Viktor Schauberger (1885 - 1958)

Viktor Schauberger (1885 - 1958) felfedezései

Viktor Schauberger természettudós volt, akinek ötletei jelentősen megelőzték korát. Fiatal korában, mint erdész dolgozott az osztrák Alpokban. Az ottani „zord-természeti” megfigyelések jelentős hatással voltak a munkásságára.

Természeti megfigyelései a víz, mint élő anyag – amely energiával látja el a szerves és szervetlen életet – alapvető tulajdonságain alapulnak. A vizet gyakran, mint a „élő szervezetet” jellemezte.

Szerette a fákat és a természetes erdőket, mint a víz bölcsőit. Felhívta a figyelmet arra, hogy az erdőirtás kimeríti a vízháztartást és megszünteti a termékenységet, amely végeredményben elsivatagosodást és klímaváltozást okoz. Azzal érvelt, hogy amikor a természetes ökológiai rendszer egyensúlyban van, akkor a kreativitás virágzik, összetettebb életformák képesek kifejlődni, és egy univerzális rend és stabilitás is jelen van.

Előre látta, hogy amint az ember egyre inkább a természettel szemben cselekszik, az ökológiai rendszer egyre betegebb lesz, az emberi társadalmak összeomlanak – erőszak, kapzsiság és járványok kíséretében.

Rájött, hogy mivel a víz sűrűsége 4C°-on a legnagyobb, olyan anyagokat is képes fenntartani, amelyeket általában nem. Ezért hőmérsékletszabályozóval ellátott csatornarendszert épített, s ezen olyan rönkfákat is le lehetett úsztatni, amelyek egyébként elsüllyedtek volna.

A folyó geometriájának csekély mértékű megváltoztatása is az üledék lerakódásához, vagy éppen ellenkezőleg, kimosásához, s ezáltal a folyómeder elmélyítéséhez vezethet. Schauberger kidolgozta, hogyan ágyazzanak be bizonyos mértani formák szerint kialakított turbinalapátokat a folyómederbe úgy, hogy a vizet spirál alakba tereljék. Ezzel a módszerrel megtisztította a folyó elposványosodott részeit, ezáltal nagy mértékben megnövelte a vízben oldott oxigén mennyiségét, ezáltal pedig gyorsan emelkedett a vízben élő halak száma is.

A II. világháború után az örvénylés hatását használta ki és fejlesztette a vízből való energianyerés eszközévé. 1958-ban az Egyesült Államokba csábították, de végül elveszítette írásait, prototípusait és jogait. Öt nappal hazatérése után meghalt.
Fia Salzburg környékén megalapította a lauffeni Pythagoras - Kepler System intézetet, amely ma is fennáll.

A kanyargás geometriája

A folyók természetes geometriája a kanyargás. A mélyebb és sekélyebb részek szabályos matematikai rend szerint váltakoznak. Ennek megfelelően a folyó áramlatokat hoz létre, amelyek a kanyarulatokban levő mély medencéket kimossák, a kimosott anyagot pedig lejjebb, a másik parton lerakják. Ennek a vonalnak a tejes alakja tehát óriási színuszhullámként oldalvást halad, lassan a folyás irányában. Az ember megfontolatlan szabályozási kísérletei, amelyeket a kanyargó folyómedrek kiegyenesítésére, vagy kő- és betonpartokkal való megerősítésére tett, komoly károkat okozott. A kanyargás geometriája teszi lehetővé, hogy a folyó megbirkózzon az esőzések függvényében változó vízmennyiséggel. A meder kiegyenesítésével megváltozik a folyási sebesség, ez pedig gyakoribb és pusztítóbb árvizekhez vezet.

Medenceformák

Schauberger sok ötlete vár még hasznosításra. John Wilkes továbbvitte Schauberger elképzeléseit. Egy új áramlásformát kísérletezett ki, speciális vízvezető formákat kialakítva. Ezek nyolcas alakban ide-oda terelgetik a vizet, ezzel azt az áramlásmintát imitálják, amely két víztömeg egybefolyásakor alakul ki. A feltaláló szerint a módszer valódi vízminőség javulást eredményez.

Bronzkapa

A termőföld kapilláris hajszálereinek vízszerkezetét a súrlódó acél szerszámok elektromágneses hatása tönkreteszi. Az életet adó "biomágnesesség" a termőtalajban a rézhez, a bizmuthoz és az aranyhoz kötött.
A vasas mágnesesség, amely a dinamó és a villanymotor működési elve, az élő Föld szétbomlásához, széteséséhez vezet. A talaj vízmolekuláinak mágneses széthullását eredményezi. Az acélötvözetek vas, nikkel és kobalt tartalmával a talaj súrlódó elektromágnesessége a termőföld éltető vizeinek szétroncsolásával egyenlő. "Az élet szövetének elképesztő szétesése azokon a területeken, amit megfigyeltünk, egyértelmű, a felelőtlenül tudatlan gépesítés kiszakította a Föld vérének  lelkét, a vizet." (Victor Schauberger)
A gyorsan húzott acél eke és szerszám a vízmolekulák elektrosztatikus szétmállasztásával megnyitja az utat a kártékony baktériumok szaporodása előtt.
Victor Schauberger rézbevonatú ekéivel művelt földeknél visszaállt a Föld termékenysége és a termesztett növények minősége. Vagyis a marsikus vasas mágnesesség helyett a vénuszi réz simogató és éltető ereje kel életre a Földben. Schauberger réz és bronz művelésű mintaparcellái Tirolban és Bulgáriában 30-40 %-os csíraképességet és többlettermést hoztak. Az Észak-Délnek álló barázdák és ültetvénysorok adták a legszebb és leglátványosabb eredményeket a napjárás fény-árnyék adta vízháztartásával.

Forrás: http://groups.yahoo.com - magtar csoport; http://samsara-sacraesphaerae.blogspot.com/2009_01_01_archive.html

Suttogó

Mészáros Gyula a Suttogó:

Forrás: vimeo.com

Erdő-mező kincsei

Koltay Gábor, környezetvédelmi szakmérnök, Aggtelek, bemutatása:

Forrás: vimeo.com

Utolsó óra

Hetesi Zsolt előadása

Kuba és a fenntarthatóvá tett mezőgazdaság

A közép-amerikai szigetország számára komoly csapást jelentett a Szovjetunió összeomlása. 1990-ben Kubában volt a legmagasabb a születéskor várható élettartam, a világon a második legmagasabb a gabonahozam nagysága és a kalória-bevitel. Egyetlen kubai sem éhezett. Azonban ezeket az eredményeket egy borzasztó függés révén érték el. A trópusi termékekért, főleg cukorért cserébe a Szovjetunió olajat, traktorokat, műtrágyát, növényvédő-szereket, állateledelt és a lakosság élelmiszerének mintegy felét szállította. A kubai gazdaságok állami tulajdonban voltak, és sok vegyszert igénylő monokultúrás gazdálkodást folytattak. A vetési terület hatvan százaléka cukornád volt, s ez adta a kiviteli bevételek háromnegyedét.

