Oldalak

2010. augusztus 30., hétfő

Reményt lelni egy olajutáni társadalomban

Miközben az amerikai társadalom folytatja alvajárását egy energiahiánnyal, éghajlatváltozással és geopolitikai felfordulással fémjelzett jövõ felé, tovább folytatjuk az álmodozást is. Kollektív álmunk azok közé a legszínesebbek közé tartozik, amelyeket közvetlenül ébredés elõtt álmodunk. Ez egy speciálisan amerikai álom egy speciálisan amerikai témában: hogyan tartsuk üzemben az összes kocsit a benzin helyett valami más dologgal. Etanollal fogjuk õket hajtani! Hajtsuk õket biodízellel, szénbõl gyártott mûbenzinnel, hidrogénnel, metángázzal, árammal, használt hasábburgonyasütõ olajjal...!
Az álom lázas köröket tesz meg, miközben az összes benzinpótlék megvizsgáltatik és elégtelennek találtatik. De a vágy az autók üzembentartására olyan hatalmas, hogy az álom csak köröz tovább. Etanol! Biodízel! Mûbenzin...
A szakadatlan energiaválság kibontakozásával egy kegyetlen valóság vár ránk.  Az USA Energiaügyi Minisztériuma szerint a világ olajkitermelése elérte a csúcsát 2005 decemberében egy kicsivel napi 85 millió hordó felett. Azóta abszolút laposan tendált 84 millió körül. Eközben a világ olajfogyasztása töretlenül nõtt a 2001-es napi 77 millió hordóról több, mint 85 millióra az idén. Világos kép bontakozik ki: a kereslet ma meghaladja a világszintû kínálatot. Vagy másképp fogalmazva, az olajkitermelés nem nõtt, dacára az összes érintett heves vágyának és a lehengerlõ ösztönzõnek, miszerint az ár 2001 óta közel megnégyszerezõdött.
Nem kérdéses, hogy bajban vagyunk az olajjal.  A földgázhelyzet hasonlóan baljós, némi különbséggel a technikai részletekben. A földgázkitermelés nem olyan lassan csökken, mint az olajé, egy elõrejelezhetõ haranggörbét követve; egyszerûen megszûnik kijönni a földbõl, amikor egy adott gázkút kimerül. Az is jellemzõ, hogy a földgázt arról a kontinensrõl kapjuk, amelyiken élünk. Ha tengerentúlról akarunk földgázt importálni, azt cseppfolyósítani kell, be kell tölteni egy speciális, drágán megépíthetõ és üzemeltethetõ tankhajóba, majd kitölteni egy erre szakosodott tengeri terminálnál.
Az amerikai otthonok fele gázfûtéses és az áramunk kb. 16 %-át termelik vele. Az ipar a legfõbb nyersanyagként használja a földgázt a mûtrágyák, mûanyagok, tinta, ragasztók, festékek, mosószerek, rovarirtók és sok más mindennapi háztartási cikk gyártásához. A mûgumi és a mesterséges szálak, mint a nájlon nem állíthatók elõ a földgázból készülõ vegyianyagok nélkül. Észak-Amerikában a földgázkitermelés 1973-ban érte el a csúcsát. Olyan gyorsan fúrunk, ahogy csak tudunk, hogy üzemeltethessük a légkondikat és a kályhákat.
Ráadásul az éghajlatváltozás problémái szaporítják, szerteágazóbbá teszik és kölcsönösen erõsítik egymást a rohamosan elfogyó oalj- és gázkészletek problémáival.  Látványos illusztrációja volt ennek 2005-ben, amikor az enyhén melegebb óceáni hõmérséklet által küldött Katrina és Rita hurrikánok rárontottak a Mexikói-öböl partvidékére. Majdnem egy évvel késõbb az öbölben az olajkitermelés kb. 12%-a és a gázkitermelés 9,5%-a még mindig szünetelt, valószínûleg örökre. Sok ilyen kitermelõplatform talán soha nem fog újjáépülni, mivel a lentmaradt olaj és gáz mennyisége nem indokolja a költséget. Ha 50 millió dollár értékû olaj van lent, miért költenének 100 millió dollárt a lerombolt platform pótlására, hogy felhozzák?
Az éghajlatváltozás szaporítani fogja az alternatív üzemanyagokkal kapcsolatos hatalmas problémákat is. Amint ezt írom, az amerikai gabonaövezetet ádáz nyári aszály sújtja. A kukorica és a szója fonnyad Minnesotától Illinoisig, a búza kiég a Dakotákban és Kansasban. Ezzel egyidejûleg a mezõgazdaság "inputjainak" költsége a dízelolajtól a földgázból készülõ mûtrágyákon át az olajalapú rovarirtókig  2003 óta egyenletesen emelkedik, nagy fejfájást okozva a farmereknek. Az idõjárás és az olajárak egyaránt leszorítják a terméshozamainkat, miközben a mezõgazdaság második világháború után kialakult ipari modellje egyre fenntarthatatlanabbá válik. A következõ években nehézségeink lesznek az ennivalónk megtermelésével, nem is szólva a sok országról, amelynek a túlélése függ az amerikai gabonaimporttól. Így hát a gondolat, hogy többmillió hektáron egyszerûen átváltunk élelkmiszerek termelésérõl etanol, vagy biodízel alapanyagokéra, hogy az autókba gyártsunk üzemanyagot, a valóság döbbenetes félreértése.
Mégis széles körben makacsul tartja magát a vágy, hogy az alternatív üzemanyagok valamilyen kombinációja meg fog menteni minket ettõl az olaj- és gázvégzettõl, és lehetõvé teszi számunkra, hogy más eszközök segítségével tovább élvezhessük, amit Cheney alelnök úgy nevezett, hogy "tárgyalási alapot nem képezõ" amerikai életforma. Az igazság az, hogy az alternatív üzemanyagok, vagy õket felhasználó rendszerek semmilyen kombinációja nem fogja számunkra lehetõvé tenni, hogy úgy folytassuk Amerika, vagy akár annak egy jelentõs része mûködtetését, ahogy eddig tettük. Nem fogjuk tudni a Wal-Martot, Walt Disney Worldöt, Monsanto-t, és az Államközi Autópályarendszert mûködtetni nap- vagy szélenergia, hidrogén, etanol, kátrányhomok, olajpala, metánhidrátok, atomenergia, termális depolimerizáció, "zéró pont" energia, vagy bármi más semmiféle kombinációjával. Ezek zömét elszántan használni fogjuk sokféle módon, de valószínûleg csalódni fogunk, amikor kiderül, hogy mennyit tehetnek értünk.
A ránk váró kihívás megértésének a kulcsa, hogy be kell ismernünk, hogy mindennapi életünk összes megszokott tevékenységét átfogóan másképp kell megszerveznünk. Még visszatérek erre a témára, de elõbb fontos, hogy megpróbáljunk számot vetni azzal az elképesztõ mennyiségû önámítással, amely jelenleg megbénítja kollektív képességünket, hogy gondolkozzunk ezekrõl a problémákról.
A széleskörû vágy arra, hogy elszakadjunk az olajtól és gáztól és összes komplex rendszerünket csatlakoztassuk más energiaforrásokra, egy önmagában is elég érdekes és problémás jelenség ahhoz, hogy megérdemeljen némi tárgyalást. Talán a vezetõ illúzió az az elképzelés, hogy energia és technológia egy és ugyanazon dolog, egymással helyettesíthetõk. A médiumokban szüntelenül hangoztatott népszerû gondolat az, hogy ha kifutunk az energiából, egyszerûen megyünk és keresünk valamiféle "új technológiát" a dolgok mûködésben tartásához. Rá fogunk jönni, hogy ez nem egyezik meg a valósággal. Például a kereskedelmi repülõgépek vagy olcsó szénhidrogénalapú folyékony üzemanyagokkal fognak üzemelni, vagy nem lesz kereskedelmi repülésünk abban a formában, ahogy ma ismerjük. Semmilyen más energiaforrás nem eléggé koncentrált tömegû, nem eléggé hozzáférhetõ mennyiségû, és nincs elegendõ kínálata ahhoz, hogy lekûzdje a gravitációt egy megrakott repülõgépen, amit naponta ezrével tesznek meg a légitársaságok a világon. A finomított folyékony szénhidrogéneken kívül semmilyen más módszer nem teszi lehetõvé e kereskedelmi rendszer mûködését abban a nagyságrendben, amihez hozzászoktunk. Az egyetlen ok, ami miatt ez a rendszer létezik az, hogy mostanáig ez a fajta üzemanyag olcsó és bõséges volt. Nem fogjuk lecserélni a világ létezõ repülõgépflottáját, továbbá nincs is más fajta repülõgép az eddig kifejlesztetten kívül, amely másképp mûködne.
Lehetnek más megoldások a dolgok föld feletti mozgatására, például léggömbök, léghajók, vagy zeppelinek. De ezek jóval lassabban fognak mozogni és sokkal kevesebb árut és utast fognak hordozni, mint a repülõgépek, amiket élvezhettünk az elmúlt kb. hatvan évben. A legvalószínûbb forgatókönyv az elõttünk álló évekre az, hogy a repülés egy fokozódóan drága dolog lesz az elit számára, amint az olaj csordogál a vége felé, aztán teljesen megszûnik.
Egy másik fõ hibája azoknak, akik nem figyelnek eléggé, hogy átsiklanak az új technológiák nem várt következményei felett, amelyek többnyire továbbiakkal szaporítják a létezõ problémákat. Az energiaszektorban a leglátványosabb példák egyike a világ utolsó valóban hatalmas olajlelete, a Norvégia és az Egyesült Királyság közötti északi-tengeri olajmezõk rövid története. Ezeket a 60-as években fedezték fel, a 70-es évek végén kezdték kitermelni és a 90-es évek elején teljes gõzzel szivattyúzták õket. Majd 1999 körül elérték a kitermelési csúcsukat és most szélsõségesen meredek hanyatlásban vannak, ami egyes angol mezõk esetén évi 50%-ig terjed. A ténybõl, hogy ezeket a legújabb és legjobb technológiával fúrták, végül az derül ki, hogy megdöbbentõ hatékonysággal lettek kimerítve. Az "Új Technológia" csak meggyorsította Britannia energiaszegénységbe hanyatlását. Most, a húszévnyi északi-tengeri dáridó után, amelynek során a szuburbanizálódás (zöldövezetbe költözés) orgiáját élvezte, Nagy-Britannia újra nettó energiaimportõr. Nemsokára a briteknek egyáltalán nem lesz északi-tengeri olaja és energiadiétájukat a zord 50-es évek szintje alatt fogják találni.
Ha igazán meg akarjuk érteni az USA közvéleménye önámítási hajlamát, akkor fontoljuk meg a következõt: huszadik század-végi vagyonunk nagy részét egy olyan életmód-berendezkedésbe fektettük, amelynek nincs jövõje. Az amerikai kertesház-övezet (suburbia) a világtörténelem legtévesebb tõkeberuházását képviseli. A messzire nyúló családiház-telepek, útmenti bevásárlóövezetek, "nagy doboz"-üzletek valamint a szélsõséges autófüggés többi kiszolgálólétesítménye és tartozéka rosszul fog mûködni, ha egyáltalán mûködni fog egy olajban szegény jövõben. Pont. Ez a dilemma maga után vonja az "elõzõ befektetés" nagyerejû pszichológiáját, ami arra indít minket, hogy elkeseredetten védelmezzük rossz befektetésünket, vagy legalábbis megakadályozza, hogy lemondjunk a jövõbeli értékükhöz fûzött elvárásainkról. Fokozza a katasztrófát az a szerencsétlen tény, hogy az egyre több jövõtlen zöldterületi lakóövezet mániákus építése (az "ingatlanbuborék") alattomosan felváltotta a gyáripart, mint gazdaságunk alapját.
Ezzel egyidejûleg a gyáripar kiszervezése más országokba ösztönözte egy "globális gazdaság" kifejlõdését, amely a média közvéleményformálói, mint pl. Tom Friedman, a New York Times kolumnistája ( A Világ lapos c. könyv szerzõje) szerint a dolgok tartós állapota, amelyhez jobb, ha hozzászokunk. Valószínûleg pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy a globális gazdaság átmeneti gazdasági viszonyok összessége, amely két alapvetõ (és átmeneti) feltételnek köszönhetõen jött létre: fél évszázadnyi relatív béke a nagyhatalmak között és fél évszázadnyi olcsó és bõséges fosszilis energiahordozó. Ez a két egymástól kölcsönösen függõ feltétel a végéhez közeledik, amint a nagyhatalmak elkeseredett vetélkedésbe kezdenek a világ maradék energiaforrásaiért és a világ éppen készül jóval nagyobbá és kevésbé lapossá válni, miközben ezek a gazdasági elõfeltételek szétfoszlanak.
Ez nagyjából az ország helyzete ebben a pillanatban. Mélyen és tragikusan irónikus, hogy úgy tûnik, minél több információ bombáz minket, annál kevesebbet értünk belõlük. Megszámlálhatatlanul sok a kábel TV hírcsatorna és az internetes híroldal, ennek ellenére képtelenek vagyunk feldolgozni ezt az információözönt egy összefüggõ közéleti vitává a civilizációnkat fenyegetõ alapvetõ kihívásokról -- nem is beszélve egy, e nehézségeket kezelõ ésszerû cselekvési tervrõl. Eközben a CBS News azt mondja a nézõk millióinak, hogy az albertai kátrányhomok minden problémánkat meg fogja oldani, vagy (két héttel késõbb), hogy a Montana és Wyoming alatti szénmezõk fenn fogják tartani a normális üzletmenetet, a CNN pedig azt mondja további pár millió nézõnek, hogy mindent üzemeltethetünk itt etanollal, éppúgy, mint a brazilok teszik.
Természetesen a józan gondolkodás legnagyobb akadálya ma Amerikában a legtöbb egyén és intézmény számára a mánia, hogy az autókat bármi áron mûködésben tartsák. Még a környezetvédõk is bûnösek ebben. A kiérdemesült Rocky Mountain Institute egy évtizedig folytatott egy programot egy "hiperkocsi" megtervezésére és kifejlesztésére, amely képes természetfeletti mesés távolságot megtenni egy tankolással, abban a hitben, hogy ez környezetileg hasznos lenne. Mi a rövidlátás e vállalkozásban? Csak népszerûsítette a gondolatot, hogy továbbra is lehetünk autófüggõ társadalom; a project szinte egyáltalán nem ismerte el a gyalog bejárható települések és a tömegközlekedés értékét.
E kollektív eltévelyedettség legdurvább példája hogy még elkezdeni is képtelenek voltunk a nyilvános vitát az USA vasúti személyszállításának helyreállításáról, amely mára olyan lepusztult lett, hogy a bolgárok szégyellnék, ha náluk ilyen lenne. Ez az egyetlen dolog, amit most azonnal megtehetnénk és lényeges hatása lenne olajfelhasználásunkra. Az infrastruktúra máig ott van kint, rozsdásodik az esõben és várja, hogy megjavítsák. A helyreállítása amerikaiak százezreit juttatná értelmes munkához minden szinten. A tény, hogy még csak nem is beszélünk errõl, a politikai spektrum semmilyen pontján a baloldaltól a centrumon át a jobboldalig, megmutatja, hogy milyen alapvetõen komolytalanok vagyunk.
Ez egyszerûen nem elég jó. Ez nem méltó a történelmünkhöz, örökségünkhöz, az áldozatokhoz, amiket elõdeink hoztak. Ez teljesen idegen mindentõl, amit a jövõ iránti kollektív felelõsségünknek nevezhetünk.
Ettõl jobban kell csinálnunk. Azonnal el kell kezdenünk egy másféle elrendezés kialakítását. El kell kezdenünk az átmenetet egy olyan életmód felé, amely lehetõvé teszi számunkra a civilizáció-projekt továbbvitelét - én vitábba szállnék a Daniel Quinn és mások által felvetett elképzeléssel, hogy maga a civilizáció az ellenségünk és abba kell hagynunk. A problémáinkra választ adó cselekvési terv valójában bizonyos pontossággal meghatározható. Másképp kell elrendeznünk a mindennapi élet alapvetõ tevékenységeit.
Általánosságban, a körülmények, amik ránk várnak az energia- és éghajlatváltozás miatt, meg fogják követelni, hogy sokkal lokálisabban éljünk, valószínûleg teljes mértékben úgy.  Élelmünk nagyobb részét kell helyben megtermelnünk, kisebb léptékben, mint ma tesszük, kevesebb mesterséges "input"-tal és valószínûleg több emberi és állati munkával. A földmûvelés nagyobb fokban kerülhet országos gazdasági életünk középpontjába, mint amennyire bármely ma élõ ember életében volt. Ezek a változások nagy eséllyel visszahozhatják olyan társadalmi és osztálykonfliktusok sorát is, amikrõl szintén azt hittük, hogy már magunk mögött hagytuk õket.
A helyi kölcsönös gazdasági függõség hálózatainak újjáépítésével  újjá kell majd szerveznünk a kiskereskedelmet. Az országos kiskereskedelmi láncok elõretörése egy önszervezõdõ reakció volt a huszadik század vége körülményeire. Ezek a körülmények most végetérõben vannak és velük együtt véget fog érni a Wal-Mart típusú üzleti modell is: az ázsiai gyárakig érõ tizenkétezer mérföldes áruellátó lánc, a "kerekeken guruló raktár" amit a konténerhajó-kikötõk és a Nagy Doboz áruházak rakodódokkjai között megállás nélkül körzõ kamionok alkotnak. A "szuperüzletek" által a helyi gazdaságoknak okozott kár kiadós.  Nemcsak a dolgokat készítõ és árusító többszintû helyi hálózatokat rombolták szét, hanem a középosztályt is, amely ezeket üzemeltette és ezáltal szétrombolták a települések kulturális és gazdasági szövetét is. Ezt helyrehozni nagy feladat. Újra kell kezdenünk egyes dolgokat saját magunk számára elõállítani és kisebb léptékû kereskedelmi hálózatokon át eljuttatni a fogyasztókhoz. Végsõsoron kevesebb dolgot kell majd vásárolnunk. Az utóbbi évtizedek bevásárlási õrülete le fog csillapodni, miközben küszködni fogunk az értékes dolgok elõállításával és törvényszerûen kevesebbet fogunk fogyasztani.
Másképp kell elrendeznünk az emberek és áruk szállítását is. Nemcsak a vasút rendszerének újjáépítése létfontosságú számunkra, hanem a villamosítása is, ahogy szinte az összes többi fejlett ország megtette. Ez többszörös elõnnyel fog járni, mivel egyéb dolgokkal is képesek leszünk mûködtetni, nemcsak fosszilis energiahordozókkal.  Számítanunk kell a regionális léptékû tengeri szállítás feléledésre, valamint több hajózásra a folyókon, csatornákon, belvizi utakon. Újjáéledhet sok lepusztult folyami rakpart és a Nagy Tavak haldokló kikötõi. Ha egyáltalán fogunk kamionokat használni, az az áru útjának legutolsó szakasza lesz. Az autó egy eltûnõben levõ lény lesz az életünkbõl, egy luxus, amit irigyelni fognak azok, akiknek többé már nem telik a "boldog autózás" utópiájában való részvételre. Az államközi autópályák fenntartása önmagában több erõforrást fog igényelni, mint amennyit össze tudunk majd kaparni. Legtöbbünk számára a huszonegyedik század nem elsõsorban a szüntelen mobilitásról fog szólni, hanem arról, hogy ott maradunk, ahol vagyunk.
Másképp kell belaknunk Észak-Amerika területét, értve ezalatt a visszatérést a hagyományos nagyvárosokhoz, városokhoz, lakónegyedekhez és a termékeny falusi vidékhez, amely több, mint egyszerûen szép látvány, vagy a kikapcsolódás helye. Valószínûleg meg fogjuk tapasztalni a kétszáz éves trend megfordulását, amelynek során az emberek a falvakból és kisvárosokból a nagyvárosokba áramlottak. Nagyvárosaink valószínûleg lényegesen össze fognak zsugorodni, miközben egyidejûleg újrasûrûsödnek központjaik körül és folyópartjaik mentén. Az Új Urbanisták tevékenysége döntõ lesz a jövõvel rendelkezõ emberi lakóhelyek újjáépítésében. Eddigi eredményeik lényege nem annyira az "új városok" építése, mint pl. Seaside, Florida, vagy Kentlands, Maryland, hanem a várostervezésre vonatkozó tudás, alapelvek és módszerek visszanyerése, amelyek kidobásra kerültek az autós kertvárosok építésére fordított õrült erõfeszítésünk során.
Nehezebb elõrejelezni, pontosan mi fog történni az oktatással és egészségüggyel, kivéve, hogy egyik sem mûködhet tovább a mai pénzszórásként és ezeknek is, mint minden másnak kisebb léptékûvé és sokkal lokálisabbá kell válnia. Központosított iskolakörzeteinknek, amelyek teljes mértékben függenek a sárga iskolabuszok flottáinak számtalan napi útjától és a rabló ingatlanadóktól, kis esélye van a sikeres továbbmûködésre egy energiaszegény gazdaságban. Azonban az olajutáni korban egy szegényebb ország leszünk, ezért nehézségekbe fog ütközni a pótlásuk. Egy új, jobban a helyre alapozott oktatási rendszer helyettük inkább talán az otthoni oktatásból fog kinõni, amint a házon belüli osztályok új, kis lakónegyedi iskolákká állnak össze. A felsõoktatás megszûnik tömegfogyasztási cikk lenni, és esetleg csak a társadalmi elitek részére lesz hozzáféthetõ, ha egyáltalán megmarad. Eközben a "sebesültellátási rangsor" nagyon nehéz idõszaka vár ránk, ahogy az "egészségügyipar" hatalmas erõforrásai elsorvadnak. A szövetségi Medicaid és Medicare rendszerek mai finanszírozási módjukkal még egy ránk fenekedõ globális energiaválság nélkül sem érnék meg a jövõt.
Ami azt illeti, kategorikusan kijelenthetjük, hogy minden, ami gigantikus léptékben van megszervezve a szövetségi kormányzattól az Acme Corporation-ön át a Michigan Egyetemig valószínûleg megrendül az energiaszûkös jövõben.  Ezért ne vesd a reményeidet a multinacionális cégekbe, nemzetközi NGO-kba, vagy más gigantikus szervezetekbe és intézményekbe.
A közelmúlt eseményei sokunkban keltettek félelmet, hogy egy Big Brother típusú kormányzati zsarnokság felé tartunk. Úgy vélem, hogy szerencsések leszünk, ha a szövetségi kormány képes lesz válaszolni a telefonjaira, nem is beszélve bárki életének szabályozásáról az olajutáni korban. Ahogy a hatalom leszivárog a helyi és regionális szintekre, magának a szövetségi rendszerünknek az értelme is megkérdõjelezõdhet. Az állami kormányzatok hatalmas bürokráciáikkal nem feltétlenül járnak majd jobban. Századunk során a késõbbiekben a valódi politikai cselekvés valószínûleg lekerül a helyi szintekre, amint a helyreállított szomszédsági szervezõdések lehetõvé teszik az emberek számára a helyi problémák helyi megoldásait.
Jogos, hogy ez egy rémisztõ jövõkép. És közületek valószínûleg sokan tépelõdnek azon, hogy hogyan õrizhetnék meg a reményt ilyen óriási feladatokkal szembesülve. Itt a puszta igazság, emberek: a remény nem egy fogyasztási cikk. Saját magadnak kell elõállítanod a saját reményed. Ezt azáltal teszed meg, hogy megmutatod magadnak, hogy elég bátor vagy szembenézni a tényekkel és elég rátermett megbirkózni a körülményekkel, amiket ezek jelentenek. Hogy hogyan fogjuk megoldani egy rendes társadalom fenntartását rendkívüli változások közepette, a saját kreativitásunkon, nagylelkûségünkön, barátságosságunkon fog múlni és én biztos vagyok benne, hogy képesek vagyunk megtalálni ezeket az erõforrásokat szíveinkben és kollektíven a közösségeinkben.
James Howard Kunstler "A hosszú rendkívüli állapot" (The Long Emergency) és a "Seholsincs földrajza" (The Geography of Nowhere) c. könyvek szerzõje. Írásai megjelentek a The New York Times Magazine-ban és a Rolling Stone magazinban.
James Howard Kunstler

