a történelmet a változás jellemzi. Egy egyén története úgy tekinthető, mint találkozások és elválások sorozata, növekedés testi méretben és képességekben, majd csökkenés, egy fokozatos kicserélődése a testi erőnek emlékekre, tapasztalatra és bölcsességre. Szilánkok az én történetemből. Egyetemre jártam. Magasugró voltam. Emlékszem a hátborzongató, szinte erotikus élményre, ahogy átsiklom a rúd felett, mely a fejemnél magasabban volt. Késő huszas éveimben vesztettem el a rugóimat. Még mindig gyors futó voltam rövidre ütve a softballt, és lefutva az ütésemet minden egyes alkalommal. A harmincas éveimben egy ízületi gyulladás ellopta a sebességemet, ma úgy futok, mint egy statiszta egy Akira Kurasawa filmben. Húsz éve mérnök voltam. Tizennyolc éve méhész. Tizenhat éve környezeti aktivista lettem. Most egy könyvet írok a civilizáció problémájáról. Nem tudom, hogy fog kinézni a jövőbeli történetem.

A társadalmi történeteket ugyanígy változások jellemzik. A Közel-Kelet erdőtlenítése, hogy megépülhessenek az első városok. A civilizáció első írásos törvényei, amelyek az emberi és nem-emberi rabszolgák tulajdonlásával foglalkoztak. Bronz, majd vas gyártása, amihez az érceket rabszolgák bányászták, és a fémek használata hódításra. Az első birodalmak. Görög Birodalom és próbálkozásai a világ meghódítására. A Római Birodalom és próbálkozásai. Európa meghódítása. Afrika meghódítása. Az amerikai kontinensek meghódítása. Ausztrália, India, és Ázsia nagyrészének meghódítása. A bolygó erdőtlenítése.

Az én egyéni történetemhez hasonlóan nem tudom mi lesz a társadalmunk jövője, se a földé, ami alatta fekszik. Nem tudom, hogy mikor fog leomlani a Grand Coulee gát, sem azt, hogy a lazacok újra benépesítik-e majd a Kolumbia-folyó felső szakaszait. Nem tudom, hogy mikor fogja a Kolorádó újra elérni a tengert, és azt se tudom, hogy összeomlik-e a civilizáció, mielőtt a grizzlymedvék teljesen eltűnnek, vagy a prérikutyák, gorillák, tonhalak, nagy fehér cápák, tengeri teknősök, csimpánzok, orangutánok, foltos baglyak, Kaliforniai piroslábú békák, tigris szalamandrák, tigrisek, pandák, koalák, abalone kagylók, vagy oly sokan mások a kihalás szélén.

A lényeg az, hogy a történelmet a változás hozza létre. Nincs változás, nincs történelem.

És egy napon a történelemnek vége lesz. Amikor az utolsó vasdarab az utolsó felhőkarcolóból is elrozsdásodott, amikor végül a föld, és az emberek a földön, feltéve, ha túlélünk, visszatalálnak valamilyen újfajta dinamikus egyensúlyhoz, akkor nem lesz többé történelem. Az emberek újra a föld körforgásai szerint fognak élni, a nap és a hold és az évszakok körforgásai szerint. És hosszabb ciklusok is lesznek, halak, akik elérik a tengert, majd visszatérnek új élettel teli folyóikba, rovarok, akik évekig alszanak, hogy egy forró nyári délutánon felébredjenek, nyestek, akik több emberi generációnként nagy népvándorlást tesznek, a hótalpú nyulak és a rájuk vadászó hiúzok populációinak emelkedése és visszaesése. És még hosszabb ciklusai a születésnek, növekedésnek és halálnak, hatalmas fák elkorhadása, a folyók kanyargása a medreikben, hegyek felemelkedése és elkopása. Mindezek körforgások, kicsik és nagyok.

Így nézhetünk a történelemre ökológiai szintről. Társadalmi és felfogásbeli szintről, a történelem akkor kezdődött, amikor emberek bizonyos csoportjai bármilyen okból is szert tettek arra a képességre, hogy el tudják mondani, mi is történik. A történet monopolizálása által felállíthattak egy olyan világnézetet, amihez más embereket is meg tudtak nyerni. A történelmet mindig is az uralkodó emberek írták meg. Az alacsonyabb osztályok – és más fajok – bár lehet, hogy nem fogadták el teljesen az események felső osztálybeli hivatalos leírását, de bizonyos mértékben mindegyiküknek igazodnia kellett hozzá.