A biogazdálkodással fenntarthatóvá tett főváros, Havanna

1990-ben, mikor a szocialista tábor összeomlott, a kereskedelem a legtöbb kapitalista országgal tilos volt. Kuba hirtelen elveszítette élelmiszereinek felét, s a másik felének megtermeléséhez szükséges fűtőanyagának, műtrágyájának jelentős részét. A helyzet kétségbeejtő volt, jegyrendszert vezettek be. Hiánycikk volt a tojás, étolaj, kenyér, hús és tej, az emberek rizsen, babon, halon, burgonyán és kasszaván éltek. Kuba elkezdett dolgozni a megoldáson. Tudományos szakemberei már a válság előtt módszereket dolgoztak ki a kártevők elleni védekezésre és a talaj tápanyag pótlására. Kiépítettek egy kártevő-ellenőrzési rendszert, növényvédő szerek helyett az ültetvények védelmére bogarakat használnak. Ha a cukornád-rovar feltűnik, akkor egy Lixophaga nevű légy tömegeit engedik ki, amelyek elpusztítják azt a bogarat. A kártékony hernyók ellen Trichogrammát, egy kis darázsfélét terjesztenek, amely a hernyó petéit eszi. A gazdálkodók baktériumokkal, gombákkal, vírusokkal fertőzik meg a károsítókat, ilyen pl. a Beauvaria bassina, amely öli a banán-zsizsiket. Ezeket a biológiai fegyvereket 218 központban, szövetkezetekben és állami gazdaságokban állítják elő. Emellett a tudósok kártevő bogarakat pusztító fonalférgeket izolálnak, valamint a növényi kártevők ellen talajmikrobákat. Szövettenyészetben termesztenek vírusmentes magoncokat és vetésforgóval védekeznek a gyomok ellen. Kuba régi szovjet traktorai nem űködnek kőolajjal, ezért szarvasmarhákat tenyésztenek, amelyek trágyázzák is a talajt. A talaj tápanyagtartalmának növelésére hüvelyeseket termesztenek, amelyeket beszántanak a földbe. Erre a célra használnak komposztált települési hulladékot és földigiliszta eredetű humuszt. Felfedeztek élő trágyagyárakat: szabadon élő nitrogént kötő és foszfort a talajba leadó baktériumokat. Ezek az új gazdálkodási módszerek sokkal több embert foglalkoztatnak, mint a korábbi gépiesített gazdálkodás. Ez eleinte gondot jelentett a városiasodás miatt, de később az olajhiány a városokban munkanélküliséget okozott, ezért a kormány olyan intézkedéseket hozott, aminek hatására tömegesen költöztek falura az emberek. Az üresen maradt városi telkeken élelmiszernövényeket termelnek. Az élelmiszertermelés ezáltal növekedni kezdett. Bár a kubaiak étrendje ma nem olyan gazdag, mint régen, az ellátottság megfelelő. A vegyszermentes termelés miatt kevesebb a megbetegedés a mezőgazdasági dolgozók között. A talaj javul, a humusz és az önfenntartó mikrobák rendszere néhány évtizeden belül teljesen helyreáll. Kuba tehát nemcsak fenntartotta, hanem növelte is az élelmiszer-termelését, miközben növelte a munkalehetőségeket és erőfeszítéseket tett a környezet védelmére.

Szám Dorottya

Forrás: www.ffek.hu

Az élet dolgai

Az ókori Görögországban Szókratészt nagy becsben tartották tudása miatt. Egy nap egy ismerősével futott össze az utcán, aki azt mondta:
- Szókratész, akarod tudni, hogy mit hallottam a legjobb barátodról?
- Várj egy pillanatot! - válaszolt Szókratész. - Mielőtt bármit mondanál, szeretném ha megfelelnél - három kérdésre. Ezt hívják a tripla szűrőnek. Az első szűrő az Igazság. Teljesen megbizonyosodtál arról, hogy amit mondani akarsz igaz?- Nem. - Válaszolta az ember. - Éppenséggel csak hallottam róla, és...
- Rendben, szóval nem igazán vagy biztos benne, hogy igaz-e vagy nem.
Most próbáljuk meg a második szűrőt, a Jóság szűrőjét: az, amit mondani akarsz a barátomról, valami jó dolog?
- Nem, épp ellenkezőleg...

- Szóval - folytatta Szókratész - valami rosszat akarsz mondani róla, de nem vagy benne biztos, hogy igaz. Semmi baj, a harmadik szűrő még vissza van: a Hasznosság. Amit mondani akarsz a barátomról, az hasznos lesz nekem?

- Nem igazán.

- Nos - vonta le a következtetést Szókratész - ha mondani akarsz nekem valamit, ami nem igaz, nem jó és nem is hasznos, miért mondanád el egyáltalán?

J. M. Greer: Hogyan működött a nem globalizált gazdaság?

Mostanság sok világmegmentő terv van forgalomban. Retorikájuk új, mégis a múltban már többször elbukott javaslatok felmelegítésével próbálkoznak. Csak pazaroljuk velük korlátozott erőforrásainkat és időnket.

Van persze a történelemnek másik oldala is: ami a múltban jól működött, eligazíthat arra nézvést, mi fog működni a jövőben. Szeretnék erre egy példát mutatni, méghozzá népszerű témában.

Az olcsó és bőséges energia korszakának végén újra a lokális gaz­da­ságnak kell átvennie a szerepet. Ez a folyamat mindenképpen végbe fog menni. A történelemből tudjuk, hogy mikor az összetett társa­dal­mak túlterjeszkednek erőforrásbázisaikon, rendszerint a központosított gazdasági rendszer is széthullik, a távoli vidékekkel folyó kereske­de­lem hirtelen visszaesik, és a termékek javát elkezdik a házilag, vagy legalábbis a közelben előállítani. Ez persze ellentmond a gazdasági döntések mai gyakorlatának. Ma általános nézet, hogy a köz­pontosított gazdasági rendszerek a méretgazdaságosság miatt eleve jövedel­me­zőbbek, mint a decentralizált helyi gazdaságok.

Ha a történelmi valóság és az elvek összeütközésbe kerülnek, alighanem mégis az elvekkel van baj. Vegyük tehát szemügyre őket! A méretgazdaságosság előnyei és a magasabb haszon nem maguktól keletkeznek. Függenek például a közlekedés infrastruktúrájától. Az meg nem magától alakul ki: a kormányok pénzén jön létre. Róma egységes gazdasága például nem jöhetett volna létre a római úthálózat nélkül. Amerikában az autópályák rendszere tölt be hasonló szerepet – azt sem vállalkozók építtették, hanem a központi kormányzat, mégpedig katonai célokra. (A kormány előterjesztését a Védelmi Minisztérium nyomása is támogatta, mert a második világháború miatt sokszor bizonyultak szűknek az utak).

Az efféle kormányprogramok támogatják a gazdaság központosítását. Igaz ez a központosítás más feltételeire is – a közrend fenntartása nélkül például nem lehetne semmit az ország egyik végéből a másikba szállítani. A kormány nem azért tart fenn rendőri erőket és határvédelmi szerveket, hogy a kereskedők biztonságban szállíthassák az árut, de az üzletnek közvetve komoly haszna származik belőlük.

Mikor a civilizációk eresztékei megroppannak, eltűnnek ezek a központosított gazdaságot éltető rejtett támogatások is. Az utakat nem tartják karban, a kikötőket nem kotorják, megjelennek az útonállók, vándor népek érkeznek, akik területeket hasítanak ki maguknak, és így tovább. A központosítás egyszerre már nem jövedelmező, mert a közvetett támogatások megszűntek.

Ugo Bardi igen olvasmányosan írt arról, hogyan bontakozott ki ez a folyamat abban az esetben, amiről a legtöbb beszámolónk van, a Római Birodalom hanyatlásakor. Róma bukása a gazdaság újbóli lokalizálódásával járt: ebből született a középkor. A Római Birodalom úgy védte magát, hogy hatalmas erődöket épített a határainál. A közép­­­korban az erődítmények már egyes városokat, kastélyokat vettek körül. A Római Birodalom politikailag egységes volt, azaz a római hivatalnokok döntései a birodalomban mindenkire vonatkoztak. A középkori Európa ennek épp ellentéte volt, római provincia nagyságú független feudális királyságok alkották, s e királyságok is tovább tagozódtak önmagukat kormányzó hűbérbirtokokra, és így tovább. Végső soron egyetlen falu és erődített udvarháza is lehetett saját törvényeket kihirdető önálló politikai egység, mely akár hadat is viselhetett szomszédja ellen.

