A hazugság és a félelem óriási épülete foglyul ejt bennünket

A valóságban nem létezik olyan korona „járvány”. De az emberek tudatában folyamatosan generálja a PCR-teszt, amely állítólag meghatározza a betegséget okozó, rendkívül veszélyes gyilkos vírus terjedését. Mivel nincsenek súlyos betegek és járványos halálozások, a pozitív vizsgálati eredmények növekedése a járvány potenciális veszélyére utal, így az emberek az emberek rémült tudatában vállalják a valódi járvány gondolatát. Az alapvető jogok állami korlátozása a hazugság és a félelem hatalmas szerkezetén alapul.

Tekintettel a november 2-i megújult totalitárius zárolásra, számomra szükségesnek tűnik kifejezetten bemutatni a PCR-teszt hatalmas megtévesztését, valamint a vírus fantomjának és a betegség tüneteinek kapcsolódó kérdéseit, amelyekről már számos cikk foglalkozott. Egyre több embernek kell felébrednie arra, amit valójában játszanak. A nagy többség hisz a kormánnyal kapcsolatos média csepegésében; Csak akkor lehet megállítani a totalitarizmusba meredek csúszást, ha egyre több ember veszi észre a tudat manipulációit, amelyeknek ki vannak téve, és megfelelő számú ember átlátja a dolgokat.

A PCR-teszt

A lakosság többsége semmit sem tud a jelenlegi "Corona-teszt" valódi funkciójáról, arról, hogy mit és mit nem. Az emberek bizonyítják a rendkívül veszélyes vírusokkal járó járványos fertőzéseket, amelyeket a teszt valójában nem nyújt. Ha a lakosság megérti ezt a tesztet, a hazugság hatalmas hivatalos építése összeomlik, és a totalitárius intézkedéseivel járó „járvány” gyorsan véget ér.

A PCR-teszt egy géntechnikai folyamat, amelyet 1983-ban fejlesztett ki Kary Mullis biokémikus, aki 1993-ban Nobel-díjat kapott érte. A PCR (dt. Polimeráz láncreakció) egy molekuláris biológiai technika a DNS (genetikai anyag) kópiák előállítására. Wodarg ajánlott videója jól magyarázható:

„ A DNS-szálak mesterséges megismétlésének képességére támaszkodik. Ezzel a technikával elméletileg egyetlen DNS-szálból 4 milliárd szálat kapunk 32 duplázási lépés (ciklus) után. ... A megadott ciklusszám letelte után meghatározhatja a felmerült DNS mennyiségét, és így kiszámíthatja azt az apró kezdeti mennyiséget, amelyet egyébként diagnosztikailag nem lehetett volna meghatározni. (...)

Általános szabály, hogy egy vagy több viszonylag rövid DNS-szekvenciát (szekvenciát) regisztrálnak a PCR-ben, nem teljes genomokat. (…) Az általunk keresett génszekvenciák lehetnek genetikai fragmensek részei, vagy a szervezet által termelt mikró szekvenciák milliárdjai közé tartozhatnak.

Ezenkívül egy PCR-teszt egyáltalán nem mond semmit a keresett RNS (a DNS nukleinsava) fontosságáról. Egy dolog tehát a kezdetektől fogva egyértelmű: a PCR-teszt semmilyen körülmények között sem képes kimutatni úgynevezett vírust vagy bármilyen típusú fertőzést. Legjobb esetben csak azt mondhatjuk, hogy a keresett rövid génszekvencia jelen van a mintában, vagy sem. Az, hogy ez fontos-e a vizsgált személy egészsége szempontjából, teljesen más kérdés. "  (Lásd a videót a kezdetektől)

Utóbbi kérdésről Torsten Engelbrecht és Claus Köhnlein "Virus-Wahn" című könyvükben (43. o.) Azt írják, hogy a génszekvenciák betegség-okozó hatása nem bizonyított , inkább okkal feltételezhető, hogy az úgynevezett vírus , egy tünet, vagyis egy meglévő betegség következménye. A hagyományos orvoslás csak Pasteur és Koch ellenséges fogantatásánál állt meg, és egyszerűen nem tudta megvalósítani azt az elképzelést, hogy a testsejtek önmagukban is elkezdhetnének szekvenciákat termelni, például válaszul a stressz tényezőkre.

Dr. Reiner Fuellmich, az egyik ügyvéd, aki parlamenti vizsgálóbizottság hiányában összefogva megalakította az "Alapítvány Corona Bizottságát", hogy kivizsgálja a koronai hype folyamatait és döntéseit , 2020. szeptember 8-i videójában egyértelmű szavakkal beszámolt , amelyek figyelemre méltóak az ügyvéd számára, és feltételezhető, hogy gondosan megfontolták, indokolták és jogilag biztosítottak voltak (min. 0: 17-től):

"Döntőek ... Drosten professzor, a Charité és Wieler professzor szándékosan hamis tényszerű állításai, amelyek sikeresen elhitették a politikusokkal, hogy az úgynevezett PCR-tesztek képesek kimutatni a koronavírus okozta fertőzéseket. Három immunológiai professzor és egy molekulobiológus információi szerint ezek a PCR-vizsgálatok még erre a célra sem alkalmasak. Még a fertőzés kimutatásához sem állnak közel. És erre egyáltalán nincsenek jóváhagyva. ”

Az egyik professzor Dr. Ulrike Kämmerer, virológus és immunológus a Würzburgi Egyetemen, aki (rövidítve) kifejtette: "A PCR-teszt csak a nukleinsavat mutatja, vírust nem. Nem tud fertőzést bizonyítani. A PCR-teszt nem tudja bizonyítani, hogy a vírus képes-e replikálódni, valóban szaporodik-e a gazdaszervezetben, és hogy az ember ok-e okosan beteg benne. " (Hallgasson ide .)

Nemrégiben Matthias Müller alaposan foglalkozott többek között a PCR-vizsgálattal is:

„Ez a vizsgálati eljárás rendkívül problematikus, ha vírusfertőzés kimutatására kell használni, mert alapvetően alkalmatlan erre. Kary Mulis maga mondja ki a kifejlesztett módszert, hogy a kvantitatív vírusfelismerés ezzel a módszerrel ellentmondás lenne. A PCR tesztkészletek gyártói a termékleírásukban még mindenki számára kifejezetten rámutatnak, hogy a módszer nem alkalmas diagnosztikai célokra. ...

A PCR-teszt csak egy apró génszekvenciát keres a feltételezett célvírusból. Ahhoz azonban, hogy ez működjön, ennek a kis génszekvenciának teljesen egyedinek és tipikusnak kell lennie a keresett vírusra; egyetlen más vírusnak sem lehet ugyanaz a génszekvencia a genomjában. Ezt azonban nem lehet kizárni, mert nem ismerjük például a nagyon kiterjedt és többnyire ártalmatlan Corona család összes képviselőjét. "

A pozitív PCR-teszt csak ennek az egyetlen génrészletnek a jelenlétét mutatja, a teljes vírusgenomot nem.

„ A PCR-folyamat eredetileg egy géntechnológiai gyártási folyamat. Nem alkalmas intakt, replikációra képes vírus kimutatására, mivel a teszt eredményéből nem vonhatók le következtetések a patogén potenciálról. ...

A PCR teszt démoni eszköz, mert a tényekkel ellentétben azt állítja, hogy diagnosztikai eszköz. A teszt sem állíthat érvényes állítást az állítólagosan új koronavírus jelenlétéről, és bizonyosan nem tudja diagnosztizálni a "Covid-19" fertőzést. A "Covid-19" csak RT-PCR teszten keresztül létezik, mert ezzel a teszttel teljesen homályosan definiált, klinikailag szinte önkényes tünetképet rendelünk egy állítólagos vírushoz. A világon azonban nincsenek olyan tanulmányok, amelyek bizonyíthatnák az okozati összefüggést a pozitív teszt és bármely konkrét betegség között. "

A piacon lévő összes PCR-teszt prototípusát Christian Drosten fejlesztette ki Berlinben, aki 2020 január elején kezdte el vele, amikor a közösségi médiában csak egy meg nem erősített híresztelés hallatszott hét SARS-fertőzés állítólagos előfordulásáról Wuhanban. Mint a saját dokumentációjából kiderül , a teszt a koronacsalád különböző régi vírusainak génszekvenciájára irányult. Ennek megfelelően teljesen kizárt, hogy a teszt kizárólag az állítólagosan új Sars-Cov-2-n   fog működni, hanem minden olyan törzsön, amelyek

rendelkeznek ezzel az önkényesen kiválasztott génszekvenciával, beleértve az influenzát is. Valószínűleg ezért az influenza statisztikailag teljesen eltűnt. (Lásd részletesen a cikkben.)

Ebből fontos megjegyezni: A Drosten-teszt adatai nem egy eredeti koronavíruson alapulnak, amelyet egy beteg embertől izoláltak volna, fényképeztek le és leírtak volna, hanem egy számítógépes modellen.

A koronavírus SARS-Cov-2

A történet szerint a koronavírus állítólag leugrott egy denevérről, valahogy landolt a wuhani halpiacon, és onnan támadta meg az első embereket. Matthias Müller a fent idézett cikkben vizsgálta a tényeket.

„Az olyan források, mint a Wikipedia, erről csak kellően pontos információkat szolgáltatnak, ezért megvizsgáltuk az eredeti vírusazonosító protokollt . Ebből kiderül, hogy 2020 január elején Wuhanban összesen kilenc betegnél vettek mintát a légzőszervekről. Az összes mintát ugyanazzal az eljárással tisztítottuk. Sérült, reproduktív vírust egyetlen mintában sem találtunk. A talált tárgyak mindegyike műtárgy (emberi termék)sokféle genetikai anyagból, amelyek csak 5–18 ismert vírus és 3-5 típusú baktérium ellen negatívak voltak annak érdekében, hogy kizárják ezeket a betegeknél megfigyelt tüdőgyulladás lehetséges kiváltó okaként.

Érdekes módon elégedettek voltak ezekkel a véletlenszerű kizárási tesztekkel - elvégre legalább 10 különböző baktériumtörzs létezik, amelyek mindegyikének különféle alfaja van, köztük rendkívül veszélyes kórházi baktériumok, amelyekről ismert, hogy tüdőgyulladást okoznak, valamint gombás betegségek és kémiai vagy biológiai eredetű toxinok, szmog vagy sugárterhelés. Wuhan a világ egyik legszennyezettebb városa. Nem akarták ezeket a nyilvánvaló lehetőségeket tekinteni e kilenc beteg tüdőbetegségének egyik lehetséges okaként, inkább feltűnő elhatározással mentek "új" vírust keresni.

A „teljes” genomot a kilenc minta közül hétből rekonstruálni lehetett. Pontosabban fogalmazva: a Sars-Cov-2-t nem „fedezték fel”, hanem inkább rekonstruálták - a talált RNS-fragmensekből (ribonukleinsav) és a réseket számítógépes modellek segítségével töltötték fel. A mai napig nem találtak teljes, sértetlen és replikációra képes (azaz nincs „élő” vírus - ez a kifejezés félrevezető, mert a vírusok technikailag nem „élnek”) a Sars-Cov-2-t nem fedezték fel, izolálták és elemezték. A teljes Corona „felfedezéssel” helyesen beszélünk nem „bizonyításról”, hanem rekonstrukcióról.

Ez az újjáépítés nem felelt meg az ismert Corona családtagok képének, ezért feltételezték, hogy új felfedezés. Azonban, hogy ez a vírus valóban létezik-e, nem is beszélve arról, hogy új-e, ezt nem lehet érvényesíteni, mivel a fent említett rekonstrukciós folyamat a tényleges értelemben nem bizonyíték. (...)

