Suttogó

Mészáros Gyula a Suttogó:

Forrás: vimeo.com

Erdő-mező kincsei

Koltay Gábor, környezetvédelmi szakmérnök, Aggtelek, bemutatása:

Forrás: vimeo.com

Utolsó óra

Hetesi Zsolt előadása

Kuba és a fenntarthatóvá tett mezőgazdaság

A közép-amerikai szigetország számára komoly csapást jelentett a Szovjetunió összeomlása. 1990-ben Kubában volt a legmagasabb a születéskor várható élettartam, a világon a második legmagasabb a gabonahozam nagysága és a kalória-bevitel. Egyetlen kubai sem éhezett. Azonban ezeket az eredményeket egy borzasztó függés révén érték el. A trópusi termékekért, főleg cukorért cserébe a Szovjetunió olajat, traktorokat, műtrágyát, növényvédő-szereket, állateledelt és a lakosság élelmiszerének mintegy felét szállította. A kubai gazdaságok állami tulajdonban voltak, és sok vegyszert igénylő monokultúrás gazdálkodást folytattak. A vetési terület hatvan százaléka cukornád volt, s ez adta a kiviteli bevételek háromnegyedét.

A biogazdálkodással fenntarthatóvá tett főváros, Havanna

1990-ben, mikor a szocialista tábor összeomlott, a kereskedelem a legtöbb kapitalista országgal tilos volt. Kuba hirtelen elveszítette élelmiszereinek felét, s a másik felének megtermeléséhez szükséges fűtőanyagának, műtrágyájának jelentős részét. A helyzet kétségbeejtő volt, jegyrendszert vezettek be. Hiánycikk volt a tojás, étolaj, kenyér, hús és tej, az emberek rizsen, babon, halon, burgonyán és kasszaván éltek. Kuba elkezdett dolgozni a megoldáson. Tudományos szakemberei már a válság előtt módszereket dolgoztak ki a kártevők elleni védekezésre és a talaj tápanyag pótlására. Kiépítettek egy kártevő-ellenőrzési rendszert, növényvédő szerek helyett az ültetvények védelmére bogarakat használnak. Ha a cukornád-rovar feltűnik, akkor egy Lixophaga nevű légy tömegeit engedik ki, amelyek elpusztítják azt a bogarat. A kártékony hernyók ellen Trichogrammát, egy kis darázsfélét terjesztenek, amely a hernyó petéit eszi. A gazdálkodók baktériumokkal, gombákkal, vírusokkal fertőzik meg a károsítókat, ilyen pl. a Beauvaria bassina, amely öli a banán-zsizsiket. Ezeket a biológiai fegyvereket 218 központban, szövetkezetekben és állami gazdaságokban állítják elő. Emellett a tudósok kártevő bogarakat pusztító fonalférgeket izolálnak, valamint a növényi kártevők ellen talajmikrobákat. Szövettenyészetben termesztenek vírusmentes magoncokat és vetésforgóval védekeznek a gyomok ellen. Kuba régi szovjet traktorai nem űködnek kőolajjal, ezért szarvasmarhákat tenyésztenek, amelyek trágyázzák is a talajt. A talaj tápanyagtartalmának növelésére hüvelyeseket termesztenek, amelyeket beszántanak a földbe. Erre a célra használnak komposztált települési hulladékot és földigiliszta eredetű humuszt. Felfedeztek élő trágyagyárakat: szabadon élő nitrogént kötő és foszfort a talajba leadó baktériumokat. Ezek az új gazdálkodási módszerek sokkal több embert foglalkoztatnak, mint a korábbi gépiesített gazdálkodás. Ez eleinte gondot jelentett a városiasodás miatt, de később az olajhiány a városokban munkanélküliséget okozott, ezért a kormány olyan intézkedéseket hozott, aminek hatására tömegesen költöztek falura az emberek. Az üresen maradt városi telkeken élelmiszernövényeket termelnek. Az élelmiszertermelés ezáltal növekedni kezdett. Bár a kubaiak étrendje ma nem olyan gazdag, mint régen, az ellátottság megfelelő. A vegyszermentes termelés miatt kevesebb a megbetegedés a mezőgazdasági dolgozók között. A talaj javul, a humusz és az önfenntartó mikrobák rendszere néhány évtizeden belül teljesen helyreáll. Kuba tehát nemcsak fenntartotta, hanem növelte is az élelmiszer-termelését, miközben növelte a munkalehetőségeket és erőfeszítéseket tett a környezet védelmére.