Ez a gyökeres lokalizálódás kihatott a gazdasági életre is. Rómában a gazdaság éppoly központosítottan működött, mint a politika. Az edény­gyártásban például hatalmas regionális üzemek működtek, melyek termékei szárazon és vízen akár ezer kilométerre is eljutottak. Ez a fajta gazdaság azonnal befulladt, mikor az utakat már nem tar­tották karban, a Földközi-tengeren átvették az uralmat a kalózok, sok vásárló pedig áldozatul esett a vizigótok támadásainak. A Róma össze­omlását követő időszakban ennek megfelelően olyan gazdasági rendszer fejlődött ki ami a hűbérbirtok-rendszerhez hasonlóan erő­teljesen lokalizált volt.

Ez a következőképpen működött: Minden város – és itt párezer lakosú településeket már városnak tekintünk – önálló gazdasági központ volt. Lehettek persze messze földön híres iparosai, de termékei többségét saját polgárainak vagy a környező településeknek adta el. A termelést és értékesítést céhek, azaz mesteremberek szövetségei szervezték. Aki céhes foglalkozást szeretett volna űzni, annak előbb általában hét esztendeig inaskodnia kellett, ez idő alatt szállást és ellátást kapott a mester mellett végzett munkáért cserébe; ezt követték a vándorévek, ahol mesterek mellett pénzért dolgozhatott, míg el nem készült a mesterművel. Ennek az alkotásnak meg kellett győznie a mestereket, hogy a jelöltet befogadhatják maguk közé. Aki mester lett, az szavazati jogot is szerzett a céhben.

A feudális törvények szerint a céh volt felelős az áruk minőségéért, a munkaórák számának és a munkafeltételeknek a betartásáért, valamint a termékek áráért. A kor gazdaságtana szerint minden árunak és szolgáltatásnak volt egy „igazságos ára”, amit abban a régióban időtlen idők óta elfogadtak. A hatóságok csak nagyon indokolt esetben hagyták, hogy valaki sokkal magasabb árat kérjen annál, mint ami igazságos. A mesterek közti verseny számos formáját tiltották. Aki inasait és legényeit túlóráztatta, hogy többet termeljen, mint a versenytársa, vagy aláígért az igazságos árnak, annak a céhvel gyűlt meg a baja. Megeshetett, hogy a város eltiltotta az üzlettől. Egyetlen fajta verseny létezett: a minőség versenye.

Ez volt a céhes gazdaság titkos fegyvere, ez serkentette a műszaki újítások alkalmazását. Ahogy azt Jean Gimpel bemutatta a The Medieval Machine c. munkájában, teljesen téves az a nézet, miszerint a középkor a technológiai stagnálás időszaka volt. Középkori mesterek találták fel az órát, az ágyút, a könyvnyomtatást, tökéletesítették az iránytűt és a vízikereket, jelentős fejlődést értek el a hajóépítéstől kezdve az acélgyártáson vagy a szélmalmokon át egészen az építészetig. A fejlődésnek persze nem az volt az egyedüli oka, hogy a mesterek és céhek egy csak a minőséget és az újításokat támogató jogi környezetben versengtek a piaci részesedésért. Közrejátszottak ebben nyilván a középkori kolostorok is, ahol a kor férfi és női értelmiségének jelentős része olyan körülmények között élhetett, hogy szabad óráikban szinte bármivel foglalkozhattak – Isten nagyobb dicsőségére.

A céhek rendszere hagyományosan bűnbak a főáramú közgazdaságtanban. Aki a csepülést kezdte, nem más, mint Adam Smith, aki A nemzetek gazdagsága lapjain azért ostorozza ezeket a szervezeteket, mert mai kifejezéssel élve monopóliumok. Smithnek saját szemszögéből persze igaza van. A céhek korlátozták az adott üzletágban az adott városban tevékenykedők számát, az igazságos ár elve pedig akadályozta a kereslet-kínálat törvényének érvényesülését. Ezért az áruk és szolgáltatások ára magasabb volt, mint a Smith által javasolt szabadpiaci rendszerben.

Smith elemzésében az a bökkenő, hogy alapvető tényezőket hagy figyelmen kívül. Az ő korában gyors fejlődésbe kezdett a közlekedés, a közrendet lényegében biztosították – azaz a környezet kedvezett a gazdasági központosításnak. Nem számolt azzal, hogy a korlátozott, helyi piacok merőben másfajta világ. A helyi gazdaságok rend­szeré­ben a szabadpiaci megközelítés nem javítja a hozzáférést a jobb és olcsóbb árukhoz, mint Smith gondolta, hanem egyenesen lehetetlenné teszi számos termék és szolgáltatás előállítását.

Vegyünk egy példát! Egy 5000 fős középkori város kovácsmestere nem engedhette meg magának, hogy csak bizonyos munkákat vál­lal­jon. Lehet, hogy például mindenkinél szebb kovácsoltvas rácsokat tu­dott készíteni, de az inasait etetni és ruházni, a legényeit fizetni kellett, így aztán mindenféle aprómunkával kellett pénzt keresnie: szögeket, pántokat, csatokat gyártott. Ezekkel persze a gyakorlatlanabbak is elboldogulnak, ezért míg az inasok szögeket csináltak, ő fenn ült az emeleten és az apát úrral tárgyalt valami bonyolult kovácsmunka rejtelmeiről.

Mivel viszonylag egyszerű dolgokat gyártott, ki volt téve a versenynek. Jól felszerelt műhelye, inasai, legényei sokba kerültek. Ha a szomszédban műhelyt nyit valaki, aki csak szögeket, pántokat és csatokat tud csinálni, mást nem, és azokat olcsóbban adja, a kovács becsukhatja a boltját, mert a különleges és ritka megrendelésekből nem tudja fenntartani. Ezután egy kovács maradna a városban: az, aki csak az aprócikkekhez ért – legalábbis amíg egy még korlátoltabb és még olcsóbb kovács nem érkezik. Az árverseny végeredménye kellően kis piac esetén az is lehet, hogy a városban senki sem fog tudni kovácsként megélni.

Egy korlátozott piacon, ahol alacsony fokú a szakosodás, a kereslet-kínálat szerinti árakkal dolgozó szabad piac, ahol bárki eladhat, gazdaságilag ellehetetlenítheti sokféle hasznos tudás fenntartását. Ennek a megfékezésére szolgáltak a céhek. Azzal, hogy korlátozta a szakmában szereplők számát, a céh biztosította, hogy a mester jövedelme elegendő legyen olyan különleges termékek gyártásához is, melyekből önmagában nem tudna megélni. Mivel a mester a megkeresett pénz nagy részét helyben vagy a környéken költötte el, a magasabb árak kiegyenlítődtek, mindenki céhes árat fizetett céhes keresményéből, egyik céh sem került hátrányba a többihez képest.

A céhrendszer végül, tudjuk, összeomlott. Adam Smith idejére azok a gazdasági feltételek, melyek közt a legjobb választás a céhrendszer volt, már a feledés homályába merültek. Más rendszerek sokkal jobban illettek a felgyorsult közlekedéshez és a méretgazdaságosság elvéhez. Érdekes, hogy a fent említett, lefelé tartó árverseny, ahol a minőségi termékek fokozatosan kivesznek a kínálatból, a helyi közösségek pedig tönkremennek, nemrég pusztította végig az amerikai kisvárosokat.

A hipermarketeken át beözönlő olcsó bóvlik áradata sokban hasonlít a kovácsmesterünk esetéhez: megfojtja a helyi üzleteket, az általuk korábban hatékonyan előállított magasabb minőség gyakorlatilag elérhetetlenné válik. Ez az üzleti környezet elméletileg sokkal hatékonyabb és innovatívabb – a gyakorlatban ez a hatékonyság nemigen érvényesül, az innováció pedig manapság mintha az egyre egzotikusabb és labilisabb pénzügyi eszközök kieszelésére korlátozódna – ezekkel pedig aligha jutunk előbbre.