fordította: Bobkó Csaba, 2007.február 19.

Edna nénnye kötőtűinek csattogása


Ha a gazdasági tájkép a Hubbert-csúcson túl olyan nehéz terepnek bizonyul majd, mint ahogy Fődruida Jelentésem két legutóbbi bejegyzésében vázoltam, hogyan tudnak ehhez alkalmazkodni egyének, családok és közösségek?  Nagy léptékben a cselekvés lehetőségei minimum korlátozottak, nem utolsósorban azért, mert a változékonyság zaja túl könnyen elrejti a hanyatlás jelét.  Amint a legutóbbi olaj- és földgázárcsökkenés megerősítette az illúziót, hogy nem kell tovább aggódnunk az energia miatt, a csúcs utáni gazdaság pozitív oldala: a megszerzett vagyonok, a nyereséges spekulációk, a konjunktúrák, amikor a keresletrombolás leviszi az energiaárakat és úgy tűnik, hogy a világon minden rendben van - mindez megkönnyjti, hogy az emberek meggyőzzék magukat, hogy az ipari társadalom továbbra is sinen van.

Könnyű megérteni ezt a fajta gondolkodásmódot, mivel az alternatívája az elfogadhatatlan elfogadása: beismerni, hogy az iparkorszak végetérőben van és a modern világ átlagos életformáit definiáló luxusok, kényelmek és életszínvonal eltűnőben vannak, nem egy kis időre, hanem örökre. Az, hogy az elfogadhatatlan egyúttal elkerülhetetlen is, nem teszi könnyebbé a megbirkózást vele. Mégis, az elfogadhatatlan elfogadása a döntő lépés az olajcsúcs gazdasági hatásaira való felkészülésben. Minden jövőre vonatkozó feltételezésünket felül kell vizsgálnunk egy zsugorodó gazdaság fényében, amelyben a pénz és az elvont vagyon más formái többé nem garantálnak hozzájutást árukhoz és szolgáltatásokhoz.