Szám Dorottya

Forrás: www.ffek.hu

Az élet dolgai

Az ókori Görögországban Szókratészt nagy becsben tartották tudása miatt. Egy nap egy ismerősével futott össze az utcán, aki azt mondta:
- Szókratész, akarod tudni, hogy mit hallottam a legjobb barátodról?
- Várj egy pillanatot! - válaszolt Szókratész. - Mielőtt bármit mondanál, szeretném ha megfelelnél - három kérdésre. Ezt hívják a tripla szűrőnek. Az első szűrő az Igazság. Teljesen megbizonyosodtál arról, hogy amit mondani akarsz igaz?- Nem. - Válaszolta az ember. - Éppenséggel csak hallottam róla, és...
- Rendben, szóval nem igazán vagy biztos benne, hogy igaz-e vagy nem.
Most próbáljuk meg a második szűrőt, a Jóság szűrőjét: az, amit mondani akarsz a barátomról, valami jó dolog?
- Nem, épp ellenkezőleg...

- Szóval - folytatta Szókratész - valami rosszat akarsz mondani róla, de nem vagy benne biztos, hogy igaz. Semmi baj, a harmadik szűrő még vissza van: a Hasznosság. Amit mondani akarsz a barátomról, az hasznos lesz nekem?

- Nem igazán.

- Nos - vonta le a következtetést Szókratész - ha mondani akarsz nekem valamit, ami nem igaz, nem jó és nem is hasznos, miért mondanád el egyáltalán?

J. M. Greer: Hogyan működött a nem globalizált gazdaság?

Mostanság sok világmegmentő terv van forgalomban. Retorikájuk új, mégis a múltban már többször elbukott javaslatok felmelegítésével próbálkoznak. Csak pazaroljuk velük korlátozott erőforrásainkat és időnket.

Van persze a történelemnek másik oldala is: ami a múltban jól működött, eligazíthat arra nézvést, mi fog működni a jövőben. Szeretnék erre egy példát mutatni, méghozzá népszerű témában.

Az olcsó és bőséges energia korszakának végén újra a lokális gaz­da­ságnak kell átvennie a szerepet. Ez a folyamat mindenképpen végbe fog menni. A történelemből tudjuk, hogy mikor az összetett társa­dal­mak túlterjeszkednek erőforrásbázisaikon, rendszerint a központosított gazdasági rendszer is széthullik, a távoli vidékekkel folyó kereske­de­lem hirtelen visszaesik, és a termékek javát elkezdik a házilag, vagy legalábbis a közelben előállítani. Ez persze ellentmond a gazdasági döntések mai gyakorlatának. Ma általános nézet, hogy a köz­pontosított gazdasági rendszerek a méretgazdaságosság miatt eleve jövedel­me­zőbbek, mint a decentralizált helyi gazdaságok.

Ha a történelmi valóság és az elvek összeütközésbe kerülnek, alighanem mégis az elvekkel van baj. Vegyük tehát szemügyre őket! A méretgazdaságosság előnyei és a magasabb haszon nem maguktól keletkeznek. Függenek például a közlekedés infrastruktúrájától. Az meg nem magától alakul ki: a kormányok pénzén jön létre. Róma egységes gazdasága például nem jöhetett volna létre a római úthálózat nélkül. Amerikában az autópályák rendszere tölt be hasonló szerepet – azt sem vállalkozók építtették, hanem a központi kormányzat, mégpedig katonai célokra. (A kormány előterjesztését a Védelmi Minisztérium nyomása is támogatta, mert a második világháború miatt sokszor bizonyultak szűknek az utak).

Az efféle kormányprogramok támogatják a gazdaság központosítását. Igaz ez a központosítás más feltételeire is – a közrend fenntartása nélkül például nem lehetne semmit az ország egyik végéből a másikba szállítani. A kormány nem azért tart fenn rendőri erőket és határvédelmi szerveket, hogy a kereskedők biztonságban szállíthassák az árut, de az üzletnek közvetve komoly haszna származik belőlük.

Mikor a civilizációk eresztékei megroppannak, eltűnnek ezek a központosított gazdaságot éltető rejtett támogatások is. Az utakat nem tartják karban, a kikötőket nem kotorják, megjelennek az útonállók, vándor népek érkeznek, akik területeket hasítanak ki maguknak, és így tovább. A központosítás egyszerre már nem jövedelmező, mert a közvetett támogatások megszűntek.