Akik az olajcsúcs utáni korban a helyi gazdaság újjáépítésére esküsznek, jól teszik, ha emlékezetükbe idézik ezt a középkori példát és modern párhuzamát egyaránt. Az újra lokalizált közösségeket gazdaságilag működőképesen kell kialakítani, különben önmagukat számolják fel. És bár élhető helyi közösségek a jövőben éppúgy lehetségesek lesznek, mint voltak a középkorban, a megvalósítá­sukhoz vezető lépések előtt nagyon komolyan felül kell vizsgálni mai gazdasági gondolkodásunkat.

Ács József

Forrás: http://ffek.hu

Mi vár ránk tulajdonképpen? - "Ember voltunk hanyatlása"

A cím Konrád Lorenz művére utal, s nem véletlenül. Ha a mai válságot összehasonlítjuk bármelyik korábbi összeomlással, legyen szó bár a maja városokról, az inkákról avagy Rómáról, azt látjuk, hogy az ember egyetlen alkalommal sem volt ily mértékben kiszolgáltatva a maga alkotta társadalmi-gazdasági szerkezetnek, és ennyire távol az őt teremtő természettől. Mindezt egyfajta háziasításként, elembertelenedésként is felfoghatjuk. Hamvas Béla szavaival élve: amiről „a jelen történeti pillanatban szó van, az a tömegesen fellépő embertelenné válásnak olyan legázoló ereje, amely elől kitérni éppoly kevéssé lehet, mint feltartóztatni. Hogyan? Van érző lény, aki látja, hogy egész népek észt-vesztő sebességgel zuhannak az emberi lét alá, és szótlanul megállja? De van olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint lavinák gurulnak le a hegyről, amelyre százezer év alatt kapaszkodtak fel és azt higgye, ha ő kiáltozni kezd, a lavina meg fog állni? Mindenképpen arról van szó, hogy az emberiség túlnyomó nagy része az emberiség körét elhagyni készül. A népek nagy része leszakad és elmerül”. Elmerül, mert megszűnt körötte a közeg, mely fenntartotta, s mindez benne is mélyre ható változásokat indított el. Konrad Lorenz szerint „Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető természetet vandál módon elpusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz. Sajnos azonban azt fogja utoljára észrevenni, hogy ennek a barbár folyamatnak a során milyen lelki sérüléseket szenved. Az élő természettől való általános és gyors elidegenedés nagyban felelős a civilizált ember esztétikai és erkölcsi eldurvulásáért.” s mint látni fogjuk fizikai leépüléséért is. Embervoltunk hanyatlása a válság következménye, de egyben oka is, s egyben kérdésessé teszi meg-, illetve fennmaradásunkat is.

Az összeomlás lehetséges forgatókönyveit vizsgálva eddig nem ejtettünk szót a legfontosabbról, az emberi tényezőről. Ugyan utaltunk már rá, hogy az ember ma oly mértékben szolgáltatja ki magát egy életformának, amire a történelem során eddig még nem volt példa.

De mit is jelent ez a valóságban?

Ha egy mondatban akarnám összefoglalni, azt mondhatnám, az ember még soha nem állt ilyen messze a természettől, mint mainapság, ami egyben azt is jelenti, a körülmények akár csekély változása is készületlenül éri. Vegyünk itt egy egyszerű példát. A második világháború zűrzavaros korszakaiban a front átvonulásakor és az azt követő időszakban több helyen ellehetetlenültek a mezőgazdálkodás korábbi feltételei. Az iparszerű nagybirtokok képtelenek voltak termelni. Ezzel szemben a kisparaszti gazdaságokban a termelő eszközök részleges kiesése mellett is kísérletet tettek élelemtermelésre. Ahol volt állat, ott az emberek egymást kölcsönösen segítve szántották fel a földeket, ahol pedig még az sem maradt egymást fogták az eke elé. A rendszer megszilárdulása után a város még évekig (kis túlzással, illetve a háztáji gazdálkodást is ideszámítva: évtizedekig) abból élt, amit a korábbi gazdálkodási formáktól el tudott venni, magyarán a padlás előbb fizikai, majd virtuális lesöpréséből.
E folyamatnak két komoly tanulsága is van. Egyfelől az együttműködés, illetve az arra való hajlam és képesség, a másik viszont az élelemtermelés és élelmiszeripar ellentéte. Mindkettő szorosan kapcsolódik „ember voltunk hanyatlásához”

Kezdjük talán az élelemtermelés megszűnésével. Hogy ez milyen veszélyeket rejt magában azt korábban érintettük, nem számoltunk viszont azokkal a közvetlen következményekkel, amelyeket saját bőrünkön érezhetnénk, ha nyitott szemmel járnánk a világban, illetve ha nem lassan észrevétlenül változtak volna meg a körülmények.

Itt mindenféle további elmélkedés helyett egy gyakorlati példával igyekszem megvilágítani a helyzetet.
Néhány évvel ezelőtt egy tábor keretében három-négy napon át a kis paraszti gazdálkodáshoz kapcsolódó mindennapi munkát kellett végezni néhány fiatalnak. Az eredmény siralmas volt. A jelenlévők közül szinte senki sem bírta végig a munkát. A tábort követően a szervezők, akik többé-kevésbé helytálltak, a tanulságok levonásakor a mai ifjúság elkorcsosulásán keseregtek. Egészen addig, amíg valaki fel nem vetette, hogy ők maguk hasonlóképp nem bírnák a versenyt a korábbi nemzedékekkel. Végül is arra a megállapításra jutottak, hogy az ember állóképességének folyamatos leépülését figyelhetjük meg.

De vajon mi lehet ennek az oka?

Első körben nyugodtan ráfoghatjuk mindezt az életmódra. A mai ember ül a számítógép előtt, nem fizikai, inkább szellemi munkát végez. Még ha szántó-vető, akkor is inkább a gépek dolgoznak helyette. Mindez akár magyarázat is lehetne a jelenségre. A valóságban azonban inkább kölcsönhatásról van szó. Egymást erősítő mozzanatokról. Tény, hogy a gyermekek az adott esetben kevesebbet mozognak. A mozgáshiány azonban összefügg az erőnlétükkel, állóképességükkel. Ha egy gyermek olyan tevékenységet folytat, ami meghaladja, vagy csak megközelíti teljesítőképessége határait, elmegy tőle a kedve. A mozgásszegény életmód és az erőnlét nem egyoldalúan függ össze, inkább kölcsönhatásról, mint sem egyedi meghatározottságról beszélhetünk. Azaz az életmód következtében romolhatnak fizikai adottságink, miközben a romló fizikai adottságok miatt menekülünk ehhez az életmódhoz. Adottságaink romlása viszont élelmiszereink tápértékének visszaeséséből is következhet. Az iparszerű termelés eredményessége elsődlegesen a terméshozamok mennyiségi növekedésében mérhető. Ugyanakkor nagyon kevesen vették maguknak a fáradtságot ahhoz, hogy megvizsgálják, mi is történik ezzel párhuzamosan a minőséggel, az elfogyasztott élelem tápértékével?
Vegyünk egy egyszerű példát, a búza beltartalmi értékét. Amióta az emberiség termelni kezdte ezt a növényt, tápértéke folyamatosan csökkent. Eleinte alig észrevehetően, aztán pár évezredre visszatekintve már mérhetően, az elmúlt pár évszázad vonatkozásában pedig ugrásszerűen. Ma ahhoz, hogy annyi tápanyagot illetve tápértéket juttassunk be a szervezetünkbe, mint amennyit mondjuk az 1800-as évek végén egy szelet kb. 20dkg-nyi kenyér tartalmazott, megközelítőleg 6 kg-ot kell megennünk. S a jelenség valamilyen formában minden élelmiszeripari termékre jellemző. Fizikai adottságaink romlásának egyik oka az elfogyasztott élelmiszer(ipari termékek) minőségének fokozatos mára már ugrásszerű romlása. A mozgásszegény életmód oka, hogy a mozgás ilyen körülmények között nem okoz örömet, illetve, hogy sérülékenyebbé válunk mind fizikai, mind szellemi-lelki téren. Maga az életmód aztán ráerősít e folyamatra. A következmény Konrád Lorenz szavaival élve a háziasított ember.

