Megvilágosodás

Bernadette Roberts - Utazás a nem-individuumba

Az utazás kivonata

I.

Előre nem jelzett, fel nem fogott és ismeretlen pillanat volt ez. Ez volt az a pillanat, amelyben az “én” belépett a nagy csendbe, és soha nem tért vissza. Az ismert küszöbén túl, az individuumra nyíló ajtó becsukódott, de az Ismeretlenbe vezető ajtó kinyílt egy olyan rögzült tekintet számára, amely nem tudott félrenézni. Az értelem, képtelen lévén látni az individuumot, emlékezni rá vagy arra tudatosan létezni, a jelen pillanatra korlátozódott. Minél inkább törekedett az ön-reflexióra, annál lenyűgözőbb volt a csend.

II.

Állandóan kifelé, az Ismeretlenre nézve a csend mérséklődött, és az individuumnélküliség örömmé változott. De a nyugvópont – a belül lévő Isten – utáni kutatás nemcsak egy ürességet tárt fel, hanem kettőt, mert amikor nincs individuum, nincs másik sem, személyes individuum nélkül nincs személyes Isten, szubjektum nélkül nincs objektum sem. A nyugvópont eltűnt, és magával vitte az individuum által birtokolt élet minden értelmét, mivel az individuum létezését többé nem lehetett érezni. Ami megmaradt, az ismeretlen volt. Nem volt élet, nem volt akarat, energia, érzések, tapasztalatok, belső világ, szellemi vagy lelki élet. Mégis volt valahol élet, mert minden ment tovább úgy, ahogy szokott.

III.

Bár nem lehetett helyhez kötni vagy a látás vagy az értelem bármely tárgyában megtalálni, valahol a szabadban az élet békésen és biztosan áramlott. Mint a tenger fölött egy sziklaszirt, feltárult: az élet nem valamiben van, inkább minden az életben van. A sok elmerül az Egyben, sőt még ami azután marad, hogy nincs individuum, az is beolvad az Egybe. Mivel nincs többé távolság az individuum és a másik között, minden ennek az azonosságnak a közvetlenségében ismert. A részletek beleolvadnak az Egybe, az egyedi tárgyak átadják helyüket, hogy feltárják azt, ami mindvégig ugyanaz minden változatosságban és sokaságban. Az élet ezen új dimenziójának látása egy csodálatos szemüveg ajándéka, amelyen keresztül Isten mindenütt látható. Isten minden, ami létezik, minden, kivéve az individuumot, természetesen.

IV.

De mi látja ezt az Egyet és tudja azt, hogy lát? Az a szem [szem alatt tudatosságot, tudatosságformákat ért a szerző - a ford.], ami néz, nem belül van, nem az értelemé vagy a testé, nem is az individuumé. Ismeretlen és külső – először olyan, mint egy szemüveg, majd később fej fölötti. A szemről lehetett tudni, hogy létezik, de sem látni nem lehetett, sem ránézni. Nem oldódott fel az Egyben – a látó és a látott nem volt azonos. De ami még nagyobb rejtély: mi maradt meg az individuum hiányában? Mi ez, ami sétál, gondolkozik, beszél? Mi ez, ami tudatában van az Egy fölötti szemnek? Közöttük – nem-individuum, szem, Egység – azonosságot felfedezni nem lehetett.

V.

Egyszer az Egység ellenállhatatlan erősséggé fokozódott, mintha minden részéből összevonta volna magát, magába húzva és elmosva mindent, ami létezik, beleértve a szemet, ami látta, és azt, ami megmaradt. A kialvás küszöbén a szem vibrált és elhomályosult; az, ami megmaradt, azonnal elfordult. Hogy elviseljük a látomást, hogy belelépjünk, a szem világának nem szabad kialudnia. Valahogyan erősebbé kell válnia; de milyen erő az, és hogy lehet megszerezni? Még mindig meg kellett valamit tenni, de mit? A nem-individuum kiszolgáltatott, nincs ereje, nem az a szem világossága, és nem is maga a szem.

VI.

Kilenc hónap telt el, mielőtt az Egységre szegeződő szem a semmire szegeződő szemmé alakult volna. Minden figyelmeztetés vagy ok nélkül minden partikuláris feloldódott az ürességben. Egy ponton az értelem szembe találta magát az élet borzalmas ürességével, a halál és pusztulás csalárd semmiségével, amely leválasztja az életet a látás minden tárgyáról. Csak az individuum tud elmenekülni egy ilyen látomás elől, mert csak az individuum ismeri a félelmet, és csak a félelem tud védőfegyvereket létrehozni. Individuum nélkül az egyetlen menekülés a nem-menekülés: az ürességgel szembe kell nézni – történjék bármi. A domboldalon, szembesülve mindannak a sűrítményével, ami félelmetes és értelmetlen volt – de ki vagy mi észlelte ezt a rettegést? És ki vagy mi tudta elviselni? Az individuum hiányában minden, ami megmaradt, mozdulatlan nyugalom volt, egy megtörhetetlen, érezhetetlen csend. Ha megmozdulna, meghasadna? Vagy kitartana? Ezt nem lehetett tudni, feltételezni vagy éppen remélni. Lesz, ami lesz.

VII.