Érdemes felidézni, hogy nem is olyan régen a pénz gyakorlatilag igen kis szerepet játszott a gazdasági összképben. Még jóval 1700 utánig a nyugati világban az áruk és szolgáltatások több, mint fele háztartásokban és közösségi gazdaságokban került megtermelésre és elfogyasztásra és szokásjogon alapuló hálózatokban került cserére, amelyeket a kötelesség és kölcsönösség irányított, nem a kereslet és a kínálat. A legtöbb háztartás megtermelte a saját élelmiszerét, ruházatát és más szükségleteit, a többletet pedig más helyi termelőkkel folytatott cserekereskedelemben használta fel azok portékájáért. A pénz olyan termékek csereeszközeként szolgált, amelyeket annyira messze állítottak elő, hogy a szállítási költség és a romlás lehetetlenné tette a bartert. Csak az olcsó, bőséges fosszilis energiahordozók tették lehetővé az annyira olcsó szállítást, hogy a termékek központosított gyártása és forgalmazása kiszoríthatta a helyi fogyasztásra szánt helyi termelést.

Az olajcsúcs után az ilyen helyi gazdaságok a jövő hullámai és a jelen és közelmúlt pénzgazdasága egy anakronizmus. Mivel azonban a fosszilis energiahordozók kimerülése egy fokozatos folyamat, a változás nem fog egyszerre mindenestől bekövetkezni. Ez egy jó dolog, mert ma az ipari világban az emberek többsége nem rendelkezik olyan ismeretekkel és eszközökkel, amikkel egy helyi gazdaságban tevékenykedhetnének. Munkahelyeik - a menedzserekétől a tanácsadókon át az eladókig és irodai dolgozókig, és az összes többi fészek a nagyvállalati kasztrendszer galambdúcában - az ipari gazdaság belső funkcióit szolgálja ahelyett, hogy olyan termékeket, vagy szolgáltatásokat állítanának elő, amikre az embereknek szüksége van.

Ezzel ellentétben az ipartalanodott gazdaságban azok a munkahelyek fontosak, amelyek közvetlenül kielégítik az emberi igényeket.  A klasszikus példa a földművelés. Ha terményeket állítasz elő a saját munkáddal, igazából nincs szükséged a pénzgazdaságra, kivéve amennyire az saját magát rádkényszeríti az ingatlanadó és hasonlók formájában. A munkád közvetlenül értéket nyújt számodra, mivel a terményeid egy része saját asztalodra kerül, a többi kicserélhető a számodra szükséges áruk és szolgáltatások más helyi forrásaival, a szomszéd varrónővel, az utcavégi kováccsal, a városi vegyesboltban.  A pénz e cserék kényelmes közvetítője, de nem nélkülözhetetlen, éppúgy folytathatsz cserekereskedelmet, húzhatod a rovásokat, vagy használhatod az értékcsere bármilyen egyéb rendelkezésre álló módját. Mivel az, amit termelsz, értékkel rendelkezik más emberek számára, ezeket elcserélheted olyasmikre, amit mások állítanak elő és számodra szükségesek, akár jelen van a pénzgazdaság e kereskedelem közvetítőjeként, akár nincs.

Hasonlítsd a farmert egy nagyvállalati marketingasszisztenshez, vagy egy öntödei munkáshoz és a különbségek világossá válnak. A marketingasszisztens egy olyan szolgáltatást nyújt - marketingterveket segít létrehozni és fenntartani egy nagyvállalatnak - amelynek nincs értéke a pénzgazdaságon kívül. Ha élelmiszerért cserekereskedelmet szeretne folytatni egy farmerrel, valószínűleg nem sokra menne azzal, hogy felajánlja segítségét a farmer vállalati arculatának menedzseléséhez egy médiakampány útján! A gyári munkás egy árnyalattal jobb helyzetben van. Ha a pénzgazdaság szétmállik, a gyár tulajdonosai esetleg öntvényekben fizetik a bérét, amit ő megpróbálhat elcserélni a számára szükséges javakra és szolgáltatásokra; pontosan ez a megoldás volt általános a volt Szovjetunióban az 1990-es évek elejének gazdasági összeomlása idején. Azonban ő is rá van utalva a gyárra és annak tulajdonosaira, hogy azok munkahelyet és a fizetség valamilyen formáját nyújtsák számára és helyzete egy ingatag, szétmálló gazdaságban kétséges.

Az ipartalanodott korban a farmer gazdasági modellje az életképesebb, mert ő elvan a pénzgazdaság közvetítése nélkül. Más foglalkozások, amelyek nélkülözhetetlen javakat és szolgáltatásokat termelnek, ugyanebben a kényelmes helyzetben lesznek, mivel az embereknek továbbra is szüksége lesz ennivalóra, ruhára, cipőre, szerszámokra és hasonlókra, és ezeket el fogják cserélni bármire, ami a kezük ügyében lesz. A legnehezebb idők kivételével szintén készek lesznek a cserére olyasmikért, amik nem igazán létfontosságúak. Például, ha valaki jó sört főz, számíthat rá, hogy lesz piaca a termékének, kivéve a legapokaliptikusabb időkben, de nagy valószínűséggel még akkor is.

Mivel a pénzgazdaság alkonya egy fokozatos folyamat lesz, nem feltétlenül lesz lehetséges az egyének számára az átmenet egy ipartalanodott karrierre egyetlen ugrással. Amivel most azonnal meg lehet és kell kűzdeni, az a tanulási folyamat, amelyet e szakmák mindegyike megkövetel. Például nem elég, ha a polcaidat megtöltöd a biokertészetről szóló könyvekkel, el kell kezdened szerszámokat venni, ágyásokat felásózni és saját terményeidet termeszteni, mindezt minél hamarabb, mert a biokertészkedés mesterségének az elsajátítása időt igényel. Ugyanez vonatkozik arra, ha a kovácsmesterség, sörfőzés, háztartásieszköz-javítás, vagy bármilyen más hasznos szakma művelését választod: meg kell szerezned a szerszámokat és el kell kezdened a mesterséget tanulni,hogy a B-Terved szilárdan a helyén legyen, amikor a pénzgazdaság szétfoszlik alólad.

A helyi cserében résztvevő mesterségek részei az összképnek, de egy másik rész éppolyan létfontosságú: – a háztartás-gazdaság újrafelfedezése. Nem túl sokkal ezelőtt a gazdasági érték egy nagy része a háztartási szektorból jött. Sokan emlékszünk még a nagymamákra, akiknek mindig volt házilekvárja a polcokon és horgolótűk táncoltak a kezeikben, meg a nagyapákra, akik garázsai tele voltak megkopott szerszámokkal, kertjeik pedig érett paradicsomokkal. A marketingkampányok, amelyek a háztartás-gazdaság utolsó maradványait is kiszorították a létezésből, hobbinak bélyegezték ezeket a tevékenységeket, és azon belül is fapados hobbiknak, de ezek valamikor sokkal többet jelentettek és egy, az ipartalanodás szélén álló világban létfontosságú az újjáélesztésük.

Az embereknek eltérőek a lehetőségei és a képességei, garantáltan nincsenek mindenki számára megfelelő megoldások. Azoknak azonban, akik rendelkeznek kertészkedésre alkalmas területtel, egy konyhakert valószínűleg az elsőszámú teendő e téren. Nem szükséges, hogy az összes saját ennivalódat, vagy akár össz kalóriabeviteled egy nagy részét magad állítsd elő ahhoz, hogy ez jelentős hatással legyen életminőségedre. Legalábbis Amerikában a tömegtermények, mint a gabonafélék és más szemestermények valószínűleg elérhetők lesznek a pénzgazdaságon keresztül még sok éven át. A gyümölcsök, zöldségek és állati eredetű élelmiszerek, tehát a vitaminok, ásványok és fehérjék forrásai egy más kérdés. Egy zöldségeskert, egy pár gyümölcsfa és esetleg egy nyúlketrec, vagy egy víztartály ponty, vagy tilápia számára a rosszultápláltság és az egészség közötti különbséget jelentheti.

Ha nem rendelkezel kertészkedésre alkalmas hellyel, fontold meg egy, vagy két hasznos kézimunka megtanulását. Edna nénnye szokása, hogy boldog-boldogtalannak kardigánokat kötött, idejétmúltnak tűnhetett az ipari gazdaság fénykorában, de amikor a távfűtést elérhetetlenné teszi az ára és a szállítási költségek végetvetnek a ruhaimportnak a harmadik világbeli éhbéres üzemekből, a meleg ruha, amit képes vagy saját kezeddel előállítani, kézenfekvő értékkel bír, továbbá hasznos csereeszköz is lehet. Ugyanez vonatkozik sok más kézimunkára is, a szappankészítéstől a gyógyfüvességen át az ezermesterkedésig, amely lehetővé teszi a vízvezetékek, bútorok és háztartási eszközök otthoni javítását.

Az ipartalanodás korában még egy, az emberi kívánságokra és szükségletekre adott válasz is létfontosságú lesz, amelyet amilyen gyorsan csak lehet, újjá kell éleszteni és alkalmazni kell. Ez pedig a “megvagyok nélküle” művészete. Az ipari gazdaság rászoktatott minket arra a  gondolkodásmódra, hogy hogy az egyetlen dolog, amit egy vággyal tehetünk, hogy kielégítjük, lehetőleg pénzt költve valamilyen fogyasztói temékre. Az ipartalanodó kor zsugorodó gazdasága nagyon kevés teret fog hagyni ennek az önkényeztető gondolkodásnak. A Hubbert-csúcs utáni lejtőn túlélési képességedet nagyrészt azon dolgok számával mérheted majd, amelyek nélkül meg tudsz lenni. Az is aligha véletlen, hogy a világ spirituális hagyományai szintén értéknek tartják, hogy legyünk érzéketlenek az anyagi dolgokra.

Azok között a dolgok között azonban, amelyek nélkül meg kell tanulnunk élni, talán a legfontosabb egy egyáltalán nem anyagi dolog, hanem egy szokás – a haszontalanság szándékos gyakorlása “szabadidő” néven. Csak egy olcsó energiában bővelkedő társadalom győzhette meg magát arról, hogy az emberi élet legfőbb célja, hogy semmit téve egy helyben üljünk, és még így is a média szüntelen lármáját igényli, hogy elszakítson minket attól a ténytől, hogy a semmittevés közbeni egy helyben ülés a legunalmasabb az összes emberi tevékenység közül. Nagyszüleink nemzedéke és elődeik nagyon is tudták ezt, ezért volt, hogy a szabadidős tevékenység egy évszázada hasznos tevékenységekkel telt lustálkodás helyett, és ezért kötötte Edna nénnye azokat a kardigánokat jóval azután, hogy az ipari gazdaság szükségtelenné tette a házi készítésű ruházatot. Az ipari civilizáció alkonyával más korábbi civilizációk lehanyatlásához hasonlóan kétségkívül rengeteg felfordulás és ordibálás fog járni, de az igazi történet – a jel mindezen zaj mögött – egy sokkal halkabb hang lesz: Edna nénnye kötőtűinek lágy csattogása, amint kezdi megkötni egy új és fenntarthatóbb világ szövetét.

John Michael Greer
2006. október 12.

fordította: Bobkó Csaba, 2006. november 5.

2010. augusztus 22., vasárnap

Dollármilliárdok a szélben - Prof. Dr. Györgyi Viktor világszabadalma

Tudományos vita kezdődhet egy magyar találmányról

Borsodi Attila
Egy év alatt 50 ezer munkahely létesülhet Magyarországon, hosszú távon pedig a munkanélküliség teljes felszámolását vetíti előre Györgyi Viktor, a függőleges tengelyű szélerőmű feltalálója, ha újítása kellő fogadtatásra talál. A kutatómérnök szerint találmánya egyszerre válthatná ki a fosszilis tüzelőanyagokat az energiaiparban, és állíthatná helyre a Föld sérült ózonpajzsát. Tar Károly, a Debreceni Egyetem meteorológiai tanszékének vezetője, az MTA energetikai bizottság megújuló energia albizottságának tagja kíváncsi Györgyi Viktor találmányára. A Magyar Szélenergia Társaság alelnökeként vitát kezdeményez az újításról.




A forgalom miatt a megbeszélt időponthoz képest kisebb késéssel érünk Györgyi Viktor felcsúti „főhadiszállására”. Az ötdiplomás, Széchényi-díjas kutatómérnök azonban mosolyogva fogad, látszik rajta, hogy kenyere a türelem, ami az ő szakmájában az egyik legfontosabb tulajdonság. Rögtön el is indulunk a közeli dombtetőn álló szélerőmű prototípusához, amelyet egy drótkerítés vesz körül. A bejáratánál egy pórázon tartott kutya gondoskodik arról, hogy illetéktelenek ne jussanak a kerítésen belülre. – Amit most látnak, az a fejlesztés első állomása. Most még csak a függőleges tengelyű szélerőmű első prototípusa áll itt, hamarosan azonban óriási építkezések indulnak el. Épül ide a mostani, tízméteres magasságú és mindössze hétszáz kilogrammos tömegű toronynál két lényegesen nagyobb erőmű. Kijelöltük a kutatóközpont helyét, ahol a fejlesztéseken dolgozunk majd, és megálmodtam ide egy jelentős oktatási központot is, ahol elsősorban magyar tudósok tanítanának. Szeretném, ha a jövő generációja megismerkedhetne itt az alternatív energiákkal kapcsolatos tudományokkal – avat be terveibe Györgyi Viktor.