Ugo Bardi igen olvasmányosan írt arról, hogyan bontakozott ki ez a folyamat abban az esetben, amiről a legtöbb beszámolónk van, a Római Birodalom hanyatlásakor. Róma bukása a gazdaság újbóli lokalizálódásával járt: ebből született a középkor. A Római Birodalom úgy védte magát, hogy hatalmas erődöket épített a határainál. A közép­­­korban az erődítmények már egyes városokat, kastélyokat vettek körül. A Római Birodalom politikailag egységes volt, azaz a római hivatalnokok döntései a birodalomban mindenkire vonatkoztak. A középkori Európa ennek épp ellentéte volt, római provincia nagyságú független feudális királyságok alkották, s e királyságok is tovább tagozódtak önmagukat kormányzó hűbérbirtokokra, és így tovább. Végső soron egyetlen falu és erődített udvarháza is lehetett saját törvényeket kihirdető önálló politikai egység, mely akár hadat is viselhetett szomszédja ellen.

Ez a gyökeres lokalizálódás kihatott a gazdasági életre is. Rómában a gazdaság éppoly központosítottan működött, mint a politika. Az edény­gyártásban például hatalmas regionális üzemek működtek, melyek termékei szárazon és vízen akár ezer kilométerre is eljutottak. Ez a fajta gazdaság azonnal befulladt, mikor az utakat már nem tar­tották karban, a Földközi-tengeren átvették az uralmat a kalózok, sok vásárló pedig áldozatul esett a vizigótok támadásainak. A Róma össze­omlását követő időszakban ennek megfelelően olyan gazdasági rendszer fejlődött ki ami a hűbérbirtok-rendszerhez hasonlóan erő­teljesen lokalizált volt.

Ez a következőképpen működött: Minden város – és itt párezer lakosú településeket már városnak tekintünk – önálló gazdasági központ volt. Lehettek persze messze földön híres iparosai, de termékei többségét saját polgárainak vagy a környező településeknek adta el. A termelést és értékesítést céhek, azaz mesteremberek szövetségei szervezték. Aki céhes foglalkozást szeretett volna űzni, annak előbb általában hét esztendeig inaskodnia kellett, ez idő alatt szállást és ellátást kapott a mester mellett végzett munkáért cserébe; ezt követték a vándorévek, ahol mesterek mellett pénzért dolgozhatott, míg el nem készült a mesterművel. Ennek az alkotásnak meg kellett győznie a mestereket, hogy a jelöltet befogadhatják maguk közé. Aki mester lett, az szavazati jogot is szerzett a céhben.

A feudális törvények szerint a céh volt felelős az áruk minőségéért, a munkaórák számának és a munkafeltételeknek a betartásáért, valamint a termékek áráért. A kor gazdaságtana szerint minden árunak és szolgáltatásnak volt egy „igazságos ára”, amit abban a régióban időtlen idők óta elfogadtak. A hatóságok csak nagyon indokolt esetben hagyták, hogy valaki sokkal magasabb árat kérjen annál, mint ami igazságos. A mesterek közti verseny számos formáját tiltották. Aki inasait és legényeit túlóráztatta, hogy többet termeljen, mint a versenytársa, vagy aláígért az igazságos árnak, annak a céhvel gyűlt meg a baja. Megeshetett, hogy a város eltiltotta az üzlettől. Egyetlen fajta verseny létezett: a minőség versenye.

Ez volt a céhes gazdaság titkos fegyvere, ez serkentette a műszaki újítások alkalmazását. Ahogy azt Jean Gimpel bemutatta a The Medieval Machine c. munkájában, teljesen téves az a nézet, miszerint a középkor a technológiai stagnálás időszaka volt. Középkori mesterek találták fel az órát, az ágyút, a könyvnyomtatást, tökéletesítették az iránytűt és a vízikereket, jelentős fejlődést értek el a hajóépítéstől kezdve az acélgyártáson vagy a szélmalmokon át egészen az építészetig. A fejlődésnek persze nem az volt az egyedüli oka, hogy a mesterek és céhek egy csak a minőséget és az újításokat támogató jogi környezetben versengtek a piaci részesedésért. Közrejátszottak ebben nyilván a középkori kolostorok is, ahol a kor férfi és női értelmiségének jelentős része olyan körülmények között élhetett, hogy szabad óráikban szinte bármivel foglalkozhattak – Isten nagyobb dicsőségére.

A céhek rendszere hagyományosan bűnbak a főáramú közgazdaságtanban. Aki a csepülést kezdte, nem más, mint Adam Smith, aki A nemzetek gazdagsága lapjain azért ostorozza ezeket a szervezeteket, mert mai kifejezéssel élve monopóliumok. Smithnek saját szemszögéből persze igaza van. A céhek korlátozták az adott üzletágban az adott városban tevékenykedők számát, az igazságos ár elve pedig akadályozta a kereslet-kínálat törvényének érvényesülését. Ezért az áruk és szolgáltatások ára magasabb volt, mint a Smith által javasolt szabadpiaci rendszerben.

