Az önellátás mítosza

/ Toby Hemenway: The Myth of Self Reliance című írása /
Nemrég egy prominens permakultúrás egy halom emailt küldött ki, olyan kezdeményezések után kutatva, ahol “az emberek teljesen önfenntartóak saját élelmezési, ruházkodási, lakhatási, energia és közösségi szükségleteiket illetően.” Itt van hát, a “teljes önfenntartás mítosza”, egyenesen a világ egyik legismertebb permakultúrásától. Az Egyesült Államokban a permakultúrás körök többségében az elképzelést, hogy valaki a legalapvetőbb szinten felül bármiben is önfenntartó tud lenni, rég elhagyták, és felváltották az óvatosabb “önellátó” [önmagára-támaszkodó, self-reliant] kifejezéssel. De aligha lehetséges még ez is, és azon túl, hogy kifejezi a konzumerizmus bilincseitől való megszabadulás igényét, nem hiszem, hogy kívánatos lenne.
Kicsit keresgéltem az interneten és azt találtam, hogy az “önfenntartás” jó néhány népszerű permakultúrás weboldalon kívánatos célként jelenik meg. Szeretnék beverni néhány szöget a kifejezés koporsójába. Az én szótáram szerint az önfenntartó azt jelenti, hogy valaki “képes fenntartani magát külső segítség nélkül”. Ki él külső segítség nélkül? Senki. De boncolgassuk egy kicsit tovább. Többségünk egyetért abban, hogy ha valaki “élelem tekintetében önfenntartó”, akkor az élelmiszerigénye 100%-át a saját földje és munkája szolgáltatja. Még sohasem találkoztam olyannal, aki elérte ezt. Biztos vagyok benne, hogy vannak néhányan, de még a főállású gazdálkodók is termelnek az élelmük mellett eladásra gabonát, hogy megvehessék azokat az ételeket, amiket nem lenne célszerű termeszteniük.
Hallom, hogy az emberek azt mondják, az élelmük 30%, 50%, vagy akár 70%-t is megtermelik. Általában arra gondolnak, hogy zöldséget és gyümölcsöt termesztenek, ami kiteszi az élelmük teljes költségének vagy súlyának valamennyi százalékát – de nem a kalóriáit. A zöldségeknek magas a nedves-tömegük, de alacsony a kalóriatartalmuk. Ha megtermeled a zöldségigényed 100%-át, akkor hozzájutsz napi kalóriaigényed 15-20%-ához, kivéve ha főleg burgonyán és más keményítőtartalmú zöldségeken élsz. A legtöbb napi kalória a gabonákból, húsból és tejtermékekből származik. Így ha nem foglalkozol nagy tételben gabonatermesztéssel vagy állattartással, nem valószínű, hogy tápanyagtartalom tekintetében élelmed több mint negyedét magad termeled. Ebben az esetben nem korrekt azt állítás, hogy “70%-ban önfenntartó vagy”. Ha kalóriáid legnagyobb része a földedről származik, akkor szinte biztos, hogy teljes munkaidőben gazdálkodással foglalkozol, és tisztellek a kemény munkádért. Kezdhetjük látni mennyire nehéz, sőt nemkívánatos az önfenntartás.  Ha valóban önfenntartó vagy élelemből, nem sok minden másra lesz időd, még egy permakultúrás rendszerben sem.
De még ha minden élelmed magad is termeszted, állíthatod-e, hogy önfenntartó vagy, ha nem te termeled a magjaidat és biztosítod összes trágyaigényed? Honnan származnak a gazdálkodáshoz szükséges eszközeid és az üzemanyagod? A permakultúrások tisztában vannak vele, csakúgy mint bárki más, az élet mennyire szorosan összefügg. Hol van az a pont bármiben is, ahonnan azt állíthatod, hogy nem állsz kapcsolatban a szélesebb emberi közösséggel? Tényleg lehetséges élelemből “teljesen önfenntartóvá válni”?
Vessünk egy gyors pillantást a ruházkodásra, a hajlékra és az energiára. Még ha magad varrod is a ruháidat, te termeszted a gyapotot és neveled a birkát? Ha a házadhoz te hántoltad a fát vagy fejtetted a követ, te készítetted az üveget és gyártottad le a vezetékeket is? Egy szigetüzemű háznál, mennyi mérnök és hány gyár szövevényes hálózata vett részt a napelemek legyártásában? Mindezekre támaszkodunk.
Azt állítani, hogy önfenntartóak vagyunk, szinte sértés és mindazok semmibe vétele, akiknek a vállán állunk. Az amerikai permakultúrások egy elég politikailag korrekt csapat, és többünknek nyilvánvalóvá vált, hogy az “önfenntartás” nem csak lehetetlen, hanem egy pofon mindazoknak, akik verejtéke ellát minket, és a cowboy etika egy újabb állandósulása, mely az egyént a világegyetem központjába helyezi. Úgyhogy a kifejezés átalakult “önellátóra”, ami jelezi, hogy kölcsönösen függünk egymástól, de úgy döntöttünk, hogy kevésbé szeretnénk másokra támaszkodni. Jó esetben az önellátás az alapvető igények kielégítéséhez szükséges képességek kifejlesztését jelenti, hogy ne kelljen az etikátlan és pusztító iparágakat támogatnunk. De úgy látom, hogy nem annyira önellátó egyénekre, mint önellátó közösségekre van szükség, ahol nem mindenki tudja, hogyan kell szőni vagy gazdálkodni, de ruha és élelem mindenkinek jut.
A weboldalak és e-mailek tanúsága szerint, van a permakultúrában egy mély elfogultság, miszerint az a legnemesebb út, ha mindent magunk csinálunk, a saját földünkön. És amennyiben a képességeinknek köszönhetően kevésbé függünk a monopolista vállalatoktól, úgy gondoljuk, hogy érdemes elsajátítanunk őket. Azonban ahogyan egyre inkább lekorlátozzuk az életünket azokra a dolgokra, amiket képesek vagyunk magunk elvégezni, úgy csökkennek a lehetőségeink. Minden kifelé irányuló kapcsolat gazdagít bennünket. Ha létrehozzuk az egymásrautaltság hálóját, gazdagabbá, erősebbé, biztonságosabbá és bölcsebbé válunk. Miért ne akarnál másokra támaszkodni? Ha teljesen meg akarnánk fejteni az okát, az egy pszichológiai nyúl-üreg mélyébe vezetne, de egy része azon a hiedelmen alapul, hogy a többiek megbízhatatlanok vagy etikátlanok, és hogy a kölcsönös függőségekkel gyengítjük magunkat. Míg a régi mondás, miszerint “Ha valamit jól akarsz csinálni, csináld magad”, egyszerűen gyenge vezetői képességekről árulkodik.
Ha még mindig kételkedsz, a szentíráshoz folyamodok és idézek Mollison Introduction to Permaculture (Bevezetés a Permakultúrába) című könyvének második oldaláról: “Elkezdhetünk részt venni élelmünk egy részének megtermelésében. Ez nem jelenti azt, hogy mindannyiunknak magunknak kell megtermelnünk a saját krumplinkat, de azt igen, hogy közvetlenül olyanoktól kezdjük vásárolni, akik már most felelősséggel termelik. Sőt, valószínűleg  jobban járunk, ha egy termelői bevásárló közösséget szervezünk a környékünkön, mintha krumplit termesztenénk.”
Ahogyan a veterán permakultúra tervező Larry Santoyo mondja, az igényeid kielégítéséhez törekedj a lehető legnagyobb általánosságra. Ha úgy gondolkodunk, hogy “meg kell termelnünk az élelmünket”, az fájdalmasan korlátozott. Ha úgy gondolkodunk,  hogy “az élelmiszer igényünket felelősen kell kielégítenünk”, akkor hatalmas lehetőségek tárulnak fel, amikből kiválaszthatjuk a számunkra legstabilabbat és legmegfelelőbbet. Az egyéni erőfeszítések gyakran kevésbé stabilak és reziliensek, mint a közösségi vállalkozások. És rossz tervezésre vallanak: az önellátás azt jelenti, hogy egy kritikus funkciót csak egyféleképpen biztosítunk. Ha minden élelmed magad termeled meg és valami bajod esik, akkor sérült leszel, éhes, és tolókocsiból nézheted, ahogy elhervadnak a növényeid. Egy közösségi gazdaságban ez nem történne meg. És azoknak, akik a társadalom közelgő összeomlása miatt aggódnak: a portyázó répatolvaj bandák nagyobb valószínűséggel rohanják le a magányos földed, míg te az egész napos fárasztó munka után szundítasz, és kevésbé valószínű, hogy megtámadnak egy csapat erős, vasvillával felfegyverzett gazdát, akik éjjel-nappal őrködnek.
A közösségi önellátás létrehozása egy újabb lehetőséget is ad a permakultúra zónáinak alkalmazására: a nullás zóna ebben az értelemben az otthonunk és a földünk. Az egyes zóna a kapcsolatunk más egyénekkel és családokkal, a kettes zóna a helyi kereskedelem és a környékünkön zajló tevékenységek, a hármas zóna a regionális vállalkozások és szervezetek, és a négyes zóna a nagyobb és távolibb vállalatok. Miért korlátoznánk magunkat kizárólag a nullás zónára? Megszervezhetjük az életünket úgy, hogy a négyes zónába tett kiruccanásokra – mint amilyen az üzemanyag vagy a fémtermékek vásárlása – nagyon korlátozottan legyen szükségünk, miközben a helyi őstermelői piacra és éttermekre gyakran. Ez erős közösséget épít.
Az önellátás nem növeli a társadalmi tőkét, azt a valódi újratermelődő erőforrást, ami csak használat közben növekszik. Miért ne akarnék kapcsolódni a közösségemhez, a számomra lehetséges összes módon? Ha nem elégítjük ki a közösségünk igényeit, nagyobb eséllyel fognak a szomszédaink egy nagyáruházban vásárolni. Az önellátásba vetett kritikátlan hit egy olyan pusztító mítosz, ami a lehetőségeket azok kezébe adja, akik a közösségünket elveszik tőlünk.
Ha szereted a gazdálkodást, akkor igen, termeld meg az élelmed. És a maradékot cseréld el olyan dolgokra, amikre szükséged van, olyan módon, hogy azzal támogasd a közösségedet. De valóban van különbség egy gazda, aki a munkája eredményét, az ételt cseréli el javakra és pénzre, és köztem, aki a munkám eredményét, az oktatást cserélem el javakra és pénzre? Mindketten életenergiánkat cseréljük el egy olyan rendszerben, ami fenntart minket és szeretném azt hinni, hogy mindketten bölcs és etikus döntést hozunk.
Egy jó permakultúrás rendszer a lakosok igényeit felelősen és ökológiai szempontok szerint biztosítja. Semmi sincs a permakultúrában, ami azt állítaná, hogy minden terméshozamnak a tulajdonos földjéről kell származnia! Ha mást nem is tudok elérni ezzel az írással, legalább lerombolom ezt a mítoszt. A permakultúrás tervezési rendszer egyszerűen csak annyit mond, hogy a szükségleteinket és termékeinket felelősen kell kezelnünk a tervünkben, nem pedig a földünkön. Ez magában foglalhat és kell, hogy foglaljon külső kapcsolatokat is. Ha te egy akupunktúrával foglalkozó orvos vagy, és a jövedelmedet a közösséged biztosítja, és a szükségleteidet főleg olyan helyi forrásokból biztosítod, amiket etikusnak gondolsz, akkor az egy remek permakultúrás dizájn. A terv erősebbé válik attól, ha a szükségleteid és a termékeid sok külső elemhez és rendszerhez kapcsolódnak.
Nagyon is permakultúrás dolog az olyan képességek kifejlesztése, amik még mélyebben a földhöz, az otthonhoz és a közösséghez kötnek. És néha a képességek, amikre az önellátás után kutatva teszünk szert, éppen azok, amikre a jobb közösségi léthez is szükségünk van. De önmagában az önellátás mint cél egy elavult mítosz, aminek ki kell halnia. Permakultúrátlan.