A virológusok beleegyeztek, hogy ne hozzák zavarba egymást ilyen kényelmetlen kérdésekkel. „Tudományos konszenzus” van abban, hogy a géntechnológiai rekonstrukciót „bizonyítékként” kell elismerni. Valójában a rekonstrukció még akkor sem válik bizonyítékká, ha az összes virológus biztosítja egymást arról, hogy az lenne. A felfedezés az első megfigyelése valaminek, ami önmagában létezik. A rekonstrukció viszont egy egész létrehozása az egyes részekből - a fiktív egész elméleti elképzelése szerint. "

Amint M. Müller rámutat, a tudományban négy posztulátum létezik, amelyeket Robert Koch annak idején felvetett, és mindezeknek teljesülniük kell egy kórokozó bizonyításához. Röviden ezek a következők:

1. A kórokozónak jelen kell lennie egy beteg embernél, de nem lehet egészséges egyéneknél.

2. A feltételezett kórokozót tiszta kultúrában kell termeszteni. Ha a kórokozót nem lehet olyan laboratóriumi körülmények között szaporítani, amelyek megfelelnek az előnyben részesített gazdaszervezetének, és teljesen izolálni más organizmusoktól, akkor a kórokozó nem bizonyított.

3. A tiszta kultúrában termesztett és teljesen izolált kórokozónak pontosan azt a betegséget kell kiváltania, amelyet egy egészséges gazdaszervezetben neki tulajdonítanak. Ha ez nem sikerül, akkor nem nyújtanak be igazolást.

4. Keresztellenőrzés: Miután a tenyésztett kórokozó kiváltotta a kérdéses betegséget az egészséges gazdaszervezetben, lehetővé kell tenni, hogy újra izolálják és azonosak legyenek az eredeti kórokozóval.

Egy kórokozó csak akkor tekinthető kimutathatónak, ha mindezek a feltételek teljesülnek. Wuhan első „bizonyítékában” Koch egyetlen posztulátuma sem teljesült, tiszta rekonstrukció volt. A 2020 januárjától Wuhanban végzett első álfelismerés mellett további kísérleteket tettek a SARS-Cov-2 kimutatására. Összesen négy másik tanulmány létezik, amelyek állítólag bizonyítékot szolgáltattak, de ezek az állítólagos bizonyíték-vizsgálatok mind géntechnológiai rekonstrukciós módszerek voltak.

Az újságíró, Torsten Engelbrecht és Konstantin Demeter független kutató, Matthias Müller szerint, az említett tanulmányok összes szerzőjét felkérték, és írásos megerősítést kaptak arról, hogy nyilatkozataik nem tartalmazzák Koch posztulátumai teljesülését. Sőt, beismerték, hogy nincs bizonyítékuk arra, hogy a Sars-Cov-2 genom rekonstruálásához használt, sejttörmelékből származó RNS-anyag bármilyen vírusból származna.

A tapasztalt virológus, Charles Calisher az összes olyan tanulmányt megvizsgálta, amelyet valaha világszerte publikáltak annak megállapítására, hogy a Sars-Cov-2-et valaha izolálták-e tiszta formájában és kimutatták-e replikációra képes vad vírusként. A válasz erre nem. A „járvány” első napja óta a Sars-Cov-2 egyetlen bizonyítékát sem sikerült a világ bármely pontján bemutatni. Eddig a Sars-Cov-2 csak egy elmélet, egy állítólagos kórokozó fantomképe, semmi más. Minden korábbi "bizonyíték" nem bizonyíték volt, hanem géntechnológiai rekonstrukciók. Semmilyen esetben sem tartották be az első Koch-posztulátumot, nem beszélve mind a négyről. " (M. Müller)

Nincs világszerte olyan kísérlet és egyetlen olyan tanulmány sem, amely bizonyítaná az okozati összefüggést az állítólagos koronavírus és az állítólag az általa okozott Covid-19 betegség között.

Ügyvéd Dr. Reiner Fuellmich egy videón megerősíti: „ Mint korábban, a hírhedt Wuhan-vírust senki sem tudta izolálni tudományosan korrekt módon; Az úgynevezett Koch-posztulátumok szerint sehol sem izolálták a vírust. ” Még a CDC , az amerikai Egészségügyi Minisztérium ügynöksége, amely megfelel a német RKI-nak, egy 2020. július 13-i, a 39. oldalon található dokumentumban arról számolt be, hogy nincs vírus .

Az úgynevezett szakértők és politikusok Matthias Müller szerint folyamatosan azt állítják, hogy megalapozottan nyilatkozhatnak e fantom állítólagos tulajdonságairól és hatásairól. De azok a kijelentések, amelyek gyakran „a„ Tudunk a vírusról, amelyek ... ”szavakkal kezdődnek, nem másak, mint áltudományos bohóckodások, hiú önértékelés, dicsekvő pletyka. Ezek a csalók semmit sem tudnak erről a vírusról, mert ezen a bolygón senki, orvos és virológus még soha nem látta. (...)

Arra a kérdésre, hogy miként lehet működőképes oltóanyagot kifejleszteni egy vírus ellen, amelynek eddig csak elméleti modellje létezik, csak nagy képzelőerővel és sok üzleti érzékkel lehet megválaszolni. "

Bár a regény koronavírus egy elmélet, egy hipotézis, amelyet a mai napig nem igazoltak, Matthias Müller úgy véli, teljesen lehetséges, hogy alkalmazható. Ezt nem lehet tagadni az egész vonalon. Csak még nem használták.

De ebben nem követem. Mivel az összes állítólag eddig állítólagos vírusra (burl, himlő, sertésinfluenza, SARS, AIDS vírusok) igaz, hogy még nem sikerült kimutatni őket. Torsten Engelbrecht és Dr. Claus Köhnlein bemutatja "Virus-Wahn" című könyvében:

"... soha - ami a legkövetkezetesebb és legtisztább bizonyíték lenne - nem vettek beteg vért, és az egyik ilyen vírust a teljes genetikai anyaggal (= genom) és a vírusborítékkal izolálták belőle közvetlenül tisztított formában, majd elektron mikroszkóppal rögzítették: nem H5H1 (madárinfluenza), nem az úgynevezett hepatitis -C vírus, nem HIV, és nem sok más részecske, amelyeket hivatalosan vírusnak neveznek, és agresszív vadállatokként ábrázolnak. ”(39. o.)

A hipotézisek tudományosan elfogadhatatlanok, ha soha nem ellenőrzik őket. A vírus több mint száz éve hipotetikus gondolatkonstrukció, amely mára az emberek tudatában az észlelés helyére lépett. Olyan "tudományról" van szó, amely már nem ellenőrizhető tényeken alapul, hanem intellektuális spekulációkon és hiedelmeken alapul, amelyekbe bele lehet tenni mindent, ami veszélyes és ijesztő, és áltudományosan átszellemült.

A corona betegség Covid-19

Ha nyilvánvalóan nem létezik olyan koronavírus, amelyet egy beteg ember testében ki lehetne mutatni, és így koronabetegségként diagnosztizálhatnánk, ezt a tipikus betegségtünetek alapján kell meghatározni. De melyek a Covid-19 korona betegség specifikus tünetei?

"A Robert Koch Intézet (RKI) szerint a Covid-19-et klinikailag" bármilyen súlyosságú (a légutakat érintő) légúti tünetek "határozzák meg " - írja Matthias Müller, és találóan hozzáteszi: „Ez mindennapos definíció, és semmiképpen sem alkalmas a betegség klinikai megfelelő jellemzésére. (...) A "minden súlyosságú légzőszervi tünetek" bármilyen állapot, a teljesen egészségeseken kívül, valahol a légutak területén. Tehát kivétel nélkül minden influenzás fertőzés, minden köhögés, minden szénanátha, minden tüdőgyulladás vagy akár egy banális megfázás definíció szerint valószínűleg "Kovid-19", de egyik sem lehet "Kovid-19".

A "Covid-19" -nek nincs konkrét tünete és tipikus lefolyása. (...)

Ha van egyáltalán valami, amiről azt lehet mondani, hogy ez jellemző a Sars-Cov-2 "fertőzésére" kellő statisztikai jelentőséggel, akkor a "fertőzött" teljesen egészséges és megmarad, mert ez jelenleg a pozitív tesztet végzők több mint 90 százaléka. Ez figyelemre méltó egy olyan globális gyilkos vírus esetében, amely miatt az alapvető alkotmányos jogokat felfüggesztik, és a világgazdaság mesterséges kómába kerül.

A "gyilkos vírus" tíz "fertőzött emberből" nyolcban semmit sem okoz, a fennmaradó résznek az influenzához hasonló tünetei vannak. A tüneteknek csak egy kis része - ismét influenzaszerű - súlyos, ami egybeesik a szezonális influenzával is: (...) néha hónapokig tartó fáradtság még azután is, a betegség lezajlása, test fájdalmak , átmeneti elvesztése szag és íz , vérrögök képződését , kár, hogy az immunrendszer , szervi károsodás , agyi károsodás , szív károsodását .”

Mindez azt is előfordul az influenza, és nem kizárólagos tulajdonát SARS koronavírus-2.

Csak a viszonylag kevés súlyosan beteg betegnél sokkal súlyosabb a betegség progressziója és az utóhatások, tüdőgyulladás esetén pedig a tüdőszövet jelentős károsodását és az érkárosodást találták, amelyek jelentősen különböznek az influenzában fellépő tüdőgyulladástól - még a befogadás után közvetlenül az első vizsgálat során is. Ezek az esetek valójában részletesebb tudományos értékelést igényelnek. A tudományos vizsgálatok, a boncolások és a kutatások eddig nagyrészt nem valósultak meg.

Egyikkel sem. Ezekben az esetekben M. Müller szerint az alapos differenciáldiagnosztika gondját vették, de megelégelték a pozitív koronatesztet, további vizsgálatokat világszerte egyik betegen sem végeztek, legalábbis nem szisztematikusan.

De ettől függetlenül: a helyzet az, hogy statisztikailag irreleváns marginális jelenségről van szó. A "fertőzöttek" túlnyomó többsége teljesen megkíméli ezeket a korábban megmagyarázhatatlan jelenségeket.

Összességében elmondható, hogy "a Covid-19-et (...) meg lehet-e különböztetni valamilyen specifikus tünettel, és nem a normális influenza tipikus lefolyásával." Ezt számos nemzetközi szakértő megjósolta és észlelte, sőt a WHO képviselői is megerősítették a társadalom egésze nem veszélyesebb, mint az influenza.

Következtetés

A PCR teszt segítségével szimulálják, hogy egy rendkívül veszélyes gyilkos vírussal való fertőzés kimutatására használják, amely bárkit megölhet. A pozitív teszteredmények exponenciális növekedése, amely azonban nem kapcsolódik a tesztszám hatalmas növekedéséhez, egy nagyon veszélyes terjedésre utal, amellyel az egészségügyi rendszer nem tudott megbirkózni, félelmet és pánikot keltve.

A pozitív vizsgálati eredmények teljesen értéktelenek, mivel nem bizonyítják vírusfertőzést, még a vírus jelenlétét sem a szervezetben.

Igen, hogy egyáltalán létezik olyan koronavírus, amely külső kórokozóként okozná a betegséget, a világon még sehol sem bizonyítottak tudományosan hibátlan módon.

És maga a "Covid-19" nevű betegség sem veszélyesebb a társadalom számára, mint az influenza, ettől nem különbözik általános tüneteiben.

A szövetségi és az állami kormányok, valamint az őket támogató pártok tudják ezt, vagy tudnia kell, amint erre számos neves tudós újra és újra rámutatott. De a hazugságok és a megtévesztés, a félelem és az ijesztgetés révén a kormányok és korrupt mainstream médiáik - a világ kormányainak többségével elfogadott bűnrészességben - egy teljesen illuzórikus világban tartják csapdában az embereket.

Ez egy óriási szürreális dráma, egy célzott, "stratégiai színház" , amelyet itt rendeznek és játszanak szerte a világon, hogy az emberiséget a valóság és a szürrealizmus nehezen érthető keverékébe szorítsák.

