Megvilágosodás 2.

Susanne Segal: Összeütközés a végtelennel

Tavasszal történt, éppen hazafelé tartottam egy terhességi tanácsadásról a város másik végén lévő klinikáról, ahol hat hónappal később volt esedékes a szülésem. Terhességem negyedik hónapjának első hetében jártam, és épp csak kezdtem érezni a kislányom lágy, apró mozdulatait, mintha belülről egy tollal cirógatnának. Május volt, és a nap melegen sütött a fejemre és az arcomra, ahogy az Avenue de la Grande Armee buszmegállójában álltam. Nem siettem, így elhatároztam, hogy metró helyett busszal megyek haza, hogy élvezhessem a gyönyörű időt.

Több busz is elhaladt mellettem, míg a széles sugárúton végre megláttam a közeledő 37-est. Hatan vagy heten álltunk a megállóban az időt dicsérve és megvitatva az óriásplakátok frissen megjelent hirdetéseit. Ahogy a busz közeledett, várakozóan összegyűltünk a járdaszegély mellett. A busz lehúzódott a megálláshoz, a kipufogógáz csípős szagát és a gumik forróságát bocsátva ki a meleg tavaszi levegőbe.

Elfoglaltam a helyem a sorban. Hirtelen azt éreztem, hogy a fülem bedugul, mint amikor a repülő elkezd leszállni, és a belső nyomás megváltozik. Úgy éreztem, hogy az előttem lévő látványtól elszakadok, mintha egy buborékba kerülnék, és képtelen vagyok bármit is tenni a leggépiesebb dolgokon kívül. Felemeltem a bal lábam, hogy fellépjek a buszra, és fejjel nekiütköztem egy láthatatlan erőnek, mely úgy lépett be a tudatomba, mint egy csendesen felrobbanó dinamitrúd, hétköznapi tudatosságom kapuját a sarokpántról letépve, engem kettészakítva. A megjelenő tátongó űrben azt, amit korábban „énnek” neveztem, valami, erővel elmozdította a megszokott, bensőmben lévő pozíciójából egy új helyre, mely megközelítőleg fél méterrel balra a fejem mögött volt. Az „én” most a testem mögül tekintett a világra, anélkül hogy használta volna a testi szemeimet.

Egy nem meghatározott helyről - valahonnan magam mögül és balról - láttam a testemet elöl és nagyon távol. Úgy tűnt, a test minden jelzésének sok időre volt szüksége ahhoz, hogy eljusson erre a nem meghatározott helyre, s olyanok voltak e jelzések, mint egy távoli csillag fénysugarai. Megrettenve körülnéztem, kíváncsi voltam, vajon más is észrevett-e valamit. A többi utas nyugodtan elfoglalta a helyét, és a buszvezető a kezével intett, hogy érvényesítsem a sárga jegyemet a gépben, hogy indulhassunk.

Néhányszor megráztam a fejem, remélve, hogy helyrebillentem a tudatosságomat, de semmi sem változott. Távolról éreztem, ahogy az ujjaim beügyetlenkedik a jegyet a nyílásba, és továbbsétáltam a folyosón, helyet keresve. Egy idős asszony mellé ültem, akivel a buszmegállóban beszélgettem, és megpróbáltam folytatni párbeszédünket. Az elmén, azonban teljesen padlóra került a megrázkódtatástól, amit a hirtelen összeütközés okozott azzal a valamivel, ami elűzte korábbi valóságomat.

Jóllehet a hangom tovább beszélt összefüggően, én úgy éreztem, hogy semmi kapcsolatom nincs vele. A mellettem ülő asszony arca távolinak tűnt, a közöttünk lévő levegő ködösnek, mintha sűrű, fénylő leves töltötte volna meg. Ő elfordította a fejét egy pillanatra, az ablak felé, majd kinyúlt, és megrántotta a zsinórt, hogy jelezze a vezetőnek: a következő megállónál leszáll. Amikor leszállt, én átcsúsztam az ülésére az ablak mellé, és egy mosollyal viszlátot intettem neki, éreztem, ahogy izzadságcseppek gördülnek végig a karomon, és az arcomon is verejtékcseppek gyöngyöztek. Rettegtem.