Forrás: http://wetiko.hu/2012/01/28/az-onellatas-mitosza/

Megvilágosodás 2.

Susanne Segal: Összeütközés a végtelennel

Tavasszal történt, éppen hazafelé tartottam egy terhességi tanácsadásról a város másik végén lévő klinikáról, ahol hat hónappal később volt esedékes a szülésem. Terhességem negyedik hónapjának első hetében jártam, és épp csak kezdtem érezni a kislányom lágy, apró mozdulatait, mintha belülről egy tollal cirógatnának. Május volt, és a nap melegen sütött a fejemre és az arcomra, ahogy az Avenue de la Grande Armee buszmegállójában álltam. Nem siettem, így elhatároztam, hogy metró helyett busszal megyek haza, hogy élvezhessem a gyönyörű időt.

Több busz is elhaladt mellettem, míg a széles sugárúton végre megláttam a közeledő 37-est. Hatan vagy heten álltunk a megállóban az időt dicsérve és megvitatva az óriásplakátok frissen megjelent hirdetéseit. Ahogy a busz közeledett, várakozóan összegyűltünk a járdaszegély mellett. A busz lehúzódott a megálláshoz, a kipufogógáz csípős szagát és a gumik forróságát bocsátva ki a meleg tavaszi levegőbe.

Elfoglaltam a helyem a sorban. Hirtelen azt éreztem, hogy a fülem bedugul, mint amikor a repülő elkezd leszállni, és a belső nyomás megváltozik. Úgy éreztem, hogy az előttem lévő látványtól elszakadok, mintha egy buborékba kerülnék, és képtelen vagyok bármit is tenni a leggépiesebb dolgokon kívül. Felemeltem a bal lábam, hogy fellépjek a buszra, és fejjel nekiütköztem egy láthatatlan erőnek, mely úgy lépett be a tudatomba, mint egy csendesen felrobbanó dinamitrúd, hétköznapi tudatosságom kapuját a sarokpántról letépve, engem kettészakítva. A megjelenő tátongó űrben azt, amit korábban „énnek” neveztem, valami, erővel elmozdította a megszokott, bensőmben lévő pozíciójából egy új helyre, mely megközelítőleg fél méterrel balra a fejem mögött volt. Az „én” most a testem mögül tekintett a világra, anélkül hogy használta volna a testi szemeimet.

Egy nem meghatározott helyről - valahonnan magam mögül és balról - láttam a testemet elöl és nagyon távol. Úgy tűnt, a test minden jelzésének sok időre volt szüksége ahhoz, hogy eljusson erre a nem meghatározott helyre, s olyanok voltak e jelzések, mint egy távoli csillag fénysugarai. Megrettenve körülnéztem, kíváncsi voltam, vajon más is észrevett-e valamit. A többi utas nyugodtan elfoglalta a helyét, és a buszvezető a kezével intett, hogy érvényesítsem a sárga jegyemet a gépben, hogy indulhassunk.

Néhányszor megráztam a fejem, remélve, hogy helyrebillentem a tudatosságomat, de semmi sem változott. Távolról éreztem, ahogy az ujjaim beügyetlenkedik a jegyet a nyílásba, és továbbsétáltam a folyosón, helyet keresve. Egy idős asszony mellé ültem, akivel a buszmegállóban beszélgettem, és megpróbáltam folytatni párbeszédünket. Az elmén, azonban teljesen padlóra került a megrázkódtatástól, amit a hirtelen összeütközés okozott azzal a valamivel, ami elűzte korábbi valóságomat.

Jóllehet a hangom tovább beszélt összefüggően, én úgy éreztem, hogy semmi kapcsolatom nincs vele. A mellettem ülő asszony arca távolinak tűnt, a közöttünk lévő levegő ködösnek, mintha sűrű, fénylő leves töltötte volna meg. Ő elfordította a fejét egy pillanatra, az ablak felé, majd kinyúlt, és megrántotta a zsinórt, hogy jelezze a vezetőnek: a következő megállónál leszáll. Amikor leszállt, én átcsúsztam az ülésére az ablak mellé, és egy mosollyal viszlátot intettem neki, éreztem, ahogy izzadságcseppek gördülnek végig a karomon, és az arcomon is verejtékcseppek gyöngyöztek. Rettegtem.

A busz megérkezett a megállómba, a rue Lecourbe-ba, és leszálltam. Miközben a három háztömbnyi távolságot megtettem hazafelé, megpróbáltam összeszedni magam úgy, hogy a testemre összpontosítottam, és vissza akartam kényszeríteni magam oda, ahová - úgy gondoltam - tartoztam. Az volt ezzel a célom, hogy visszanyerjem a korábbi normális érzékelésemet, amikor a testi szemeimen keresztül láttam, a testi számon keresztül beszéltem és a testi fülemen keresztül hallottam. Az akaraterőm nyomorultul leszerepelt.

Ahelyett, hogy a testi érzékszerveken keresztül tapasztaltam volna, a test mögött hánykolódtam, mint egy bója a tengeren. Elvágva az érzékelés szilárdságától, elkülönülve a testtől és mérhetetlen messzeségből szemlélve azt, úgy mentem az utcán, mint egy tudatosságfelhő, mely követ egy egyszerre ismerős és idegen testet. Valami felfoghatatlan kötelék fűzött a testhez, pedig már nem éreztem többé az „enyémnek”. Az továbbra is küldte érzékszervi érzékelésének jeleit, de hogy e jeleket hogyan és hol fogtam fel, meghaladta a megértésemet.

Képtelenül arra, hogy értelmezze ezt az állapotot, az elme váltakozva hol vadul száguldozott, hogy megkíséreljen „engem” újra összerakni, hol pedig teljesen kikapcsolt, csak a tér üres morajlásának visszhangját hagyva a fülekben. A tanú tökéletesen távol volt az elméből, a testből és az érzelmekből, és az a pozíció, amit a fej mögött baloldalon elfoglalt, állandósult. Úgy tűnt, a mély szakadék, ami a tanú és az elme, a test, valamint az érzelmek között húzódott, már önmagában és önmagától rémületet váltott ki, amely annak volt köszönhető, hogy a lét érzékelése olyannyira vékony fonállal kötődött a testi létezéshez. Ebben a tanú-állapotban a testi létezés az érzékelés szintjén a felbomlás határán állt, és az (a testi) azzal válaszolt, hogy a megsemmisüléstől való félelem hatalmas mennyiségét gyűjtötte össze.

Ahogy besétáltam a lakásba, Claude felnézett a könyvéből, hogy üdvözöljön, és megkérdezte, milyen napom volt. A rettegés nem volt azonnal nyilvánvaló számára, ami különös módon megnyugtatott. Én csendesen köszöntöttem őt, mintha nem lenne semmi gond, és meséltem neki a tanácsadásról, majd megmutattam neki az új könyvet, amit útközben az amerikai könyvesboltban vettem. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy bármit is elmagyarázzak neki, ezért meg sem próbálkoztam vele.

A rettegés nagy gyorsasággal fokozódott, a testet rémület töltötte el, az izzadtság patakokban folyt rajtam, a kezeim hidegek voltak és remegtek, a szívem pedig vadul zakatolt. Az elme túlélési üzemmódra váltott, és olyan dolgok után kutatott, melyek elterelhették volna a figyelmét. „Talán ha megfürdök vagy alszom egyet, ha eszem, olvasok vagy felhívok valakit telefonon.”

Ez az egész minden képzeletemet felülmúlóan lidércnyomásszerű volt. Az elme (melyet többé már nem is hívhattam az „én” elmémnek) megpróbált előhozakodni valamiféle magyarázattal erre a nyilvánvalóan megmagyarázhatatlan eseményre. A test a rémületből az őrjöngő rettegésbe került, és olyan végső fizikai fáradtság vett erőt rajta, hogy az alvás lett az egyetlen választási lehetősége. Miután meghagytam Claude-nak, hogy ne zavarjon, ágyba bújtam, és azt gondoltam, hogy végre az alvás várva-várt feledésébe merülhetek. Elaludtam, de a tanú továbbra is jelen volt, figyelve az alvást a helyéről, a test mögül. Ez volt a legkülönösebb tapasztalás. Az elme határozottan aludt, de valami ezzel egy időben ébren volt.

Abban a pillanatban, hogy másnap reggel kinyitottam a szemem, az elme aggodalmában kirobbant: Mi ez? Őrület? Elmezavar? Tudathasadás? Ezt hívják idegösszeomlásnak? Depressziónak? Mi történt? S vége lesz-e valaha? Claude is kezdte észrevenni nyugtalanságomat, és láthatóan valami magyarázatra várt. Megpróbáltam elmesélni neki, mi történt előző nap, de túl messze voltam ahhoz, hogy beszéljek. Úgy tűnt, a tanú van az "én" helyemen, s a test, az elme és az érzelmek személyiség híján üresen tátongtak. Megdöbbentő volt, hogy egyáltalán tovább működtek. Ezt nem tudtam volna elmagyarázni Claudenak, és most az egyszer örültem annak, hogy olyan fajta ember volt, aki nem erőltetett olyan témát, amiről nem akartam beszélni.

Az elmét olyannyira nyomasztotta a képtelensége, hogy felfogja a létezés jelen állapotát, hogy nem lehetett elterelni a figyelmét. Egyre csak az érthetetlen, megválaszolhatatlan bizonytalanságokra összpontosított, melyek a tudatosság tanú-állapotának töretlen folyamában váltak ki. Olyan érzés volt, mintha a létezés borotvaélen táncolt volna, a lét és a nemlét határán, és az elme azt hitte, hogy ha nem tartja fenn a létezés gondolatát, maga a létezés szűnik meg. Megbízva ezzel a látszólagos élet- vagy-halál irányítással, az elme küzdött, hogy ne engedje el ezt a gondolatot, majd néhány görcsös óra után teljesen kifárasztott a magát. Haláltusáját vívta, amint derekasan megpróbált megérteni valami olyant, amit sohasem érthet meg. A test pedig azzal válaszolt az elme gyötrődésére, hogy túlélési üzemmódba kapcsolt, pumpálva az adrenalint, finomra hangolva az érzékeket, minden pillanatban figyelve és válaszolva a megsemmisülés fenyegetésére.