Mennyire szürreális és kísérteties, amikor az embereknek méltatlan káros maszkokat kell viselniük az arcuk előtt, egy nem létező vírustól való félelem miatt, mozgásuk és utazásuk szabadságát korlátozzák, és karanténban tartják őket, hogy megakadályozzák a hamis " A fertőzés láncainak megszakításához ”; amikor az egész kulturális és gazdasági élet végül kómába kerül, és az emberi találkozásokat és a kommunikációt nagymértékben megakadályozzák - egy fantom érdekében!

Orwell totalitárius „1984” -je már régen valósággá vált a hamis egészségügyi vészhelyzet jele alatt. - Mikor kelnek az emberek engedetlenségre és ellenállásra?

forrás:
https://fassadenkratzer.wordpress.com/2020/11/12/ein-gigantisches-gebaude-aus-lugen-und-angst-halt-uns-gefangen/

Földanya gyógyít!

Testünk leföldelésekor természetes úton szabadulunk meg 

gyulladásainktól, fájdalmainktól és a stressztől. 

Mindezt egyszerűen és akár ingyen megtehetjük.

A parlangfű az egy gyógynövény!

Talán elég lesz már az agymosásból!

Olvasd el a Kommenteket is.

Invázió

Egy pár napja megcsapott egy gondolat, arról hogy mi emberek vagyunk a leginvazívabb faj a bolygón.
Gondoltam na most írok már egy saját posztot erről ebben a blogomban. Talán már mindenki unja, hogy mindig csak más tollából idézgetek, bezzeg most majd jól megmondom a frankót...
Aztán persze megint csak ott kezdtem a dolgot, hogy beírtam a szót a keresőbe. Csak hogy tisztázzam a definíciót.  Erre mit látok, ott egy írás az első tízes listán. Kordos professzor Úr már megelőzött.
Nos, ha így történt akkor sajnos-szerencsére megint más tollával ékeskedem, íme:

KORDOS LÁSZLÓ
A klímaváltozás hasznáról és káráról
A klímaváltozás és az invazív emberi faj az emlősállatok szemével

Herman Ottó nevezetes, "A madarak hasznáról és káráról" című, 1901-ben megjelent könyve azt sugallja, amit a mai természetvédelemi szemlélet már régen túlhaladott - vagy mégsem? Mitől káros vagy hasznos valami, azt Herman Ottó az ember szempontjából ítélte meg. Nehéz tudomásul venni, hogy az ember az élővilág evolúciójának terméke, ráadásul földtörténeti mértékkel szemlélve igencsak fiatal invazív faj. A kérdés mai logikával úgy vetődik fel, hogy az ember miként hat az élővilágra, és az őt meghatározó környezetre, és emiatt milyen károsodás éri magát az embert. A nevezetes Riói Nyilatkozat, a "Feladatok a XXI. századra", vagyis a fenntartható fejlődés filozófiáját dogmává emelő "Agenda 21" első elve kimondja, hogy "A fenntartható fejlődés érdekeinek középpontjában az emberek állnak. Ők jogosultak - a természettel összhangban - egészséges és termékeny életre". Ezt a gondolatot valószínűleg a termeszek is leírhatták volna, de ezt nem tudván, életük fenntartásához csak más élőlények hasznára vagy kárára, valamint környezetük megváltoztatásával, annak hatásával mit sem törődve élik életüket.

Az ember is felépítette a maga globális termeszvárát, és szembekerült két felismeréssel. Igen, mi tudjuk, hogy károsak vagyunk és kiírtjuk a természetes élővilág fajait, és arról egyes kutatók ijesztő víziókat vetítettek elénk. A hírhedt Norman Myers-féle, 1979. évi első jelentés alapján Al Gore korábbi egyesült államokbeli alelnök (most Nobel-békedíjas) a "Global 2000" című hivatalos jelentésében megismételte, miszerint a Földön évente 40 ezer fajt veszítünk el, vagyis naponta 109-et. Mások ezt licitálva arra a következtetésre jutottak, hogy évente 100 ezer, vagy éppen 250 ezer faj is eltűnik a bolygónkról, és emiatt a Földön élő fajok fele 2000-re a felére fog csökkenni, és 2010-2025-re mindegyik kihal. Az előrejelzéseknél valósabb adatok szerint a kb. 1,6 millióra tehető növény- és állatfajok közül 1600-óta 1033 faj halt ki (tízévente 25), vagy a kutatók nem erősítették meg előfordulását. Természetesen ennek emberi és embertől független okai is vannak. És akkor itt jön az újabb hidegzuhany, a globális felmelegedés.

A múltbeli klímaváltozásokkal foglalkozók tudományterületük több mint évszázados kutatási tapasztalataik alapján tudták és mondták, hogy az emberi mértékkel mérhető évszázadokban is voltak jelentős következményekkel járó klímaingadozások, amelyek létrejöttében semmilyen emberi hatást sem feltételeztek. Mintegy húsz éve tudjuk, és ma már gazdasági-politikai érdek annak hangoztatása, hogy az 1850-es évektől kezdve ismét gyenge felmelegedés tapasztalható. Annak ellenére, hogy sokan ezt is kétségbe vonják, higgyük el a kollekív konklúziót. Mit kezdjünk vele? Józan paraszti ésszel gondolkozva elfogadjuk, hogy a klímaingadozás az embertől függetlenül is bekövetkezik (csakúgy, mint a múltban), de most bűnösök vagyunk, mert a melegházhatású gázok kibocsátásával soha nem látott módon felgyorsítottuk ezt a folyamatot. Természetesen jó néhány katasztrofális példát tudunk mondani a klímaváltozás emberiségre és az egyénre gyakorolt hatásáról. Mégis, az óriásplakátnak higgyünk, miszerint "Akadályozd meg a klímaváltozást!" - a folyókat is megpróbálták már megfordítani! Lehet, hogy a Homo sapiensnek az ideális az, hogy semmi se változzon, de akkor nem veszi tudomásul, hogy minden folyamatban, az evolúcióban, ha úgy tetszik a fejlődésben a változás, az újhoz történő kegyetlen, vagy eredményes alkalmazkodás a legfőbb mozgató hatás. A magyarországi VAHAVA-jelentés, és minden más megfontolt elgondolás is tudomásul veszi a klímaváltozás tényét, és arra biztat mindenkit, hogy készüljön rá fel, éljen vele, és ha tényleg köze van hozzá, akkor belátása szerint ne fokozza azt.

Mindezek fényében most arra keressük a választ, hogy az állatvilág, és azon belül is leginkább a kárpát-medencei emlősfauna átalakulásában, milyen mértékű klímaváltozás mit okozott. Az elmúlt 150 év felmelegedésétől mit várhatunk? És elgondolkodtunk-e azon, hogy a klímaváltozás és az invazív Homo sapiens miként hatott a faji diverzitás alakulására?

Az alábbiakban néhány, a földtörténeti múltból és a jelenkorból vett példa, valamint az aktuális kutatási eredmények áttekintésével kívánunk rövid áttekintést nyújtani a klímaváltozásoknak a szárazföldi növény- és állatvilágra gyakorolt hatásáról.

A klímaváltozás és a növényzet

A Kárpát-medencében az utolsó eljegesedési csúcstól (18-20 ezer évvel ezelőtt) napjainkig, az évi középhőmérséklet 6-8 Co-os emelkedése mellett a legfeljebb néhány ezer évig tartó klímakilengések hatására legalább 5-6 vegetációtípus váltotta egymást. A glaciális maximum idején, egészen 15 ezer évvel ezelőttig, a Kárpát-medence vegetációját a boreális erdőfoltokkal tarkított sztyepp-tundra jellemezte. A viszonylag gyér erdőkben az erdei-, a cirbolya-, a luc-, és a vörösfenyő, valamint a nyír, és a fűz fordult elő. A pollenvizsgálatok szerint ebben az időszakban a boreális erdőfoltok kiterjedésében és visszahúzódásában 1000-2000 éves, a klímaváltozásokkal összefüggésbe hozható fluktuáció mutatható ki. A glaciális időszakot követően, a 15 és 11,5 ezer évekkel ezelőtti időszakban, a Kárpát-medencében - Európa más területeihez hasonlóan - fokozatos beerdősülés következett be, de az időszakos hideg időszakokban, különösen a Dunántúlon, Artemisiában és fűfélékben (Gramineae) gazdag hideg kontinentális sztyeppvegetáció terjedt el az erdős sztyepp rovására. A földtörténeti jelenkorban, az elmúlt tízezer évben a fokozódó felmelegedés hatására a Kárpát-medencében változatos erdőszukceszziók alakultak ki. Az Alföldön az erdei fenyő mellett a szil és a tölgy, valamint kisebb mértékben a mogyoró terjedt el. Az Alföld észak-keleti részén, valamint az Északi-középhegységben továbbra is fennmaradtak a zömmel tűlevelű fákból (luc-, vörös-, erdei fenyő) álló erdők, amelyekben már megjelentek a lombhullató fafajok (tölgy, mogyoró, szil, juhar, hárs). A tűlevelű/lomblevelű erdőváltás az Alföld északi részén kb. 11,4, míg az Északi-középhegységben kb. 9,3 ezer évvel ezelőttre tehető. A Dunántúlon ugyanekkor továbbra is fennmaradtak az erdei fenyővel jellemzett erdők, amelyekben korán megjelent a bükk. A Kárpát-medence erdeiben a bükk, a gyertyán és a komlógyertyán csak kb. 7 ezer évvel ezelőttől, a holocén hőmérsékleti és csapadékmaximumának idejétől terjedt el olyan mértékben, hogy később egyes erdők domináns fajaivá váltak. A további 6-7 ezer évben bekövetkezett klímaingadozások, és különösen az elmúlt 150 év globális felmelegedése önmagában nem, csak az erőteljes emberi hatás változtatta meg az így kialakult vegetációt.

A nagyrészt a múltbeli pollenadatokra támaszkodva készített, és a klímaváltozásokra, mint okokra visszavezethető számítások szerint, Észak-Amerika és Európa növényzetében a környezettől függően 200-100 év szükséges a vegetáció fajösszetételének megváltozásához. Emiatt lehetséges, hogy az elmúlt 150 év felmelegedése a növényfajok között a közeljövőben jelentősebb eltolódást fog okozni.

A XIX. század közepe óta tartó felmelegedés hatására egyes növények elterjedése a hegységekben magasabbra, illetve a sarkok felé mozdult el. Az Alpokban a magasabbra vándorlás mértéke tízévenként kevesebb, mint egy méter, és a sarkok felé történő kiterjeszkedés sem haladja meg a 8-60 métert évtizedenként. Ugyanakkor Svédországban a magasabb területek elfoglalásának mértéke 20-75 méter egy évtizedben. Más, az ősnövénytani és molekuláris adatok alapján végzett számítások szerint Észak-Amerika keleti részén a vándorlás mértéke elérheti az évenkénti 100-1000 méteres sebességet is. Modellszámítások szerint 2080-ig a jelenlegi globális felmelegedés hatására az európai növényfajok mintegy 60 %-a érzékeny a klímaváltozásra, és a fajok 6-11%-át veszélyezteti az eltűnés. A fajszámcsökkenésnek és a flórakicserélődésnek a boreális területek a legkevésbé kitettek, míg a legjelentősebb változásokra a magas hegységekben, a Pannon régióban és a mediterrán vidéken lehet számítani. Egyértelmű azonban, hogy a terjeszkedést nemcsak a klíma megváltozása, hanem a nagy távolságokra vándorló emlősök és madarak, valamint az antropogén hatásra elősegített magszétterjedés is kiváltotta. A vizsgálatok szerint a hangyák évente néhány métertől akár 70 méterrel is kiterjeszthetik egyes növények elterjedését, míg a szarvasok több száz méterre, esetenként akár három kilométerre is. A növények között egyaránt megtalálni a gyorsabban terjeszkedőket, és olyanokat is, amelyek nem változtatták meg áreájukat. Azok a növények, amelyek a sarkok irányába különböző sebességgel képesek kiterjeszteni elterjedésüket, viszonylag rövid idő alatt meg tudják változtatni a biológiai közösség szerkezetét. Olyan fajokkal és társulásokkal kerülhetnek közelségbe, amelyekkel korábban sohasem találkoztak. Az ilyen átalakulások mértékét nehéz megbecsülni, de a jelenség már kimutatható. A még viszonylag ritka, klimatikus okokra visszavezethető migrációk mellett a növények a korai levélbontással, virágzással és terméshozással, valamint a későbbre tolódó levélhullással reagálnak a klíma melegebbé válására. Az ősnövénytani vizsgálatok szerint az európai melegkedvelő növényzet ugyan az interglaciálisok idején a sarkok felé vándorol, azonban a felmelegedés végén nem figyelhető meg az ezzel ellentétes folyamat. A lehűlés bekövetkeztével az északi populációk eltűnnek, kihalnak, a déli populációk pedig izolált refúgiumokban maradnak fenn. Ily módon a dél-európai refúgium-területek bizonyos értelemben a mérsékelt övi flóra motorjának tekinthetők: a hideg fázisokban fenntartják a fajdiverzitást, és a meleg szakaszokban biztosítják a növényzet északabbi elterjedését. Ezt a folyamatot azonban - az elmúlt 140 ezer évre kiterjedő pollenvizsgálatok szerint - a magas hegységek, így Európában az Alpok és a Kárpátok erősen lassíthatják, vagy megakadályozhatják.