A folyamat másik oldalán az együttműködésre való hajlam és képesség áll. Ha az ember saját maga kísérli megtermelni az élelmét, rögtön nyilvánvalóvá válik az erre való képtelensége. Az ember egymagában nem tudja ellátni magát. ha valaki netán egyedül műveli a kertjét, és úgy gondolja e téren tévedünk, kérem tegye meg, hogy csupán egyetlen téli hónapban nem vesz magához semmilyen más élelmet, csak azt, amit maga termelt meg. (Tehát olyat sem, aminek az előállításában más akár önként, mint segítő, akár mint fizetett alkalmi munkás vett részt) A kis paraszti gazdálkodások még a háztáji idején sem személyes, inkább közösségi vállalkozások voltak. A környezetemben szétnézve azt láttam, hogy általában egy család, de legalább két ember összehangolt munkáját igényelték. Igazán ott működtek jól, ahol legalább 4-5 ember vett részt a tevékenységben, ahol ettől kevesebben voltak, ott egyre több részműveletet kellett pénzben megváltani. Terményt venni, vagy a földet műveltetni. Gyulai Iván mindezt úgy fogalmazta meg, hogy az ember elhitette magával, hogy a gépek segítségével megáll a saját lábán is, holott csak annyi történt, hogy így a személyes, embertársainktól való függést felcseréltük egy személytelen, számunkra áttekinthetetlen „gépszövevénytől”, illetve társadalmi kapcsolatrendszertől való függésre. E függést éljük meg függetlenségként. Mindez egyfelől komoly csapást mér az együttműködésre való hajlamainkra illetve képességeinkre, másfelől a kapcsolatrendszer szétzilálódása nem csak életmódunk, de teljes világképünk, lelkivilágunk összeomlásához is vezet. E jelenség egyébként most is megfigyelhető azoknál a városi értelmiségieknél, akik valamilyen szerencsétlen módon képesek ezt átérezni. Egyikük sem meri ugyanis felvállalni, hogy a számára láthatatlan kapcsolatrendszertől való függést, az embertársaitól illetve a köztük kibomló együttműködés különböző formáitól való közvetlen függésre cserélje fel.

Mire is kell tehát felkészülnünk?

Amennyiben a rendszer sérülése egy bizonyos általunk nem mérhető és előre nem jelezhető fokot meghalad, magyarán túl jut saját billenési pontján, a rendelkezésre álló olaj és termelőeszközök nagyságrendjétől és arányától függetlenül is összeomlik.

Ez az összeomlás az élelmiszeripar megszűnésében ölt testet.

Ahhoz, hogy e jelenség minden következményét megfelelően értékeljük tudnunk kell, hogy ma elsődlegesen életmódunk következtében egy egyszerű háztáji gazdálkodás kialakítására sem vagyunk képesek, ennek ma hiányoznak az eszközei (szerszámok, igák, igavonók), nincs meg az eszközöket előállító és fenntartó háttéripar, és végső soron belőlünk is hiányoznak azok a fizikai, szellemi és lelki képességek, melyek egy ilyen gazdálkodási formához való visszatérés alapfeltételei lennének.
Mindez összességében azt vetíti előre, hogy az összeomlás első lépcsője nem Mad-Maxszerű, hanem attól sokkal borzasztóbb rémálom lehet, s a javulások csak ezt követően a mai emberiség talán ezrelékekben mérhető túlélői körében várhatóak.

Hogy mindez mennyiben mítosz?

Természetesen nem hisszük, hogy valamennyi hatótényezőt át tudtuk itt tekinteni. A jelenlegi folyamatok ismeretében azonban úgy véljük, az itt vázolt kép tűnik a legvalószínűbbnek. De hogy gondolatmenetünk tiszta és világos legyen, az alábbiakban összefoglaljuk még egyszer, mire is alapoztuk mindezt.

1.) A mai rendszerben sajátos növekedési kényszer figyelhető meg. Erre két példát is hozhatunk. egyfelől a Tisza szabályozása: látni kell, hogy egyetlen nagyobb XX. századi árvizet sem tudtunk volna megfogni XIX. századi eszközökkel. Magyarán a természeti folyamatokba történő beavatkozásaink visszahatásainak kivédése egyre komolyabb eszközöket és egyre több energiát igényel. Amennyiben e téren a társadalom teljesítőképessége csökken, e visszahatások egyszerűen elsöprik a fennálló társadalmi-gazdasági rendet. Ami e példához csatlakozva azt is jelenti: a Tisza völgy jelenlegi tájhasználata szükségszerűen fog összeomlani a nem túl távoli jövőben.
A második példa szorosan idekapcsolódik. A tájhasználat ugyanis nem csak,és nem is elsősorban a Tisza mentén kötődik a növekedéshez. Vegyük akár mondjuk India, akár a Duna-Tiszaközi homokhátság példáját, csak addig van lehetőség itt az iparszerű művelésre, még a kutakból el nem fogy a víz, illetve amíg van elég energia a jelenlegi túlhasználat fenntartására. Maga a túlhasználat egyre energia igényesebb egyre érzékenyebb az energiaingadozásra. Minderről már volt szó. Most a helyzet jobb megvilágítása érdekében idézzük ismét James Howard Kunstler szavait: „Az éghajlatváltozás szaporítani fogja az alternatív üzemanyagokkal kapcsolatos hatalmas problémákat is. Amint ezt írom, az amerikai gabonaövezetet ádáz nyári aszály sújtja. A kukorica és a szója fonnyad Minnesotától Illinoisig, a búza kiég a Dakotákban és Kansasban. Ezzel egyidejűleg a mezőgazdaság "inputjainak" költsége a dízelolajtól a földgázból készülő műtrágyákon át az olajalapú rovarirtókig 2003 óta egyenletesen emelkedik, nagy fejfájást okozva a farmereknek. Az időjárás és az olajárak egyaránt leszorítják a terméshozamainkat, miközben a mezőgazdaság második világháború után kialakult ipari modellje egyre fenntarthatatlanabbá válik.”

2.) A növekedés üzemanyaga az olaj. A mai körülmények között úgy tűnik, ez semmivel sem helyettesíthető. Viszont a növekedési kényszer miatt a státus quo megőrzéséhez annyi olajra van szükség, amely nemcsak a növekedést magát, de annak fokozódó ütemét és képes biztosítani. Ha ez nem történik meg a rendszer szövete szétesik.

3.) A rendszer a jelenlegi körülmények között képtelen helyi szintű élelemtermelésre. Ennek okai

a.) a túlhasználat miatt nagy területeken a hagyományos eszközökkel már semmi sem termelhető, vagy ha igen, csak a korábbi nagyságrendekhez képest elenyésző mennyiségben

b.) a helyi termelésnek nincsenek meg a feltételei, hiányzik az eszközállomány,

c.) a mai ember felkészületlen, képtelen megtermelni az élelmét, ehhez nincsenek meg sem a fizikai, sem a lelki, sem a szellemi adottságai.

4.) Az emberek együttműködési készsége megszűnt. (Bár feltételezhetjük, hogy kényszerhelyzetben e téren jelentős változások lehetnek, az együttműködések gyakorlati példái arra engednek következtetni, hogy e téren számos meglepetés várható, még azok számára is, akik azt hiszik, hogy képesek az együttműködésre).