A gondolat ugyan felmerült, hogy a szemtanúság e tapasztalása a kozmikus tudatosság állapota lehet, melyet a Maharishi sok évvel azelőtt, mint a felébredett tudatosság első állapotát jellemzett. Az elme azonban azonnal elvetette ezt a lehetőséget, mert képtelenségnek tűnt, hogy a pokol e birodalmának, amelyben időztem, bármi köze lenne a kozmikus tudatossághoz.

Tizenkét évvel később.

Noha a tapasztalásomat illetően rengeteg bátorítást kaptam az emberektől, akikkel kapcsolatba kerültem, a nem-én „Tél”- ideje még mindig nem sok örömet hozott. Amint később kiderült, az öröm egyszerre érkezett meg, hirtelen áttörve a tudatosság partjait, éppen olyan visszavonhatatlanul, mint az én eltűnésének első hulláma, amely tizenkét évvel ezelőtt jelent meg.

Az én ürességének tiszta tapasztalása után tudatosságom állapota hirtelen változás előtt állott. A következő évszak volt beköszöntőben: annak tapasztalása, hogy nemcsak személyes én nem létezik, de nincs más sem. Más szavakkal: a folyamatos egységtudatosság felé tolódtam, amelyben az az üresség, amely a tudatosságomat uralta, minden teremtett dolog lényegének látszott. Miután az üresség titka ily módon feltárult, „határtalanságként” kezdtem azt jellemezni.

Egy különösen eseménydús hét közepén észak felé autóztam, hogy meglátogassam néhány barátomat, amikor hirtelen tudatára ébredtem, hogy magamon keresztül haladok. Évek óta egyáltalán nem volt jelen én, ezen az úton mégis minden én voltam, és én vezettem magamon át, hogy oda érkezzem, ahol már most is ott vagyok. Lényegében sehová sem mentem, hiszen már mindenhol ott voltam. A végtelen üresség, aminek ismertem magam, most mindennek, amit láttam, nyilvánvaló, végtelen szubsztanciája lett.

Az üresség határtalanságba való átváltozása után intenzív meditációba kezdtem. Minden reggel és este órákat töltöttem azzal, hogy csak ültem ebben a határtalanságban, miközben az üresség fája kezdett virágba borulni. Erős hívást éreztem arra, hogy magányos elvonuláson vegyek részt, ezért előkészületeket tettem, hogy egy hosszú hétvégét január közepén a Santa Cruz hegységben található buddhista elvonulóközpontban töltsek.

Miközben autóztam keresztül a téli tájon a központ felé, minden cseppfolyósabbnak tűnt. A hegyek, a fák, a sziklák, a madarak, az ég elveszítette különbözőségét. Ahogy körültekintettem, először azt láttam, hogy minden egy, s csak az érzékelés második hullámaként vettem észre különbségeiket. Ám annak a lényegnek az érzékelése, amelyből mindannyiunk állt, nem a fizikai testen keresztült történt. Sokkal inkább a határtalanság érzékelte önmagát önmagából, önmaga minden pontján. Szeretetteljes nyugalom hatott át mindent - nem elragadtatottság, nem boldogság, csak nyugalom.

Ezzel egy időben valami más is megjelent, ami mind a mai napig folytatódik: valami, amit csak úgy tudnék jellemezni, hogy „egységbe sűrűsödés”. Ez egyszerre volt tapasztalati és észlelt.

Ettől a naptól kezdve folyamatosan azt tapasztaltam, hogy ugyanúgy mindennek a „lényegében mozgok, mint ahogy magam is abból vagyok.

Ez az első tapasztalás: az egység anyaga, szövete, íze, szubsztanciája. Ez a helyhez nem kötött, végtelen lényeg nem a szemmel, az orral vagy a füllel érzékelhető, hanem maga a lényeg által, a lényegből. Amikor az egység szubsztanciája találkozik önmagával, akkor saját érzékszervei által ismeri meg önmagát. A forma olyan, mint egy rajz az egység homokján, ahol a rajz, a homok és a rajzoló kéz egy és ugyanaz.

Egyedül voltam a határtalannal, s rám köszöntött az a belátás, amely elvégezte a félelem leleplezésének munkáját, s a félelem szorítása ezáltal engedett, felismertem, hogy az elme makacsul ragaszkodott ahhoz a téves képzethez, mely szerint a félelem jelenléte jelent valamit a nem-én tapasztalatának érvényessége szempontjából. A félelem becsapta az elmét, s az elme a félelem meglétét olyan jelentéssel ruházta fel, amit az nem jelentett. A félelem jelen volt, de ez volt minden! A félelem jelenléte semmilyen módon nem érvénytelenítette azt a tapasztalást, hogy nem létezik személyes én, csak azt jelentette, hogy félelem van jelen.

A félelemnek nem kell távoznia ahhoz, hogy a személyes ént nem-létezőnek lássuk. Végül is hová mehetne? Hiszen sohasem létezett. Semminek sem kellett megváltoznia vagy megsemmisülnie. Semminek sem kellett tennie egyáltalán semmit azon kívül, hogy volt. Minden egyidejűleg jelenik meg: forma és üresség, fájdalom és megvilágosodás, félelem és felébredés. Miután egyszer megláttam, olyan hihetetlenül egyszerűnek tűnt.

A félelem szorítása engedett, és az öröm azonnal megjelent. Az üresség tapasztalása felfedte titkát. Az üresség nem látszott egyébnek, mint minden lényegének. Végre megláttam azt, ami mindig is előttem volt, de a félelem elhomályosította: hogy nem csupán személyes én nem létezik, de nincs másik sem. Nincs én, és nincs másik. Minden a határtalanság ugyanolyan szubsztanciájából készült.

Késő délután érkeztem meg az elvonulóközpontba, kipakoltam a táskáimat a kunyhóban, és a szomszédos erdőbe indultam. Tudtam magamról, hogy ugyanabból vagyok, mint minden teremtmény: semmiből és mindenből. Hogyan szalaszthattam el ezt ezelőtt? Egész idő alatt ott volt közvetlenül a szemem előtt, olyan közel, mint az üresség, olyan üresen, mint az üresség, és olyan teljesen is.

A rengeteg zen történet, amit Richard mesélt nekem, most visszaözönlött hozzám, s harsányan nevetni és sírni kezdtem, amit képtelen voltam abbahagyni. Végül a földre zuhantam, elgyengülve az egész látomástól. Tizenkét évig ismertem, láttam, lélegeztem az ürességet, és az most az egész világegyetemre kitágult, az üres teljesség hatalmas szökőárjában, Az, hogy minden egyesült az ürességben, most a világ legnyilvánvalóbb dolgának tűnt, de mégis olyan sok ideig tartott, míg végre rábukkantam. Sőt, inkább az botlott saját magába.

Talán mondanom sem kell, hogy azóta semmi sem a régi. A tény, hogy „én” többé nem létezem, hogy nincs többé személy, végül teljes mértékben utat engedett annak a felismerésnek, hogy nincs semmi, ami nem én lennék. Ha nincs én, akkor mi marad? Minden, ami van.

Megvilágosodás

Bernadette Roberts - Utazás a nem-individuumba

Az utazás kivonata

I.

Előre nem jelzett, fel nem fogott és ismeretlen pillanat volt ez. Ez volt az a pillanat, amelyben az “én” belépett a nagy csendbe, és soha nem tért vissza. Az ismert küszöbén túl, az individuumra nyíló ajtó becsukódott, de az Ismeretlenbe vezető ajtó kinyílt egy olyan rögzült tekintet számára, amely nem tudott félrenézni. Az értelem, képtelen lévén látni az individuumot, emlékezni rá vagy arra tudatosan létezni, a jelen pillanatra korlátozódott. Minél inkább törekedett az ön-reflexióra, annál lenyűgözőbb volt a csend.

II.

Állandóan kifelé, az Ismeretlenre nézve a csend mérséklődött, és az individuumnélküliség örömmé változott. De a nyugvópont – a belül lévő Isten – utáni kutatás nemcsak egy ürességet tárt fel, hanem kettőt, mert amikor nincs individuum, nincs másik sem, személyes individuum nélkül nincs személyes Isten, szubjektum nélkül nincs objektum sem. A nyugvópont eltűnt, és magával vitte az individuum által birtokolt élet minden értelmét, mivel az individuum létezését többé nem lehetett érezni. Ami megmaradt, az ismeretlen volt. Nem volt élet, nem volt akarat, energia, érzések, tapasztalatok, belső világ, szellemi vagy lelki élet. Mégis volt valahol élet, mert minden ment tovább úgy, ahogy szokott.

III.

Bár nem lehetett helyhez kötni vagy a látás vagy az értelem bármely tárgyában megtalálni, valahol a szabadban az élet békésen és biztosan áramlott. Mint a tenger fölött egy sziklaszirt, feltárult: az élet nem valamiben van, inkább minden az életben van. A sok elmerül az Egyben, sőt még ami azután marad, hogy nincs individuum, az is beolvad az Egybe. Mivel nincs többé távolság az individuum és a másik között, minden ennek az azonosságnak a közvetlenségében ismert. A részletek beleolvadnak az Egybe, az egyedi tárgyak átadják helyüket, hogy feltárják azt, ami mindvégig ugyanaz minden változatosságban és sokaságban. Az élet ezen új dimenziójának látása egy csodálatos szemüveg ajándéka, amelyen keresztül Isten mindenütt látható. Isten minden, ami létezik, minden, kivéve az individuumot, természetesen.

IV.

De mi látja ezt az Egyet és tudja azt, hogy lát? Az a szem [szem alatt tudatosságot, tudatosságformákat ért a szerző - a ford.], ami néz, nem belül van, nem az értelemé vagy a testé, nem is az individuumé. Ismeretlen és külső – először olyan, mint egy szemüveg, majd később fej fölötti. A szemről lehetett tudni, hogy létezik, de sem látni nem lehetett, sem ránézni. Nem oldódott fel az Egyben – a látó és a látott nem volt azonos. De ami még nagyobb rejtély: mi maradt meg az individuum hiányában? Mi ez, ami sétál, gondolkozik, beszél? Mi ez, ami tudatában van az Egy fölötti szemnek? Közöttük – nem-individuum, szem, Egység – azonosságot felfedezni nem lehetett.

V.