Klímaváltozás és szárazföldi emlősfauna
A klímaváltozás a szárazföldi faunára, és különösen az emlősökre különböző, egymástól közvetlenül nem függő, vagy éppen függőségi viszonyban álló folyamatokból áll. A klíma-élőlény-élővilág kapcsolat mértékét az adott időszak hatásmechanizmusai határozzák meg. Ily módon a klíma egyes elemei (évszakok eltolódása, szárazság-vízbőség stb.) közvetlenül is hatnak az egyes egyedekre és a populációkra, míg más esetekben az ökoszisztéma szintű faunaváltás a primér táplálékul szolgáló, klimatikus okokból bekövetkezett flóraváltáshoz és más környezeti tényezőkhöz köthető. A különböző szintű kölcsönhatások szélső eredményei (kihalás-alkalmazkodás) a reprodukciós időtől, és a szezonalitástól függően különböző intervallumokon át több tízezer, vagy millió évet is felölelhetnek.

A paleocén-eocén határán, 55 millió évvel ezelőtt, 10-20 ezer év alatt a Föld középső, magasabb szélességein a hőmérséklet 4-8 C^o-kal megemelkedett, ami együtt járt a szénizotóparány változásával, majd az ezt követő kb. 200 ezer év alatt ismét lehűlés következett be. Ez a gyorsan lezajló felmelegedés, majd lehűlés a kainozoikum egyik legnagyobb emlősfauna-váltását idézte elő, nagy részben a testtömegek 50-60%-os növekedésével, amelyben valószínűleg a légköri CO2 felszaporodásának volt a legnagyobb szerepe. A vegetáció összetételében eközben csak kisebb változások következtek be. Emiatt valószínűsíthető, hogy ebben az időszakban a szárazföldi élővilág egy részének változásában a hőmérsékleti tényezők nem kaptak közvetlenül szerepet, a faunaváltás inkább egyes kontinensek összekapcsolódása és elkülönülése miatti migrációkra vezethető vissza.

Észak-Amerikában a 30 és 9 millió évekkel ezelőtti időszak (oligocéntől a késő-miocénig) különböző földrajzi-geográfiai helyzetben élt emlősfaunáinak fajgazdagságát összevetve, a kutatók (Barnosky és Carrasco, 2002) három független módszert alkalmazva arra a következtetésre jutottak, hogy a faji diverzitás változásával nem mutatható ki globális hőmérsékleti összefüggés. A Sziklás-hegység 15 millió évvel ezelőtti diverzitás és hőmérséklet növekedésének egybeesése inkább a hegyvonulat kiemelkedésével, és az így létrejött endemizmusok számának növekedésével magyarázható.
Mintegy 10 és 8 millió évekkel ezelőtt (késő-miocén eleje) Afrikában és Eurázsiában a korábbi meleg trópusi-szubtrópusi vegetációt, az alapvetően arid növényzet, a C3-as asszimilációs tevékenységet a C4-es váltotta fel. Eközben az adott területeken igen jelentős, 60-90 %-os faj- és ökoszisztéma-kicserélődés , valamint a nyílt füves vegetációhoz történő adaptációs folyamatok (testméret, táplálkozási szokás, fogkorona magasság növekedés stb.) játszódtak le.

A 24 és 2 millió évekkel ezelőtt élt eurázsiai emlősfaunák (miocéntől a pleisztocénig) ökomorfológiai vizsgálatai is kimutatták az ariditás növekedését. A korábbi esőerdőkkel jellemezhető terület 8 millió évvel ezelőtt globálisan felbomlott. Növekedett a C4-es fotoszintézist végző fűfélék mennyisége a trópusi és szub-trópusi területeken. A nedvességviszonyok 2-3 millió éven belüli drasztikus, csaknem globális, és alapvető flóra- és faunaváltozását elsősorban a Himalája magasabb részeinek 10 millió évvel ezelőtti gyors felemelkedésével, és más, az Eurázsiai-hegységrendszerben az indiai és az afrikai kontinensek Eurázsia felé történő mozgásával létrejött klimatikus hatással magyarázzák (Fortelius és mts., 2002). A Kárpát-medencében is kimutatható a 10 és 8 millió évekkel ezelőtti, majd az azt követő 4-5 millió éven keresztül ez az eurázsiai hatás, amelyet egy igen jelentős helyi tényező is felerősített, a 11-12 millió évvel ezelőtt a Paratethystől szeparálódott Pannon-tó vízfelületének és tömegének 4-5 millió évvel ezelőttre történő visszahúzódása, majd eltűnése (Kordos, 2005).

Az emberré válás afrikai történetében a nagy klimatikus változásoknak - a szárazabb és a nedvesebb időszakok váltakozásának, mint alkalmazkodási kényszernek - alapvető jelentőséget tulajdonítanak (Trauth és mts., 2006). Afrikában, a Turkana-tó medencéjének területén 3 és 1,8 millió évek között az emlősfauna 58-77%-a cserélődött ki. A különböző hipotézisek megegyeznek abban, hogy 8 és 2 millió évek között általános ariditási folyamat zajlott le. A mérvadó paleoklimatológiai vizsgálatok szerint az emlősfauna változékonyságára a földi pályaelemek változását követő, eltérő amplitúdójú és időtartamú, nedves-száraz ciklusokat kiváltó hatásának környezeti instabilitása volt a legnagyobb hatással (Potts, 1996; deMenocal, 2004).
Az elmúlt 2 millió év, és különösen annak a legutolsó 800-900 ezer évében bekövetkezett, nagyrészt az orbitális ciklusok által ismétlődő glaciális és interglaciális jelenségeinek élővilágra gyakorolt elsődleges hatása már régóta evidenciának számít. Az akár 10 ezer éven belüli intervallumban is bekövetkező szélsőséges klímaváltozások gyors ökoszisztéma-átalakulást, migrációkat, adaptációs változásokat, fajok létrejöttét vagy kihalását okozhatták. A Kárpát-medencében a 150 ezer évvel ezelőttre kialakult glaciális emlősfauna (a denevérek kivételével) 49 fajból állt, és a 15 ezer évvel később létrejött 6-8 C^o-os évi átlaghőmérséklet-növekedés hatására 22 faj tűnt el (45%). Ugyanez az érték az utolsó, 18 ezer évvel ezelőtti hidegcsúcs 50 fajából napjainkig klimatikus okokból 18-al (36%) csökkent. Ezek nagy része már a jelenkor, a holocén kezdetére, 10 ezer évvel ezelőttre, 5-6 C^o-os hőmérséklet-növekedés hatására eltűnt és részben ki is halt. A további jelentős felmelegedés hatására, a 2-3 ezer év alatt végbement újabb 3-4 C^o-os évi középhőmérséklet-növekedés hatására a hideghez alkalmazkodott fauna fajszáma a holocén klímaoptimum tetőzéséig további 5-6 fajjal csökkent. A megcsappant diverzitású emlősfauna helyébe a napjainktól számított 5-6 ezer évvel ezelőtti klímaoptiumum idején 15-16 új bevándorló fajjal gyarapodott a Kárpát-medence emlősfaunája, miközben klimatikus okokból fajok nem képződtek és nem is haltak ki. Tehát 10-12 ezer évre és 10-11 C^o-os középhőmérséklet-növekedésre volt szükség az eredeti emlősfauna kétharmadának kicserélődésére, miközben új ökoszisztéma és új emlősfauna alakult ki. Az őslénytani adatok alapján megállapítható, hogy klimatikus csúcshelyzetekben már 2-3 ezer évig tartó 3-4 C^o-os évi középhőmérséklet-változás elegendő volt ahhoz, hogy egyes túlspecializált fajok kihaljanak, vagy populációjuk marginális helyzetéből annyira elvándoroljanak, hogy egy újabb klímaváltozás alkalmával már ne térjenek oda vissza. A negyedidőszaki gerinces faunák vizsgálati tapasztalata szerint a felmelegedési csúcsoknak nagyobb hatása van, mint a hidegcsúcsoknak. A magyarországi holocén klímaoptimum idején az elszegényedett pleisztocén gerinces fauna kiegészüléséhez elegendő volt 1 C^o-os évi középhőmérséklet-növekedés, valamint egy-másfélezer év. Az ennél rövidebb ideig ható, és kisebb mértékű klímaváltozások önmagukban csak csekélyebb és időszakos dominancia és populációs területváltozást, valamint néhány időszakosan bevándorló faj megjelenését okozták (Kordos, 1981).

A rendelkezésre álló múltbeli adatokból levont, az emberiség kultúrtörténetének időszakában, a klímaváltozások hatására adandó válasz szerint a természetben különböző okok miatt, az emberi közreműködés nélkül lezajlott, több ezer évig tartó, legalább 1 C^o-os évi középhőmérséklet-eltérések okoznak lényeges faunaösszetétel-változást, ennél hosszabb idő és jelentősen nagyobb mértékű változás esetében pedig 30-50 %-os faji diverzitás-átalakulás következik be (Kordos, 1981). Egyes számítások és modellek szerint (Barnosky és mts., 2003), amennyiben a következő 100 évben a globális hőmérséklet 1 C^o-kal emelkedik, és az legalább 400 évig fenn is marad, akkor az egyedekben és a populációkban morfológiai, táplálkozási, elterjedési folyamatok kezdődnek, és genetikai változások is bekövetkeznek. Amennyiben a globális felmelegedés legalább 5000 évig tart, és eléri az 5 C^o-os értéket, akkor kihalások, vándorlások következtében faunaösszetétel-változások következnek be, amelyeknek valószínűleg fajszámcsökkenés lesz az eredménye. Az így elkülönített első, másod, és a millió években mérhető harmadrendű klimatikus változások közül a jelenlegi hatás az elsőrendű hatáson belülire tehető. Ennek során, a klímával közvetlenül összefüggő folyamatokban számolni kell az elsődleges produktivitásnak a következő száz évben az atmoszferikus CO2-kibocsátás miatt fokozódó hatásával, a növényi táplálékok kémiai és táplálék-összetevőinek változásával, szezonalitás eltolódásával és a szélsőséges időjárási események gyakoriságának növekedésével, a tengerszint emelkedésével, a hóval, jéggel borított és permafrost területek csökkenésével, az invazív fajok, és a betegségek fokozott előretörésével. A Marshall Intézet által közzétett jelentés (Idso és mts., 2003) szerint - ami a globális felmelegedésnek a földi bioszféra gyakorolt hatását értékeli - egyetlen biztos tény rögzíthető, miszerint a XIX. század közepétől tartó felmelegedés során a növények és az állatok egy része különböző módokon kiterjesztette elterjedését a sarkok és a magasabb területek irányába.