5.) A természetes rendszerek sorra összeomlottak. Mára gyakorlatilag képtelenné váltak saját arculatuk, adottságaik megőrzésére, fenntartására. Mindezt az ember globális változásokként éli meg. Ezek a változások egyszerre lehetetlenítik el az iparszerű tájhasználatot, és teszik kínkeservessé a korábbi, természetes tájhasználathoz való visszatérést. Azt is mondhatnánk, nincs természetes táj, amihez igazíthatnánk a tájhasználatot. Ez nyilvánul meg a Kárpát-medencében pl. a vízháztartás szélsőségeiben, illetve abban a tényben, hogy a csapadék lassan kiszorul a vegetációs periódusból. A folyamat egyre jellemzőbben nyilvánul meg e formában, ami nem csak az iparszerű tájhasználat összeomlását vetíti előre, hanem a jelenlegi létfeltételek megszűnésére is utal.

Mindaz, amit hozzáfűzhetünk a kérdéshez az itt felvetett alapproblémák ragozása illetve értelmezése. Ezzel együtt az időpontok tekintetében számos kérdés merülhet fel. Jóslásokba nem bocsátkoznánk, csupán annyit szögeznénk le, a jelenlegi folyamatok viszonylag zárós határidőn belül teljes összeomlást sejtetnek.

Molnár Géza

Forrás: http://ffek.hu

Dainel Quinn: Izmael

Dainel Quinn 1977-ben írta meg a trilógia első kötetének, az Izmaelnek eredeti változatát, és utána is folyamatosan dolgozott rajta, mígnem 1989-ben Ted Turner amerikai médiamogul bejelentette az 500.000 dollár összegű Turner Tomorrow Ösztöndíj megalapítását. Ennek célja az volt, hogy a szerzőket „olyan regény írására ösztönözze, mely a világ globális problémáira építő és határozott megoldást kínál. A több mint 2500, a világ minden tájáról beérkezett pályamű közül a rangos ösztöndíjat az Izmael nyerte el.”

A könyvet 1992-es megjelenése óta több mint húsz nyelvre fordították le, és világszerte sorozatban szerveződnek a regény nyomán keletkező élő vagy virtuális közösségek. Ezek – szemben pl. a fantasy klubokkal – nem a cselekményt göngyölítik tovább, az Izmael ugyanis nem kaland-, hanem tézisregény. Határozott üzenete – tanítása – van arról, hogy „hogyan lettek ilyenek a dolgok”: hogy milyen is a világ, és mi a helye ebben az embernek, illetve az emberi civilizációnak. Tanító könyvekkel természetesen telítve van a könyvpiac. Az Izmael egyedülálló mivolta abban rejlik, hogy e tanításhoz nem vet be semmilyen „titkos tudást” vagy új információt. A lenyűgözően tiszta és világos gondolatmenet – amely a címszereplő gorillának, valamint tanítványának, egy némiképp megkeseredett írónak a párbeszédében bontakozik ki – kizárólag mindannyiunk által ismert történelmi és ökológiai tényeket használ fel. Ezeket azonban olyan újszerű összefüggésbe helyezi, hogy az olvasó számára végérvényesen új jelentést kapnak az olyan szavak, mint „ember”, „kultúra”, „civilizáció”, „munka”, „növekedés”.


"TANÁR tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Jelentkezni személyesen." Ezzel a rejtélyes hirdetéssel veszi kezdetét az Izmael ember-főhősének szellemi kalandja. Ha úgy érezzük, hogy a metrón (reggelizőasztalnál, illetékhivatalban stb.) újságot böngészve egy efféle hirdetés legalább egy pillanatra kiragadna az állott unalomból, mi vagyunk azok, akiknek ez a könyv íródott. Az Izmael a kérdések könyve. Izmael, a nem-emberi főhős kérdéseket tesz fel, és a válaszai is további kérdésekhez vezetnek. Hogyan lettek ilyenek a dolgok? Miért van mindez - az éhínség, a környezetszennyezés, a fogyasztói kultúra? És miért nem nyugtalankodik senki miatta? És miért nem oldjuk meg?

Az Izmael, mint minden jófajta filozófia, nem erőltet ránk válaszokat. Nem próbál maga alá gyűrni mindenféle kábító újdonsággal. Quinn egyszerűen csak rendszerbe foglalta a dolgokat. Kirakott egy óriási mozaikot, amelynek minden darabja ismerős, de egyben nem láttuk még soha - és most, hogy szemügyre vehettük, nem tudunk szabadulni a hatása alól. Bizonyos kifejezések - mint társadalmi haladás, civilizáció, jólét - az Izmael elolvasása után kellemetlen asszociációkat ébreszthetnek.

Quinn annyiban is ragaszkodik a filozófiai hagyományokhoz, hogy művét párbeszédes formában írta meg - olyasfajta dialógusként, mint amilyet Szókratész folytathatott valaha, mindenféle ligetekben sétálva, bámész tanítványaival. Rávesz, hogy mi magunk ismerjük fel érveink és gondolkodásmódunk tarthatatlanságát. Éppen ezért ne is olvassuk úgy ezt a könyvet, mint egy regényt. Nem az. A kerettörténet kifejezetten bugyuta; s nem biztos, hogy jó ötlet volt főhősnek választani egy morózus gorillát meg egy kiégett, elfásult, harmincas éveit taposó amerikait. A hangulatomnak legalábbis nem tett jót: két ilyen szereplővel lehetetlen derűs, optimista hangvételű könyvet írni. Csak semmi eufória. Ne felejtsük el, hogy 1992-ben még sokkal nehezebb lehetett rokon lelkeket találni a világban, mint most; szegény Quinn nagyon magányos lehetett.

Az Izmael erényei azonban feledtetik a könyv hibáit. Először is, olyan fogalmi rendszert ad, amelyben könnyű eligazodni - mintha tisztára mosna egy maszatos ablaküveget. Kultúra Anya, Elvevők, Meghagyók; sokat segít abban, hogy képesek legyünk szavakba önteni a gondolatainkat. Aztán a kisebb 'példabeszédek': frappáns történetek, amelyek nem mennek ki a fejünkből, mint a medúza és az antropológus találkozása. És végül, a mítoszok: számomra a könyv legcsodálatosabb része Izmael bibliamagyarázata volt. Soha többé nem tudom már úgy elolvasni az ember bűnbeesését vagy Káin és Ábel történetét, hogy ne Izmael szavai jussanak eszembe róla: lélegzetelállító, a szó szoros értelmében, az az értelmezés, melyet Quinn fűz a jól ismert történethez. S ki tudja - én nem tudom, csak hiszem - talán ez a helyes magyarázat.

Filozófia, mítoszok, történelmi magyarázat - lehet, hogy elvettem a kedvét valakinek? Az Izmael mindenesetre nem túl vastag. Nem tekervényes, nem álmély, és nem kísérletezik azzal, hány percig bírja az olvasó a kihüvelyezhetetlen körmondatokat és értelmezhetetlen kifejezéseket, mielőtt elaludna rajtuk. Az Izmaelt olvasni inkább olyan érzés, mintha a pályaudvar várójában beszélgetésbe elegyednénk egy titokzatos idegennel - és a vita olyan izgalmasnak bizonyulna, hogy lekésnénk a vonatot...
Hasznos Erika

Forrás: www.greenfo.hu

Paul Moray: a "favető" ember

Ha Jean Pain-t a magyar hagyományokhoz hűen "fanyüvőnek" kellene nevezni, Paul Moray ebben az esetben a "favető". Paul Moray véletlenül fedezte fel a nagyon lerombolt ökorendszerek újjáépítéséhez szükséges megoldások egyik kulcsát.

Mint francia irodalomtanár, a fák neveinek ófrancia és kelta eredetű szófejtéseivel foglalkozott. A helyi hagyományok elmélyítésében megismerte a kelta druidák (a magyar táltosoknak megfelelő személyek) fákhoz kötött hiedelmeit a különböző varázslatok és gyógyítási eljárások tükrében. Tanulóival gyakran rótta a Dél-Franciaországi hegyvidéket, ahol a fákhoz kötődő legendák hangulatát idézte fel.