Egyszer az Egység ellenállhatatlan erősséggé fokozódott, mintha minden részéből összevonta volna magát, magába húzva és elmosva mindent, ami létezik, beleértve a szemet, ami látta, és azt, ami megmaradt. A kialvás küszöbén a szem vibrált és elhomályosult; az, ami megmaradt, azonnal elfordult. Hogy elviseljük a látomást, hogy belelépjünk, a szem világának nem szabad kialudnia. Valahogyan erősebbé kell válnia; de milyen erő az, és hogy lehet megszerezni? Még mindig meg kellett valamit tenni, de mit? A nem-individuum kiszolgáltatott, nincs ereje, nem az a szem világossága, és nem is maga a szem.

VI.

Kilenc hónap telt el, mielőtt az Egységre szegeződő szem a semmire szegeződő szemmé alakult volna. Minden figyelmeztetés vagy ok nélkül minden partikuláris feloldódott az ürességben. Egy ponton az értelem szembe találta magát az élet borzalmas ürességével, a halál és pusztulás csalárd semmiségével, amely leválasztja az életet a látás minden tárgyáról. Csak az individuum tud elmenekülni egy ilyen látomás elől, mert csak az individuum ismeri a félelmet, és csak a félelem tud védőfegyvereket létrehozni. Individuum nélkül az egyetlen menekülés a nem-menekülés: az ürességgel szembe kell nézni – történjék bármi. A domboldalon, szembesülve mindannak a sűrítményével, ami félelmetes és értelmetlen volt – de ki vagy mi észlelte ezt a rettegést? És ki vagy mi tudta elviselni? Az individuum hiányában minden, ami megmaradt, mozdulatlan nyugalom volt, egy megtörhetetlen, érezhetetlen csend. Ha megmozdulna, meghasadna? Vagy kitartana? Ezt nem lehetett tudni, feltételezni vagy éppen remélni. Lesz, ami lesz.

VII.

A nyugalom szilárdan kitartott, mert a semmi és az üresség nem ismerheti a félelmet vagy a rettegést. A “vadvirág” végül is megadta magát, helyet adott, végtelenül kitágult, hogy feltáruljon egy nagy erő, amelyet most látni lehetett anélkül, hogy a szem elhomályosult vagy a fény kihunyt volna. A test felbomlik és beleolvad a megmaradó csendbe. Ezután a szem nem lát többé semmit. Ehelyett az értelemre gyakorol nyomást, mint egy rettenetes felvigyázó, követelve, hogy: “Láss!” Az értelem nem tud többé semmire részleteiben vagy általánosságban összpontosítani, nem lát semmit belül vagy kívül. A teljes nemtudás állapotában, egy iszonyú állapotban, egy átjáróban, egy merev most-pillanatban rögzül hónapokig, amelyből nem tud kimozdulni, és amelyben nincs mit látni.

VIII.

Ebben az átjáróban az igazi élet, ami helyhez nem kötött és a “seholban” van, úgy tárja fel magát, mint ami megmarad, s nem ismer halált. Ez az az élet, ami folytatódik a nemlátás és nemtudás ellenére, egy örök élet, melynek – különös módon – a látás tárgyaként nincs Istene. De hogyan tud a szokványos élet tovább folytatódni az individuum energiái nélkül, amikor az igazi életnek nincsenek ilyen energiái? Hogyan lehetséges megmaradni a hústestben és a hétköznapi értelemben, amikor úgy látszik, hogy nincs bennük élet? Az idő erre az egyedüli válasz, az idő, ami során hozzászokunk, akklimatizálódunk, újra meg újra megtanuljuk, hogy miképpen éljünk együtt ezzel az új élettel. Ennek végrehajtásához nincs jelen az individuum, hogy segítsen, az értelem nem tudja, hogyan kellene csinálnia, és a test feloldódóban van.

IX.

Amikor az alkalmazkodás úgy-ahogy megtörténik, akkor az utazásnak látszólag vége. Először a létezés semmisége elviselhetővé válik, később megszokott látvánnyá lesz, végül pedig annyira magától értetődőnek tekintjük, hogy nem is vesszük észre, meg sem látjuk. Amikor semmi nem mozdul, hogy átvegye a helyét, a semmi mindenné lesz; és ez végül el kell fogadni, mint a legnyilvánvalóbbat a végső igazságok közül. Ekkor világosan lehetett látni, hogy egy élet minden kutatása, okoskodása és tapasztalása csak óriási tékozlás volt – olyan méretű “utazás a fejünkben”, hogy csak a csecsemő felfogóképessége tud elviselni ilyen igazságot: hogy a vég olyan, mint a kezdet, és közötte minden puszta csalódás. A nemtudás állapota állandó, mivel az értelem semmilyen tartalomhoz nem tud kapcsolódni, nincs több, amit meg lehet tanulni. Nem lesz több utazás, ez az utolsó, a végállomás: a vég, ami abszolút semmi.

X.

Ahogy a folyó folyik, ahogy egy mosoly megjelenik, és a semmiből kiemelkedik a nagy valóságok legnagyobbja, mely valóságosabb, mint bármi, amit látni vagy tudni lehet – mégis csak ilyen fogalmakkal magyarázható. Maga a mosoly, “az”, ami mosolygott, és amire mosolygott, azonosak. Ez volt a nagy valóság. A viszonylagos értelem nem tudja felfogni, megragadni, továbbítani, látni, sőt még hinni sem azt, ami feltárult. Ezt az azonosságot nem lehet közölni, mert ez az egyetlen létező, ami Tiszta Szubjektivitás, és soha nem tárgyiasítható. Ez a Szem, ami önmagát látja, és akárhová néz, nem lát mást, csak önmagát.

XI.

Később, négyhónapos távollét után, az Egység újra megjelent, de többé nem egy közvetítőn (a partikulárison) keresztül: “ott” volt mindenütt. De a visszatérte túl késő volt; valami már “látott” és “tudott” lett, amihez képest minden más csak csalódás. Az értelem mégis rá akart figyelni, rá kellett figyelnie, és amikor ezt tette, az Egység eltűnt, és az értelem azonnal felfogta, hogy miért. Megértette jelentését, működését és azt, hogy mi még a teendő. Egy hosszú átmenet után az értelem végül megnyugodott és öröme telt saját megértésében. Most készen állt arra, hogy jogos helyét elfoglalja a most-pillanat gyakorlatiasságában és azonnaliságában. Nincs több kutatás, nézés, megőrzés, nem szükséges ismerni azt, amiről megértette, hogy soha nem ismerhető meg. És a nemtudásnak ebben az állapotában az értelem elégedetten elidőzne, mindörökké. Csak a Szem – mely nem az értelemé – látja és ismeri önmagát minden létező összességeként; az Egység ez, és maga az, ami megmarad, amikor nincs individuum.

XII.

Még egy akklimatizációs, alkalmazkodással töltött időszak az átjárón túli nem viszonylagos élethez. Aztán, éppen úgy, ahogy az individuum egyszer beleveszett a csendbe, a nem-individuum csendje és nyugalma is elmosódott a felismerésen túl. Az utazás – tapasztalatai, belátásai és tanulási eszközei – csak a régiből az új életbe, a tudás és látás viszonylagos módjából a nem viszonylagosba való átmenet eszköze volt. Most hát vége, a hasadék szubjektum és objektum között visszavonhatatlanul bezárult. A viszonylagoson túl csak az önmagát látó Szem van, mely nem statikus, inkább olyan folyamatosan újnak látja magát, hogy a most-pillanat sohasem ugyanaz. Mivel lényege az újba való belelendülés, az utazás folytatódik, előre, vég nélkül az Ismeretlenbe.

A bőség jele

Amikor az istenek úgy döntöttek, hogy létrehozzák a
világmindenséget, azt mondták maguknak: „Készítsük el saját bőségünk
megnyilvánulásaként és helyezzünk el egy jelet, melyet megláthatnak
azok, akik nyitott szemmel járnak. Törődjünk bőkezűen és kivétel nélkül
minden dologgal: nem kevésbé a legtörékenyebb fűszállal, mint a
legnagyobb csillaggal, nem kevésbé a szúnyoggal, mely csak egy óráig
dalol, mint a heggyel, mely évezredekig áll, nem kevésbé egy pehelynyi
csillámmal, mint egy egész folyónyi arannyal. Egyazon ágon ne legyen
két egyforma levél, egyazon fán ne legyen két egyforma ág, egyazon
földön ne legyen két egyforma fa, egyazon világban ne legyen két
egyforma föld és csillagról csillagra ne legyen két egyforma világ. Ezáltal
az Élet Törvénye egyszerűen érthető lesz mindenki számára, akinek van
szeme, hogy meglássa: a nyúlnak, aki kimászik táplálkozni, a rókának, aki
lesben áll, a sasnak, aki felettük köröz és az embernek, aki íját az égre
emeli.”
Így tettek az elejétől a végéig, nincs két egyforma dolog az egész
hatalmas világmindenségben, egyikre sem fordítottak kevesebb figyelmet,
mint a másikra, több nemzedéknyi fajon át, mint ahány csillag van az
égen. És azok, akiknek van szemük, hogy meglássák a jelet, követték az
Élet Törvényét.

DANIEL QUINN

Miért kellünk az EU-nak?

Közép-Afrikában sok-sok ember él és jó a termés is, amit adott évben a földön megtermeltek. Közvetlenül a betakarítás előtt nyugatról nagy mennyiségű segélyszállítmány érkezik. A termelő emberek látják, hogy ingyen érkezik az étel, nem kell dolgozni érte, ezért a termés csak egy részét takarítják be. A segély elfogy, viszont még termelnek, csak kevesebbet. A következő betakarítás előtt menetrendszerűen érkezik ismét a segély. Még kevesebbet takarítanak be. Így megy ez néhány évig. Egyszer csak az emberek megunják a termelést, hiszen a segélyért nem kell dolgozni és felhagynak a földműveléssel. Rá egy évre már nem jön segély. Rengetegen éhen halnak. A földek egy része tönkrement, már nem tudják újra művelni, míg a másik részt viszonylag kevés pénzért elkótyavetyélték. Azokat visszavásárolni a nyugati „befektetőktől” már nem lehet. Mit tehetnek hát a földművesek? Mindenüket hátrahagyva beköltöznek egy városi gettóba, ahol fillérekért dolgoznak a nyugati befektetők – korrupció által – helyi adómentességet élvező gyárában.

Nálunk – kevésbé primitív módon – ugyanez történt. Egy-egy évben beöntötték az import tejet, sertéshúst és más termékeket az országba. A hazai termelő két-három évig bírta, aztán kijelentette, hogy a folyamatos veszteségei miatt nem bírja tovább. Rá két évre már sokkal drágább volt a sertéshús és a tej, azonban ennyi is elég volt az egyes ágazatok tönkretételéhez. A versenyképességünk tehát tudatosan lett szétverve. Ma az Unió dönti el, hogy miből mennyit termelhetünk. Nem azt, hogy mennyi banánt importálhatunk, abból bármennyi jöhet, ha van rá pénz, de azt pontosan megmondja, hogy mennyi cukrot gyárthatunk. Hová ültethetünk barack- és szilvafát. Mennyi szőlőt kell kivágnunk és pláne, hogy hogyan nem szabad tömni a libát.
A mezőgazdaságra épülő feldolgozóiparunk nem romokban van, hanem gyakorlatilag megszűnt. Ki emlékszik még azokra a Szudánban készült képekre, ahol az ottani lakosok az Aranyfácános konzervdobozokat mutogatják? Ki emlékszik még a Hajdú-Bétre, a cukorgyárainkra, a hazai kézben lévő csokoládégyárakra és a többire? Ha nincs mezőgazdaság, nincs mit feldolgozni.