És ez a fajta igazodás egy sor felfogásbeli következményt von maga után, amelyek közül nem lényegtelen az, hogy képtelenek lesznek elképzelni a történelem nélküli életet, azaz a fenntartható életet, mivel egy fenntartható életmód természetesen nem változtathatná meg nagy mértékben a tájat. Máshogy szólva, ha a történelmet elkerülhetetlennek és természetesnek tartjuk, az lehetetlenné teszi azt a hitet, hogy „visszamehetnénk” egy ipar nélküli társadalomhoz, sőt a civilizálatlansághoz, és megteremti azt a képzetet, hogy ezeket megtenni valójában tág értelemben nem is jelentene visszafelé haladást.  A történelem elkerülhetetlenségének képzete lehetetlenné teszi a fenntartható életet. Az ellenkezője ugyanígy igaz. Amennyiben sikerül felszabadulnunk a történelmi perspektíva fogságából, és visszatérni a körforgásokban való gondolkozáshoz, ami a természetet – és a természetes közösségeket – jellemzi, az előre és vissza fogalmai elvesztik központi szerepüket. Akkor újra egyszerűen csak az élet marad. Megtanulnánk, hogy ne hagyjunk olyan nyomokat a földön, mint például a környezeti pusztulás, amelyek előidézik a történelmet, és végre mi és a teljes élővilág is nagy megkönnyebbüléssel sóhajthatna fel.

(Részlet Derrick Jensen: Endgame című könyvéből,  Mohari András fordítása alapján)

Endgame - Végjáték

A Végjáték premisszái

Első premissza: A civilizáció nem fenntartható, és sose lehet az. Ez különösen igaz az ipari civilizációra.

Második premissza: A hagyományos közösségek ritkán engedik át vagy adják el önszántukból a közösségük alapját jelentő erőforrásokat, amíg a közösségüket fel nem bomlasztják. Ezenkívül nem hajlandók hagyni, hogy más erőforrások – arany, olaj stb. – kitermelése érdekében kárt tegyenek a földjeikben. Ebből következik, hogy aki igényt tart az erőforrásokra, annak minden tőle telhetőt meg kell tennie a hagyományos közösségek szétrombolásához.

Harmadik premissza: Az életmódunk – az ipari civilizáció – alapja és előfeltétele az állandó és széleskörű erőszak, ami nélkül nagyon gyorsan összeomlana.

Negyedik premissza: A civilizáció egy világosan meghatározott, széles körben elfogadott, ám mégis gyakran kimondatlan hierarchián alapul. A hierarchiában magasabban levők által az alacsonyabban levők ellen elkövetett erőszak majdnem mindig láthatatlan, azaz nem beszélnek róla. Amikor mégis beszélnek róla, teljes mértékben racionalizálják. A hierarchiában alacsonyabban levők által a magasabban levők ellen elkövetett erőszak elképzelhetetlen, amikor mégis bekövetkezik, akkor sokk, rémület és az áldozatok bálványozása kíséri.

Ötödik premissza: A hierarchiában magasabban levők tulajdona sokkal értékesebb, mint az alacsonyabban levők élete. A magasabban levők számára elfogadható a vagyonuk növelése – hétköznapi nyelven a meggazdagodás – az alacsonyabban levők életének tönkretétele vagy kioltása révén. Ezt termelésnek hívják. Ha az alacsonyabban levők kárt tesznek a magasabban levők tulajdonában, akkor utóbbiak megölhetik az előbbieket, vagy egyéb módon tönkretehetik az életüket. Ezt igazságszolgáltatásnak hívják.

Hatodik premissza: A civilizációt nem lehet helyrehozni. E kultúra semmiképpen sem fog önszántából áttérni egy józan, fenntartható életmódra. Ha nem állítjuk meg a civilizációt, akkor továbbra is nyomorúságba taszítja az emberek túlnyomó többségét, és addig gyengíti a bolygót, míg végül összeomlik (a civilizáció, és talán a bolygó is). Ez még hosszú-hosszú ideig káros hatással lesz az emberekre és a többi élőlényre.