A busz megérkezett a megállómba, a rue Lecourbe-ba, és leszálltam. Miközben a három háztömbnyi távolságot megtettem hazafelé, megpróbáltam összeszedni magam úgy, hogy a testemre összpontosítottam, és vissza akartam kényszeríteni magam oda, ahová - úgy gondoltam - tartoztam. Az volt ezzel a célom, hogy visszanyerjem a korábbi normális érzékelésemet, amikor a testi szemeimen keresztül láttam, a testi számon keresztül beszéltem és a testi fülemen keresztül hallottam. Az akaraterőm nyomorultul leszerepelt.

Ahelyett, hogy a testi érzékszerveken keresztül tapasztaltam volna, a test mögött hánykolódtam, mint egy bója a tengeren. Elvágva az érzékelés szilárdságától, elkülönülve a testtől és mérhetetlen messzeségből szemlélve azt, úgy mentem az utcán, mint egy tudatosságfelhő, mely követ egy egyszerre ismerős és idegen testet. Valami felfoghatatlan kötelék fűzött a testhez, pedig már nem éreztem többé az „enyémnek”. Az továbbra is küldte érzékszervi érzékelésének jeleit, de hogy e jeleket hogyan és hol fogtam fel, meghaladta a megértésemet.

Képtelenül arra, hogy értelmezze ezt az állapotot, az elme váltakozva hol vadul száguldozott, hogy megkíséreljen „engem” újra összerakni, hol pedig teljesen kikapcsolt, csak a tér üres morajlásának visszhangját hagyva a fülekben. A tanú tökéletesen távol volt az elméből, a testből és az érzelmekből, és az a pozíció, amit a fej mögött baloldalon elfoglalt, állandósult. Úgy tűnt, a mély szakadék, ami a tanú és az elme, a test, valamint az érzelmek között húzódott, már önmagában és önmagától rémületet váltott ki, amely annak volt köszönhető, hogy a lét érzékelése olyannyira vékony fonállal kötődött a testi létezéshez. Ebben a tanú-állapotban a testi létezés az érzékelés szintjén a felbomlás határán állt, és az (a testi) azzal válaszolt, hogy a megsemmisüléstől való félelem hatalmas mennyiségét gyűjtötte össze.

Ahogy besétáltam a lakásba, Claude felnézett a könyvéből, hogy üdvözöljön, és megkérdezte, milyen napom volt. A rettegés nem volt azonnal nyilvánvaló számára, ami különös módon megnyugtatott. Én csendesen köszöntöttem őt, mintha nem lenne semmi gond, és meséltem neki a tanácsadásról, majd megmutattam neki az új könyvet, amit útközben az amerikai könyvesboltban vettem. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy bármit is elmagyarázzak neki, ezért meg sem próbálkoztam vele.

A rettegés nagy gyorsasággal fokozódott, a testet rémület töltötte el, az izzadtság patakokban folyt rajtam, a kezeim hidegek voltak és remegtek, a szívem pedig vadul zakatolt. Az elme túlélési üzemmódra váltott, és olyan dolgok után kutatott, melyek elterelhették volna a figyelmét. „Talán ha megfürdök vagy alszom egyet, ha eszem, olvasok vagy felhívok valakit telefonon.”

Ez az egész minden képzeletemet felülmúlóan lidércnyomásszerű volt. Az elme (melyet többé már nem is hívhattam az „én” elmémnek) megpróbált előhozakodni valamiféle magyarázattal erre a nyilvánvalóan megmagyarázhatatlan eseményre. A test a rémületből az őrjöngő rettegésbe került, és olyan végső fizikai fáradtság vett erőt rajta, hogy az alvás lett az egyetlen választási lehetősége. Miután meghagytam Claude-nak, hogy ne zavarjon, ágyba bújtam, és azt gondoltam, hogy végre az alvás várva-várt feledésébe merülhetek. Elaludtam, de a tanú továbbra is jelen volt, figyelve az alvást a helyéről, a test mögül. Ez volt a legkülönösebb tapasztalás. Az elme határozottan aludt, de valami ezzel egy időben ébren volt.