Ezután autóba ülünk, és visszatérünk a jelenlegi kutatóközpontba, ahol megismerkedünk néhány szakemberrel, köztük a fiával. – A találmányom története 1993-ig nyúlik vissza, amikor az Antall-kormány energetikai tanácsadója voltam. Már akkor látható volt, hogy a Föld fosszilisenergia-készlete – földgáz, kőolaj és szén – menynyire fogy. A nyugati világ éppen ezért tekintélyes pénzeket áldozott arra, hogy feltárja az új energiahordozókat. Ennek egyik kutatási iránya volt a napenergia, amelynek hasznosításához szükséges berendezések azonban meglehetősen drágák, és nagy helyet foglalnak el. A másik nagyon fontos kutatási irány, az előző mintegy másodlagos terméke: a szélenergia. Ez a vízenergiával együtt a legjobban használható energiahordozó – mutat rá a kutató.
Györgyi Viktor ekkor írt egy tanulmányt, amely a szélenergia lehetséges hasznosítását taglalta. – Megvizsgáltam a Nyugat-szibériai Fennsíkot, ahol akkora ereje van a szeleknek, hogy számításaim szerint Európa energiaszükséglete fedezhető lehetne a felhasználásukkal. Ehhez egy száz kilométer hosszúságú és nyolc kilométer szélességű erőműparkot képzeltem el, amit mi, magyarok építettünk volna meg. A megtermelt energia felét megkaphatták volna az oroszok, a másik felét elhozhattuk volna Magyarországra. Ez fedezhette volna hazánk energiaszükségletét, míg a felesleget eladhattuk volna jó pénzért Európának. Öt év alatt megtérült volna a beruházás, újabb öt év után ki tudtuk volna fizetni az államadósságot. Nem figyeltek rám oda, helyette a gázra koncentráltak – panaszolja a feltaláló.
A kutatómérnök kedvét azonban nem törte le a kudarc, sőt fejébe vette, hogy megalkotja a lehető legtökéletesebb szélerőművet. – Arra kerestem a választ, hogy milyen szerkezettel lehet a legtöbb energiát kinyerni a szélből úgy, hogy a hagyományos erőművek hibáit kiküszöböljük. A feladat megfogalmazása után öt évet a matematikával és az áramlástan tanulmányozásával töltöttem. Megvizsgáltam a függőleges és vízszintes tengelyű turbinákat, és arra jöttem rá, hogy olyan szerkezetre van szükség, amely képes kinyerni a szélben rejlő és a sebességgel arányos energiát. A Budapesti Műszaki Egyetem áramlástani tanszékén végzett mérések során bebizonyosodott az elmélet helyessége. Az új erőmű költségtakarékos, emellett több kritériumnak is eleget tesz: áramlástanilag, mechanikailag és biztonságtechnikailag is megfelel az elvárásoknak – jegyzi meg a szakember.

Technikai adatok
A találmány ereje akkor mutatkozik meg igazán, amikor Györgyi Viktor összehasonlítja azt a lapátkerekes szélerőművel. Megtudjuk, hogy míg a hagyományos szélerőmű 3 méter/szekundum és 90-100 kilométer/óra sebességtartományban használható, addig a függőleges tengelyű találmány már 0,3 méter/szekundum erejű gyenge szellőnél is működik, és komolyabb viharban sem kell kikapcsolni. – Ez azért fontos, mert a szél a sebesség függvényében harmadik hatvánnyal hordozza az energiát. Vagyis nagy sebesség esetén óriási energia van az áramló szélben. A hagyományos szélerőművek azonban az energia növekedését teljesítménnyel nem tudják lekövetni. További különbség, hogy Magyarország nagy részén változó irányú szelek vannak, amelyeket az én szélerőművem optimálisan fel tud használni. A lapátkerekes szélerőműveknél a teljesítmény fokozása érdekében csak a lapátok hosszának növelése áll rendelkezésre, ezt azonban nem lehet a végtelenségig megtenni, mert ezt a fizika törvényei nem engedik. A teljesítmény így behatárolt, körülbelül 2,8-3 megawatt körül van, amit matematikai egyenletekkel is igazolni lehet. Az én találmányom azonban gond nélkül megépíthető 10 megawattos méretben is. Kiépítéséhez ráadásul nem kell daru, mert a legnehezebb elem tömege sem haladja meg a száz kilogrammot. Karbantartása is egyszerűbb, mert a turbina nem a levegőben, hanem a földhöz közel van. A legfontosabb talán mégis az, hogy a függőleges tengelyű szélerőműhöz képest jelentősen olcsóbb a beruházás és karbantartás – sorolja újítása előnyeit Györgyi Viktor.

Új Kuvait
Arra a kérdésre, hogy miként lehet a szélenergiát tárolni, Györgyi Viktor több lehetőséget is említ. – Japánban manapság egy köbméter akkumulátorban már egy megawattóra energiákat tárolnak. A szél segítségével a vizet oxigénre és hidrogénre is lehet bontani, az energiát pedig hidrogén elégetésével nyerhetjük vissza. Visszaégethetjük a hidrogént egy speciális motorban is, amihez háromfázisú szinkrongenerátort kapcsolunk, és ezzel is lehetne villamos energiát előállítani – ecseteli a kutató.
Minden új találmány annyit ér, amennyire használják is a mindennapok során. Györgyi Viktor szerint ezzel nem lesz gond. – Három évvel ezelőtt néhány volt diákom lelt rá egy olyan cikkre, amelynek címe: Új Kuvait a világon, de nem olajból, hanem szélből. Az ország pedig Argentína, ahol olyan széladottságú területek vannak, mint Nyugat-Szibériában. A cikk arról szólt, hogy a pampákon felállítanának egy 80 kilométeres erőműparkot, ahol vizet hidrogénre és oxigénre bontanának. Ezt tankhajókon cseppfolyós állapotban az Egyesült Államokba szállítanák, ahol az iparból ki tudnák váltani a fosszilis energiahordozók felhasználását. Ezzel jobban meg tudnának felelni a kiotói egyezménynek, sőt még az ipari termelést is tudják fokozni. Elkezdődtek a mérések, és kiderült, hogy olyan széllökések vannak, amelyben egyetlen lapátkerekes szélerőmű sem képes működni. A függőleges tengelyű azonban igen. Esély van rá, hogy így Magyarország nyerje el e megrendelést, amely 19,5 milliárd amerikai dollárról szólna. Megfelelő beruházások után, egy éven belül 50 ezer új munkahely létesülhetne, aztán ötszöröse, majd akár tízszerese. Magyarországon megszűnhetne a munkanélküliség, viszont óriási bevételre lehetne szert tenni, amiből ki tudnánk fizetni az államadósságot. Emellett lenne ingyen, környezetbarát energiánk – teszi hozzá.

Világszerte folyik a szabadalmaztatás
Györgyi Viktor nem volt mindig irigyelt ember. Eleinte kevesen hittek neki, folyamatosan ellenállásba ütközött. Két professzor – Lukács György és Kuti László – végig mellette állt, és sokat segített ötleteivel, valamint jó gyakorlati tanácsokat adott neki Gerse Károly is (most az MVM Zrt. vezérigazgató-helyettese). – Most, amikor jönnek az eredmények, minden megszépül. Akik annak idején hülyének néztek, ma messziről kalapot emelnek – mondja mosolyogva Györgyi Viktor. Elmondja azt is, hogy csaknem másfél száz országban van folyamatban a szabadalmi eljárás. Két hete kapták meg a chilei szabadalmat. A feltaláló megjegyzi ugyanakkor, hogy találmányának akkor van értelme, ha az ország összefog a megvalósítás érdekében. Szerinte az ország csak önerőből épülhet újjá, nemzetközi segítségre kár is alapozni. – Ha ezt szem elől tévesztjük, akkor elveszünk – véli Györgyi Viktor, aki azonban hisz abban, hogy találmányával, ha kismértékben is, de hozzájárul a magyar ipar fellendüléséhez.

Vita indulhat a témában
Györgyi Viktor találmányával megkeresem Tar Károlyt, a Debreceni Egyetem meteorológiai tanszékének vezetőjét, aki a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) energetikai bizottság megújuló energia albizottságnak is tagja. A szakember szívesen osztja meg gondolatait lapunkkal a találmányról. Előrebocsátja ugyanakkor, hogy nehéz véleményt alkotni a kérdésben. – A Györgyi Viktor által elmondottak egy része trivialitás a szélenergiával foglalkozók számára, azaz a közvélemény számára hihető információ. A másik része, ami a találmányára vonatkozik, az pedig nincs alátámasztva adatokkal, tényekkel – fogalmaz Tar Károly, hozzátéve, hogy ugyan a szélenergia-hasznosítás műszaki vonatkozásaiban nem szakértő, de kételkedik abban, hogy egy 0,3 méter/szekundumos szél által kifejtett nyomaték le tudja győzni a forgó alkatrészekben keletkezett súrlódást, és így a szerkezet forogni fog, sőt áramot fog termelni. Elmondja azt is, hogy a Györgyi Viktor által közölt teljesítményadatok csak igen nagy hatásfoknál hihetők. – Ennek viszont a hagyományos szélerőművek esetében van egy maximuma, ez a Betz-limit. Véleményem szerint a függőleges tengelyűekre is van egy felső határ – mutat rá Tar Károly. A szakember számára kérdés az is, hogy a hatalmas mennyiségű villamos energiát hány függőleges tengelyű szélerőművel lehetne előállítani Magyarországon. – Tisztázni kellene azt is, hogy tervei hogyan illeszkednek a magyar megújulóenergia-politika kvótarendszerébe – hangsúlyozza.
Tar Károly végezetül megjegyzi, hogy a függőleges tengelyű előnye, hogy nem kell a szélirányváltozást követnie, ami mindig teljesítménycsökkenéssel jár. Hátránya viszont, hogy a szél által átjárt felület lényegesen kisebb, mint a vízszintes tengelyűek lapátjai által súrolt felület. – Emiatt is komoly indokolás kellene, hogy a találmányról vitázni tudjunk. Mint a Magyar Szélenergia Társaság alelnöke felajánlom a lehetőséget erre a vitára Györgyi Viktor számára közte és a szervezet elnöksége, tagsága között – teszi hozzá.

Forrás: Magyar Nemzet

2010. augusztus 19., csütörtök

Az Edo-korabeli Japán

Általában a társadalmi egyenlőtlenségek fokozódása, egyesek dúskálása és mások elszegényedése nemcsak a társadalmi feszültségek növekedéséhez vezet, hanem a leginkább védtelen, a természeti környezet és ezzel a társadalom jövője morzsolódik fel. Ha a társadalom megengedi az egyének számára az anyagi javak korlátlan halmozását, akkor a gazdasági élet ugyan gyors fejlődésnek indulhat, de pazarló módon hamar felélik az erőforrásokat és tönkreteszik a természetes környezetet. Az Edo-korabeli Japán fenntartható társadalmat képezett, ahol a gazdagodást vaskezű kormányzással gátolták meg.

Edo-korszak

Nem szándékunk a hosszú és eseményekben gazdag japán történelem részletesebb ismertetése. Annak csupán egy rövidebb szakaszával, az 1603-1867-ig terjedő időszakkal foglalkoznánk. Edo korszaknak nevezik, ez a Tokugava sógunátus kora. Edo a mai Tokió korábbi neve, akkor került ide a kormányzati központ. Manapság az Edo korszaknak egy olyan jellegzetességére figyeltek fel, amely igen fontos lehet az emberiség egészének jövőjére nézve is. Ekkor ugyanis egy hatalmas és népes birodalom hosszú időn át képes volt fenntartható életrendet követni. Nem belülről bukott meg ez a rendszer, külső fenyegetés terelte Japánt más pályára.

1600-ra Japán népessége elérte az eltarthatósági határt, amit növekvő feszültségek, lázadások sora is jelzett. Ráadásul erősödött a külső, különösen az európai befolyás, ami hozzájárult a belső ellentétek éleződéséhez. Emiatt a hatalomra kerülő katonai kormányzat igyekezett visszaszorítani a kívülről érkező hatásokat. Erősen központosították a hatalmat. Elzárták a szigetországot a világtól. 1639-ban rendeletet hoztak, amelyben megtiltották, hogy a japánok elhagyják hazájukat. Annyira féltek az idegen eszméktől, hogy egyúttal az éppen külföldön tartózkodóknak megtiltották a hazatérést, még a kereskedők, halászok és hajósok sem térhettek haza. Külföldi sem léphetett Japán földjére, csak egy maroknyi holland és kínai kereskedőnek engedték meg, hogy Nagaszaki közelében egy szigeten tartózkodhassanak. Állomásuk forgalma a 18. századra évi két hajórakományra apadt.

Szinte államvallássá emelték a buddhizmust. Egy család egy adott területhez, szentélyhez volt kötve, itt tartották nyilván a családot. Ezt a nyilvántartást felhasználva röghöz kötötték a lakosságot. Még a legkisebb falut is csak engedéllyel lehetett elhagyni, út menti ellenőrző állomások ügyelték a rendet. Megszabták, miként lehet közlekedni, ki hogyan, mivel utazhat, hány kísérője lehet. Ezzel azt is elérték, hogy mindenkinek helyben vállalnia kellett cselekedeteinek következményeit. Nem lehetett azt megtenni, hogy valaki a lakóhelyén becsap, megrövidít, megkárosít másokat, majd megszedve magát lelép és ezt másutt újra kezdi, vagy csak elköltözve zavartalanul élvezi csalárdul szerzett gazdagságát.