Egy ország legfontosabb bevételi forrása az export. Gyakran halljuk, hogy a külkereskedelmi mérlegünk pozitív, azaz jövedelmezőbb az export, mint amennyit importra költünk. Ez szintén hazugság, még pedig az alábbiak miatt. Az export közel 90%-át külföldi, multinacionális vállalatok bonyolítják, amelyek amellett, hogy adókedvezményt élveznek, a profitjukat kiutalják az országból. Tehát az országnak sok haszna nincs belőle. Az import viszont főként a lakosság ellátása céljából érkezik, mobiltelefonok, számítógépek, vagy szlovák tej formájában, amiért mi kőkeményen fizetünk. Azaz, amit itthon megtermel a magyar munkaerő, abból nincsen haszon, viszont ami bejön, azért busásan fizetünk. Nos, ez is ki van találva.

Noé bárkája

Így szólt az Úr Noéhoz:

"Fél év múlva megnyitom az ég csatornáit és addig fog esni, amíg a
Földet el nem lepi a víz.

De szeretnék megmenteni néhány jó embert és minden állatfajból egy
párt, ezért építs bárkát!"

Egy villámlás után a tervrajz ott feküdt a földön. Fél év múlva
elkezdett esni az eső, de az Úr legnagyobb megdöbbenésére Noé csak ült
szomorúan a kertjében, bárka sehol.

- De Noé, hol a bárka? - kérdezte felháborodva.

- Uram, bocsásd meg nekem, de felmerült néhány probléma:

1. A hajóépítéshez engedélyt kellett kérnem, mert a terveidet nem
fogadta el a Hajóépítési Hivatal Műszaki Osztálya, ezért több mérnököt
is fogadnom kellett az áttervezéshez.

2. A szomszédom feljelentett, hogy nem a rendezési tervben megengedett
tevékenységet akarok folytatni a kertemben.

3. Nem tudtam fát szerezni, mert a fülesbagoly életterének megőrzése
érdekében fakivágási tilalmat rendeltek el.

4. Ahogy elkezdtem begyűjteni az állatokat, beperelt a Négy Mancs Állatvédő
Egyesület.

5. A Katasztrófavédelem közölte, hogy nem építhetem meg a bárkát, amíg
nem készíttetek egy hatástanulmányt az özönvízről.

6. Ezután konfliktusba kerültem az Esélyegyenlőségi Hivatallal az
ügyben, hogy mennyi hátrányos helyzetű kisebbségi etnikumot viszek
magammal. Ennek az lett a vége, hogy lefoglalták a félkész bárkát.

7. Amikor el akartam hagyni az országot, közölték velem, hogy
adótartozásom van, így nem mehetek sehová.

Most úgy ítélem meg Uram, hogy körülbelül még 100 év kell a bárka
elkészítéséhez. Ekkor elállt az eső, és kisütött a nap.

- Úgy döntöttél Uram, hogy mégsem pusztítod el a Földet? - kérdezte
Noé bizakodva.

- Nincs rá szükség, - mondta az Úr. - Megoldjátok magatok! :)

A szeretet nem művelhető

November 23.

A szeretet nem művelhető. A szeretet nem osztható meg mennyei és fizikai részre. Csak a szeretet létezik, nem lehet egyet vagy többet szeretni. Nincs értelme megkérdezni, szeretünk-e mindent. Tudjuk, hogy az illatos virág nem törődik azzal, szagolgatják-e, vagy hátat fordítanak neki. Ilyen a szeretet is, amely nem azonos az emlékezéssel. A szeretet nem az elme vagy értelem terméke, viszont természetessé válik mint szenvedély. Ilyekor a lét teljes problémáját - félelmet, kapzsiságot, irigységet, kétségbeesést, reményt- megértjük és megoldjuk. Egy törekvő ember nem tud szeretni. Aki ragaszkodik a családjához, nem szeret. A féltékenységnek sincs köze a szeretethez. Amikor valaki kijelenti, szereti a feleségét, ezen nem igazán azt érti, mivel a következő pillanatban már féltékenykedik rá.

     A szeretet nagy szabadságot feltételez, viszont nem tehetjük azt, amit szeretnénk. Csak akkor van szeretet, ha az elme nagyon nyugodt, nem pedig érdeklődő és önközpontú. Ezek a feltételek nem ideák. Ha nincs bennünk szeretet, tehetünk, amit akarunk - kereshetünk isteneket, élhetünk társadalmi életet, próbálhatunk változtatni a szegények sorsán és a politikán, írhatunk regényeket vagy verseket -, halottak vagyunk. Szeretet nélkül a problémák növekednek és sokszorozódnak. Szeretettel viszont bármit tehetünk, nincs kockázat és konfliktus. Az erény lényege a szeretet. Ha viszot az elme nincs a szeretet állapotában, nem lehet vallásos. Csak a vallásos elme szabadul meg a problémáktól, az ismerheti meg a szeretet és igazság szépségét.

 

J. Krishnamurti - Az élet könyve

Interjú Eckhart Tolléval:


Ráébredni életed céljára

Eckhart Tolle a nyugati világ neves most-guruja immár hazánkban is rendkívül népszerű, könyvei magyarul is hozzáférhetőek az Agykontroll kiadónak hála. Tanítása végtelenül egyszerű, épp csak a kivitelezésbe törik bele rendre az „elmebajos” halandó bicskája. Gyakorlásképpen is ajánlom a most következő interjút, amely az amerikai Science of Mind magazinban jelent meg 2006 októberében. Eckhart mester szavai segítenek elmélyülni saját lényünk jelenlétében.

Eckhart Tolle első bestsellere, A most hatalma, lebilincselte az olvasókat megvilágosult meglátásaival. A jelen pillanatban maradás a módja annak - mondja a könyvben -, hogy megszüntessük a szenvedést, amit az elmével való azonosulás teremtett. Legújabb könyvében, az Új Földben, Tolle folytatja a jelen pillanati tudatosság témáját, kidolgozva azt páratlan tisztaságával és mélységével, és felfedi azt is, hogy a felébredt tudatosság hogyan hoz egyenesbe bennünket életünk céljával. Tolle szerint van egy belső és egy külső célunk is. A külső célunk változik a körülményekkel, és szükségszerűen bevonja az időt, míg a belső célunk mindig ugyanaz marad: abszolút jelen lenni bármiben, amit teszünk, s hagyni, hogy a cselekvéseinket a tudatosság, a felébredt tudat vezesse, s hatalmazza fel, mintsem, hogy az egoista elme irányítsa. Beteljesítjük sorsunkat és megvalósítjuk célunkat, ha ráébredünk arra, akik vagyunk: a tudatos Jelenlétre.

Tolle megragadta a nagy tanítók, mint Jézus és Buddha spirituális bölcsességének lényegét, és ezt a bölcsességet a ma embere számára érthetően juttatta kifejezésre, csak úgy, mint Ernest Holmes tette a Lélek és Szellem Tudományának formába öntésével. Amikor Holmes az elme spirituális kezeléséről beszél, amely „megtisztítja a gondolatot a tagadástól, a kétségtől és a félelemtől, és előidézi Isten örök-jelenlétének észlelését”, ugyanazt a bölcsességet tallózza az ősi tanításokból, amelyet Tolle is tesz a könyvében. Most, az Új Földdel, a megvilágosodás e kulcsát - teljesen tudatosnak lenni ebben a szent pillanatban - valóvá és élővé teszi számunkra a ma szavaival, a ma világának. Könyvének címe egy bibliai passzusra utal a Jelenésekben, amely új eget és új földet ígér. Ez metaforája a végtelen létezésre (ég) való tudatosság állapotának, amely folyamatosan új módon és új formában (föld) mutatkozik meg. Mivel a jelentése túlmutat az intellektuális megértésen, Tolle gondolatai kontemplációt igényelnek. Sokkal inkább megnyitásra, mintsem megtanulásra várnak. „A szavak csak mutatópálcák” - mondja. „Amiről beszélünk, az a szavakon túl van, de arra használhatjuk őket, hogy legalább a jelentésük irányába haladjunk, és ez hasznos.”

Science of Mind: Az új földről alkotott víziójában az élet célja magában foglalja azt, amit felébredt cselekvésnek nevez. Mit ért ez alatt?

Eckhart Tolle: A legtöbb ember a jelen pillanatot úgy kezeli, mintha az egy akadály volna, amin túl kell jutnia. Mivel a jelen pillanat az Élet maga, ez egy őrült módja az életnek. A felébredt cselekvésben egy teljes belső ráhangolódás van a jelen pillanatra, és mindarra, amit éppen most csinálsz. A cselekvés ekkor elsődlegesen nem egy végeredmény eszköze, hanem megnyílás a tudat számára, hogy a világba jöjjön. Ráhangolni magadat a Mostra annyi, mint ráhangolni magadat az univerzális szándékra, a teljesség szándékára. Mi a teljesség szándéka? A tudat születése és virágzása. Ekkor a teljesség vezet téged bármiben, amit gondolsz, vagy teszel.

Ahogy az Új Földben magyarázom, a felébredt cselekvésnek három modalitása van, a körülményektől és a tevékenység természetétől függően. Ezek az elfogadás, az élvezet és a lelkesedés. Ha nincs sem elfogadás, sem élvezet, sem pedig lelkesedés abban, amit csinálsz, akkor nem vagy ráhangolódva az univerzális szándékra. Boldogtalanságot teremtesz, azaz szenvedést ilyen vagy olyan formában. Az ego meghatározásának egyik módja egyszerűen ez: egy diszfunkcionális kapcsolat a jelen pillanattal. Az, amire én az „új földként” célzok – a felébredt cselekvés által teremtett külső formák – úgy emelkedik elő, ahogy egyre többen rádöbbennek, hogy a céljuk hagyni a tudatosságot felbukkanni mindenben, amit csak tesznek.

SOM: Hisz benne, hogy az emberiség kész erre az átalakulásra?