Abban a pillanatban, hogy másnap reggel kinyitottam a szemem, az elme aggodalmában kirobbant: Mi ez? Őrület? Elmezavar? Tudathasadás? Ezt hívják idegösszeomlásnak? Depressziónak? Mi történt? S vége lesz-e valaha? Claude is kezdte észrevenni nyugtalanságomat, és láthatóan valami magyarázatra várt. Megpróbáltam elmesélni neki, mi történt előző nap, de túl messze voltam ahhoz, hogy beszéljek. Úgy tűnt, a tanú van az "én" helyemen, s a test, az elme és az érzelmek személyiség híján üresen tátongtak. Megdöbbentő volt, hogy egyáltalán tovább működtek. Ezt nem tudtam volna elmagyarázni Claudenak, és most az egyszer örültem annak, hogy olyan fajta ember volt, aki nem erőltetett olyan témát, amiről nem akartam beszélni.

Az elmét olyannyira nyomasztotta a képtelensége, hogy felfogja a létezés jelen állapotát, hogy nem lehetett elterelni a figyelmét. Egyre csak az érthetetlen, megválaszolhatatlan bizonytalanságokra összpontosított, melyek a tudatosság tanú-állapotának töretlen folyamában váltak ki. Olyan érzés volt, mintha a létezés borotvaélen táncolt volna, a lét és a nemlét határán, és az elme azt hitte, hogy ha nem tartja fenn a létezés gondolatát, maga a létezés szűnik meg. Megbízva ezzel a látszólagos élet- vagy-halál irányítással, az elme küzdött, hogy ne engedje el ezt a gondolatot, majd néhány görcsös óra után teljesen kifárasztott a magát. Haláltusáját vívta, amint derekasan megpróbált megérteni valami olyant, amit sohasem érthet meg. A test pedig azzal válaszolt az elme gyötrődésére, hogy túlélési üzemmódba kapcsolt, pumpálva az adrenalint, finomra hangolva az érzékeket, minden pillanatban figyelve és válaszolva a megsemmisülés fenyegetésére.

A gondolat ugyan felmerült, hogy a szemtanúság e tapasztalása a kozmikus tudatosság állapota lehet, melyet a Maharishi sok évvel azelőtt, mint a felébredett tudatosság első állapotát jellemzett. Az elme azonban azonnal elvetette ezt a lehetőséget, mert képtelenségnek tűnt, hogy a pokol e birodalmának, amelyben időztem, bármi köze lenne a kozmikus tudatossághoz.

Tizenkét évvel később.

Noha a tapasztalásomat illetően rengeteg bátorítást kaptam az emberektől, akikkel kapcsolatba kerültem, a nem-én „Tél”- ideje még mindig nem sok örömet hozott. Amint később kiderült, az öröm egyszerre érkezett meg, hirtelen áttörve a tudatosság partjait, éppen olyan visszavonhatatlanul, mint az én eltűnésének első hulláma, amely tizenkét évvel ezelőtt jelent meg.

Az én ürességének tiszta tapasztalása után tudatosságom állapota hirtelen változás előtt állott. A következő évszak volt beköszöntőben: annak tapasztalása, hogy nemcsak személyes én nem létezik, de nincs más sem. Más szavakkal: a folyamatos egységtudatosság felé tolódtam, amelyben az az üresség, amely a tudatosságomat uralta, minden teremtett dolog lényegének látszott. Miután az üresség titka ily módon feltárult, „határtalanságként” kezdtem azt jellemezni.

Egy különösen eseménydús hét közepén észak felé autóztam, hogy meglátogassam néhány barátomat, amikor hirtelen tudatára ébredtem, hogy magamon keresztül haladok. Évek óta egyáltalán nem volt jelen én, ezen az úton mégis minden én voltam, és én vezettem magamon át, hogy oda érkezzem, ahol már most is ott vagyok. Lényegében sehová sem mentem, hiszen már mindenhol ott voltam. A végtelen üresség, aminek ismertem magam, most mindennek, amit láttam, nyilvánvaló, végtelen szubsztanciája lett.

Az üresség határtalanságba való átváltozása után intenzív meditációba kezdtem. Minden reggel és este órákat töltöttem azzal, hogy csak ültem ebben a határtalanságban, miközben az üresség fája kezdett virágba borulni. Erős hívást éreztem arra, hogy magányos elvonuláson vegyek részt, ezért előkészületeket tettem, hogy egy hosszú hétvégét január közepén a Santa Cruz hegységben található buddhista elvonulóközpontban töltsek.