Évszázadokra visszamenően pontos népesedési adatokkal rendelkezik az ország, ennek számítógépes feldolgozása kb. húsz éve kezdődött meg. 1720-ban tartották az első nemzeti népszámlálást amit azután rendszeresen megismételtek. Innen tudjuk, hogy végig az Edo korszakban Japán lakossága nagyjából állandó volt, közel 30 millió. Engedélyezték a magzatelhajtást és a csecsemőgyilkosságot, nem engedték a kisbirtokok megosztását, a fiatalabb fiúk nem örökölhettek és így nem is házasodhattak. Edo lakóinak száma 1-1,25 millió között mozgott, ezzel az akkori világ legnagyobb városa volt. Nem volt elég a szigorú nyilvántartás, a sógunok még hatalmas besúgói és titkosrendőri hálózatot is fenntartottak. Számuk 50000 körül lehetett. Mindenkin rajtatartották a szemüket, elég volt egy kétes megjegyzés, azt is szigorúan megtorolták. Ugyanolyan szorosan ellenőrizték a felső rétegek tagjait is. Megkövetelték tőlük, hogy Edóban is szállást kell építeniük és jövedelmüknek megfelelően családjukkal együtt ott kell élniük. Kétévente látogathatott haza a családfő, de családja nélkül. Előírták a sógunok a ranghoz illő öltözéket, udvartartást, kíséretet. Kötelezővé tették, hogy a sógunnak rendszeres ajándékot adjanak. Jelentős összegekkel hozzá kellett járulniuk az építkezésekhez és egyéb költségekhez. Így erősen korlátozták a jövedelmek felhalmozódását és az emberek mozgásterét. Megakadályozták, hogy a gazdag tovább növelhesse gazdagságát és nagyobb hatalomra tehessen szert.

Egy ennyire erősen megkötött népnek meg kellett adni valahol a kibontakozás lehetőségét. Igen nagy gondot fordított a sógunátus az oktatásra. Kinyilvánították, a művelt, tanult ember megérti, mi a jog, igazság és kötelesség. Egy felsőbb osztálybeli embernek még szorgalmasabban kell tanulnia. Bevezették az alapfokú oktatást is. Ezek a szentélyek, rendházak mellett működő intézmények ugyan nem adtak magasabb fokú képzést, de megtanították  az alapfokú írásjeleket és oktatták a fegyelmezett, engedelmes életet megkövetelő erkölcstant. Virágoztak a művészetek, a színház, a zene, a szertartások, a kertépítés és mások. Gazdagok és szegények egyaránt szerettek olvasni. Csaknem hétezer könyvesbolt és kb. 800 kölcsönkönyvtár működött az országban. Számos kiadvány elérte a nyolcszázas példányszámot.

Összefoglalva elmondható, hogy az Edo korszakban Japánt nem támadták meg kívülről. Békés időszakot élt meg, szinte egyáltalán nem voltak belső háborúskodások. Csak az együttélési szabályokat és az állam kemény törvényeit kellett betartani. Szellemileg és gazdaságilag is hatalmas eredményeket értek el. Igaz, a gazdaság fejlődése nem a nyugati értelemben vett növekedésnek felelt meg.

Japánban kevés a művelhető földterület és a nyersanyag. Bár az ország területe közel háromszorosa hazánkénak, a lakható, művelhető területe csak akkora, mint Magyarországé. Nagyrészt lakhatatlan hegységek borítják, kétharmad része erdővel fedett. Forrásként természetesen be kell számítanunk a tengeri halászatot. Ahogy említettük, ezen a gyakorlatilag hazánknyi területen az Edo korszakban 30 millió ember élt úgy, hogy semmit nem vittek be külföldről. Nem voltak éhínségek. Japán gazdaságának alapja az újrahasznosítás volt. Annyira kevés volt a forrás, hogy mindennel nagyon gondosan és takarékosan kellett bánni. Nagyon költséges volt új dolgokat vásárolni, ezek a közönséges ember számára megfizethetetlenek voltak. Mindent, amit csak lehetett felhasználtak, újrahasználtak, megjavítottak. Lehet mondani, szemét szinte nem létezett. Számos újrahasznosító mesterség létezett. Az edényeket és más fémeszközöket ha kilyukadtak, megfoltozták. Nálunk is ismert volt ez a múlt század közepéig, az öregebbek még emlékezhetnek a falvakat, városi házakat felkereső drótos tótokra. Törött cseréptárgyakat rizsből készült ragaccsal erősítettek össze, majd hőkezeltek. Fából készültek a folyadékokat tároló hordók, ezeket bambuszból készült abroncsokkal fogták össze. Ha az abroncsok öregedtek, töredeztek, kicserélték őket. Javították a lábbeliket, papírlámpákat és minden mást, amíg csak lehetett.

Összegyűjtötték a használt dolgokat és újra feldolgozták. Így felvásárolták a használt papírt is. Ami papír már annyira értéktelen volt, hogy nem kellett a felvásárlónak, azt más gyűjtötte össze és adta el a megfelelő gyűjtőhelyen. Akkoriban valamennyi ruha kézi szövéssel készült, így nagy érték volt. Edoban kb. 4000 használtruha kereskedő élt a felvásárlásból. Bambuszból készítettek esernyővázat és zsírpapírt húztak rá. Felvásárolták a régi esernyőket, és lecserélve róluk a papírt új esernyőt készítettek. Csomagolópapírnak adták el a használt zsírpapírt. Hasonlóan a használt hordóknak is voltak felvásárlói, akik a felújítással foglalkozó vállalkozóknak adták el őket. Voltak begyűjtők, aki apró játékokat, édességet vittek magukkal. Olyasmit kiáltoztak, hogy 'csere-bere'. Ha gyerekek játék közben régi szeget vagy más fémtárgyat találtak, becserélhették játékra, édességre. Felvásárolták a gyertyák lecsöpögött viaszát. Megvették a tüzelés után maradt hamut is és a parasztoknak mint talajtápot eladták, ugyanis magas a kálium tartalma. Házaknál hamugyűjtő ládát, nagyobb intézményekben hamugyűjtő bódét tartottak. Más társadalmak is használják erre a hamut, de egyedül Japánban vásárolták fel. Tanintézményekben a tankönyvek nem a tanuló, hanem az intézmények tulajdonában voltak. Feljegyzések szerint megesett, hogy egy matematika tankönyvet 109 éven át használtak.

Összegyűjtötték az emberi anyagcseretermékeket is, kb. 1955-ig ez volt a legfontosabb talajerő utánpótlási nyersanyag Japánban. Mialatt Európában ez járványkeltő veszélyforrás volt, a japánok mint értéket dolgozták fel. Mivel a széklettel a szervezetből kikerülő kórokozók csak az emberi szervezetben képesek szaporodni, a széklet megfelelő idejű érlelés után veszély nélkül használható a termőtalaj táplálására. Parasztok rendszeresen látogatták a velük szerződést kötőket, pénzzel vagy zöldséggel fizettek. Később nagybani felvásárlók és viszonteladók vették át az ágazatot. A sok lakót tartó háziurak jó pénzt kerestek ezzel. Fintoroghatunk ezen, de a japán városok jóval tisztábbak voltak a mieinknél és ma is azok. Általában a japánoknak sokkal jobb az egészségi állapotuk, mint a miénk, ugyanakkor tisztaságuk miatt érzékenyebbek is a fertőzésekre, mint mi.

Ilyen takarékosság mellett nem vagy alig nőhetett a gazdaság. Így a felvásárlók, javítók, gyártók nem sok haszonhoz, befektetni való tőkéhez juthattak. Mindenki csak megélt, de gazdagodni nem gazdagodhatott. Nem a tömegtermelésen, hanem a források teljes kihasználásán alapult az Edo korszak fenntartható társadalma.

Japán akkor csak napfényből származó erőforrást használt. Gallyá, ággá, törzzsé, termésekké alakítják a fák a naperőt. Ha a múlt évben képződött terméseket, ágakat, gallyakat használjuk, akkor a múlt évi naperőből élünk. Tekintve Japán erdeit, egy japánra az Edo korban legalább 200 tonna fa jutott. Évente egy fa tömege átlagosan 5%-kal gyarapodik. Ezzel az évi növekmény egy Edo kori japánra legalább 100 mázsa fa volt. Ennek csak kis töredékét használta fel az Edo kori fenntartható társadalom embere. Úgyszólván csak a gallyakat eltüzelve megélt. Ezért is lehetett a társadalom fenntartható. Ha nézzük az Edo korszakot, az erőforrások 80%-a az elmúlt év, 95%-a az elmúlt három év napfényéből származik. Mindez azt jelenti, hogy az Edo társadalom szinte mindenhez, amire szüksége volt, az elmúlt 2-3 év napfényét használta fel. Csaknem mindent növényekből állítottak elő, kivéve a fém, cserép és más ásványi anyagokból készült termékeket.

Amíg a villany meg nem jelent, papírlámpákkal és viaszgyertyákkal világítottak, az olajat és viaszt maguk állították elő. Olajat növényi magvakból sajtoltak vagy bálnaolajat, szardíniaolajat használtak. Fontos melléktermék a rizsszalma, minden kg rizsre durván 0,8 kg szalma jut. Rizsszalmából öltözetet, lakberendezési, használati tárgyakat is készítettek és tüzeltek is vele. Hamuja azután visszajutott a földre, száz százalékosan hasznosult. Öltözetként papucsot, kalapot, esőkabátot készítettek belőle. Az állattenyésztők is többféle módon használták a rizs szalmáját.

Forrás: a részlet - Végh László – Szám Dorottya – Hetesi Zsolt: UTOLSÓ KÍSÉRLET HÍRADÁS A FÖLD ÁLLAPOTÁRÓL c. könyvéből származik.

HÍRADÁS A FÖLD ÁLLAPOTÁRÓL

Végh László – Szám Dorottya – Hetesi Zsolt:

UTOLSÓ KÍSÉRLET
HÍRADÁS A FÖLD ÁLLAPOTÁRÓL


rövid részlet a könyv bevezetőjéből:
"Ötven éve még aligha volt olyan ember a világon, aki tudományos szempontokat mérlegelve arra a következtetésre jutott volna, hogy a rohamosan fejlődő emberiséget a végpusztulás veszélye fenyegeti. Gazdagodott, növekedett a világ, a tudomány haladása szédítő távlatokat vetített elénk. Bízhattunk abban, hogy a magegyesítést (atommagfúziót) szolgálatunkba állítva kimeríthetetlen erőforráshoz jut az ember és már az 1970-es évekre elkészül az első ilyen erőmű. Hittük, meghódíthatjuk a világűrt és gyarmatosíthatjuk a Naprendszert, valamennyi erő- és nyersanyagforrását a szolgálatunkba állíthatjuk. Ám vagy negyven évvel ezelőtt különböző nemzetiségű értelmiségiek egy csoportja felismerte és meg is fogalmazta, hogy kimeríthetetlen erőforrás nélkül az emberiség egészét sújtó válság felé tartunk. Ahogy telt az idő, egyre érzékelhetőbbekké váltak az erőforrás- és a világméretű környezeti válság jelei. Az 1973-as olajválság után lecsökkent a gazdaság növekedésének üteme. 1985-re lelassult a mezőgazdasági termelés több mint harminc éven át tartó igen gyors növekedése és láthatóvá vált, hogy az iparszerű mezőgazdaság végzetesen károsítja a termőföldet és az édesvízkészleteket. Tíz éve a világ kőolajkészleteit felmérő szakemberek egy csoportja a nyilvánosság elé tárta, hogy már egy ideje évente sokkal több kőolajat használunk fel, mint amennyi új készletet évente találunk. Most 2008-ra megugrottak a kőolaj, földgáz és az élelmiszerek árai és egyre hevesebb küzdelem folyik a bolygó még megmaradt erőforrásainak elosztásáért. 2008 őszére az USA egyre mélyülő pénzügyi válsága az egész világra kiterjedő pénzügyi és gazdasági válságra vezetett.

Ez a könyv a világválság emberi és anyagi hátteréről, az összeomlással fenyegető átmenet várható lefolyásáról és a felkészülés lehetőségeiről szól. Előrebocsátanánk, a Kárpát-medence népei a világ többi részéhez viszonyítva jobb jövőben reménykedhetnek. De a megmaradásra csak akkor lehet számottevő esélyünk, ha már most szembenézünk azzal, hogy ténylegesen milyen helyzetben vagyunk, mi várhat reánk és felkészülünk a jövőre.