Hetedik premissza: Minél tovább várunk a civilizáció összeomlására – vagy minél tovább várunk, mielőtt magunk ledöntenénk –, annál durvább lesz az összeomlás, és annál kínosabb lesz a helyzet az összeomlás idején élő emberek és más lények, továbbá az utánuk jövők számára.

Nyolcadik premissza: A természeti világ szükségletei sokkal fontosabbak a gazdasági rendszer szükségleteinél.

A nyolcadik premissza más megfogalmazásban: Bármely gazdasági vagy társadalmi rendszer, amely nincs hasznára azon természeti közösségeknek, amin alapul, fenntarthatatlan, erkölcstelen és ostoba. A fenntarthatóság, az erkölcs és az intelligencia (valamint az igazságosság) megkívánja az efféle gazdasági vagy társadalmi rendszerek ledöntését, vagy legalábbis annak megakadályozását, hogy kárt tegyenek a földjeinkben.

Kilencedik premissza: Igaz ugyan, hogy egy napon majd sokkal kevesebb ember fog élni, mint napjainkban, ám a népességcsökkenés sokféle módon bekövetkezhet (vagy megvalósítható – attól függően, hogy passzívan vagy aktívan közelítjük meg ezt az átalakulást). A népességcsökkenés egyes módjait rendkívüli erőszak és nyomor jellemezné: az atomháború például a népességet és a fogyasztást is csökkentené, de szörnyűséges módon; ugyanez igaz a népesség összeomlásig folytatódó túlszaporodására. Más módokat kevesebb erőszak jellemezhet. Tekintettel azonban arra, hogy e kultúra jelenleg mennyi erőszakot követ el az emberek és a természeti világ ellen, lehetetlen a népesség és a fogyasztás erőszaktól és nélkülözéstől mentes csökkentéséről beszélni. Nem azért, mert maga a csökkentés feltétlenül erőszakkal járna, hanem mert az erőszak és a nélkülözés alaphelyzetben is jellemzi a kultúránkat. Vannak a népesség és a fogyasztás csökkentésének olyan módjai is, amelyek erőszakosak ugyan, viszont csökkentenék az erőszak mostani szintjét – melyet az erőforrások a szegényektől gazdagokhoz való gyakran erőszakos juttatása igényel és okoz – és persze csökkentenék a természet elleni mostani erőszakot. Személyesen és közösségként is talán tudnánk csökkenteni és enyhíteni az átmeneti időszakban fellépő erőszakot. Vagy nem. De ez viszont biztos, hogy ha nem közelítjük meg aktívan a kérdést – ha nem beszélünk erről a helyzetünkről, és hogy mihez kezdjünk –, akkor szinte egész biztosan sokkal súlyosabb lesz az erőszak, és nagyobb a nélkülözés.

Tizedik premissza: Az egész kultúra őrült, és tagjainak nagy része is az. A kultúrát a halálvágy, az élet elpusztításának vágya hajtja.

Tizenegyedik premissza: A kultúra – civilizáció – kezdetektől fogva a megszállás kultúrája.

Tizenkettedik premissza: A világon nincsenek gazdag emberek, és nincsenek szegény emberek. Csak emberek vannak. A gazdagoknak rengeteg zöld papírdarabjuk van, melyről sokan eljátsszák, hogy ér valamit – vagy a feltételezett gazdagságuk esetleg még ennél is elvontabb: számok a bankok merevlemezein –, a szegényeknek meg nincs sok ilyen. Ezek a „gazdagok” azt mondják magukról, hogy földet birtokolnak, a „szegényektől” pedig gyakran megtagadják, hogy ugyanezt állíthassák. A rendőrség elsődleges feladata az, hogy a sok zöld papírral bíró emberek tévképzeteit támogassák. Akiknek nincsenek zöld papírjaik, gyakran éppoly gyorsan és teljesen elfogadják ezeket az tévképzeteket, mint azok, akiknek vannak. Ezek a tévképzetek nagyon súlyos következményekkel járnak a valós világra nézve.