Egy völgyben, bőségesen öntözött gyümölcsöskertek mellett haladtak, ahol az egyik gazda a kis csoportnak elmagyarázta, hogy barack, őszibarack és szilvafák, az aszályos nyarat csak állandó öntözéssel élik túl. Ezután a csoport útja hegynek fel vezetett, ahol már csak a szárazságot jobban tűrő fenyő, cédrus és tölgyfák voltak, azok is egyre gyérebben. A rendszeresen visszatérő tüzek által elpusztított erdők helyén, magasabb vidékeken már csak szilarepedésekben növő gyér bokrokat lehetett látni. Ekkor pillantott meg az egyik tanuló egy magas sziklafal tetején viruló, egészséges gyümölcsökkel megrakott őszibarackfát. A fa egy sziklarepedésből nőtt ki, és minden öntözés nélkül szépen zöldellt.

A tanuló természetesen felvetette a kérdést: hogyan éli túl ez a fa az aszályos nyarat, minden öntözés nélkül akkor, amikor a völgyben ugyanolyan őszibarackfák öntözés nélkül elpusztulnak? Erre a fogas kérdésre Paul Moray nem tudott mit válaszolni, csak annyit, hogy a kérdéses fa feltehetően egy eldobott gyümölcsmagból kelt ki a sziklarepedésben. Ezután francia tanárunk egyre figyelmesebb lett ezekre a lehetetlen helyeken nőtt fákra. Gyümölcsökkel tele szilva- és barackfákkal találkozott középkori várromok bástyáinak a tetején, de látott kőerődítmény falrepedéséből magasan növő tölgyet, mandula és diófát is.
A csodálatos magoncok

Ezeket a fákat senki sem ültette. Mind magról kelt un. "magonc" volt. Emberünk, minden erdőgazdasági tudás és képesítés nélkül elkezdett kísérletezni. Facsemetéket ültetett komposzttal teletömött sziklarepedésekbe. Egyetlen ültetett csemete nem vert gyökeret, még öntözés árán sem. Ekkor gyümölcsmagokat helyezett el nedves homokkal teli műanyag dobozokba. Megfigyelte, hogy a magok akkor csíráznak könnyebben, amikor a homokba az "egyenlítőjük" vízszintesen lett elhelyezve. Ekkor a mag, mint egy száj, kinyílik, s belőle nem egy, hanem két csíra bújik ki. Az egyik lefelé, a másik felfelé növekedik. Meglepetésére, először a lefelé növő csíra fejlődik ki, a másik növekedése néhány milliméter után megáll.

A néhány milliméteres csírával rendelkező magot Paul Moray egy néhány maroknyi komposzttal teli kis mélyedésbe helyezte (néhány cm mélyre), ügyelvén a kikelt csírák eredeti irányára. Ha a magot megfordította, a csírák egymást keresztezve vették fel eredeti irányukat. A pisztácia maggal gyors eredményre jutott. A lefelé növő csíra néhány hónap alatt több méter mélyre hatolt. Ezalatt a másik csíra meg sem mozdult. A másik csíra kikelésére néha két vagy három teljes évet kellett várnia.

A kísérleteket Paul Moray földszakadék mentén végezte, ahol két - hároméves magoncokat temetett ki. A hajszálvékony függőleges gyökér egy év után már több mint tíz méteres mélységben volt. Szakkönyvekben kutatva, megtudta, hogy az ilyen magoncok központi gyökerének a hossza a száz métert is elérheti. Ez a gyökér addig nő, amíg vízzel nem találkozik. Ekkor kel ki a fiatal magonc.

Faiskolákat rendszerint olyan helyekre telepítik, ahol a talajvíz csak néhány méter mélyen van. Az elvetett magok így gyorsan kikelhetnek. Átültetéskor a csemete központi gyökerét az ásó elvágja. Átültetés után a fa ezt a központi gyökeret már nem tudja újra növeszteni. A nem mélyre hatoló új gyökerek, száraz talajban csak öntözéssel tudják a fát életben tartani.

A magonc gyümölcsöskert

Hosszú kísérletezés folyamán Paul Moray a csíráztatás és a magoncnevelés magasiskoláját alakította ki. Tudását egyre nehezebb kihívások elé állította. Egy sziklás, kopár hegyoldalon, még kecskelegelőnek is alkalmatlan földdarabot vásárolt (igaz, igen olcsón). Telkén a nyarakra egy esővíztároló fölé egy kis faházat épített. Amikor a néhány km-re eső faluban megtudták, hogy emberünk ott egy gyümölcsöskertet szándékozik telepíteni, mindenki "városi bolondnak" nézte és nyíltan kinevették.

A sziklás alapot mezőgazdasági robbanószerrel (amit egyes vidékeken szőlőtelepítésre is használnak), kis robbantásokkal lazította fel. Néhány méter mélységig a sziklák megrepedtek. Az előre csíráztatott magokat csákánnyal kivájt, néhány literes, komposzttal megtöltött mélyedésekbe vetette. Minden elvetett mag fölé, "üvegháznak", aljzat és kupak nélküli kétliteres ásványvizes műanyagpalackot helyezett. Ebben várta a mag kikelését. Ismervén a gyenge kikelési arányt, sokkal több magot vetett el, mint amennyi fára szüksége lett volna.

Az első évben a komposztból kikelő gyomnövények megjelenésén kívül semmi nem történt. A gyomnövényeket rendszeresen eltávolította. Az első őszibarackfa a harmadik év tavaszán kelt ki. Ezután a többi magonc is lassan kibújt a komposztból. Az elvetett magok alig egy harmada kelt csak ki. A kikeléshez a központi gyökérnek, feltehetően egy lefelé menő repedést kellett találnia. Ha ilyen nem volt, a mag belepusztult.

Amikor a fiatal csemeték elérték a műanyagpalack nyakát, ezt utóbbit el kellet távolítani és az új fát szöges drótból készült ketreccel körülvenni. Ez a nyulak miatt volt szükséges. Ezután a fák egyre gyorsabban nőttek. A kikelést követő harmadik évben a magoncok egy részét Paul Moray beoltotta.

Nemi és nemtelen, vagy növényi szaporítás

Ezen a ponton van Paul Moray második felfedezése. Faiskolákban a gyümölcsfákat vad magoncokra oltják be. A kívánt gyümölcs pontos fajtáját és különleges tulajdonságait az oltó ág határozza meg. Rózsafára lehet barackot vagy szilvát oltani. Paul Moray rájött arra a kézenfekvő tényre, hogy ezek az oltások olyanok, mint az élő testbe beültetett idegen szervezetek. Állatoknál és az embernél az ilyen átültetés csak az immunrendszer teljes leépítésével lehetséges. Ezzel szemben tudott dolog, hogy a saját szövet átültetése minden esetben jól működik: az arcukon megégett személyek bőrét a fenekükről, vagy hátukról levett bőrrel, minden immunreakció nélkül, pótolni lehet. A fáknál, bizonyos mértékig, hasonló a helyzet.

A magonc beoltásával az oltóanyagot adó egyed gyümölcsét fogja az új fa termelni, nem a sajátját. A magnak a genetikai tulajdonságait a gyümölcsöt adó virágnak a beporzása, tehát a "véletlen" határozza meg. Egy fa gyümölcseinek minden magja más öröklött tulajdonságokkal rendelkezik. Természetesen, vannak kivételek is. Pl. az elvetett dióból gyakorlatilag azonos gyümölcsöt hordó diófa kel ki. Alma esetében a nem beoltott magonc egészen más almát ad, mint az anya-fa.

Paul Moray fáinak egy részét nem oltotta be. Ezeken a fákon a magot adó gyümölcstől eltérő gyümölcsök teremtek. A nemesítő szakemberek ezzel a módszerrel teremtenek új fajtákat. Ez az un. "nemi jellegű" szaporítás: a nőnemű virágot a hímnemű virágpor termékenyíti meg. A beoltással ezt a folyamatot kiiktatják.