Sok minden fenyegetheti az embert. Rá kellett jönnünk, és ez a 20. században vált nyilvánvalóvá, hogy nem a természetes veszélyforrások, mint a ragadozók vagy a mérgező növények jelentik a nagyobb gondot, ezekhez már ősidők óta hozzászoktunk és ösztönösen is védekezünk ellenük. Inkább saját magunktól, az ember által akaratlanul előidézett ártalmaktól kell tartanunk. Míg más élőlény csak öröklött adottságainak megfelelően módosítja természetes környezetét, addig az ember nem csupán génjei által meghatározott módon, hanem a nemzedékek során felhalmozott tapasztalatot, tudást is felhasználva változtatja környezetét. Emiatt az emberi társadalom környezetalakító hatása sokkal nagyobb mértékű és más jellegű, mint amilyenre egyéb fajok képesek lehetnek. Ahogyan a történelmi ismereteink gyarapodtak, felismerhettük, mennyire gyakori a történelem során a virágzó társadalmak hanyatlása, pusztulása. Bár számos esetben az embertől független éghajlati vagy környezeti változások is álltak az összeomlások mögött, az esetek többségében a hanyatlás oka elsősorban az, hogy az ember kellően át nem gondolt, ki nem kísérletezett módon viszonyult környezetéhez. Felélte annak erő- és nyersanyagforrásait, nem hagyva őket megújulni, elsorvasztotta azokat. Tekintsük át néhány történelmi példát, közülük az egyik legtöbbet idézett a Húsvét-sziget társadalmának pusztulása.

A Húsvét-sziget és más példák

A Húsvét-sziget területe durván 160 négyzetkilométernyi, minden más lakható szárazföldtől hatalmas távolságra fekszik. Éghajlata meleg égövi, valaha termékeny talaja ma már sovány. Kopár a sziget, csak a tengerparton sorakozó hatalmas kőszobrok hívják fel magukra a figyelmet. Alig kétezer tengődő őslakost találtak a felfedezők 1722 húsvétján a kietlen, puszta szigeten. Nem láttak ott egyetlen fát, de még egyetlen három méternél magasabbra növő bokrot sem, a növényzet fűfélékből, sásból és páfrányokból állt és áll ma is. Hasonlóan szegényes az állatvilág is. Egyetlen őshonos szárazföldi állat sem lelhető a rovarokon kívül, nincsenek sem denevérek, sem szárazföldi madarak, sem csigák vagy gyíkok. Egyedüli háziállat a tyúk. Alig egy évtizede az alapos régészeti feltárások feltárták, milyen volt a sziget valaha és a leletekből megismerhettük pusztulásának megdöbbentő történetét.

Valóságos édenkert volt egykor a Húsvét-sziget, meleg égövi, elsősorban óriáspálmákból álló őserdővel, annak igen gazdag növény és állatvilágával. Mivel a szigeten nem éltek ragadozók, háborítatlan fészkelőhelye volt a tengeri madaraknak. Lakói, a csendes-óceáni térséget benépesítő polinéziai hajósok, 800-1100 körül érkeztek a szigetre. Jól boldogultak, eleinte a sziget adottságaihoz alkalmazkodva éltek. Fő táplálékuk a hal volt. Mivel a parti vizekben nagyon kevés a hal, kint a nyílt tengeren halásztak. További eledelül a szigeten élő madarak, az ott termő gyümölcsök, valamint a magukkal hozott polinéziai termények és a tyúk szolgált. Eleinte a fa főleg a fatörzsből kivájt csónakok készítéséhez, épületfának és tűzifának kellett. Terményeiket a pálmafák közötti területeken nevelték, a pálmák védték a talajt a pusztulástól, óvták a kiszáradástól és fenntartották a termékenységét.

Nagyon műveltek voltak a szigetlakók. Virágzásának korszakában a gazdag és termékeny szigeten hétezer, egyes becslések szerint húszezer ember élhetett. Nem egyik napról a másikra következett be a pusztulás ami nagyrészt a szoborállítások következménye volt. Óriási szobraikat az ősök tiszteletére emelték, a szertartásaik ezeknél folytak. Tűzhányói kőzetekből kőszerszámokkal faragták őket. 10-20 méter magasak is vannak közöttük, a legnagyobb 270 tonna tömegű. Ezeket a kőbányától a tengerpartig sokszor csaknem tíz kilométer távolságra kellett szállítaniuk. Pálmafák törzsein görgetve, kötelekkel húzták őket, az őslakók elmondása szerint végzett vontatáshoz 70 felnőtt összehangolt munkájára volt szükség. Köteleket egy, a szigeten őshonos fa rostjaiból csináltak. Nagyjából 900 szobrot készítettek, ezek közül négyszázat már nem tudtak felállítani. Ott hagyták őket a kőbányákban, vagy szállításuk maradt abba.

1200-1600 között készült a kőszobrok többsége, az utolsót a szájhagyomány szerint 1680-ban faragták ki. 1280 körül kezdték a görgetéshez használt pálmák nagybani irtását. Kiszedték a fák tövét is és a maradékokat felégették. 1450 tájt az egyébként kétezer évig is elélő óriás pálmafajta végleg eltűnt és 1650-re valamennyi fás szárú növény kiveszett a szigetről. Főképpen a vontatáskor útjukba eső terület letarolásával pusztíthatták el az őserdőt. Ezután fa hiányában száraz sással, fűvel főztek és nem tudtak többé csónakokat készíteni. Ettől fogva az étrendből hiányoztak a nyílt tengeren fogott halak és delfinek, amelyek addig a fő fehérjeforrások voltak. Kiveszett az összes őshonos szárazföldi madár, eltűnt a tengeri szárnyasok jó része is.

Ezután földművelésből éltek. Húsnak ott volt a szigetlakók által hozott tyúk. Ám az erdők irtása miatt a hőség, szárazság, eső, szél gyorsan pusztította a talajt, évi 3 méternyi sávban tűnt el az emelkedőkről. Védekezésként a szigetlakók a sziget területének a felére úgy egymilliárd, átlag kétkilós követ hordtak. Ezzel lassították a talaj eltűnését, mert az nem száradt ki annyira, védte a széltől, esőtől és a hőmérsékleti ingadozásoktól. De a föld egyre soványabban termett. Éhínség kezdődött. Kőből erődített, úgy 2 méter magas falú tyúkólakat kezdtek építeni, miközben ők maguk ezeknél kisebb faházakban laktak. Lándzsákat készítettek. Lázadások törtek ki, elsöpörték a vezető rétegeket, törzsfőket és papságot. Felbomlott a rend, a nagycsaládok egymásnak estek, tombolt az erőszak. Sokan barlangokba költöztek, melyeket jobban védhettek. Éhségükben megettek mindent, amit lehetett. Ráfanyalodtak az általuk behurcolt patkányokra is, majd elterjedt az emberevés.

Vannak szigetek, ahol szintén emberevéssel végezték, de néhány hasonló szigeten édeni körülményeket találtak a felfedezők. Nem szükségszerű, hogy egy emberi közösség elpusztítsa önmagát. Mai szóhasználattal élve a Húsvét-sziget társadalma jóval fejlettebb volt, mint más, a természettel összhangban élő szigetlakó társadalom. Magasabb szintű volt a munkamegosztás, az emberek jóval többet dolgoztak, mint egy ma fejletlennek nevezett szigeten. Míg ott csak magának és családjának halászott valaki, addig a húsvét-szigeti halásznak fogni kellett a kőfejtőknek, kőfaragóknak, kötélverőknek, vontatóknak, a szoborállítóknak és a vezetőknek is. Így a társadalmi össztermék, a GDP is sokszorosa volt annak, mint a természetnek megfelelően élő társadalmaké. Bizony ezért nem jó annyit dolgozni. Látjuk, a Húsvét-szigeten emberevésig vezetett a sok-sok munka, a nagyszerű szervezettség, a gazdasági növekedés, a magas GDP. Legyünk nagyon óvatosak azzal, amit ma a társadalom fejlettségének, gazdasági növekedésnek és teljesítményének neveznek.

Megdöbbentő, hogy nagyjából egy időben hagyták abba a szobrokkal kapcsolatos munkákat. Csinálták az utolsó pálmafáig. Biztosan lehettek olyanok, akik látták, mi következik. De nem tudták abbahagyni, pedig ezzel megmenekülhettek volna. Vezetőik tekintélyükre, kényelmükre és vagyonunkra gondolva nem merték időben elismerni, hogy már régóta tévúton vezetik a népet. Az egyszerű emberek a munkahelyüket félthették. Ha nem kell többé kőfaragó, vontató, felállító, miből fogunk megélni? Egyszerű lett volna a válasz. Jóval kevesebbet dolgozva halászott, vetegetett volna mindenki és ugyanolyan szinten megéltek volna. Így meg túl sokat dolgozva emberevésig juttatták leszármazottaikat. Nemcsak utódaikat, hanem a természetet is tönkretették a bálványszobrokat emelő, csak önmagukkal törődő, magukat felmagasztaló, ugyan nagyon okos és művelt, ám rövidlátó emberek. Felfoghatjuk, mit jelent az a vallásos kijelentés, hogy a bűnben élő ember eltűnik a Földről és az apák bűnei miatt a fiak bűnhődnek. Riasztóan hasonlít az emberiség egészének helyzete a szoboremelések fénykorának végéhez érő Húsvét-sziget állapotához.

Ha szigetlakók mellett a szárazföldeken élő társadalmak történetét is tanulmányozzuk, észrevesszük, hogy a Húsvét-szigeten lezajlott eseményekhez hasonló összeomlások másutt is gyakran megtörténtek. Csak a végkifejlet jellege más. Ha az ország jól megközelíthető helyen fekszik, akkor a környezetét felélő, emiatt meggyengülő, társadalom hanyatlását a külső ellenség egyre magabiztosabb és sikeresebb támadásai gyorsítják fel.

Ma már tudjuk, hogy a sumér birodalom lassú hanyatlását és bukását a földek fokozatos elszikesedése okozta, ami a folyóvízzel való öntözés velejárója. Mivel a kilocsolt folyóvizet a növények elpárologtatják, a talaj felső rétegében felhalmozódik a sziksó. Ha az öntözés csak időszakonként szükséges, mert van elég csendes eső és olvadékvíz, az esők és főleg az olvadó hólé bemossa a sziksót a talajba. Ám Mezopotámia szélsőséges éghajlata miatt a sziksó felhalmozódott és a szikesedés előrehaladása jól követhető az agyagtáblákra feljegyzett terméseredmények segítségével. Elsősorban búzát és árpát termesztettek a sumérek. Kr. e. 3500 körül búzából és árpából még közel ugyanannyit termeltek. Míg a búza érzékenyebb a talajban felhalmozódott ásványi sókra, az árpa kevésbé, mintegy kétszer akkora a sótűrése, mint a búzának. Mivel egyre terméketlenebbé váltak a szikesedés miatt a sumér birodalom földjei, újabb területeket vontak művelésbe. Emiatt a sumér birodalom gazdasági központja a Kr. e. 3. évezred közeledtével a Perzsa-öböl vidékétől lassan felfelé tolódott. Kr. e. 2500-ra 15%-ra esett a termelt búza aránya és Kr. e. 2400-ra a sumérek elérték lehetőségeik határát. Addig a földjeik még annyit, vagy többet teremtek, mint a középkori Európa gabonaföldjei. Egyre jobban kimerültek a gabonatartalékok és emiatt a hivatali rendszert és a hadsereget lassan le kellett építeni, a birodalom összeomlása elkerülhetetlenné vált. Babilon, az utódállam északabbra terült el, ahol a földek még termékenyek voltak, ám a szikesedés miatt Babilon is elbukott.

Róma bukása is az éltető természeti környezet leromlásával függ össze. Termőföldjeinek kimerülése és a mértéktelen erdőirtások miatt Róma mind nehezebben tudta ellátni magát élelemmel és az állam fenntartásához szükséges eszközökkel. Elmondhatjuk, hogy a birodalmak keletkezése és virágzása az esetek többségében sivatagosodó térségek, lepusztuló hegyoldalak és terméketlenné romló földek megjelenésével jár együtt. Újabb birodalmak az addig épen hagyott térségekben jelennek meg.

Miközben a 16-17. században megszületett természettudomány alkalmazása egyre hatékonyabb eszközök, főleg gépek megalkotásához vezetett, az Európában és Észak-Amerikában kialakult nagyhatású szellemi mozgalom, a felvilágosodás elszaggatta az emberi tevékenységet féken tartó hagyományos kötelékeket. Míg korábban a hagyomány, a vallás a világ isteni rendjére és az ehhez igazodó elődökre hivatkozva számos módon megkötötte az ember cselekvési lehetőségeit, a felvilágosodás ezeknek tanait babonának és avultnak bélyegezte és mindent az emberi értelem és ész ítélőszéke elé állított. Alapvető feltételezése, hogy az embert az értelme vezeti és ahogy a tudásunk gyarapszik, az ember és a társadalom egyre jobban élhet és képes lesz a földi paradicsom elérésére. A haladás képzete mindent áthatott és a felszabaduló hatalmas emberi erőforrásokat a még nagyobb emberi szabadság és a növekvő anyagi jólét elérésére összpontosította.

A felvilágosult Európa országai és az USA befolyása a 19. és 20. században világunk egészére kiterjedt. Mára bolygónk természeti kincseit nem egyes országok, hanem nemzetközi nagyvállalatok igyekeznek megkaparintani. Fokozódó sebességgel aknáznak ki mindent, ami csak hozzáférhető. Emiatt az emberiség és a természet kapcsolata válságosra fordult. Mindennek oka, hogy a haladást, a gyors fejlődést szolgáló gazdasági és pénzügyi rendszer már régen nem a javunkat szolgálja, hanem alkotója ellen fordulva, az embert teszi rendszerének eszközévé és kiszolgáltatottjává. Mivel a mai gazdasági-pénzügyi rendszer felmorzsolja az embert éltető természetes környezetet, a fogyasztói társadalmat követő kőkorszakba, végromlásba taszíthatja az emberiség túlélő maradékát. Erre utal egy mai arab mondás: nagyapám még teveháton közlekedett, apám motorral járt, nekem terepjáróm van, fiam helikopterrel röpköd ide-oda, ám az unokámra újra a teve vár. Hamarosan, akár egy évtizeden belül eldől, hogy az emberiségnek a válságot felismerő és cselekedni képes része fennmaradhat-e, illeszkedni tud-e a természet rendszeréhez."