Mi várható?
Az elmúlt másfélszáz év alatt bekövetkezett globális klímaváltozás hatására a Földön nem haltak ki és nem jöttek lére új ökoszisztémák és új fajok. Ugyanakkor az emberi tevékenységgel együtt különböző okok miatt megnőtt az egyes fajok és társulások érzékenysége, ami magában hordozza a fajok kihalásának és az ökoszisztémák átrendeződésének a lehetőségét.

A klímaváltozás következtében a korábbiakhoz képest átrendeződő évszakok közvetlenül befolyásolják az élőlények élettevékenységét, ami fokozza az élővilág átalakulásának lehetőségét. Ez megnyilvánulhat az élőlény morfológiájában, méretében, élettani folyamataiban, szaporodásában, elterjedésében, és nem utolsó sorban alkalmazkodási képességében. Ugyanakkor - nagyrészt emberi közvetítéssel - a történelmi időkben rendkívül megnövekedett a behurcolt és betelepített fajok száma. Az invazív fajok igen gyorsan szaporodnak, széles ökológiai tűrőképességük miatt hamar elterjednek, és az új környezetükben nincsenek versenytársaik. Egyes számítások szerint Észak-Amerikában a fajok 10-15%-át is alkothatják (National Invasive Species Council, USA, 2001). Európa vadon élő emlősfaunájában a behurcolt és elvadult fajok aránya már eléri a 10-14%-ot. Itt él az amerikai pézsmapocok, az észak-amerikai mosómedve, a nyestkutya, a kanadai hód,  a brit szigeteken szabadon ugrál a bennett kenguru, elvadult az üregi nyúl stb. Vadjaink között közönséges a többszörösen betelepített és tenyésztett dámvad, a muflon, és a klasszikus gímszarvas, vagy az őz is inkább ridegen tartott háziállatnak tekinthető. Kétségtelen, hogy az elmúlt évszázadok során az ember irtotta ki az európai bölényt, az őstulkot, megtizedelte a farkasok és az európai hód állományát. Nincs kimutatás arról, hogy az ember hány háziasított fajjal és fajtával gyarapította környezetét.
Tényként kell elfogadnunk, hogy az emberi tevékenység és a történelmi időkben bekövetkezett klímaváltozások emlősök közötti fajpusztító hatása eltörpül az ember által globálisan elterjesztettek fajszáma mellett. Mindezek után feltehetjük a kérdést az emberek hasznáról és káráról - vagy nem?

Forrás: Természet Világa

Az önellátás mítosza

/ Toby Hemenway: The Myth of Self Reliance című írása /
Nemrég egy prominens permakultúrás egy halom emailt küldött ki, olyan kezdeményezések után kutatva, ahol “az emberek teljesen önfenntartóak saját élelmezési, ruházkodási, lakhatási, energia és közösségi szükségleteiket illetően.” Itt van hát, a “teljes önfenntartás mítosza”, egyenesen a világ egyik legismertebb permakultúrásától. Az Egyesült Államokban a permakultúrás körök többségében az elképzelést, hogy valaki a legalapvetőbb szinten felül bármiben is önfenntartó tud lenni, rég elhagyták, és felváltották az óvatosabb “önellátó” [önmagára-támaszkodó, self-reliant] kifejezéssel. De aligha lehetséges még ez is, és azon túl, hogy kifejezi a konzumerizmus bilincseitől való megszabadulás igényét, nem hiszem, hogy kívánatos lenne.
Kicsit keresgéltem az interneten és azt találtam, hogy az “önfenntartás” jó néhány népszerű permakultúrás weboldalon kívánatos célként jelenik meg. Szeretnék beverni néhány szöget a kifejezés koporsójába. Az én szótáram szerint az önfenntartó azt jelenti, hogy valaki “képes fenntartani magát külső segítség nélkül”. Ki él külső segítség nélkül? Senki. De boncolgassuk egy kicsit tovább. Többségünk egyetért abban, hogy ha valaki “élelem tekintetében önfenntartó”, akkor az élelmiszerigénye 100%-át a saját földje és munkája szolgáltatja. Még sohasem találkoztam olyannal, aki elérte ezt. Biztos vagyok benne, hogy vannak néhányan, de még a főállású gazdálkodók is termelnek az élelmük mellett eladásra gabonát, hogy megvehessék azokat az ételeket, amiket nem lenne célszerű termeszteniük.
Hallom, hogy az emberek azt mondják, az élelmük 30%, 50%, vagy akár 70%-t is megtermelik. Általában arra gondolnak, hogy zöldséget és gyümölcsöt termesztenek, ami kiteszi az élelmük teljes költségének vagy súlyának valamennyi százalékát – de nem a kalóriáit. A zöldségeknek magas a nedves-tömegük, de alacsony a kalóriatartalmuk. Ha megtermeled a zöldségigényed 100%-át, akkor hozzájutsz napi kalóriaigényed 15-20%-ához, kivéve ha főleg burgonyán és más keményítőtartalmú zöldségeken élsz. A legtöbb napi kalória a gabonákból, húsból és tejtermékekből származik. Így ha nem foglalkozol nagy tételben gabonatermesztéssel vagy állattartással, nem valószínű, hogy tápanyagtartalom tekintetében élelmed több mint negyedét magad termeled. Ebben az esetben nem korrekt azt állítás, hogy “70%-ban önfenntartó vagy”. Ha kalóriáid legnagyobb része a földedről származik, akkor szinte biztos, hogy teljes munkaidőben gazdálkodással foglalkozol, és tisztellek a kemény munkádért. Kezdhetjük látni mennyire nehéz, sőt nemkívánatos az önfenntartás.  Ha valóban önfenntartó vagy élelemből, nem sok minden másra lesz időd, még egy permakultúrás rendszerben sem.
De még ha minden élelmed magad is termeszted, állíthatod-e, hogy önfenntartó vagy, ha nem te termeled a magjaidat és biztosítod összes trágyaigényed? Honnan származnak a gazdálkodáshoz szükséges eszközeid és az üzemanyagod? A permakultúrások tisztában vannak vele, csakúgy mint bárki más, az élet mennyire szorosan összefügg. Hol van az a pont bármiben is, ahonnan azt állíthatod, hogy nem állsz kapcsolatban a szélesebb emberi közösséggel? Tényleg lehetséges élelemből “teljesen önfenntartóvá válni”?
Vessünk egy gyors pillantást a ruházkodásra, a hajlékra és az energiára. Még ha magad varrod is a ruháidat, te termeszted a gyapotot és neveled a birkát? Ha a házadhoz te hántoltad a fát vagy fejtetted a követ, te készítetted az üveget és gyártottad le a vezetékeket is? Egy szigetüzemű háznál, mennyi mérnök és hány gyár szövevényes hálózata vett részt a napelemek legyártásában? Mindezekre támaszkodunk.
Azt állítani, hogy önfenntartóak vagyunk, szinte sértés és mindazok semmibe vétele, akiknek a vállán állunk. Az amerikai permakultúrások egy elég politikailag korrekt csapat, és többünknek nyilvánvalóvá vált, hogy az “önfenntartás” nem csak lehetetlen, hanem egy pofon mindazoknak, akik verejtéke ellát minket, és a cowboy etika egy újabb állandósulása, mely az egyént a világegyetem központjába helyezi. Úgyhogy a kifejezés átalakult “önellátóra”, ami jelezi, hogy kölcsönösen függünk egymástól, de úgy döntöttünk, hogy kevésbé szeretnénk másokra támaszkodni. Jó esetben az önellátás az alapvető igények kielégítéséhez szükséges képességek kifejlesztését jelenti, hogy ne kelljen az etikátlan és pusztító iparágakat támogatnunk. De úgy látom, hogy nem annyira önellátó egyénekre, mint önellátó közösségekre van szükség, ahol nem mindenki tudja, hogyan kell szőni vagy gazdálkodni, de ruha és élelem mindenkinek jut.
A weboldalak és e-mailek tanúsága szerint, van a permakultúrában egy mély elfogultság, miszerint az a legnemesebb út, ha mindent magunk csinálunk, a saját földünkön. És amennyiben a képességeinknek köszönhetően kevésbé függünk a monopolista vállalatoktól, úgy gondoljuk, hogy érdemes elsajátítanunk őket. Azonban ahogyan egyre inkább lekorlátozzuk az életünket azokra a dolgokra, amiket képesek vagyunk magunk elvégezni, úgy csökkennek a lehetőségeink. Minden kifelé irányuló kapcsolat gazdagít bennünket. Ha létrehozzuk az egymásrautaltság hálóját, gazdagabbá, erősebbé, biztonságosabbá és bölcsebbé válunk. Miért ne akarnál másokra támaszkodni? Ha teljesen meg akarnánk fejteni az okát, az egy pszichológiai nyúl-üreg mélyébe vezetne, de egy része azon a hiedelmen alapul, hogy a többiek megbízhatatlanok vagy etikátlanok, és hogy a kölcsönös függőségekkel gyengítjük magunkat. Míg a régi mondás, miszerint “Ha valamit jól akarsz csinálni, csináld magad”, egyszerűen gyenge vezetői képességekről árulkodik.
Ha még mindig kételkedsz, a szentíráshoz folyamodok és idézek Mollison Introduction to Permaculture (Bevezetés a Permakultúrába) című könyvének második oldaláról: “Elkezdhetünk részt venni élelmünk egy részének megtermelésében. Ez nem jelenti azt, hogy mindannyiunknak magunknak kell megtermelnünk a saját krumplinkat, de azt igen, hogy közvetlenül olyanoktól kezdjük vásárolni, akik már most felelősséggel termelik. Sőt, valószínűleg  jobban járunk, ha egy termelői bevásárló közösséget szervezünk a környékünkön, mintha krumplit termesztenénk.”
Ahogyan a veterán permakultúra tervező Larry Santoyo mondja, az igényeid kielégítéséhez törekedj a lehető legnagyobb általánosságra. Ha úgy gondolkodunk, hogy “meg kell termelnünk az élelmünket”, az fájdalmasan korlátozott. Ha úgy gondolkodunk,  hogy “az élelmiszer igényünket felelősen kell kielégítenünk”, akkor hatalmas lehetőségek tárulnak fel, amikből kiválaszthatjuk a számunkra legstabilabbat és legmegfelelőbbet. Az egyéni erőfeszítések gyakran kevésbé stabilak és reziliensek, mint a közösségi vállalkozások. És rossz tervezésre vallanak: az önellátás azt jelenti, hogy egy kritikus funkciót csak egyféleképpen biztosítunk. Ha minden élelmed magad termeled meg és valami bajod esik, akkor sérült leszel, éhes, és tolókocsiból nézheted, ahogy elhervadnak a növényeid. Egy közösségi gazdaságban ez nem történne meg. És azoknak, akik a társadalom közelgő összeomlása miatt aggódnak: a portyázó répatolvaj bandák nagyobb valószínűséggel rohanják le a magányos földed, míg te az egész napos fárasztó munka után szundítasz, és kevésbé valószínű, hogy megtámadnak egy csapat erős, vasvillával felfegyverzett gazdát, akik éjjel-nappal őrködnek.
A közösségi önellátás létrehozása egy újabb lehetőséget is ad a permakultúra zónáinak alkalmazására: a nullás zóna ebben az értelemben az otthonunk és a földünk. Az egyes zóna a kapcsolatunk más egyénekkel és családokkal, a kettes zóna a helyi kereskedelem és a környékünkön zajló tevékenységek, a hármas zóna a regionális vállalkozások és szervezetek, és a négyes zóna a nagyobb és távolibb vállalatok. Miért korlátoznánk magunkat kizárólag a nullás zónára? Megszervezhetjük az életünket úgy, hogy a négyes zónába tett kiruccanásokra – mint amilyen az üzemanyag vagy a fémtermékek vásárlása – nagyon korlátozottan legyen szükségünk, miközben a helyi őstermelői piacra és éttermekre gyakran. Ez erős közösséget épít.
Az önellátás nem növeli a társadalmi tőkét, azt a valódi újratermelődő erőforrást, ami csak használat közben növekszik. Miért ne akarnék kapcsolódni a közösségemhez, a számomra lehetséges összes módon? Ha nem elégítjük ki a közösségünk igényeit, nagyobb eséllyel fognak a szomszédaink egy nagyáruházban vásárolni. Az önellátásba vetett kritikátlan hit egy olyan pusztító mítosz, ami a lehetőségeket azok kezébe adja, akik a közösségünket elveszik tőlünk.
Ha szereted a gazdálkodást, akkor igen, termeld meg az élelmed. És a maradékot cseréld el olyan dolgokra, amikre szükséged van, olyan módon, hogy azzal támogasd a közösségedet. De valóban van különbség egy gazda, aki a munkája eredményét, az ételt cseréli el javakra és pénzre, és köztem, aki a munkám eredményét, az oktatást cserélem el javakra és pénzre? Mindketten életenergiánkat cseréljük el egy olyan rendszerben, ami fenntart minket és szeretném azt hinni, hogy mindketten bölcs és etikus döntést hozunk.
Egy jó permakultúrás rendszer a lakosok igényeit felelősen és ökológiai szempontok szerint biztosítja. Semmi sincs a permakultúrában, ami azt állítaná, hogy minden terméshozamnak a tulajdonos földjéről kell származnia! Ha mást nem is tudok elérni ezzel az írással, legalább lerombolom ezt a mítoszt. A permakultúrás tervezési rendszer egyszerűen csak annyit mond, hogy a szükségleteinket és termékeinket felelősen kell kezelnünk a tervünkben, nem pedig a földünkön. Ez magában foglalhat és kell, hogy foglaljon külső kapcsolatokat is. Ha te egy akupunktúrával foglalkozó orvos vagy, és a jövedelmedet a közösséged biztosítja, és a szükségleteidet főleg olyan helyi forrásokból biztosítod, amiket etikusnak gondolsz, akkor az egy remek permakultúrás dizájn. A terv erősebbé válik attól, ha a szükségleteid és a termékeid sok külső elemhez és rendszerhez kapcsolódnak.
Nagyon is permakultúrás dolog az olyan képességek kifejlesztése, amik még mélyebben a földhöz, az otthonhoz és a közösséghez kötnek. És néha a képességek, amikre az önellátás után kutatva teszünk szert, éppen azok, amikre a jobb közösségi léthez is szükségünk van. De önmagában az önellátás mint cél egy elavult mítosz, aminek ki kell halnia. Permakultúrátlan.