ET: Igen. Látom a jeleket, hogy ez már történik. Első alkalommal egy nagy léptékű ébredés zajlik a bolygónkon. Miért most? Mert ha most nem történik változás az emberi tudatosságban, elpusztítjuk magunkat és talán a bolygót is. A kollektív egós elme őrültsége, megerősítve a tudománnyal és a technológiával, rohamosan viszi fajunkat a katasztrófa szélére. Fejlődni vagy meghalni: ez most az egyetlen választásunk. A keleti világtól eltekintve az a becslésem, hogy ez idő szerint az emberek mintegy tíz százaléka Észak-Amerikában már ébredezik. Ez önmagában kitesz harmincmillió amerikait, ehhez hozzájönnek más észak-amerikai országok népei, és a nyugat-európai országok népességének is körülbelül tíz százaléka szintén ébredezik. Ez valószínűleg elég, mint kritikus tömeg, hogy létrehozza az új földet. A tudatosság átalakulása tehát igazából zajlik, még ha nem is szerepel a ma esti híradóban. Hogy elég gyorsan történik-e? Bizakodó vagyok az emberiség jövőjét illetően, most már sokkal inkább, mint mikor A most hatalmát írtam. Valójában ezért írtam ezt a könyvet. Tényleg nem voltam biztos benne, hogy az emberiség túléli. Most másképp érzek. Számos okot látok, hogy reménykedjek.

SOM: Azt mondja az új könyvében, hogy az emberiségnek ehhez az átalakuláshoz el kell mozdulnia a tárgytudatosságtól a tértudatosság felé. El tudná ezt magyarázni bővebben?

ET: Igen. Azt mondom, hogy a tértudatosság felbukkanását az emberiség fejlődésének következő lépcsőfokaként látom. Tértudatosság alatt azt értem, hogy amellett, hogy a lényünk teljesen tudatában van a dolgoknak - vagyis az érzet észlelésnek, gondolatoknak, érzelmeknek és bárminek, ami az életünkben történik -, ezzel egyidejűleg van egy rejtett áramlása a bennünk működő tudatosságnak vagy Jelenlétnek. A tudatosságba az is beleértendő, hogy nem csak a dolgoknak, úgymint a körülöttünk lévő tárgyaknak és embereknek vagyunk tudatában, de egyidejűleg tudatában vagyunk annak is, hogy tudatosak vagyunk. Tudatában az időtlen ÉN VAGYOK-nak, amely nélkül nem lenne világ. Egy belső, éber csendet érzékelünk a háttérben, miközben a dolgok történnek az előtérben. Ez a kondicionálatlan. Ez az igazi intelligencia. Ha csak tárgytudatosság van az életünkben, akkor a kondicionált csapdájában maradunk, a forma csapdájában, amely az elkülönülés látszatát teremti. Mindig a formát próbáljuk majd megváltoztatni, vagy ellenállunk neki valamilyen módon. A forma világára tekintünk az üdvösségért. De ha tudatában vagyunk a tértudatosságnak, ha tudatában vagyunk annak, hogy tudatosak vagyunk, akkor megszabadulunk a formával való azonosulástól, ami az ego, és előemelkedik bennünk a teljességgel és a Forrásunkkal való egység érzése.

SOM: Így a ragaszkodás és a küzdelem elengedhető.

ET: Így van, mert a tértudatosságban nincs jövő és nincs múlt. Csak a jelen van, és az mindig szabad. Ez az, amit a buddhisták „ürességnek”, Jézus pedig „az élet teljességének” nevez. Ez ugyanaz a valami, jobban mondva semmi. Mivel ez egy megnyílás a függőleges dimenzió felé, ami korlát nélküli, a jelen sosem zárja be a problémákat és nincs telve velük. A problémáknak idő kell, azaz múlt és jövő, hogy életben maradjanak. Másfelől, ha hagyjuk a figyelmünket visszasodródni a múltba, vagy előre a jövőbe, akkor a vízszintes dimenzióban működünk, és ez a formák fokozott megkülönböztetését eredményezi, amely az egós szerkezetekből ered. A függőleges dimenzióba való belépés magasabb fokú Jelenlétet követel. A Most kell, hogy legyen a fő fókusza figyelmünknek. Természetesen az idő fogalmára szükségünk van, hogy működjünk, például, hogy beütemezzük ezt az interjút. De a lényeg, hogy ne korlátozódjunk egyedül erre a dimenzióra. A tértudatosság megjelenése - a vízszintes helyett inkább a függőleges tudatosság felé való mozdulás - a következő lépcsőfok az emberiség fejlődésében, s ez egyre többször megtörténik, ahogy a tudatunk a most pillanatában marad.

SOM: Tud javasolni valamilyen módszert, amivel fókuszban tarthatjuk a mostot?

ET: Az egyik dolog, amit tehetünk, hogy odafigyelünk a kis dolgokra magunk körül, figyelmet szentelve a részleteknek, mint például a fákon lévő madarakra és a kertben vagy a parkban lévő virágokra – csak vedd észre a szépséget mindenhol, még a legkisebb dolgokat is. Észrevenni látszólag jelentéktelen dolgokat éberséget igényel. Ez az éberség a kulcs. Ez a kondicionálatlan. Ez a tudatosság maga. Egy másik hasznos gyakorlat figyelni a lélegzetet, és tudatosan lélegezni. Ha figyelmet szentelünk a lélegzetünknek, akkor nem tudunk máson gondolkodni egyidejűleg. Figyelmünk a most pillanatában van, és nem a tegnappal kapcsolatos aggodalmainkon vagy a terveinken, hogy mit fogunk csinálni a jövő héten. Csak lélegzünk, és nem gondolkodunk. Mivel a lélegzet meditáció kiemel bennünket a gondolat aktivitásából, hatásos módja az ébredésnek. Valójában a lélegzetet, mivel formája, mint olyan nincsen, a hagyomány egyenlővé tette a szellemmel, a forma nélküli Egy Élettel. A német nyelvben a légzést jelentő atmen szó az atmanból származik, amely szanszkrit nyelven, az ősi India nyelvén az univerzális önvaló legbelső lényegére utal.

SOM: Miért olyan kívánatos, hogy megszabadítsuk az elmét a gondolkodástól?

ET: A gondolkodás, egész pontosan a gondolkodással való azonosulás, felemeli és fenntartja az egót, amely, a nyugati társadalmunkban kiváltképpen, nincs az ellenőrzésünk alatt. Azt hiszi, hogy valóságos, és keményen próbálkozik, hogy fenntartsa a fennhatóságát. A negatív elmeállapotok, mint a düh, sértődöttség, félelem, irigység és féltékenység az ego termékei. Amikor az ego nyeregben van, ezek az elmeállapotok indokoltnak és valami külső tényező által okozottnak tűnnek számunkra. Általában egy másik személyt okolunk ezekért az érzésekért. Az igazi okuk azonban nem az életed tartalmában, hanem pontosan az egós elme struktúrájában keresendő. Ellenségre van szüksége, mert önazonosságát az elkülönülésen keresztül határozza meg, s így mások más-ságát hangsúlyozza. Ezért az ego kezébe adni a gyeplőt végül erőszakhoz, harchoz és háborúhoz vezet. Ez elmebaj, de az ego nem látja annak.

Az Egy csodálatos elme című film nagyon jól lefesti, hogy az elme hogyan tud becsapni minket, ha nem vagyunk tudatában annak, hogy irányít bennünket. Igaz története egy embernek, aki zseni, de őrült is egyben. A néző nem tudja, hogy őrült, amíg ő maga rá nem jön a történet kibontakozása során. A film rávilágít, hogy amikor tudatába kerülsz az őrültségednek, már nem vagy őrült többé. Tehát ha tudatába kerülsz az elmédnek, már nem azonosulsz az elméddel többé. A tudatosság egy új dimenziója lép be. Az elmebajt a tudatosság nélküli gondolkodás okozza, és a tudatossság nélküli gondolkodás az, amivel az ego a markában tart minket.

SOM: Azt javasolja, hogy csupán változtassuk meg a gondolataink tartalmát, eltávolodva a negativitástól, vagy inkább szüntessük meg a gondolkodás tevékenységét?

ET: A pozitív gondolkodás feltétlenül kívánatosabb a negatív gondolkodásnál. De a most pillanatának tudatosságában lenni, és az isteni Jelenlét tudatosságát gyakorolni az, amire Jézus gondol a hegyi beszédében, amikor így szól: „Ne aggódjatok az életetekért.” Ebből a Létállapotból nagy kreativitás fakad. A „változtasd meg gondolkodásodat” valóban érthető úgy, hogy szüntessük meg az elme állandóan fontoskodó aktivitását, mely ismétlődő, haszontalan és gyakran negatív. Ahelyett, hogy állandóan gondolkodnánk, nyugodttá és csendessé válunk, és tudatosak leszünk arra, hogy tudatosak vagyunk. Ez az ÉN VAGYOK megvalósítása, a létezés megvalósítása, a lényegi identitásunk. Amikor meggyökerezünk ebben, a gondolkodás a tudatosság szolgájává válik, ön(ego)kiszolgáló tevékenysége helyett. Kreatív lesz és felhatalmazott.

SOM: Beszél a könyvében a fájdalomtestről, úgy a személyesről, mint a kollektívről. Mit ért a fájdalomtest alatt?

ET: A fájdalomtest az én kifejezésem a régi érzelmi fájdalmak felhalmozódására, amelyet szinte minden ember hordoz az energiamezőjében. Én egy félig önálló pszichikai létezőnek látom. Negatív érzelmekből áll, amikkel nem szembesültünk, amiket nem fogadtunk el, és nem hagytunk elmenni a felbukkanásuk pillanatában. Ezek a negatív érzelmek hátrahagyták az emocionális fájdalom maradványát, amely a test sejtjeiben tárolódik. Van egy kollektív emberi fájdalomtest is, tartalmazva mindazt a fájdalmat, amit a számtalan emberi lény szenvedett el a történelem során. A fájdalomtestnek van egy szunnyadó és egy aktív állapota. Időszakosan aktiválódik, és ilyenkor további szenvedést keres táplálékul. Ha nem vagy tökéletesen jelen, akkor átveszi az elméd felett az uralmat, és negatív gondolatokkal, valamint negatív élményekkel táplálkozik, amilyen például a dráma a kapcsolatokban. Így állandósítja magát az egész emberi történelemben. Egy másik módja a fájdalomtest leírásának ez: a boldogtalanság iránti függőség.

SOM: Tud javasolni egy módszert a fájdalomtest megszüntetésére?

ET: Igen. Úgy engedjük el, hogy elvágjuk a kapcsolatot a fájdalomtest és a gondolkodási folyamataink között, hogy ne tápláljuk többé a fájdalomtestet gondolkodásunkkal. Minden negatív gondolatnak van egy a fájdalomtestéhez hasonló frekvenciája, s így táplálja azt. Nem tud pozitív gondolatokkal táplálkozni. Amikor a fájdalomtest már nem futtatja többé a kényszeres gondolkodásunk belső párbeszédét, közvetlenül a tudatára ébredünk. Érezzük az érzelmet a testünkben, s ezzel tudatosságot viszünk bele, a tudatosság fényét. A régi érzelem ekkor ugyanúgy fog tudatossággá alakulni, ahogy a tűz formál át mindent önmagába. Tehát az érzelemmel való nem-azonosulás és a most pillanatában való puszta levés a módja annak, hogy megállítsuk a folyton újrateremtődő fájdalmas tapasztalatok körforgását.