Miközben autóztam keresztül a téli tájon a központ felé, minden cseppfolyósabbnak tűnt. A hegyek, a fák, a sziklák, a madarak, az ég elveszítette különbözőségét. Ahogy körültekintettem, először azt láttam, hogy minden egy, s csak az érzékelés második hullámaként vettem észre különbségeiket. Ám annak a lényegnek az érzékelése, amelyből mindannyiunk állt, nem a fizikai testen keresztült történt. Sokkal inkább a határtalanság érzékelte önmagát önmagából, önmaga minden pontján. Szeretetteljes nyugalom hatott át mindent - nem elragadtatottság, nem boldogság, csak nyugalom.

Ezzel egy időben valami más is megjelent, ami mind a mai napig folytatódik: valami, amit csak úgy tudnék jellemezni, hogy „egységbe sűrűsödés”. Ez egyszerre volt tapasztalati és észlelt.

Ettől a naptól kezdve folyamatosan azt tapasztaltam, hogy ugyanúgy mindennek a „lényegében mozgok, mint ahogy magam is abból vagyok.

Ez az első tapasztalás: az egység anyaga, szövete, íze, szubsztanciája. Ez a helyhez nem kötött, végtelen lényeg nem a szemmel, az orral vagy a füllel érzékelhető, hanem maga a lényeg által, a lényegből. Amikor az egység szubsztanciája találkozik önmagával, akkor saját érzékszervei által ismeri meg önmagát. A forma olyan, mint egy rajz az egység homokján, ahol a rajz, a homok és a rajzoló kéz egy és ugyanaz.

Egyedül voltam a határtalannal, s rám köszöntött az a belátás, amely elvégezte a félelem leleplezésének munkáját, s a félelem szorítása ezáltal engedett, felismertem, hogy az elme makacsul ragaszkodott ahhoz a téves képzethez, mely szerint a félelem jelenléte jelent valamit a nem-én tapasztalatának érvényessége szempontjából. A félelem becsapta az elmét, s az elme a félelem meglétét olyan jelentéssel ruházta fel, amit az nem jelentett. A félelem jelen volt, de ez volt minden! A félelem jelenléte semmilyen módon nem érvénytelenítette azt a tapasztalást, hogy nem létezik személyes én, csak azt jelentette, hogy félelem van jelen.

A félelemnek nem kell távoznia ahhoz, hogy a személyes ént nem-létezőnek lássuk. Végül is hová mehetne? Hiszen sohasem létezett. Semminek sem kellett megváltoznia vagy megsemmisülnie. Semminek sem kellett tennie egyáltalán semmit azon kívül, hogy volt. Minden egyidejűleg jelenik meg: forma és üresség, fájdalom és megvilágosodás, félelem és felébredés. Miután egyszer megláttam, olyan hihetetlenül egyszerűnek tűnt.

A félelem szorítása engedett, és az öröm azonnal megjelent. Az üresség tapasztalása felfedte titkát. Az üresség nem látszott egyébnek, mint minden lényegének. Végre megláttam azt, ami mindig is előttem volt, de a félelem elhomályosította: hogy nem csupán személyes én nem létezik, de nincs másik sem. Nincs én, és nincs másik. Minden a határtalanság ugyanolyan szubsztanciájából készült.

Késő délután érkeztem meg az elvonulóközpontba, kipakoltam a táskáimat a kunyhóban, és a szomszédos erdőbe indultam. Tudtam magamról, hogy ugyanabból vagyok, mint minden teremtmény: semmiből és mindenből. Hogyan szalaszthattam el ezt ezelőtt? Egész idő alatt ott volt közvetlenül a szemem előtt, olyan közel, mint az üresség, olyan üresen, mint az üresség, és olyan teljesen is.

A rengeteg zen történet, amit Richard mesélt nekem, most visszaözönlött hozzám, s harsányan nevetni és sírni kezdtem, amit képtelen voltam abbahagyni. Végül a földre zuhantam, elgyengülve az egész látomástól. Tizenkét évig ismertem, láttam, lélegeztem az ürességet, és az most az egész világegyetemre kitágult, az üres teljesség hatalmas szökőárjában, Az, hogy minden egyesült az ürességben, most a világ legnyilvánvalóbb dolgának tűnt, de mégis olyan sok ideig tartott, míg végre rábukkantam. Sőt, inkább az botlott saját magába.