Forrás: http://wetiko.hu/2012/01/28/az-onellatas-mitosza/

Megvilágosodás 2.

Susanne Segal: Összeütközés a végtelennel

Tavasszal történt, éppen hazafelé tartottam egy terhességi tanácsadásról a város másik végén lévő klinikáról, ahol hat hónappal később volt esedékes a szülésem. Terhességem negyedik hónapjának első hetében jártam, és épp csak kezdtem érezni a kislányom lágy, apró mozdulatait, mintha belülről egy tollal cirógatnának. Május volt, és a nap melegen sütött a fejemre és az arcomra, ahogy az Avenue de la Grande Armee buszmegállójában álltam. Nem siettem, így elhatároztam, hogy metró helyett busszal megyek haza, hogy élvezhessem a gyönyörű időt.

Több busz is elhaladt mellettem, míg a széles sugárúton végre megláttam a közeledő 37-est. Hatan vagy heten álltunk a megállóban az időt dicsérve és megvitatva az óriásplakátok frissen megjelent hirdetéseit. Ahogy a busz közeledett, várakozóan összegyűltünk a járdaszegély mellett. A busz lehúzódott a megálláshoz, a kipufogógáz csípős szagát és a gumik forróságát bocsátva ki a meleg tavaszi levegőbe.

Elfoglaltam a helyem a sorban. Hirtelen azt éreztem, hogy a fülem bedugul, mint amikor a repülő elkezd leszállni, és a belső nyomás megváltozik. Úgy éreztem, hogy az előttem lévő látványtól elszakadok, mintha egy buborékba kerülnék, és képtelen vagyok bármit is tenni a leggépiesebb dolgokon kívül. Felemeltem a bal lábam, hogy fellépjek a buszra, és fejjel nekiütköztem egy láthatatlan erőnek, mely úgy lépett be a tudatomba, mint egy csendesen felrobbanó dinamitrúd, hétköznapi tudatosságom kapuját a sarokpántról letépve, engem kettészakítva. A megjelenő tátongó űrben azt, amit korábban „énnek” neveztem, valami, erővel elmozdította a megszokott, bensőmben lévő pozíciójából egy új helyre, mely megközelítőleg fél méterrel balra a fejem mögött volt. Az „én” most a testem mögül tekintett a világra, anélkül hogy használta volna a testi szemeimet.

Egy nem meghatározott helyről - valahonnan magam mögül és balról - láttam a testemet elöl és nagyon távol. Úgy tűnt, a test minden jelzésének sok időre volt szüksége ahhoz, hogy eljusson erre a nem meghatározott helyre, s olyanok voltak e jelzések, mint egy távoli csillag fénysugarai. Megrettenve körülnéztem, kíváncsi voltam, vajon más is észrevett-e valamit. A többi utas nyugodtan elfoglalta a helyét, és a buszvezető a kezével intett, hogy érvényesítsem a sárga jegyemet a gépben, hogy indulhassunk.

Néhányszor megráztam a fejem, remélve, hogy helyrebillentem a tudatosságomat, de semmi sem változott. Távolról éreztem, ahogy az ujjaim beügyetlenkedik a jegyet a nyílásba, és továbbsétáltam a folyosón, helyet keresve. Egy idős asszony mellé ültem, akivel a buszmegállóban beszélgettem, és megpróbáltam folytatni párbeszédünket. Az elmén, azonban teljesen padlóra került a megrázkódtatástól, amit a hirtelen összeütközés okozott azzal a valamivel, ami elűzte korábbi valóságomat.

Jóllehet a hangom tovább beszélt összefüggően, én úgy éreztem, hogy semmi kapcsolatom nincs vele. A mellettem ülő asszony arca távolinak tűnt, a közöttünk lévő levegő ködösnek, mintha sűrű, fénylő leves töltötte volna meg. Ő elfordította a fejét egy pillanatra, az ablak felé, majd kinyúlt, és megrántotta a zsinórt, hogy jelezze a vezetőnek: a következő megállónál leszáll. Amikor leszállt, én átcsúsztam az ülésére az ablak mellé, és egy mosollyal viszlátot intettem neki, éreztem, ahogy izzadságcseppek gördülnek végig a karomon, és az arcomon is verejtékcseppek gyöngyöztek. Rettegtem.

A busz megérkezett a megállómba, a rue Lecourbe-ba, és leszálltam. Miközben a három háztömbnyi távolságot megtettem hazafelé, megpróbáltam összeszedni magam úgy, hogy a testemre összpontosítottam, és vissza akartam kényszeríteni magam oda, ahová - úgy gondoltam - tartoztam. Az volt ezzel a célom, hogy visszanyerjem a korábbi normális érzékelésemet, amikor a testi szemeimen keresztül láttam, a testi számon keresztül beszéltem és a testi fülemen keresztül hallottam. Az akaraterőm nyomorultul leszerepelt.

Ahelyett, hogy a testi érzékszerveken keresztül tapasztaltam volna, a test mögött hánykolódtam, mint egy bója a tengeren. Elvágva az érzékelés szilárdságától, elkülönülve a testtől és mérhetetlen messzeségből szemlélve azt, úgy mentem az utcán, mint egy tudatosságfelhő, mely követ egy egyszerre ismerős és idegen testet. Valami felfoghatatlan kötelék fűzött a testhez, pedig már nem éreztem többé az „enyémnek”. Az továbbra is küldte érzékszervi érzékelésének jeleit, de hogy e jeleket hogyan és hol fogtam fel, meghaladta a megértésemet.

Képtelenül arra, hogy értelmezze ezt az állapotot, az elme váltakozva hol vadul száguldozott, hogy megkíséreljen „engem” újra összerakni, hol pedig teljesen kikapcsolt, csak a tér üres morajlásának visszhangját hagyva a fülekben. A tanú tökéletesen távol volt az elméből, a testből és az érzelmekből, és az a pozíció, amit a fej mögött baloldalon elfoglalt, állandósult. Úgy tűnt, a mély szakadék, ami a tanú és az elme, a test, valamint az érzelmek között húzódott, már önmagában és önmagától rémületet váltott ki, amely annak volt köszönhető, hogy a lét érzékelése olyannyira vékony fonállal kötődött a testi létezéshez. Ebben a tanú-állapotban a testi létezés az érzékelés szintjén a felbomlás határán állt, és az (a testi) azzal válaszolt, hogy a megsemmisüléstől való félelem hatalmas mennyiségét gyűjtötte össze.

Ahogy besétáltam a lakásba, Claude felnézett a könyvéből, hogy üdvözöljön, és megkérdezte, milyen napom volt. A rettegés nem volt azonnal nyilvánvaló számára, ami különös módon megnyugtatott. Én csendesen köszöntöttem őt, mintha nem lenne semmi gond, és meséltem neki a tanácsadásról, majd megmutattam neki az új könyvet, amit útközben az amerikai könyvesboltban vettem. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy bármit is elmagyarázzak neki, ezért meg sem próbálkoztam vele.

A rettegés nagy gyorsasággal fokozódott, a testet rémület töltötte el, az izzadtság patakokban folyt rajtam, a kezeim hidegek voltak és remegtek, a szívem pedig vadul zakatolt. Az elme túlélési üzemmódra váltott, és olyan dolgok után kutatott, melyek elterelhették volna a figyelmét. „Talán ha megfürdök vagy alszom egyet, ha eszem, olvasok vagy felhívok valakit telefonon.”

Ez az egész minden képzeletemet felülmúlóan lidércnyomásszerű volt. Az elme (melyet többé már nem is hívhattam az „én” elmémnek) megpróbált előhozakodni valamiféle magyarázattal erre a nyilvánvalóan megmagyarázhatatlan eseményre. A test a rémületből az őrjöngő rettegésbe került, és olyan végső fizikai fáradtság vett erőt rajta, hogy az alvás lett az egyetlen választási lehetősége. Miután meghagytam Claude-nak, hogy ne zavarjon, ágyba bújtam, és azt gondoltam, hogy végre az alvás várva-várt feledésébe merülhetek. Elaludtam, de a tanú továbbra is jelen volt, figyelve az alvást a helyéről, a test mögül. Ez volt a legkülönösebb tapasztalás. Az elme határozottan aludt, de valami ezzel egy időben ébren volt.

Abban a pillanatban, hogy másnap reggel kinyitottam a szemem, az elme aggodalmában kirobbant: Mi ez? Őrület? Elmezavar? Tudathasadás? Ezt hívják idegösszeomlásnak? Depressziónak? Mi történt? S vége lesz-e valaha? Claude is kezdte észrevenni nyugtalanságomat, és láthatóan valami magyarázatra várt. Megpróbáltam elmesélni neki, mi történt előző nap, de túl messze voltam ahhoz, hogy beszéljek. Úgy tűnt, a tanú van az "én" helyemen, s a test, az elme és az érzelmek személyiség híján üresen tátongtak. Megdöbbentő volt, hogy egyáltalán tovább működtek. Ezt nem tudtam volna elmagyarázni Claudenak, és most az egyszer örültem annak, hogy olyan fajta ember volt, aki nem erőltetett olyan témát, amiről nem akartam beszélni.