A nyugalom szilárdan kitartott, mert a semmi és az üresség nem ismerheti a félelmet vagy a rettegést. A “vadvirág” végül is megadta magát, helyet adott, végtelenül kitágult, hogy feltáruljon egy nagy erő, amelyet most látni lehetett anélkül, hogy a szem elhomályosult vagy a fény kihunyt volna. A test felbomlik és beleolvad a megmaradó csendbe. Ezután a szem nem lát többé semmit. Ehelyett az értelemre gyakorol nyomást, mint egy rettenetes felvigyázó, követelve, hogy: “Láss!” Az értelem nem tud többé semmire részleteiben vagy általánosságban összpontosítani, nem lát semmit belül vagy kívül. A teljes nemtudás állapotában, egy iszonyú állapotban, egy átjáróban, egy merev most-pillanatban rögzül hónapokig, amelyből nem tud kimozdulni, és amelyben nincs mit látni.

VIII.

Ebben az átjáróban az igazi élet, ami helyhez nem kötött és a “seholban” van, úgy tárja fel magát, mint ami megmarad, s nem ismer halált. Ez az az élet, ami folytatódik a nemlátás és nemtudás ellenére, egy örök élet, melynek – különös módon – a látás tárgyaként nincs Istene. De hogyan tud a szokványos élet tovább folytatódni az individuum energiái nélkül, amikor az igazi életnek nincsenek ilyen energiái? Hogyan lehetséges megmaradni a hústestben és a hétköznapi értelemben, amikor úgy látszik, hogy nincs bennük élet? Az idő erre az egyedüli válasz, az idő, ami során hozzászokunk, akklimatizálódunk, újra meg újra megtanuljuk, hogy miképpen éljünk együtt ezzel az új élettel. Ennek végrehajtásához nincs jelen az individuum, hogy segítsen, az értelem nem tudja, hogyan kellene csinálnia, és a test feloldódóban van.

IX.

Amikor az alkalmazkodás úgy-ahogy megtörténik, akkor az utazásnak látszólag vége. Először a létezés semmisége elviselhetővé válik, később megszokott látvánnyá lesz, végül pedig annyira magától értetődőnek tekintjük, hogy nem is vesszük észre, meg sem látjuk. Amikor semmi nem mozdul, hogy átvegye a helyét, a semmi mindenné lesz; és ez végül el kell fogadni, mint a legnyilvánvalóbbat a végső igazságok közül. Ekkor világosan lehetett látni, hogy egy élet minden kutatása, okoskodása és tapasztalása csak óriási tékozlás volt – olyan méretű “utazás a fejünkben”, hogy csak a csecsemő felfogóképessége tud elviselni ilyen igazságot: hogy a vég olyan, mint a kezdet, és közötte minden puszta csalódás. A nemtudás állapota állandó, mivel az értelem semmilyen tartalomhoz nem tud kapcsolódni, nincs több, amit meg lehet tanulni. Nem lesz több utazás, ez az utolsó, a végállomás: a vég, ami abszolút semmi.

X.

Ahogy a folyó folyik, ahogy egy mosoly megjelenik, és a semmiből kiemelkedik a nagy valóságok legnagyobbja, mely valóságosabb, mint bármi, amit látni vagy tudni lehet – mégis csak ilyen fogalmakkal magyarázható. Maga a mosoly, “az”, ami mosolygott, és amire mosolygott, azonosak. Ez volt a nagy valóság. A viszonylagos értelem nem tudja felfogni, megragadni, továbbítani, látni, sőt még hinni sem azt, ami feltárult. Ezt az azonosságot nem lehet közölni, mert ez az egyetlen létező, ami Tiszta Szubjektivitás, és soha nem tárgyiasítható. Ez a Szem, ami önmagát látja, és akárhová néz, nem lát mást, csak önmagát.

XI.

Később, négyhónapos távollét után, az Egység újra megjelent, de többé nem egy közvetítőn (a partikulárison) keresztül: “ott” volt mindenütt. De a visszatérte túl késő volt; valami már “látott” és “tudott” lett, amihez képest minden más csak csalódás. Az értelem mégis rá akart figyelni, rá kellett figyelnie, és amikor ezt tette, az Egység eltűnt, és az értelem azonnal felfogta, hogy miért. Megértette jelentését, működését és azt, hogy mi még a teendő. Egy hosszú átmenet után az értelem végül megnyugodott és öröme telt saját megértésében. Most készen állt arra, hogy jogos helyét elfoglalja a most-pillanat gyakorlatiasságában és azonnaliságában. Nincs több kutatás, nézés, megőrzés, nem szükséges ismerni azt, amiről megértette, hogy soha nem ismerhető meg. És a nemtudásnak ebben az állapotában az értelem elégedetten elidőzne, mindörökké. Csak a Szem – mely nem az értelemé – látja és ismeri önmagát minden létező összességeként; az Egység ez, és maga az, ami megmarad, amikor nincs individuum.

XII.

Még egy akklimatizációs, alkalmazkodással töltött időszak az átjárón túli nem viszonylagos élethez. Aztán, éppen úgy, ahogy az individuum egyszer beleveszett a csendbe, a nem-individuum csendje és nyugalma is elmosódott a felismerésen túl. Az utazás – tapasztalatai, belátásai és tanulási eszközei – csak a régiből az új életbe, a tudás és látás viszonylagos módjából a nem viszonylagosba való átmenet eszköze volt. Most hát vége, a hasadék szubjektum és objektum között visszavonhatatlanul bezárult. A viszonylagoson túl csak az önmagát látó Szem van, mely nem statikus, inkább olyan folyamatosan újnak látja magát, hogy a most-pillanat sohasem ugyanaz. Mivel lényege az újba való belelendülés, az utazás folytatódik, előre, vég nélkül az Ismeretlenbe.