SOM: Úgy tűnik, a félelem bújik meg a negatív érzelmek legtöbbje mögött. Hogyan engedhető el? A nem-azonosulás folyamatáról beszél. Hogyan működik ez?

ET: A félelem a formával való azonosulás révén születik, legyen az az anyagi birtoklás, a fizikai test, egy szociális szerep, egy önkép, egy gondolat vagy egy érzelem. Azáltal születik, hogy nem vagyunk tudatában a tudatosság vagy a szellem forma nélküli dimenziójának, amely a lényege annak, aki vagy. A tárgytudatosság csapdájában vagy, tudatán kívül a belső tér dimenziójának, amely az egyedüli igaz szabadság.

Minden félelemteli gondolat a jövőről szól, olyan valamiről, ami lehet, hogy megtörténik. A legtöbb embernek ismerős az a „mentális mozi”, amely stresszt és aggodalmat okoz, és nem hagy éjjel aludni, miközben tested egy meleg és kényelmes ágyban hever. Abban a pillanatban, hogy felismered egy félelemteli gondolat mibenlétét, vagyis a haszontalan és önpusztító elmetevékenységet, elkezdesz nem azonosulni vele. Ekkor a tudatosság vagy a Jelenlét felváltja a gondolkodást. Nem mondom, hogy nem gondolkodsz többé, csak már nem kevered össze vele azt, aki vagy. A gondolkodás gyökeret ver a tudatosságban, ahelyett, hogy önálló és önkiszolgáló lenne, vagyis az ego.

Minden fájdalomtest jó sok félelmet tartalmaz, mivel a félelem a legalapvetőbb negatív érzelem. Hogyan foglalkozzunk vele? Ismétlem, felismered az okát: a fájdalomtestet, régi érzelmeidnek a felhalmozódását. Ha egyszer felismered, nem tud uralkodni az elméden, táplálkozni a negatív gondolataidból, nem tudja irányítani a belső párbeszédedet, sem azt, amit mondasz és teszel. Ha egyszer a fájdalomtest előjött, ne harcolj vagy állj ellen neki. Ez része a jelen pillanat „vanságának”, amellyel mindig belső összhangban kell lenned. Tehát megengeded neki, hogy ott legyen. Ha nem táplálod többé, elveszíti energiatöltését, és a negatív érzelem átalakuláson megy át.

SOM: Beszél a könyvében az ego szüntelen többet akarásáról és kielégíthetetlen többlet igényéről. Nem tekinthetünk bizonyos dolgokat, amiket akarunk, mégis érdemesnek, például a jobb emberré válás szándékát?

ET: A jobb emberré válás vágya általában arról szól, hogy javítani akarok azon, ahogy magammal kapcsolatban érzek, ahogy magamat látom, vagy ahogy mások látnak engem. Ez a mentális imázsépítésről szól, vagyis az egóról. Ebbe persze beleértendő a megvilágosodás vagy a spirituálisabbá válás akarása is. A felébredés vagy a spirituális megvalósulás annak felfedezése, hogy nem kell hozzátenned önmagadhoz semmit, hogy teljesen önmagad lehess. Nem kell megpróbálnod jóvá válni, csak engedd meg a benned lévő, a Létezésben rejlő és a tőled elválaszthatatlan jóságnak, hogy felbukkanjon.

SOM: Azt mondja, hogy amint az emberek ráébrednek az igazi valójukra és életük céljára, egy új föld teremtődik. Milyen ez az új föld?

ET: Nem akarok spekulálni az új föld jellemzőiről, de bármi is az, egy külső megnyilvánulása lesz az új égnek (mennynek), a tudatosság belső birodalmának. A felébredt tudatból fog megszületni, és szabad lesz az ego illúzióitól. Utalások, hogy az új föld milyen lesz, a Bibliában is találhatók, ahol azt mondja például, hogy „akkor majd a farkas a báránnyal lakik…” Ennek az egyik értelmezése az, hogy amit mi külső valóságként érzékelünk, az egy a kollektív emberi tudattal, és tükörképe annak, így a tudatban bekövetkező változás nem csak a világot változtatja meg, amit teremtünk, hanem a valóságérzékelésünk teljes módját is.

Ahogy az emberi lények felébrednek a formával való azonosulás álmából, a tudatosság elkezdhet formát teremteni anélkül, hogy elveszítené benne önmagát. Az igazi esszenciája annak, akik mindannyian vagyunk, megvalósul. Az új ég és az új föld eljövetele, amit az Ó- és az Újtestamentumban is megjövendöltek, találó metaforája ennek a tudati változásnak. Ez a változás azonban nem egy jövőbeni állapot, ami kivívandó vagy amiben hinni kell. Az új ég és az új föld belőlünk emelkedik elő ebben a pillanatban. Így hát ráébredni az életed céljára nem az, hogy a jövőre tekintesz és várod a majdani beteljesülést, hanem hogy a pillanatban maradsz, megengedve az egónak, hogy feloldódjon. Életed belső célja az elsődleges, és a belső célod az, hogy felébredj, hogy tudatos légy. Bármiben, amit teszel, a tudatosságod állapota az elsődleges tényező.

Kathy Juline

A PARASZT ÉS A CSACSI

 Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át  szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbálta kitalálni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédjait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet hányni a kútba. A szamár megértette mire készülnek, és rémisztően üvölteni kezdett, majd nemsokára elcsendesedett. Kis idő elteltével a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy a szamár él, és minden lapátnyi föld után valami csodálatosat művel. Lerázza magáról a földet, majd feláll a tetejére. Ahogy a paraszt és szomszédjai tovább lapátolták a földet a szamárra, ő lerázta magáról azt, és egyre feljebb lépdelt. Hamarosan mindenki ámulatára a szamár átugrott a kút peremén és boldogan elsétált!
 
 Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma egy újabb lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb.

Findhorn

Terméketlen homokból virágzó kert - a Findhorn kert

Együttműködés a lényszerűekkel a Findhorn kertben

Képzeljenek el egy homokos és sziklás pusztaságot, melyet ellepett a tarackfű, majd egy férfit, aki nem ért a kertészethez. A férfinak azt a feladatot adják, hogy létesítsen egy virágzó gazdaságot ezen a helyen: az eredmény vélhetően siralmas lenne. A Findhorn-kert azonban épp ily szokatlan módon született. A történet 1962-ben kezdődött, és mára bejárta az egész világot. Az Észak-Skóciában található hely négy évtizeddel később az ember és a természeti lények együttműködésének jelképes szimbólumává, és számtalan ember céljává vált, akik olyan kérdésekre keresik a választ, melyeket az ész és a materialista gondolkodás nem tud megválaszolni. Reinhardt WURZEL, a Grál-füzetek német nyelvű testvérújságának munkatársa meglátogatta a Findhorn-kertet...

Peter és Eileen Caddy életében 1962 novemberében fordulópont következett be: gyermekeikkel, Christopherrel, Jonathannal és Daviddel, valamint egy munkatársukkal, Dorothy Macleannel, a család egy Findhorn Bay-i (Morayshire, Skócia) lakókocsi-kempingbe, egy kis lakókocsiba költözött. Szokatlan lakhelyváltás volt, korábban ugyanis mind az öten egy négycsillagos luxushotelben éltek, ahol Peter Caddy sikeres igazgatóként dolgozott. Feleségének, Eileennek azonban olyan erősen átélt belső vezetésben volt része, ami arra ösztönözte a családot, hogy valami teljesen új dologba kezdjenek: ezen a helyen, ebben a kicsi lakókocsiban, amit az ember önszántából utolsóként választana magának lakóhelyül. A kis földdarabot három irányból a tenger szegélyezte, állandóan ostrom alatt tartották a viharok, és egy homokdűne lábánál feküdt. A vegetáció legnagyobbrészt tövises rekettyéből, kecskerutából és egy fűfajtából állt, amely előszeretettel nő homokon.

A Caddy család azonban tudta, hogy épp ezen a helyen kell valaminek felépülnie - így munkatársuk, Dorothy támogatásával munkához láttak.

Elsőként építettek egy fonott fakerítést a lakókocsi egyik oldalára, amely védelmet nyújtott a homokkal szemben. A kerítésen belül egy kis retek- és salátaágyás, valamint udvarként egy betonnal borított négyszögletű terület kapott helyet, ahol zavartalanul lehetett napfürdőzni, élvezni a nyugalmat, és a közös ebédek helyszínéül is ez szolgált.

A csoportnak ekkor szűkösek voltak az anyagi lehetőségei, a heti nyolc font munkanélküli segéllyel, amit Peter Caddy kapott, nem sok mindent lehetett kezdeni. De az események szerencsés alakulása folytán az építkezéshez szükséges anyagok mindig rendelkezésre álltak. A terméketlen talajnak mindenekelőtt komposztra, tápanyagokra volt szüksége: Vödrökkel és lapáttal felszerelkezve, a parasztok beleegyezésével összegyűjtötték a szomszédos mezőkről a lótrágyát, a partról pedig tengeri moszatot szedtek. A közelben lévő szeszfőzdéből származó szerves hulladékot és az ott felhasznált árpából visszamaradt részeket is trágyaként használták. Az egyik szomszéd korommal segítette őket, ami a drótféreg ellen volt hasznos (amely egyébként minden növényt elpusztított volna), és egyben trágyaként is szolgált. Az "úttörő" család a környéken levágott füvet is összegyűjtötte, és bedolgozta a földbe. Gyakran személyes munkával "vették"meg a hasznos dolgokat - például azt a fát és dróthálót, ami az új kerítéshez kellett, hogy távol tartsák a falánk üregi nyulakat.

A kert kezdett lassan formálódni. Már az első évben bámulatos eredmények mutatkoztak: nőtt a retek, a fejes saláta, a répa, a paradicsom és más zöldségfélék, és különböző gyógynövényeket lehetett szedni. Hogyan volt ezen a helyen ez lehetséges - ráadásul úgy, hogy azelőtt egyikük sem kertészkedett? Nem sokkal a kerti munka megkezdése után kialakult egy egészen különleges kapcsolat: Dorothy volt az első, aki hamarosan meglepődve felfedezte, hogy kapcsolatba tud lépni a természeti lényekkel, akiktől gyakorlati tanácsokat kaphat. Nagyon meghatározó élmény volt, melynek eredményeként a csoport mindegyik tagja megtanult munkája során a szokatlan vezetésben bízni. Ha bármikor hozzáértő útmutatásra volt szükség, Dorothy megpróbált kapcsolatba lépni az "illetékes" lényekkel. S rögtön meg is érkezett a segítség - például, amikor egy éppen elültetett saláta elsorvadni látszott, egy lényszerű a következőket mondta:

"Nem tudjuk helyeselni az átültetést. Gyengíti a növény erejét. Az embereknek kényelmes, nekünk azonban nehéz és gyengíti a készleteinket. A növény számára a legjobbat biztosítja a természet azon módszere, hogy bőséges mennyiségű magot terem és abból csak a legerősebbeket hagyja kifejlődni. A legjobb az lenne, ha az emberek a szokásosnál sűrűbben vetnék a magokat, majd kihúznák azokat a növényeket, melyeknél látható, hogy gyenge az életerejük. Így segítenek a természetnek, a természet pedig egészséges növényekkel fogja mindezt viszonozni."