A nem beoltott magoncok első termése a legtöbb esetben érdekes meglepetést tartogat. A kapott gyümölcs lehet nagyobb, vagy kisebb méretű, savanykás vagy mézédes, magbaváló vagy nem, stb. Ha pontosan azt a gyümölcsöt kívánjuk termelni, mint amelyik a magot adta, akkor az anya fáról kell egy ágat oltásra levágni. Ez az ág genetikailag a magonchoz igen közel áll. Oltásnál, mintha saját ágát ültetnénk át.

Az ilyen oltásoknál vadhajtás soha nem nő. A nyert beoltott fa betegségekre sokkal kevésbbé érzékeny, mint a vad alanyra beoltott csemete.

A magoncok gyümölcsei

Nyolc - tíz év után Paul gyümölcsösében megjelentek az első gyümölcsök. A fákat soha locsolni nem kellett, még akkor sem, amikor több, mint három hónapig egy csepp eső nem esett. A gyümölcsök kisebb méretűek lettek, mint az anyafák gyümölcsei, de magasan ízletesebbek. A különbség főleg a gyümölcsök sokkal erősebb illatán és magasabb cukortartalmán volt érezhető.

A falu több lakója, az eredmény láttán Paul Moray-tól bocsánatot kért.

A "Chichourle Egyesület"

Az eredményen felbátorodva, Paul Moray elhatározta, hogy a magról keltetést a lehető legnagyobb nyilvánosság elé viszi. Ennek érdekében alapította meg a "Chichourle Egyesületet". Az egyesülettel főleg az elemi- és középiskolás tanulókat célozta meg. Munkatársai kirándulások szervezésével vitték a gyerekeket a természetbe magokat gyűjteni, amiket azután az osztályban csíráztatták és egy másik kirándulás alkalmával a természetben elvetették.

Chichourle olyan kopár hegyoldalakat keresett fel, amelyeken erdőt csak a vidék legöregebb emberei láttak valaha - néha még azok sem. Ilyen helyekre mentek ki a Chichourle kirándulói, ahová főleg tölgyeseket telepítettek makkok elvetésével. Meggyőződve tevékenységük rendkívüli hasznosságáról mind a közösség, mint a környezet javára, nem sokat törődtek a bevetendő területek tulajdoni viszonyaival. Ez a hozzáállás végzetesnek bizonyult. Minden esetben évek óta teljesen elhagyott területeken dolgoztak. Magánterületek esetén a tulajdonosok visszajelzése mindig nagyon kedvező volt: a vetésekből kikelő erdő a terület értékét csak növelte... és ingyen munkával. Az állami tulajdonban lévő területek esetében az "Administration des Eaux et Forêts" (Viz- és Erdő Hivatal) hivatalnokai addig nem reagáltak, amig az elvetett fák el nem kezdtek nőni. Kiderült ugyanis, hogy a vetett tölgyesekben a sugárba szökő egyedek aránya magasabb volt, mint a szakemberek által ültetett, hasonló területeken. Ha hozzádjuk azt a tényt, hogy a faiskolai és átültetési költségek vetés esetén eltűnnek, Paul Moray megoldása sokkal kedvezőbbnek bizonyult. Ehhez jön még a magonc fák sokkal nagyobb ellenálló képessége. Egy osztálynyi iskolás gyerek játszva sokkal hatásosabban - és ingyen - telepített tölgyeseket, mint az államilag fizetett szakemberek.

Az állami hivatalnokok egészen más szemszögből nézték a Chichourle Egyesületet tevékenységét. Az Egyesületet köztulajdon rongálásával vádolták meg és pénzbüntetéssel sújtották. Az évekig elhúzódó pereskedés folyamán Paul Moray egészsége tönkrement. A per folyamán jutott tudomására, hogy az iskolásai által telepített, több tízezer, 2 - 4 méter magas sudár tölgyet, fizetett állami alkalmazottakkal az utolsó darabig kitépették. Ezt a csapást az akkor már beteg Paul nem bírta ki. Koldusbotra jutva, betegen, mindenkitől elhagyatva halt meg.

A fentiekben röviden leírt történetet maga Paul Moray mondta el nekem kevéssel a halála előtt.

Paul Moray írott munkái

Számomra nagyrészt ismeretlen okok miatt Paul Moray nem hagyott hátra könnyen elérhető írásos munkát. Energiáját az ellene indított peren kívül a különböző szervezési munkák kötötték le. Paul Moray kitűnő előadó volt. Előadásait a nagyszámú közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta. Amikor a fákról beszélt, személye átszellemült. Ezt a témakört egy, szinte vallásos kegyelet formájában kezelte. Lelkesedése minden hallgatóját magával ragadott.

Több előadásán és két néhány napos favető tanfolyamán volt alkalmam résztvenni. A fentiekben leírtakat jegyzeteim alapján készítettem. A Chichourle Egyesület minden lényeges bio-vásáron képviselve volt, ahol a látogatókat Paul fogadta személyesen. Módszerének a rövid leírását kis példányszámú füzetecskékben árulta fillérekért, de legtöbbször ingyen osztogatta mindenkinek.

Asztalára, a füzetek mellett a nagyközönség részére egy űrlapot is elhelyezett, amire bárki felírhatta lakcímét és a kért fa-magokat. Ezek után a kért magokat, a használati utasítás kíséretében mindenkinek ingyen, postán elküldte. Az én kertemben is van egy almafa magonc, aminek a magját tőle kaptam.

Egy alkalommal egészségi problémáiról beszélgettem vele. Ekkor reményét fejezte ki az iránt, hogy lesz talán még ideje tervezett könyvét kiadni. Korai halála ebben megakadályozta.

Paul Moray emlékét még a francia környezetvédők sem őrzik. Az az érzésem, hogy eddig még nem ismerték fel ennek a kivételes személyiségnek a valós értékét.
A "Fákat ültető ember" hihetetlen története

Befejezésül a témakörben még meg kell említeni Jean Giono L'homme qui plantait des arbres (A fákat ültető ember) c. rövid regényét ami egy valóban megtörtént és a szerző által is átélt esetet ír le.

Egy öreg, hegyi birkapásztor, Elzéard Bouffier életét írja le benne a 20. század első felében. Ez, az igen egyszerű, tanulatlan ember, állatait legeltetve a Provence-vidéki alpesekben, a környékbeli tölgyesben minden nap száz makkot szedett össze. A gondosan kiválogatott makkokat egy acélrúddal szúrt lukba vetette. Harminc év alatt a kopár sziklás hegyeket magonc tölgyek és másfajta fák százezreivel erdősítette be. A pásztor olyan elhagyatott vidéken ténykedett, hogy az "Administration des Eaux et Forêts" hivatalnokai a vetett tölgyesekről csak akkor értesültek, amikor a fák tulnyomó többségének a törzse már 10 - 25 cm átmérőjű volt. Ekkor már az új tölgyesek alatt, a több mint 100 éve elapadt források is újra kezdtek folyni. Ennek következtében, a régen elhagyott, romos hegyi tanyákba fiatal családok költöztek. A vidék újra élni kezdett. A hívatásos erdészek egyszerüen nem hitték el azt, hogy ezeket az erdőket egyetlen ember vetette. A kiküldött szakemberek szerint a jelenség "természetes" volt és a kérdéses erdők maguktól "spontán" keletkeztek.

Tudtommal ezt a rendkívüli irodalmi szépségű regényt még nem fordították le magyarra. Az eredeti francia szöveg pdf formában a következő címen tölthető le:

http://www.ibiblio.org/beq/classiques/Giono-arbres.pdf

A regény alapján egy művészi rajzfilm is készült, amit a következő címen lehet megnézni:

http://www.respire-asbl.be/Film-L-Homme-qui-plantait-des

Jean Giono regényének az olvasása egy valóságos beavatás a természet titkaiba. A magyar fordítást általános iskolai kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Ebből a regényből egy fiatal gyermek többet tanul meg a természet értékeiről, mint száz vaskos erdészeti szakkönyvből.

Forrás: www.eautarcie.com