2010. augusztus 4., szerda

Jean Pain az erdőőr

Jean Pain 1969-ben költözött feleségével Idával, a dél-franciaországi Villecroze-ba, ahol egy 270 hektáros bozótos száraz mediterrán erdő őrzésével és kezelésével lett megbízva. Ezt a vidéket, az igen meleg és száraz nyarak miatt, erdőtüzek pusztították rendszeresen. Minden erdőtűz után egyre gyérebb és elkorcsosodott erdő, ill. bozót keletkezett. A folyamat végállomása egy kopár sziklás hegyi sivatag.

Már az első átélt erdőtűz alkalmával Jean Pain egy érdekes megfigyelést tesz: a fák pusztulását az aljnövényzetet alkotó sűrű bozót égése okozza. Tisztában van azzal a ténnyel is, hogy az erdőtüzek pusztításai történelmi távlatokban viszonylag új keletűek. A mediterrán erdők az évszázadokat igen jó állapotban vészelték át. A pusztulás igazán csak a második világháború utáni években kezdődött, annak ellenére, hogy pontosan ekkor szűnt meg a tűzifa rendszeres kitermelése. A házak fűtését egyre jobban fűtőolaj égetéssel oldották meg. Régebben az erdők a gazdagok vadászterületei voltak. A helyi lakosság a száraz fákat kivághatta és a bozótot is felhasználhatta fűtésre és a háztartásban. A bozótból kitermelt aprófa elegendő hőt szolgáltatott. A tüzek évszázadokkal ezelőtt is átmentek az erdőkön, de bozótos aljnövényzet hiányában a nagy fákban kárt nem tettek.

Jean Pain számára tehát érthetővé vált az erdők pusztulásának az oka : a nem kitermelt bozót. Hozzáfogott tehát a rábízott erdő bokros aljnövényzetének az eltávolításához. Hatalmas mennyiségű aprófát termelt így ki, amivel nem tudott mit kezdeni. Ezzel szemben, már az első évben, annak ellenére, hogy a tűz átment az erdején is, abban semmilyen pusztítást nem végzett. Az aljnövényzet száraz füve, a nagyobb fák elpusztítására nem adott elég meleget .

Emberünk ekkor jött rá a második alapvető felismerésre: az aljnövényzettel kitermelt aprófa az erdei ökorendszer szerves részét képezi, amit hosszútávon nem lehet az erdőből rendszeresen eltávolítani. Meg kellet tehát találni a módját annak, hogy az így kitermelt biotömeg egy részét az erdei talajnak visszaadja - de nem fahamu formájában. Így vette kezdetét a bozótkomposzt készítésére való kísérletek sorozata.

A templomos lovagok titka

Olvasmányai folyamán Jean Pain tudott a 14 - 15-ik században ott élt templomos lovagok mezőgazdasági tevékenységéről. Sajnos a régi írásos feljegyzések csak azt jelezték, hogy az erdőkbe ékelt termőföldek igen magas hozamait, amivel a lovagok hadjáratait ellátták, az erdőkből kitermelt fa adta. Említés történt arra is, hogy a kitermelt fát égetés nélkül gazdasági épületek fűtésére is használták.

Komposztkísérletei folyamán, Jean Pain számára  világossá vált a templomos lovagok által nagy valószínűséggel követett termelési módszer. A kitermelt bozótot tehát nem elégetni kellett, hanem komposzttá alakítani. Az aprófa, ill. fatörek komposztálásához egy különleges módszert kellett tehát kidolgozni. Tudvalévő tény viszont, hogy a nyers fát, de még a száraz faleveleket is csak nagyon nehezen lehet komposzttá alakítani. Jean Pain kutatásait, a templomos lovagok által épített rejtélyes kőmedencék irányították, amivel a régészek nem tudtak mit kezdeni: nem értették ezeknek, a még romokban fennmaradt, építményeknek a valóságos rendeltetését. Halastavaknak túl kicsik, viszont nyitott kialakításukkal víztárolásra alkalmatlanok voltak. Jean Pain rájött, hogy ezek a medencék a kitermelt aprófa vízzel való átitatására lettek talán felhasználva.

A kitermelt bozótot, még nyers állapotban (tehát száradás előtt) apróra vágta (töreket készített) és egy vagy két hétre egy nyitott medencében vízben áztatta. Az átitatott töreket nagyobb kupacba rakva érdekes megfigyeléseket tett:

- Ha a kupac térfogata meghaladta a 4 köbmétert, a kupac belsejében, az erjedési folyamatoknak köszönhetően, a hőmérséklet néhány nap után 60 - 70°C-ra emelkedett és ezen az értéken maradt hónapokon keresztül.

- Három - négy havi erjesztés után, a még nem érett, komposzt talajtakarásra már felhasználható.

Ezután jöttek Jean Pain mezőgazdasági és kerti kísérletei.

Bozótkomposzt a kertben és a termőföldeken

Bár mezőgazdasági ismeretei nem voltak, Jean Pain kísérleti úton is rájött a bozótkomposzt[3] helyes felhasználási módjára.

Tisztában volt azzal, hogy a kitermelt bozótból készített komposzt egy részét az erdőnek vissza kell szolgáltatni. Ez a fenntartható biotömegtermelés elsődleges feltétele.

Ösztönösen is rájött (sok esetben a szakemberek által sem ismert) tényre: a nem teljesen megemésztett (tehát éretlen) komposztot nem szabad a földbe beszántani. Súlyos tévedés azt hinni, hogy a humusztartalék növelésére elég a szerves hulladékanyagokat a földbe beszántani. Az éretlen szerves anyag, erjedésekor a már rögzített (stabilizált) humuszt égeti csak el a talajban. Innen adódik a bozótkomposzt felhasználásának az első számú feltétele:

A félig érett (4 hónapos) bozótkomposztot a talajra kb 8-10 cm-es rétegben szét kell teríteni és a föld már kész is a termelésre.

Ebbe a komposztba már vetni és ültetni is lehet. A további teendők a különböző növények igényeitől függenek. Száraz vidékeken ültetés-, ill. a magok kikelése után a komposztra még egy kb 20 cm-es szalma- vagy szénatakaró is kerül.

A burgonyát pl. csupán a komposztra helyezik a kijelölt sorokba és az egészet 30 - 40 cm-es szalmaréteggel fedik. A kikelő növény a szalmarétegen áthatol. A gyökerek főleg a komposzt rétegben és fölötte fejlődnek ki. Amikor a szárak elszáradnak, a növényt csak ki kell emelni a szalmából, aminek a gyökerein lógnak a teljesen tiszta burgonya gubók, amiket egy rövid rázással a kosárba lehet hullatni. Ezután a maradék szalmaréteget el kell távolítani és a 2-3 cm, a talaj által megemésztett komposztréteget új bozótkomposzttal kipótolni.

A bozótkomposztréteg alatt a talajban igen erős élet alakul ki. A giliszták nagy számban emésztik a hozott biotömeget és alakítják humusszá. Jean Pain egy mészkősziklás, teljesen talaj nélküli területen, ezzel a módszerrel Dél-Franciaországban (ahol a nyarak legalább olyan aszályosak, mint a Dél-Alföldön) salátát, paradicsomot, padlizsánt, dinnyét, stb. termelt minden öntözés nélkül. A komposztban lévő víztartalék elpárolgását a vastag szalmaréteg akadályozta meg.

Megfigyelte azt is, hogy a gyomnövények csak kis számban kelnek ki és azokat is könnyedén, minden fáradság nélkül lehet kitépni, ill. kiemelni. Néhány év alatt, ezzel a módszerrel a sziklás alapon a mészkő elmállásával, néhány cm vastag, barna humuszban gazdag, televény szerű termőtalaj keletkezett. Későbbi kísérletek kimutatták azt is, hogy az agyagos, kötött talaj a bozótkomposzt alatt porhanyóssá válik, amig a futóhomok, kötött televény földdé alakul. A kerti munkálatokban az ásást és a kapálást el lehet felejteni. Bozótkomposzt segítségével Flandriában, az Északi Tenger melletti teljesen terméketlen erősen sós homokbuckákon burgonyát, sárga- és cukorrépát, sőt cikória gyökeret is termeltek.

A módszerrel gabonaféléket (bokros búzát, kukoricát) is termelnek. A hektáronkénti terméshozamok igen magasak és messze meghaladják a vegyi úton termelt rekord hozamokat is. Az is igaz viszont, hogy a bozótkomposzt alapú termelés gépesítését eddig nem sikerült megoldani.

A módszer érdekessége az állati eredetű trágya teljes mellőzése. Ez előtt a mezőgazdasági szakemberek értetlenül állnak. Nem értik hogyan lehet az igen magas hozamokat minden nitrogén bevitele nélkül hosszútávon is fenntartani.

Jean Pain követőinek a számításai szerint egy hektár igen magas hozamú föld-darab táplálásához a módszerrel kb. öt hektár erdő bozóttermelése szükséges. A nyert komposzt 20 - 40 %-át az erdőbe kell visszavinni.

A Jean Pain féle módszer bírálata

A Jean Pain féle módszer követői minden állati eredetű szerves trágya használatát - szinte dogmaszerűen - elutasítják. A hagyományos bio- ill. tanyai gazdaság hívei, viszont pontosan az állati eredetű, nitrogénben gazdag talaj-adalékokat helyezik előtérbe. Még a komposztkészítésben is ragaszkodnak a kezdeti szén/nitrogén (C/N) arány 60-as érték felett tartásához. Állati trágya hozzáadása nélkül a fatörek C/N aránya 200 és 300 között mozog, ami a hagyományos komposztkészítésre alkalmatlan.

Belgiumban, Londerzeelben van a "Jean Pain Bizottmány" (Comité Jean Pain) széktelepe, ahol többször is, néhány biogazda és a bozótkomposzt hívei között kialakult nagyon heves vita tanúja voltam.

Mindenesetre nehéz elfogadni azt a kísérleti tényt, hogy minden állati eredetű nitrogén hozzáadása nélkül, a bozótkomposzton nevelt növények hosszútávon is virulnak. Másrészt az is igaz, hogy egy fenntartható mezőgazdaság föleg tanyai[5] önellátó termelőegységekkel dolgozik. Egy tanyán a növénytermelés és az állattenyésztés egymást teljes mértékben kiegészíti. Kézenfekvő tehát az, hogy a tanyai gazdálkodásban trágyázásra a növényi és állati eredetű biotömeget együttesen kell használni.

Ott, ahol nagy mennyiségű fatörek áll rendelkezésre, a bozótkomposzt kizárólagos mezőgazdasági felhasználása elképzelhető. Ezzel szemben ez a módszer nem általánosítható. Az állati eredetű és nagy értékű biotömeg (istállótrágya) a tanyai gazdálkodás szerves része.  

A komposztkészítéssel kapcsolatban jó tudni, hogy felhasználását és készítését illetően három féle komposzt van:

1. A tanyai, ill. kerti komposzt, amelyiket állati és növényi biotömeg egyesítésével alacsony hőmérsékleten a talajon (tehát nem tartályban) készítünk 60-as kezdeti C/N aránnyal.

2. A hőtermelésre (idegen szóvan thermogén) és termőföldkészítésre szánt bozótkomposzt.

3. A talajszennyezés orvoslására készített különleges, javító komposztok.

A különböző komposztkészítési módszer egymásnak nem versenytársa, hanem kiegészítője.

Angolszász nyelvterületeken egyesek a bozótkomposzt készítése helyett növényi takaróval, minden állati eredetű adalék nélkül termelnek. Ez az un. "permakultúra". A "permanens" szóból származtatott kifejezés a tevékenység állandó, ill. fenntartható jellegét fejezi ki. Egy termelőegységen belül, ezt a termények sokféleségével érik el. A bozótkomposzt és a permakultúra közötti különbségek elemzése a jelen értekezés kereteit meghaladja.

Minden esetre a Jean Pain féle módszerrel a világszerte pusztító erdőtüzeket nagyon olcsón, könnyen és hatásosan meg lehet előzni. A nyert bozótkomposztot pedig a fűtésen tűl a teljesen lerombolt ökorendszerek újjáélesztésére is fel lehet használni. Egyik jövőbe mutató alkalmazása (a Paul Moray féle magoncokkal) a sivatagok fokozatos felszámolása lesz. A világméretű biotömeg tervezet végrehajtása az egyetlen út az éghajlatváltozások okozta katasztrófák elkerülésére.

Korabeli légi felvételeken Jean Pain 270 hektáros erdeje mint egy élénkzöld folt jelent meg. A körülötte lévő erdők fokozatosan elpusztultak. Ez annál is inkább érdekes, hogy az erdőtüzek Jean Pain erdején is átmentek, de minden számottevő kár okozása nélkül.