Tizenharmadik premissza: A hatalmon levők erőszakkal tartják fenn uralmukat. Minél hamarabb megszabadulunk az illúziótól, hogy ez nem így van, annál hamarabb kezdhetünk hozzá, hogy értelmes döntéseket hozzunk arról, hogy mikor és hogyan fogunk ellenállni.

Tizennegyedik premissza: Születésünktől fogva – de könnyen lehet, hogy már fogantatásunktól fogva, bár ezt nem tudom jól bizonyítani – egyénileg és közösségileg is arra nevelnek bennünket, hogy utáljuk az életet, utáljuk a természetet, utáljuk a vadont, utáljuk a vadállatokat, utáljuk a nőket, utáljuk a gyerekeket, utáljuk a testünket, utáljuk az érzelmeinket, féljünk az érzelmeinktől, utáljuk magunkat. Ha nem utálnánk a világot, nem hagynánk a szemünk láttára elpusztítani. Ha nem utálnánk magunkat, nem hagynánk megmérgezni az otthonunkat – és a saját testünket.

Tizenötödik premissza: A szeretetből nem következik a pacifizmus.

Tizenhatodik premissza: Az anyagi világ elsődleges. Ez nem azt jelenti, hogy a lélek nem létezik, sem pedig azt, hogy csak az anyagi világ létezik. Ez azt jelenti, hogy lélek és test összefonódik. Továbbá azt is jelenti, hogy a való világbeli tettek valódi következményekkel járnak. Azt jelenti, hogy nem számíthatunk Jézusra, a Télapóra, a Természet Anyára, de még a Húsvéti Nyuszira sem, hogy kihúzzon minket ebből a bajból. Azt jelenti, hogy ez a baj tényleg baj, nem csupán Isten szemöldökének egy mozdulása. Azt jelenti, hogy magunknak kell szembenéznünk ezzel a bajjal. Azt jelenti, hogy földi tartózkodásunk idején – akár jutunk-e máshová halálunk után, akár nem, akár átok, akár kiváltság az ittlétünk – a Föld a lényeg. Az elsődleges. Az otthonunk. Ez minden. Ostobaság úgy gondolkodni vagy cselekedni, mintha ez a világ nem lenne valódi és elsődleges. Ostoba és szánalmas dolog úgy élni, mintha az életünk nem lenne valódi.

Tizenhetedik premissza: Hiba (bár inkább tagadás) aszerint hozni döntéseket, hogy a belőlük következő cselekedetek vajon megrémítik-e a várakozó álláspontra helyezkedőket, avagy az emberek többségét.

Tizennyolcadik premissza: A jelenlegi én-felfogásunk semmivel sem fenntarthatóbb, mint a jelenlegi energia- vagy technológia-használatunk.

Tizenkilencedik premissza: A kultúra legfőbb problémája az, hogy jogosnak tartjuk a természet irányítását és a természet elleni erőszakot.

Huszadik premissza: Ebben a kultúrában a társadalmi döntéseket a gazdaság mozgatja – nem a közösségi jólét, nem az erkölcs, nem az etika, nem az igazságosság, nem maga az élet.

A huszadik premissza módosítása: A társadalmi döntéseket elsősorban (és gyakran kizárólag) azon az alapon hozzák meg, hogy vajon növelik-e a döntéshozók és az általuk szolgált emberek pénzvagyonát.

A huszadik premissza újabb módosítása: A társadalmi döntéseket elsősorban (és gyakran kizárólag) azon az alapon hozzák meg, hogy vajon növelik-e a döntéshozók és az általuk szolgált emberek hatalmát.

A huszadik premissza újabb módosítása: A társadalmi döntések elsősorban (és gyakran kizárólag) azon a szinte teljesen megkérdőjelezetlen hiten alapulnak, hogy a döntéshozóknak és az általuk szolgált embereknek jogukban áll növelniük hatalmukat és/vagy pénzvagyonukat az alacsonyabban levők kárára.

A huszadik premissza újabb módosítása: Ha a dolog szívébe néznénk – ha egyáltalán ez szívnek nevezhető – azt találnánk, hogy a társadalmi döntéseket elsősorban azon az alapon hozzák meg, hogy mennyire jól szolgálják az élő természet irányítását vagy pusztítását.

(Részlet Derrick Jensen: Endgame című könyvéből,  Mohari András fordítása alapján)