Az elmét olyannyira nyomasztotta a képtelensége, hogy felfogja a létezés jelen állapotát, hogy nem lehetett elterelni a figyelmét. Egyre csak az érthetetlen, megválaszolhatatlan bizonytalanságokra összpontosított, melyek a tudatosság tanú-állapotának töretlen folyamában váltak ki. Olyan érzés volt, mintha a létezés borotvaélen táncolt volna, a lét és a nemlét határán, és az elme azt hitte, hogy ha nem tartja fenn a létezés gondolatát, maga a létezés szűnik meg. Megbízva ezzel a látszólagos élet- vagy-halál irányítással, az elme küzdött, hogy ne engedje el ezt a gondolatot, majd néhány görcsös óra után teljesen kifárasztott a magát. Haláltusáját vívta, amint derekasan megpróbált megérteni valami olyant, amit sohasem érthet meg. A test pedig azzal válaszolt az elme gyötrődésére, hogy túlélési üzemmódba kapcsolt, pumpálva az adrenalint, finomra hangolva az érzékeket, minden pillanatban figyelve és válaszolva a megsemmisülés fenyegetésére.

A gondolat ugyan felmerült, hogy a szemtanúság e tapasztalása a kozmikus tudatosság állapota lehet, melyet a Maharishi sok évvel azelőtt, mint a felébredett tudatosság első állapotát jellemzett. Az elme azonban azonnal elvetette ezt a lehetőséget, mert képtelenségnek tűnt, hogy a pokol e birodalmának, amelyben időztem, bármi köze lenne a kozmikus tudatossághoz.

Tizenkét évvel később.

Noha a tapasztalásomat illetően rengeteg bátorítást kaptam az emberektől, akikkel kapcsolatba kerültem, a nem-én „Tél”- ideje még mindig nem sok örömet hozott. Amint később kiderült, az öröm egyszerre érkezett meg, hirtelen áttörve a tudatosság partjait, éppen olyan visszavonhatatlanul, mint az én eltűnésének első hulláma, amely tizenkét évvel ezelőtt jelent meg.

Az én ürességének tiszta tapasztalása után tudatosságom állapota hirtelen változás előtt állott. A következő évszak volt beköszöntőben: annak tapasztalása, hogy nemcsak személyes én nem létezik, de nincs más sem. Más szavakkal: a folyamatos egységtudatosság felé tolódtam, amelyben az az üresség, amely a tudatosságomat uralta, minden teremtett dolog lényegének látszott. Miután az üresség titka ily módon feltárult, „határtalanságként” kezdtem azt jellemezni.

Egy különösen eseménydús hét közepén észak felé autóztam, hogy meglátogassam néhány barátomat, amikor hirtelen tudatára ébredtem, hogy magamon keresztül haladok. Évek óta egyáltalán nem volt jelen én, ezen az úton mégis minden én voltam, és én vezettem magamon át, hogy oda érkezzem, ahol már most is ott vagyok. Lényegében sehová sem mentem, hiszen már mindenhol ott voltam. A végtelen üresség, aminek ismertem magam, most mindennek, amit láttam, nyilvánvaló, végtelen szubsztanciája lett.

Az üresség határtalanságba való átváltozása után intenzív meditációba kezdtem. Minden reggel és este órákat töltöttem azzal, hogy csak ültem ebben a határtalanságban, miközben az üresség fája kezdett virágba borulni. Erős hívást éreztem arra, hogy magányos elvonuláson vegyek részt, ezért előkészületeket tettem, hogy egy hosszú hétvégét január közepén a Santa Cruz hegységben található buddhista elvonulóközpontban töltsek.

Miközben autóztam keresztül a téli tájon a központ felé, minden cseppfolyósabbnak tűnt. A hegyek, a fák, a sziklák, a madarak, az ég elveszítette különbözőségét. Ahogy körültekintettem, először azt láttam, hogy minden egy, s csak az érzékelés második hullámaként vettem észre különbségeiket. Ám annak a lényegnek az érzékelése, amelyből mindannyiunk állt, nem a fizikai testen keresztült történt. Sokkal inkább a határtalanság érzékelte önmagát önmagából, önmaga minden pontján. Szeretetteljes nyugalom hatott át mindent - nem elragadtatottság, nem boldogság, csak nyugalom.

Ezzel egy időben valami más is megjelent, ami mind a mai napig folytatódik: valami, amit csak úgy tudnék jellemezni, hogy „egységbe sűrűsödés”. Ez egyszerre volt tapasztalati és észlelt.

Ettől a naptól kezdve folyamatosan azt tapasztaltam, hogy ugyanúgy mindennek a „lényegében mozgok, mint ahogy magam is abból vagyok.

Ez az első tapasztalás: az egység anyaga, szövete, íze, szubsztanciája. Ez a helyhez nem kötött, végtelen lényeg nem a szemmel, az orral vagy a füllel érzékelhető, hanem maga a lényeg által, a lényegből. Amikor az egység szubsztanciája találkozik önmagával, akkor saját érzékszervei által ismeri meg önmagát. A forma olyan, mint egy rajz az egység homokján, ahol a rajz, a homok és a rajzoló kéz egy és ugyanaz.

Egyedül voltam a határtalannal, s rám köszöntött az a belátás, amely elvégezte a félelem leleplezésének munkáját, s a félelem szorítása ezáltal engedett, felismertem, hogy az elme makacsul ragaszkodott ahhoz a téves képzethez, mely szerint a félelem jelenléte jelent valamit a nem-én tapasztalatának érvényessége szempontjából. A félelem becsapta az elmét, s az elme a félelem meglétét olyan jelentéssel ruházta fel, amit az nem jelentett. A félelem jelen volt, de ez volt minden! A félelem jelenléte semmilyen módon nem érvénytelenítette azt a tapasztalást, hogy nem létezik személyes én, csak azt jelentette, hogy félelem van jelen.

A félelemnek nem kell távoznia ahhoz, hogy a személyes ént nem-létezőnek lássuk. Végül is hová mehetne? Hiszen sohasem létezett. Semminek sem kellett megváltoznia vagy megsemmisülnie. Semminek sem kellett tennie egyáltalán semmit azon kívül, hogy volt. Minden egyidejűleg jelenik meg: forma és üresség, fájdalom és megvilágosodás, félelem és felébredés. Miután egyszer megláttam, olyan hihetetlenül egyszerűnek tűnt.

A félelem szorítása engedett, és az öröm azonnal megjelent. Az üresség tapasztalása felfedte titkát. Az üresség nem látszott egyébnek, mint minden lényegének. Végre megláttam azt, ami mindig is előttem volt, de a félelem elhomályosította: hogy nem csupán személyes én nem létezik, de nincs másik sem. Nincs én, és nincs másik. Minden a határtalanság ugyanolyan szubsztanciájából készült.

Késő délután érkeztem meg az elvonulóközpontba, kipakoltam a táskáimat a kunyhóban, és a szomszédos erdőbe indultam. Tudtam magamról, hogy ugyanabból vagyok, mint minden teremtmény: semmiből és mindenből. Hogyan szalaszthattam el ezt ezelőtt? Egész idő alatt ott volt közvetlenül a szemem előtt, olyan közel, mint az üresség, olyan üresen, mint az üresség, és olyan teljesen is.

A rengeteg zen történet, amit Richard mesélt nekem, most visszaözönlött hozzám, s harsányan nevetni és sírni kezdtem, amit képtelen voltam abbahagyni. Végül a földre zuhantam, elgyengülve az egész látomástól. Tizenkét évig ismertem, láttam, lélegeztem az ürességet, és az most az egész világegyetemre kitágult, az üres teljesség hatalmas szökőárjában, Az, hogy minden egyesült az ürességben, most a világ legnyilvánvalóbb dolgának tűnt, de mégis olyan sok ideig tartott, míg végre rábukkantam. Sőt, inkább az botlott saját magába.

Talán mondanom sem kell, hogy azóta semmi sem a régi. A tény, hogy „én” többé nem létezem, hogy nincs többé személy, végül teljes mértékben utat engedett annak a felismerésnek, hogy nincs semmi, ami nem én lennék. Ha nincs én, akkor mi marad? Minden, ami van.

Megvilágosodás

Bernadette Roberts - Utazás a nem-individuumba

Az utazás kivonata

I.

Előre nem jelzett, fel nem fogott és ismeretlen pillanat volt ez. Ez volt az a pillanat, amelyben az “én” belépett a nagy csendbe, és soha nem tért vissza. Az ismert küszöbén túl, az individuumra nyíló ajtó becsukódott, de az Ismeretlenbe vezető ajtó kinyílt egy olyan rögzült tekintet számára, amely nem tudott félrenézni. Az értelem, képtelen lévén látni az individuumot, emlékezni rá vagy arra tudatosan létezni, a jelen pillanatra korlátozódott. Minél inkább törekedett az ön-reflexióra, annál lenyűgözőbb volt a csend.

II.

Állandóan kifelé, az Ismeretlenre nézve a csend mérséklődött, és az individuumnélküliség örömmé változott. De a nyugvópont – a belül lévő Isten – utáni kutatás nemcsak egy ürességet tárt fel, hanem kettőt, mert amikor nincs individuum, nincs másik sem, személyes individuum nélkül nincs személyes Isten, szubjektum nélkül nincs objektum sem. A nyugvópont eltűnt, és magával vitte az individuum által birtokolt élet minden értelmét, mivel az individuum létezését többé nem lehetett érezni. Ami megmaradt, az ismeretlen volt. Nem volt élet, nem volt akarat, energia, érzések, tapasztalatok, belső világ, szellemi vagy lelki élet. Mégis volt valahol élet, mert minden ment tovább úgy, ahogy szokott.

III.

Bár nem lehetett helyhez kötni vagy a látás vagy az értelem bármely tárgyában megtalálni, valahol a szabadban az élet békésen és biztosan áramlott. Mint a tenger fölött egy sziklaszirt, feltárult: az élet nem valamiben van, inkább minden az életben van. A sok elmerül az Egyben, sőt még ami azután marad, hogy nincs individuum, az is beolvad az Egybe. Mivel nincs többé távolság az individuum és a másik között, minden ennek az azonosságnak a közvetlenségében ismert. A részletek beleolvadnak az Egybe, az egyedi tárgyak átadják helyüket, hogy feltárják azt, ami mindvégig ugyanaz minden változatosságban és sokaságban. Az élet ezen új dimenziójának látása egy csodálatos szemüveg ajándéka, amelyen keresztül Isten mindenütt látható. Isten minden, ami létezik, minden, kivéve az individuumot, természetesen.

IV.

De mi látja ezt az Egyet és tudja azt, hogy lát? Az a szem [szem alatt tudatosságot, tudatosságformákat ért a szerző - a ford.], ami néz, nem belül van, nem az értelemé vagy a testé, nem is az individuumé. Ismeretlen és külső – először olyan, mint egy szemüveg, majd később fej fölötti. A szemről lehetett tudni, hogy létezik, de sem látni nem lehetett, sem ránézni. Nem oldódott fel az Egyben – a látó és a látott nem volt azonos. De ami még nagyobb rejtély: mi maradt meg az individuum hiányában? Mi ez, ami sétál, gondolkozik, beszél? Mi ez, ami tudatában van az Egy fölötti szemnek? Közöttük – nem-individuum, szem, Egység – azonosságot felfedezni nem lehetett.

V.

Egyszer az Egység ellenállhatatlan erősséggé fokozódott, mintha minden részéből összevonta volna magát, magába húzva és elmosva mindent, ami létezik, beleértve a szemet, ami látta, és azt, ami megmaradt. A kialvás küszöbén a szem vibrált és elhomályosult; az, ami megmaradt, azonnal elfordult. Hogy elviseljük a látomást, hogy belelépjünk, a szem világának nem szabad kialudnia. Valahogyan erősebbé kell válnia; de milyen erő az, és hogy lehet megszerezni? Még mindig meg kellett valamit tenni, de mit? A nem-individuum kiszolgáltatott, nincs ereje, nem az a szem világossága, és nem is maga a szem.