Fenntartható energiatermelés a biotömegből


A mezőgazdasági termelés mellett a bozótkomposzt segítségével nagy mennyiségű energiát is lehet termelni. A biotömeg egyszerű (és igen ostoba) égetésekor a termelt hőenergia értéke sokkal alacsonyabb, mint az elégetett biotömeg biológiai értéke az ökorendszerek fenntartásához és hozamának a növeléséhez. Ha a komposztkészítés alatt a keletezett hőenergiát hasznosítjuk, "egy ütéssel, két legyet csapunk": a hőenergia termelése után a komposzt még a földek javítására ill. művelésére még megmarad. Egyszerű elégetés esetén a keletkezett hamu, magas kálium tartalma ellenére sem alkalmas a talaj javítására: a könnyen oldódó oxid- és karbonát vegyületek a talajban lévő nedvesség ionerősségét növelve, a még meglévő humuszkészlet természetes "égési" folyamatát gyorsítják csak fel. A terméshozam rövid távon növekedik, de ennek a talaj elszikesedése az ára. Ezért mondják az öreg belga parasztok, hogy "a fahamu és a mész az apát gazdagítja, viszont a fiát koldusbotra juttatja".

Energiatermeléshez Jean Pain két módszert dolgozott ki, bár a korabeliek figyelmét csak az első módszer kötötte le:

1. a fatörekből biogázt lehet termelni;

2. a fatörek komposztálásakor nagy mennyiségű hő szabadul fel.

 Fatörek készítéséhez világszerte traktormotorral hajtott, éles, ferdén elhelyezett késekkel ellátott hengeres növényaprítót használnak. Ez az aprítógép még 12 cm átmérőjű ágakat is képes igen gyorsan 6 mm vastag forgácsokká aprítani. A nyert fatörek egy vastag csövön egy utána vontatott nyitott pótkocsiban halmozódik fel. Vasutak-, autópályák- és országutak menti bozótok nyírására is egy hasonló gépet fejlesztettek ki. Jelenleg világszerte hatalmas mennyiségű fatörek keletkezik, amit ostoba módon elégetnek vagy legjobb esetben városi parkok virágágyasait vagy földutakat gyommentesítenek vele.

Biogáztermelés fatörekből

Vízzel teljesen betakart fatörek, levegőtől zárt edényben néhány napi, magától beinduló erjedés következtében, biogázt termel. A keletkezett gáz metán és széndioxid tartalma kissé magasabb, nitrogén és kénhidrogén tartalma alacsonyabb, mint az istállótrágyából nyert gázé. Az igen alacsony kéntartalomnak köszönhetően, a nyert gáz tisztítás nélkül is használható.

Jean Pain gépkocsiját bozótkomposzt biogázzal üzemeltette. Gázpalackokkal felszerelt kocsija (egy Citroën teherkacsa) a '70-es évek elején nagy feltűnést keltett. Saját bevallása alapján is a műszaki bonyodalmak miatt a megoldás nem volt túl szerencsés. Kocsiját csak egy különlegességnek szánta, reklámnak, ami a bozótkomposzt rendszerét népszerűsíteni volt hívatott.

Komposztfűtés

A komposztkupacból nyert hőt, Jean Pain saját háza fűtésére is használta.

A Jean Pain Bizottmány londerzeeli telepén egy nagyobb komposztkupacba beépített 100 literes, vezetékes vízzel táplált tartályból olyan meleg víz folyik, amelyet a kéz már alig visel el. 

A londerzeeli telepen évekkel ezelőtt komposzthővel melegágyakat és üvegházakat is fűtöttek. A községi támogatás fokozatos csökkentésével a telepen számos tevékenységet megszüntettek; a komposztfűtést is. Belgiumban jelenleg egyetlen házat fűtenek bozótkomposzttal, azt is igen gyenge hatásfokkal. A komposztkupac elhelyezését és eltávolítását könnyebbítendő, a hőkicserélő csövezetet egy betontalapzatba építették be, amire a beáztatott fatöreket egy billenőrakteres tehergépkocsiból öntik ki. A hő viszont nehezen áramlik lefelé, ami a hatásfokot nagyon csökkenti. Egy kb 100 m²-es lakterületű ház fűtésére ezzel a módszerrel egy télre legalább 15 -20 m³ bozótkomposzt szükséges.

Hatásos, a kupacba beépített hőkicserélő berendezéssel, ezt a mennyiséget feltehetően 10 m³ alá lehet vinni. Egy 100 m²-es un. "passzív ház" fűtésére az eddigi becslések szerint évente 4 - 5 m³ komposzt elegendő lenne. A komposztfűtést a házban padló- és belső falfűtéssel kell megoldani.

Komposzthő: egy tudományos talány?

Az 1970-es évek végén, Londerzeelben a komposztkupac áltak termelt hő mennyiségét is megmérték. A Gent-i Műszaki Egyetem két végzős mérnökhallgatója végezte a kísérleteket két évig. A kupacba beáramló és az abból kijövő víz hőmérsékletét mérték folyamatosan, hónapokon keresztül. A hőmérséklet különbség, a víz fajhőjének és az átáramlott víz tömegének a szorzata adja a kitermelt hőenergia mennyiségét. A mérésekkel párhuzamosan, (kaloriméterben való égetéssel) meghatározták a szárított komposzt égéshőjét is a komposztálás előtt és után.

Meglepetésre a melegvízzel kitermelt hő mennyisége hasonló nagyságrendű volt, mint a szárított komposzt elégetéskor keletkező energiamennyiség, ami a hallgatók tanára számára, hitetetlennek tűnt. Ezért ismételték meg a méréseket egy második évben, amelyek hasonló eredményre vezettek.

A vízzel kitermelt energiamennyiség nagyobb volt, mint a nyers és az erjesztett komposzt égéshőjének a különbsége, ami a termodinamika első főtételének látszólag ellentmond. A mérések eredményeit az érdekeltek - pontosan a tudományos körökben sajnos még jelenlévő - esetleges tudományos inkvizíciós per veszélye miatt, nem tették közzé.

Ezeket a kísérleti eredményeket, a '90-es évek elején, Frédéric Vanden Brande, a Jean Pain Bizottmány akkori elnöke ismertette velem. Szerette volna tudni a véleményemet. Sajnos ekkor már a kísérletek számszerű eredményeihez nem tudtam hozzájutni. Sem a számításokat, sem a kísérleti körülményeket nem tudtam ellenőrizni. Azt viszont tudtam, hogy a Gent-i Egyetem kollégái komoly szakemberek: a szokásos kísérleti és számítási hibákra kicsi volt a valószínűség.

Kísérletileg a komposztkupac égéshőjének a mérésénél lehettek nehézségek. A kaloriméterben elégetett minta helyes felvétele sem lehetett egyszerű. Ezen a szinten nagyobb kísérleti hibák jelenhettek meg, bár még ezek a hibák sem változtatnák meg a kapott értékek nagyságrendjét. Marad tehát Frédéric Vanden Brande feltevése: ha a mérések pontosak voltak, hogyan lehet megmagyarázni a kapott hitetetlen eredményt?  Ez volt feltett kérdése lényege, amire választ nem tudtam adni.

Ha a mért eredmények helyesek, az azt jelenti, hogy a komposztban működő biológiai (baktérium) rendszer a fából több hőt szabadít fel, mint amennyit a fa teljes elégetésével nyerhetünk. Ha ez igaz, akkor a fotoszintézisről alkotott szemléletünket teljesen át kell alakítani. A napenergiát a növenyek nem csak az elektronátviteli redukciós hőelnyelő folyamatokat tárolják, hanem egy másik folyamattal is. Ez utóbbi fellethetően protonátvitel segítségével történik. A fa elégetésekor csak az első folyamatban tárolt energia szabadul fel. A második folyamat energiáját csak baktériumok okozta erjedéssel lehet, nedves közegben, felszabadítani. Ez az energia a biotömeg elégetésekor nem szabadul fel[8].  Louis Kervran munkái alapján napenergia tárolás biológiai transzmutációkkal nagyon is lehetséges.

A fent említett kísérleteken kívül vannak más megfigyelések is amelyek az itt jelzett feltevést alátámasztják. A szokásos tudományos előítéleteket félretéve[9], nagyon hasznos lenne az itt említett kísérleteket és méréseket megismételni.

Komposztfűtés a magyarországi gyakorlatban

Fatörek nem áll mindig rendelkezésre. A növényi anyagokban lévő energia felszabadításához viszont elméletileg csak vízbe áztatott cellulóz szükséges és ennek felhalmozása egy kritikus tömeget képezve. Jean Pain kísérletei alapján fatörek esetében a kritikus tömeget kb 4 m³ bozótkomposzt képezi. Feltehetően más növényi anyagokkal is lehet hasznosítható hőt termelni.

Már viszonylag kis kupacba felhalmozott nyírt fű, vagy nyers fából készült fűrészpor is néhány óra alatt erősen felmelegszik. A nagyobb kazalban az elégtelenül megszárított széna, vagy szalma is begyullad. A kritikus tömeg elérése a hőtermelő folyamat beindításához biológiai transzmutációs folyamatra utal.

Magyarországi viszonylatban a kaszált és bálákba gyűrt energiafű is számításba jöhet. Néhány napi vízbeáztatás után egy nagyobb kupacot kialakítva, a bálákat a hőkicserélő készülék köré kell elhelyezni . Fűtésre való felhasználás előtt tanácsos a különböző műszaki megoldásokat kísérletileg ellenőrizni.

Első lépésben meg kell határozni azt a kritikus tömeget, amelyikben a hő maradandóan fejlődik. A kupac belső hőmérsékletét a különböző pontokon elektronikus hőérzékelőkkel lehet, az idő függvényében megmérni.

Ezután kerülhet sor az első hőtermelő kísérletekre. Először egyszerű fém- vagy kemény műanyag csöveket helyezünk spirális alakban a kupac belsejébe. Egy másik lehetőség a kupacba beépített, zárt bádogtartály is lehet, amit egy csővel alulról táplálunk. Egy ilyen kísérleti berendezés vázlatos képe a http://www.onpeutlefaire.com/ilslontfait/ilof-jean-pain-broussaille.php  oldalon látható.

A melegvizet a tartály felső részről vezetjük el. A be- és kimenő cső egy cirkuláló szivattyúval működtetett körforgást képez. Ebbe a körbe egy kiselejtezett radiátort is be lehet építeni, ami kívül a vizet lehűti.

Ekkor jegyezzük a ki- és bemenő csőben a víz hőmérsékletét az idő és a szivattyú hozamának (liter/perc) a függvényében. Ki kell kísérletezni azt a vízhozamot, amivel a legnagyobb mennyiségű hőt lehet kitermelni.

A következő kísérletekben már a levegőztető csöveket is be lehet építeni. A kupac központjába befújt levegő az erjedést serkenti. Túl sok levegő a kupacot lehűtheti. Itt is ki kell kísérletezni a szükséges és elégséges levegőmennyiséget és a hozzátartozó vízhozamot egy 30 - 35°C-os víz folyamatos termeléséhez. Padlófűtéshez ez az eszményi hőmérséklet. Meg kell mérni azt az időtartamot is, ami alatt a termelt víz még elegendő meleg marad.

Jean Pain komposztkupacaiban a beeső hőmérséklet, még igen hideg téli időben is, 18 hónapon keresztül 60°C fölött maradt. Jean Pain ezen állítását én személyesen nem ellenőriztem.

Csak ezután kerülhet sor az első fűtési kísérletre. Ott kell ezt elvégezni, ahol már van egy működőképes padlőfűtés. A kupacba be- és kimenő csöveket igen gondosan hőszigetelni szükséges.

Hagyományos, tehát nem napőrző házban, a 30°C-os padlófűtés csak az alapmeleget szolgáltatja. Hidegebb napokon egy fafűtésű kályha melegítene rá a padlófűtésre.

Energiafű az Alföldön és hegyvidékeken

Az erdőtüzek megelőzésével az erdei bozótokból még Magyarországon is nagy mennyiségű fatöreket lehetne kitermelni. Egy másik lehetőség a gyorsan növő erdők ültetése a rendelkezésre álló és az árvízvédelem céljára kialakított árterületeken.

A harmadik lehetőség az energiafű, ami még az alföldi szikes földeken is megterem. Termelése, más használatra teljesen alkalmatlan, igen sovány földeket is értékesíti. Ha a fűtés után nyert komposztot néhány évig a termőföldre visszavezetjük, az eredetileg sovány szikes talajból lassan igen gazdag termőföld keletkezik. Egy bizonyos humusztartalom (kb 3%) elérése után a termelt komposzt egy részét más földek feljavítására is fel lehet használni.

Ez a módszer a futóhomok megkötésére is nagyon hatásos és igen olcsó. A kötött és nehéz agyagos talajt fellazítja, porhanyóssá és termékennyé teszi. A fűkomposztot is feltehetően a Jean Pain módszerrel kell használni: termelésre a földet egy kb 8 cm-es komposztréteggel kel beborítani. Egyszerű talajjavításra kevesebb, a felszínen beboronázott komposzt is elegendő. Ilyen félérett komposztot kertekben téli talajtakarónak is lehet használni. Az ilyen takaró fékezi a gyomnövények kikelését és nagyon gazdagítja a talajt.

Forrás: http://www.eautarcie.com