Talán mondanom sem kell, hogy azóta semmi sem a régi. A tény, hogy „én” többé nem létezem, hogy nincs többé személy, végül teljes mértékben utat engedett annak a felismerésnek, hogy nincs semmi, ami nem én lennék. Ha nincs én, akkor mi marad? Minden, ami van.

Megvilágosodás

Bernadette Roberts - Utazás a nem-individuumba

Az utazás kivonata

I.

Előre nem jelzett, fel nem fogott és ismeretlen pillanat volt ez. Ez volt az a pillanat, amelyben az “én” belépett a nagy csendbe, és soha nem tért vissza. Az ismert küszöbén túl, az individuumra nyíló ajtó becsukódott, de az Ismeretlenbe vezető ajtó kinyílt egy olyan rögzült tekintet számára, amely nem tudott félrenézni. Az értelem, képtelen lévén látni az individuumot, emlékezni rá vagy arra tudatosan létezni, a jelen pillanatra korlátozódott. Minél inkább törekedett az ön-reflexióra, annál lenyűgözőbb volt a csend.

II.

Állandóan kifelé, az Ismeretlenre nézve a csend mérséklődött, és az individuumnélküliség örömmé változott. De a nyugvópont – a belül lévő Isten – utáni kutatás nemcsak egy ürességet tárt fel, hanem kettőt, mert amikor nincs individuum, nincs másik sem, személyes individuum nélkül nincs személyes Isten, szubjektum nélkül nincs objektum sem. A nyugvópont eltűnt, és magával vitte az individuum által birtokolt élet minden értelmét, mivel az individuum létezését többé nem lehetett érezni. Ami megmaradt, az ismeretlen volt. Nem volt élet, nem volt akarat, energia, érzések, tapasztalatok, belső világ, szellemi vagy lelki élet. Mégis volt valahol élet, mert minden ment tovább úgy, ahogy szokott.

III.

Bár nem lehetett helyhez kötni vagy a látás vagy az értelem bármely tárgyában megtalálni, valahol a szabadban az élet békésen és biztosan áramlott. Mint a tenger fölött egy sziklaszirt, feltárult: az élet nem valamiben van, inkább minden az életben van. A sok elmerül az Egyben, sőt még ami azután marad, hogy nincs individuum, az is beolvad az Egybe. Mivel nincs többé távolság az individuum és a másik között, minden ennek az azonosságnak a közvetlenségében ismert. A részletek beleolvadnak az Egybe, az egyedi tárgyak átadják helyüket, hogy feltárják azt, ami mindvégig ugyanaz minden változatosságban és sokaságban. Az élet ezen új dimenziójának látása egy csodálatos szemüveg ajándéka, amelyen keresztül Isten mindenütt látható. Isten minden, ami létezik, minden, kivéve az individuumot, természetesen.

IV.

De mi látja ezt az Egyet és tudja azt, hogy lát? Az a szem [szem alatt tudatosságot, tudatosságformákat ért a szerző - a ford.], ami néz, nem belül van, nem az értelemé vagy a testé, nem is az individuumé. Ismeretlen és külső – először olyan, mint egy szemüveg, majd később fej fölötti. A szemről lehetett tudni, hogy létezik, de sem látni nem lehetett, sem ránézni. Nem oldódott fel az Egyben – a látó és a látott nem volt azonos. De ami még nagyobb rejtély: mi maradt meg az individuum hiányában? Mi ez, ami sétál, gondolkozik, beszél? Mi ez, ami tudatában van az Egy fölötti szemnek? Közöttük – nem-individuum, szem, Egység – azonosságot felfedezni nem lehetett.

V.

Egyszer az Egység ellenállhatatlan erősséggé fokozódott, mintha minden részéből összevonta volna magát, magába húzva és elmosva mindent, ami létezik, beleértve a szemet, ami látta, és azt, ami megmaradt. A kialvás küszöbén a szem vibrált és elhomályosult; az, ami megmaradt, azonnal elfordult. Hogy elviseljük a látomást, hogy belelépjünk, a szem világának nem szabad kialudnia. Valahogyan erősebbé kell válnia; de milyen erő az, és hogy lehet megszerezni? Még mindig meg kellett valamit tenni, de mit? A nem-individuum kiszolgáltatott, nincs ereje, nem az a szem világossága, és nem is maga a szem.

VI.