VI.

Kilenc hónap telt el, mielőtt az Egységre szegeződő szem a semmire szegeződő szemmé alakult volna. Minden figyelmeztetés vagy ok nélkül minden partikuláris feloldódott az ürességben. Egy ponton az értelem szembe találta magát az élet borzalmas ürességével, a halál és pusztulás csalárd semmiségével, amely leválasztja az életet a látás minden tárgyáról. Csak az individuum tud elmenekülni egy ilyen látomás elől, mert csak az individuum ismeri a félelmet, és csak a félelem tud védőfegyvereket létrehozni. Individuum nélkül az egyetlen menekülés a nem-menekülés: az ürességgel szembe kell nézni – történjék bármi. A domboldalon, szembesülve mindannak a sűrítményével, ami félelmetes és értelmetlen volt – de ki vagy mi észlelte ezt a rettegést? És ki vagy mi tudta elviselni? Az individuum hiányában minden, ami megmaradt, mozdulatlan nyugalom volt, egy megtörhetetlen, érezhetetlen csend. Ha megmozdulna, meghasadna? Vagy kitartana? Ezt nem lehetett tudni, feltételezni vagy éppen remélni. Lesz, ami lesz.

VII.

A nyugalom szilárdan kitartott, mert a semmi és az üresség nem ismerheti a félelmet vagy a rettegést. A “vadvirág” végül is megadta magát, helyet adott, végtelenül kitágult, hogy feltáruljon egy nagy erő, amelyet most látni lehetett anélkül, hogy a szem elhomályosult vagy a fény kihunyt volna. A test felbomlik és beleolvad a megmaradó csendbe. Ezután a szem nem lát többé semmit. Ehelyett az értelemre gyakorol nyomást, mint egy rettenetes felvigyázó, követelve, hogy: “Láss!” Az értelem nem tud többé semmire részleteiben vagy általánosságban összpontosítani, nem lát semmit belül vagy kívül. A teljes nemtudás állapotában, egy iszonyú állapotban, egy átjáróban, egy merev most-pillanatban rögzül hónapokig, amelyből nem tud kimozdulni, és amelyben nincs mit látni.

VIII.

Ebben az átjáróban az igazi élet, ami helyhez nem kötött és a “seholban” van, úgy tárja fel magát, mint ami megmarad, s nem ismer halált. Ez az az élet, ami folytatódik a nemlátás és nemtudás ellenére, egy örök élet, melynek – különös módon – a látás tárgyaként nincs Istene. De hogyan tud a szokványos élet tovább folytatódni az individuum energiái nélkül, amikor az igazi életnek nincsenek ilyen energiái? Hogyan lehetséges megmaradni a hústestben és a hétköznapi értelemben, amikor úgy látszik, hogy nincs bennük élet? Az idő erre az egyedüli válasz, az idő, ami során hozzászokunk, akklimatizálódunk, újra meg újra megtanuljuk, hogy miképpen éljünk együtt ezzel az új élettel. Ennek végrehajtásához nincs jelen az individuum, hogy segítsen, az értelem nem tudja, hogyan kellene csinálnia, és a test feloldódóban van.

IX.

Amikor az alkalmazkodás úgy-ahogy megtörténik, akkor az utazásnak látszólag vége. Először a létezés semmisége elviselhetővé válik, később megszokott látvánnyá lesz, végül pedig annyira magától értetődőnek tekintjük, hogy nem is vesszük észre, meg sem látjuk. Amikor semmi nem mozdul, hogy átvegye a helyét, a semmi mindenné lesz; és ez végül el kell fogadni, mint a legnyilvánvalóbbat a végső igazságok közül. Ekkor világosan lehetett látni, hogy egy élet minden kutatása, okoskodása és tapasztalása csak óriási tékozlás volt – olyan méretű “utazás a fejünkben”, hogy csak a csecsemő felfogóképessége tud elviselni ilyen igazságot: hogy a vég olyan, mint a kezdet, és közötte minden puszta csalódás. A nemtudás állapota állandó, mivel az értelem semmilyen tartalomhoz nem tud kapcsolódni, nincs több, amit meg lehet tanulni. Nem lesz több utazás, ez az utolsó, a végállomás: a vég, ami abszolút semmi.

X.

Ahogy a folyó folyik, ahogy egy mosoly megjelenik, és a semmiből kiemelkedik a nagy valóságok legnagyobbja, mely valóságosabb, mint bármi, amit látni vagy tudni lehet – mégis csak ilyen fogalmakkal magyarázható. Maga a mosoly, “az”, ami mosolygott, és amire mosolygott, azonosak. Ez volt a nagy valóság. A viszonylagos értelem nem tudja felfogni, megragadni, továbbítani, látni, sőt még hinni sem azt, ami feltárult. Ezt az azonosságot nem lehet közölni, mert ez az egyetlen létező, ami Tiszta Szubjektivitás, és soha nem tárgyiasítható. Ez a Szem, ami önmagát látja, és akárhová néz, nem lát mást, csak önmagát.

XI.

Később, négyhónapos távollét után, az Egység újra megjelent, de többé nem egy közvetítőn (a partikulárison) keresztül: “ott” volt mindenütt. De a visszatérte túl késő volt; valami már “látott” és “tudott” lett, amihez képest minden más csak csalódás. Az értelem mégis rá akart figyelni, rá kellett figyelnie, és amikor ezt tette, az Egység eltűnt, és az értelem azonnal felfogta, hogy miért. Megértette jelentését, működését és azt, hogy mi még a teendő. Egy hosszú átmenet után az értelem végül megnyugodott és öröme telt saját megértésében. Most készen állt arra, hogy jogos helyét elfoglalja a most-pillanat gyakorlatiasságában és azonnaliságában. Nincs több kutatás, nézés, megőrzés, nem szükséges ismerni azt, amiről megértette, hogy soha nem ismerhető meg. És a nemtudásnak ebben az állapotában az értelem elégedetten elidőzne, mindörökké. Csak a Szem – mely nem az értelemé – látja és ismeri önmagát minden létező összességeként; az Egység ez, és maga az, ami megmarad, amikor nincs individuum.

XII.

Még egy akklimatizációs, alkalmazkodással töltött időszak az átjárón túli nem viszonylagos élethez. Aztán, éppen úgy, ahogy az individuum egyszer beleveszett a csendbe, a nem-individuum csendje és nyugalma is elmosódott a felismerésen túl. Az utazás – tapasztalatai, belátásai és tanulási eszközei – csak a régiből az új életbe, a tudás és látás viszonylagos módjából a nem viszonylagosba való átmenet eszköze volt. Most hát vége, a hasadék szubjektum és objektum között visszavonhatatlanul bezárult. A viszonylagoson túl csak az önmagát látó Szem van, mely nem statikus, inkább olyan folyamatosan újnak látja magát, hogy a most-pillanat sohasem ugyanaz. Mivel lényege az újba való belelendülés, az utazás folytatódik, előre, vég nélkül az Ismeretlenbe.

A bőség jele

Amikor az istenek úgy döntöttek, hogy létrehozzák a
világmindenséget, azt mondták maguknak: „Készítsük el saját bőségünk
megnyilvánulásaként és helyezzünk el egy jelet, melyet megláthatnak
azok, akik nyitott szemmel járnak. Törődjünk bőkezűen és kivétel nélkül
minden dologgal: nem kevésbé a legtörékenyebb fűszállal, mint a
legnagyobb csillaggal, nem kevésbé a szúnyoggal, mely csak egy óráig
dalol, mint a heggyel, mely évezredekig áll, nem kevésbé egy pehelynyi
csillámmal, mint egy egész folyónyi arannyal. Egyazon ágon ne legyen
két egyforma levél, egyazon fán ne legyen két egyforma ág, egyazon
földön ne legyen két egyforma fa, egyazon világban ne legyen két
egyforma föld és csillagról csillagra ne legyen két egyforma világ. Ezáltal
az Élet Törvénye egyszerűen érthető lesz mindenki számára, akinek van
szeme, hogy meglássa: a nyúlnak, aki kimászik táplálkozni, a rókának, aki
lesben áll, a sasnak, aki felettük köröz és az embernek, aki íját az égre
emeli.”
Így tettek az elejétől a végéig, nincs két egyforma dolog az egész
hatalmas világmindenségben, egyikre sem fordítottak kevesebb figyelmet,
mint a másikra, több nemzedéknyi fajon át, mint ahány csillag van az
égen. És azok, akiknek van szemük, hogy meglássák a jelet, követték az
Élet Törvényét.

DANIEL QUINN

Miért kellünk az EU-nak?

Közép-Afrikában sok-sok ember él és jó a termés is, amit adott évben a földön megtermeltek. Közvetlenül a betakarítás előtt nyugatról nagy mennyiségű segélyszállítmány érkezik. A termelő emberek látják, hogy ingyen érkezik az étel, nem kell dolgozni érte, ezért a termés csak egy részét takarítják be. A segély elfogy, viszont még termelnek, csak kevesebbet. A következő betakarítás előtt menetrendszerűen érkezik ismét a segély. Még kevesebbet takarítanak be. Így megy ez néhány évig. Egyszer csak az emberek megunják a termelést, hiszen a segélyért nem kell dolgozni és felhagynak a földműveléssel. Rá egy évre már nem jön segély. Rengetegen éhen halnak. A földek egy része tönkrement, már nem tudják újra művelni, míg a másik részt viszonylag kevés pénzért elkótyavetyélték. Azokat visszavásárolni a nyugati „befektetőktől” már nem lehet. Mit tehetnek hát a földművesek? Mindenüket hátrahagyva beköltöznek egy városi gettóba, ahol fillérekért dolgoznak a nyugati befektetők – korrupció által – helyi adómentességet élvező gyárában.

Nálunk – kevésbé primitív módon – ugyanez történt. Egy-egy évben beöntötték az import tejet, sertéshúst és más termékeket az országba. A hazai termelő két-három évig bírta, aztán kijelentette, hogy a folyamatos veszteségei miatt nem bírja tovább. Rá két évre már sokkal drágább volt a sertéshús és a tej, azonban ennyi is elég volt az egyes ágazatok tönkretételéhez. A versenyképességünk tehát tudatosan lett szétverve. Ma az Unió dönti el, hogy miből mennyit termelhetünk. Nem azt, hogy mennyi banánt importálhatunk, abból bármennyi jöhet, ha van rá pénz, de azt pontosan megmondja, hogy mennyi cukrot gyárthatunk. Hová ültethetünk barack- és szilvafát. Mennyi szőlőt kell kivágnunk és pláne, hogy hogyan nem szabad tömni a libát.
A mezőgazdaságra épülő feldolgozóiparunk nem romokban van, hanem gyakorlatilag megszűnt. Ki emlékszik még azokra a Szudánban készült képekre, ahol az ottani lakosok az Aranyfácános konzervdobozokat mutogatják? Ki emlékszik még a Hajdú-Bétre, a cukorgyárainkra, a hazai kézben lévő csokoládégyárakra és a többire? Ha nincs mezőgazdaság, nincs mit feldolgozni.

Egy ország legfontosabb bevételi forrása az export. Gyakran halljuk, hogy a külkereskedelmi mérlegünk pozitív, azaz jövedelmezőbb az export, mint amennyit importra költünk. Ez szintén hazugság, még pedig az alábbiak miatt. Az export közel 90%-át külföldi, multinacionális vállalatok bonyolítják, amelyek amellett, hogy adókedvezményt élveznek, a profitjukat kiutalják az országból. Tehát az országnak sok haszna nincs belőle. Az import viszont főként a lakosság ellátása céljából érkezik, mobiltelefonok, számítógépek, vagy szlovák tej formájában, amiért mi kőkeményen fizetünk. Azaz, amit itthon megtermel a magyar munkaerő, abból nincsen haszon, viszont ami bejön, azért busásan fizetünk. Nos, ez is ki van találva.