A kerttel kapcsolatos problémákra kapott tanácsokat azonnal alkalmazták is, melynek eredménye a meglepően bőséges aratás volt. 1964-ben Findhornban már 65 különböző zöldség-, 21 gyümölcs- és 42 fűféle termett.

Peter Caddy később így írt erről: "Ahogyan a talajban egyre több lett az életerő, úgy fejlődtek a növények, és gyorsan ellenállóvá váltak a betegségekkel és más problémákkal szemben. A kertben minden életfolyamat felgyorsult. A dévák a következőket mondták:

"Életerő tekintetében óriási mértékben javult a talaj. Amellett, hogy munkátokkal kivételes teljesítményt nyújtottatok, mi is állandó sugáresőt küldtünk a földbe. Közös igyekezetünknek köszönhetően minden gyorsabban nő a megszokottnál." [1]

A sikeres Findhorn-kertészek általános természetű kérdéseit gyakran egy olyan lényszerű válaszolta meg, aki a tájért felelt, aki a természeti lények világának szóvivőjeként érkezett. Többek között arról is beszélt, hogy mindannyian sugárzásokkal dolgoznak - ellentétben az emberrel, aki inkább csak vegyszerekben és nyomelemekben gondolkodik. Az ember pozitív érzése lenne a legfontosabb "adalék", amit a talajnak adhatna; a lényszerűek közvetíthetnék az erőt, az ember a szeretetet.

A lényszerűek tanítása szerint az is kiemelkedően fontos, hogy a természettel való kapcsolatban bízzunk saját megérzéseinkben:

"Ha éppen dolgozol, és az az érzésed, hogy egy bizonyos zöldségfélét helyes lenne egy bizonyos helyre ültetni, akkor tedd azt - még akkor is, ha ezáltal az egész környezetet meg kell változtatni. (... ) Ha a megfelelő növényt a megfelelő helyre ülteted, látni fogod, hová tartozik a következő növény. (... ) Látni fogod, hogy az egész kert fejlődik, miközben egymás után elvégzel minden munkát. Nincs szükséged merev tervre." [1]

A Findhornban élő családok szokatlan munkamódszerének gyorsan híre ment. Ehhez hozzájött, hogy a "Grófsági Tanács a Kertészetért" által végzett vizsgálatokat olyannyira szenzációsnak értékelték, hogy egy rádióadó szeretett volna tudósítani a termesztési eljárásokról. Ám az idő még nem volt alkalmas arra, hogy nyilvánosan beszéljenek a lényszerűekkel való kapcsolatról, s a hihetetlen eredményeket így főként a talaj előkészítéséhez használt szerves trágya és komposzt intenzív alkalmazásával magyarázták.

Az eredmények azonban, melyeket a csoport a skót Findhorn Bay-en elért, egyre szokatlanabb méreteket öltöttek. Így előfordultak például 42 font súlyú (19 kg) káposztafejek is; egy fehér brokkoli pedig olyan nagyra nőtt, hogy szinte már nem is lehetett felemelni - hetekig ellátta a családokat. S mindezt egy terméketlen talajon, amely még néhány hónappal azelőtt túlnyomórészt murvából és homokból állt.

A Findhorn-kertet alapító család

De természetesen egyáltalán nem csak (egyedül) a mennyiségről volt szó: A Findhorn-közösség megtanulta, hogy minden olyan táplálék, amelyet a lényszerűekkel tudatosan kialakított közös munkában termelnek, magasabb "táp- és rezgésértékkel" bír, ami hozzájárul ahhoz, hogy az emberi test fogékonyabb legyen a Napból, a levegőből és a kozmoszból érkező értékes sugarak felvételére.

1967 tavaszán Eileen belső vezetésén keresztül azt az utasítást kapta, hogy bővítsék ki a kertet, és alakítsák a szépség parkjává. Ez fák, bokrok és virágok ültetését tette szükségessé. Újabb területeket szereztek. S habár a talaj minősége sok növény növekedéséhez teljesen alkalmatlannak tűnt, a lényszerűekkel való tudatos együttműködés további egészen szokatlan eredményeket produkált: Egy frissen ültetett diófa például a legkedvezőtlenebb körülmények ellenére is hamar tekintélyes méretűre nőtt; olyan virágok, melyeket a puszta homokba ültettek, bámulatosan nőttek, óriási virágokat hoztak, és pompás színekben tündököltek.

A Findhorn-kert látogatói is egyik ámulatból a másikba estek. Figyelembe véve a talaj szegényességét és a zord északi klímát, az ember képtelen volt magyarázatot találni a kert egész területén élő gazdag növényvilágra. Azelőtt ilyet még sehol sem láttak!

A Findhorn-közösség felismerte, hogy a lényszerűekkel folytatott harmonikus együttműködés a kölcsönösségen alapul. Nem elég, ha az ember hisz a lényszerűekben vagy a segítségüket kéri. A közös munkában is tisztelnie kell őket - ahogyan az ember a barátait tiszteli -, s minden olyan dolgot kerülnie kell, amivel megbánthatja őket. Így vannak olyan eljárások, melyeket sok kertben általánosan alkalmaznak, jóllehet akadályozzák a láthatatlan segítőkkel való együttműködést, mint például a cserjék és bokrok virágzás idején történő visszametszése.

1968 húsvétjáig a Findhorn-közösség három cédrusfa-bungalót készített, s egy újabb nagy földterületet sikerült a kerthez csatolni. Utakat alakítottak ki, és közel 600 bükkfát telepítettek, hogy körbezárják az egész területet. Ezek a fák azonban a déli part meleg éghajlatáról érkeztek, és szélsőségesen homokos talajba kellett ültetni őket. Ezenkívül erős és hideg északkeleti szélnek voltak kitéve. A természeti lények azonban segítettek e nehézségeken túljutni. Akkoriban így hangzott a tájak lényszerűjének tanácsa:

"Mindezeket az új fákat és bokrokat sűrű sugárzások áradatának falával fogjuk körbevenni, mert nagyon meg kell erősödniük, és szakadatlanul az élet elemeiben kell maradniuk. Minden egyes fát támogatni kell, amíg a bennük lévő élet eggyé nem válik az Élet áramlataival. Képes vagyok magamból egy részt szüntelen szolgálatban ennek a sugárzási falnak megtartani, miközben valahol máshol valami máson dolgozom. Az én tudatom bizonyos értelemben tágabb, mint a Tiétek. Az ember rendszerint inkább egy fényszóróhoz hasonlóan dolgozik, azáltal, hogy figyelmét egyik dologról a másikra irányítja. Mi átfogóbb módon működünk, nem ennyire koncentráltan, mindig tudatában vagyunk annak, amit ránk bíztak, anélkül, hogy utánanéznénk és látnánk, hol tartanak a dolgok. (... )

Mi nem kutatjuk át az eget, hogy megtaláljuk az élet kérdéseire a választ. Tudatosan állunk a dolgok tervében, tudjuk, mit kell tennünk, és meg is tesszük. Nem választhattok el bennünket működési területünktől. Mi magunk vagyunk ez a működés, mi vagyunk mind az energiával teli élet. A mi lélegzetünk az, amely jön, s megy, a mi karjaink és lábaink azok. Ugyanakkor azonban mégis teljesen szabadok vagyunk, szabadok, hogy az öröm, a színek, az élet lehessünk, és mindig, mindig szabadon magasztalhassuk, hogy egy még nagyobb Élet részei vagyunk, egy még nagyobb lélegzeté, még nagyobb karok részei, minden élet Egyetlen Uráé, akinek nincs formája, de nekünk tudatosan életet ad. Az élet, amit Ő ad, minden élet forrása, s mi örülünk, és sugárzása parányi részének érezzük magunkat.

Adjátok át a bükkök alkotta falnak minden oltalmazó szereteteteket, és köszönjük meg együtt Istennek a segítséget."

Így nőtt a "Findhorn-sziget", s a világ minden tájáról erre a partvidékre vonzotta az embereket. Míg a kert folyamatosan bővült, megérett az idő arra is, hogy nyíltan lehessen beszélni a lényszerűekkel való szokatlan kapcsolatról. Hiszen csakis az e kapcsolatból származó tanításoknak volt köszönhető a siker - nem pedig valamely kertész tapasztalatainak. Megjelent "A Findhorn-kert" ("The Findhorn Garden") c. könyv első kiadása - amit akkor egy kézi erővel működtetett géppel nyomtattak. Az előszót Sir George Trevelyan írta, aki a felnőttképzési mozgalom elindítójaként vált ismertté Angliában. Érdemes megszívlelni gondolatait: "A dévákkal való közös munka lehetőségét komolyan kellene kutatni. Elérkezett az idő, amikor nyíltabban lehet erről beszélni. Az a jelenség, hogy egy csoport laikusnak sikerült, megköveteli, hogy figyelmünket erre a témára irányítsuk. Már most sok ember készen áll arra, hogy ezt megértse, s a világ jelen állását tekintve nagyon fontos lehet, hogy minél többen megértsék, és szerinte cselekedjenek!"

Findhorn, mint követendő kertgazdálkodási példa, gyorsan ismertté vált az egész világon. A 70-es és 80-as években megalakult egy közhasznú társaság, amely akkoriban közel 300 tagot számlált. Egy egész lakókocsi-park fejlődött ki, egy a kert területéhez csatolt település, melyben önellátó alapon mindenki olyan szellemben igyekezett élni, amely egy előrevivő és emberséges eszmét követ.

Ma azonban a településnek kettős arca van: Az épületek és az utak kedves melegséggel olvadnak a vadregényes és természetes kert sokszínű növényvilágába. Számtalan fa és bokor nő a szélfútta dűnék szárazföld felőli lejtőjén. Még megtalálható az öreg lakókocsi, és Eileen is ott lakik kis házában. Findhorn másik arcát azonban azok a látogatók és lakók formálják, akik modern, ezoterikus-misztikus gondolatvilágukkal mindenre rányomják a bélyegüket, akikből azonban sajnos messzemenően hiányozni látszik a magasabb dolgok iránti szerényen odaadó, természetesen egyszerű érzés.

40 évvel azután, hogy a Caddy család egy lakókocsis élet kedvéért feladta a luxust, másodmagammal sétáltam a "lényszerűek által lerakott alapköveken". Azon az áprilisi reggelen azonban bánatos érzéssel kellett megsejtenünk, hogy ma már más "szellem" fúj arrafelé, mint korábban, s hogy azok a lények, melyek munkálkodása által a természet csodái formát öltenek, mára bizony már nincsenek ugyanúgy jelen, mint egykor.

forrás: www.gralvilaga.hu