Kilenc hónap telt el, mielőtt az Egységre szegeződő szem a semmire szegeződő szemmé alakult volna. Minden figyelmeztetés vagy ok nélkül minden partikuláris feloldódott az ürességben. Egy ponton az értelem szembe találta magát az élet borzalmas ürességével, a halál és pusztulás csalárd semmiségével, amely leválasztja az életet a látás minden tárgyáról. Csak az individuum tud elmenekülni egy ilyen látomás elől, mert csak az individuum ismeri a félelmet, és csak a félelem tud védőfegyvereket létrehozni. Individuum nélkül az egyetlen menekülés a nem-menekülés: az ürességgel szembe kell nézni – történjék bármi. A domboldalon, szembesülve mindannak a sűrítményével, ami félelmetes és értelmetlen volt – de ki vagy mi észlelte ezt a rettegést? És ki vagy mi tudta elviselni? Az individuum hiányában minden, ami megmaradt, mozdulatlan nyugalom volt, egy megtörhetetlen, érezhetetlen csend. Ha megmozdulna, meghasadna? Vagy kitartana? Ezt nem lehetett tudni, feltételezni vagy éppen remélni. Lesz, ami lesz.

VII.

A nyugalom szilárdan kitartott, mert a semmi és az üresség nem ismerheti a félelmet vagy a rettegést. A “vadvirág” végül is megadta magát, helyet adott, végtelenül kitágult, hogy feltáruljon egy nagy erő, amelyet most látni lehetett anélkül, hogy a szem elhomályosult vagy a fény kihunyt volna. A test felbomlik és beleolvad a megmaradó csendbe. Ezután a szem nem lát többé semmit. Ehelyett az értelemre gyakorol nyomást, mint egy rettenetes felvigyázó, követelve, hogy: “Láss!” Az értelem nem tud többé semmire részleteiben vagy általánosságban összpontosítani, nem lát semmit belül vagy kívül. A teljes nemtudás állapotában, egy iszonyú állapotban, egy átjáróban, egy merev most-pillanatban rögzül hónapokig, amelyből nem tud kimozdulni, és amelyben nincs mit látni.

VIII.

Ebben az átjáróban az igazi élet, ami helyhez nem kötött és a “seholban” van, úgy tárja fel magát, mint ami megmarad, s nem ismer halált. Ez az az élet, ami folytatódik a nemlátás és nemtudás ellenére, egy örök élet, melynek – különös módon – a látás tárgyaként nincs Istene. De hogyan tud a szokványos élet tovább folytatódni az individuum energiái nélkül, amikor az igazi életnek nincsenek ilyen energiái? Hogyan lehetséges megmaradni a hústestben és a hétköznapi értelemben, amikor úgy látszik, hogy nincs bennük élet? Az idő erre az egyedüli válasz, az idő, ami során hozzászokunk, akklimatizálódunk, újra meg újra megtanuljuk, hogy miképpen éljünk együtt ezzel az új élettel. Ennek végrehajtásához nincs jelen az individuum, hogy segítsen, az értelem nem tudja, hogyan kellene csinálnia, és a test feloldódóban van.

IX.

Amikor az alkalmazkodás úgy-ahogy megtörténik, akkor az utazásnak látszólag vége. Először a létezés semmisége elviselhetővé válik, később megszokott látvánnyá lesz, végül pedig annyira magától értetődőnek tekintjük, hogy nem is vesszük észre, meg sem látjuk. Amikor semmi nem mozdul, hogy átvegye a helyét, a semmi mindenné lesz; és ez végül el kell fogadni, mint a legnyilvánvalóbbat a végső igazságok közül. Ekkor világosan lehetett látni, hogy egy élet minden kutatása, okoskodása és tapasztalása csak óriási tékozlás volt – olyan méretű “utazás a fejünkben”, hogy csak a csecsemő felfogóképessége tud elviselni ilyen igazságot: hogy a vég olyan, mint a kezdet, és közötte minden puszta csalódás. A nemtudás állapota állandó, mivel az értelem semmilyen tartalomhoz nem tud kapcsolódni, nincs több, amit meg lehet tanulni. Nem lesz több utazás, ez az utolsó, a végállomás: a vég, ami abszolút semmi.

X.

Ahogy a folyó folyik, ahogy egy mosoly megjelenik, és a semmiből kiemelkedik a nagy valóságok legnagyobbja, mely valóságosabb, mint bármi, amit látni vagy tudni lehet – mégis csak ilyen fogalmakkal magyarázható. Maga a mosoly, “az”, ami mosolygott, és amire mosolygott, azonosak. Ez volt a nagy valóság. A viszonylagos értelem nem tudja felfogni, megragadni, továbbítani, látni, sőt még hinni sem azt, ami feltárult. Ezt az azonosságot nem lehet közölni, mert ez az egyetlen létező, ami Tiszta Szubjektivitás, és soha nem tárgyiasítható. Ez a Szem, ami önmagát látja, és akárhová néz, nem lát mást, csak önmagát.

XI.

Később, négyhónapos távollét után, az Egység újra megjelent, de többé nem egy közvetítőn (a partikulárison) keresztül: “ott” volt mindenütt. De a visszatérte túl késő volt; valami már “látott” és “tudott” lett, amihez képest minden más csak csalódás. Az értelem mégis rá akart figyelni, rá kellett figyelnie, és amikor ezt tette, az Egység eltűnt, és az értelem azonnal felfogta, hogy miért. Megértette jelentését, működését és azt, hogy mi még a teendő. Egy hosszú átmenet után az értelem végül megnyugodott és öröme telt saját megértésében. Most készen állt arra, hogy jogos helyét elfoglalja a most-pillanat gyakorlatiasságában és azonnaliságában. Nincs több kutatás, nézés, megőrzés, nem szükséges ismerni azt, amiről megértette, hogy soha nem ismerhető meg. És a nemtudásnak ebben az állapotában az értelem elégedetten elidőzne, mindörökké. Csak a Szem – mely nem az értelemé – látja és ismeri önmagát minden létező összességeként; az Egység ez, és maga az, ami megmarad, amikor nincs individuum.

XII.

Még egy akklimatizációs, alkalmazkodással töltött időszak az átjárón túli nem viszonylagos élethez. Aztán, éppen úgy, ahogy az individuum egyszer beleveszett a csendbe, a nem-individuum csendje és nyugalma is elmosódott a felismerésen túl. Az utazás – tapasztalatai, belátásai és tanulási eszközei – csak a régiből az új életbe, a tudás és látás viszonylagos módjából a nem viszonylagosba való átmenet eszköze volt. Most hát vége, a hasadék szubjektum és objektum között visszavonhatatlanul bezárult. A viszonylagoson túl csak az önmagát látó Szem van, mely nem statikus, inkább olyan folyamatosan újnak látja magát, hogy a most-pillanat sohasem ugyanaz. Mivel lényege az újba való belelendülés, az utazás folytatódik, előre, vég nélkül az Ismeretlenbe.

A bőség jele

Amikor az istenek úgy döntöttek, hogy létrehozzák a
világmindenséget, azt mondták maguknak: „Készítsük el saját bőségünk
megnyilvánulásaként és helyezzünk el egy jelet, melyet megláthatnak
azok, akik nyitott szemmel járnak. Törődjünk bőkezűen és kivétel nélkül
minden dologgal: nem kevésbé a legtörékenyebb fűszállal, mint a
legnagyobb csillaggal, nem kevésbé a szúnyoggal, mely csak egy óráig
dalol, mint a heggyel, mely évezredekig áll, nem kevésbé egy pehelynyi
csillámmal, mint egy egész folyónyi arannyal. Egyazon ágon ne legyen
két egyforma levél, egyazon fán ne legyen két egyforma ág, egyazon
földön ne legyen két egyforma fa, egyazon világban ne legyen két
egyforma föld és csillagról csillagra ne legyen két egyforma világ. Ezáltal
az Élet Törvénye egyszerűen érthető lesz mindenki számára, akinek van
szeme, hogy meglássa: a nyúlnak, aki kimászik táplálkozni, a rókának, aki
lesben áll, a sasnak, aki felettük köröz és az embernek, aki íját az égre
emeli.”
Így tettek az elejétől a végéig, nincs két egyforma dolog az egész
hatalmas világmindenségben, egyikre sem fordítottak kevesebb figyelmet,
mint a másikra, több nemzedéknyi fajon át, mint ahány csillag van az
égen. És azok, akiknek van szemük, hogy meglássák a jelet, követték az
Élet Törvényét.

DANIEL QUINN