Smith elemzésében az a bökkenő, hogy alapvető tényezőket hagy figyelmen kívül. Az ő korában gyors fejlődésbe kezdett a közlekedés, a közrendet lényegében biztosították – azaz a környezet kedvezett a gazdasági központosításnak. Nem számolt azzal, hogy a korlátozott, helyi piacok merőben másfajta világ. A helyi gazdaságok rend­szeré­ben a szabadpiaci megközelítés nem javítja a hozzáférést a jobb és olcsóbb árukhoz, mint Smith gondolta, hanem egyenesen lehetetlenné teszi számos termék és szolgáltatás előállítását.

Vegyünk egy példát! Egy 5000 fős középkori város kovácsmestere nem engedhette meg magának, hogy csak bizonyos munkákat vál­lal­jon. Lehet, hogy például mindenkinél szebb kovácsoltvas rácsokat tu­dott készíteni, de az inasait etetni és ruházni, a legényeit fizetni kellett, így aztán mindenféle aprómunkával kellett pénzt keresnie: szögeket, pántokat, csatokat gyártott. Ezekkel persze a gyakorlatlanabbak is elboldogulnak, ezért míg az inasok szögeket csináltak, ő fenn ült az emeleten és az apát úrral tárgyalt valami bonyolult kovácsmunka rejtelmeiről.

Mivel viszonylag egyszerű dolgokat gyártott, ki volt téve a versenynek. Jól felszerelt műhelye, inasai, legényei sokba kerültek. Ha a szomszédban műhelyt nyit valaki, aki csak szögeket, pántokat és csatokat tud csinálni, mást nem, és azokat olcsóbban adja, a kovács becsukhatja a boltját, mert a különleges és ritka megrendelésekből nem tudja fenntartani. Ezután egy kovács maradna a városban: az, aki csak az aprócikkekhez ért – legalábbis amíg egy még korlátoltabb és még olcsóbb kovács nem érkezik. Az árverseny végeredménye kellően kis piac esetén az is lehet, hogy a városban senki sem fog tudni kovácsként megélni.

Egy korlátozott piacon, ahol alacsony fokú a szakosodás, a kereslet-kínálat szerinti árakkal dolgozó szabad piac, ahol bárki eladhat, gazdaságilag ellehetetlenítheti sokféle hasznos tudás fenntartását. Ennek a megfékezésére szolgáltak a céhek. Azzal, hogy korlátozta a szakmában szereplők számát, a céh biztosította, hogy a mester jövedelme elegendő legyen olyan különleges termékek gyártásához is, melyekből önmagában nem tudna megélni. Mivel a mester a megkeresett pénz nagy részét helyben vagy a környéken költötte el, a magasabb árak kiegyenlítődtek, mindenki céhes árat fizetett céhes keresményéből, egyik céh sem került hátrányba a többihez képest.

A céhrendszer végül, tudjuk, összeomlott. Adam Smith idejére azok a gazdasági feltételek, melyek közt a legjobb választás a céhrendszer volt, már a feledés homályába merültek. Más rendszerek sokkal jobban illettek a felgyorsult közlekedéshez és a méretgazdaságosság elvéhez. Érdekes, hogy a fent említett, lefelé tartó árverseny, ahol a minőségi termékek fokozatosan kivesznek a kínálatból, a helyi közösségek pedig tönkremennek, nemrég pusztította végig az amerikai kisvárosokat.

A hipermarketeken át beözönlő olcsó bóvlik áradata sokban hasonlít a kovácsmesterünk esetéhez: megfojtja a helyi üzleteket, az általuk korábban hatékonyan előállított magasabb minőség gyakorlatilag elérhetetlenné válik. Ez az üzleti környezet elméletileg sokkal hatékonyabb és innovatívabb – a gyakorlatban ez a hatékonyság nemigen érvényesül, az innováció pedig manapság mintha az egyre egzotikusabb és labilisabb pénzügyi eszközök kieszelésére korlátozódna – ezekkel pedig aligha jutunk előbbre.

Akik az olajcsúcs utáni korban a helyi gazdaság újjáépítésére esküsznek, jól teszik, ha emlékezetükbe idézik ezt a középkori példát és modern párhuzamát egyaránt. Az újra lokalizált közösségeket gazdaságilag működőképesen kell kialakítani, különben önmagukat számolják fel. És bár élhető helyi közösségek a jövőben éppúgy lehetségesek lesznek, mint voltak a középkorban, a megvalósítá­sukhoz vezető lépések előtt nagyon komolyan felül kell vizsgálni mai gazdasági gondolkodásunkat.

Ács József

Forrás: http://ffek.hu

Mi vár ránk tulajdonképpen? - "Ember voltunk hanyatlása"

A cím Konrád Lorenz művére utal, s nem véletlenül. Ha a mai válságot összehasonlítjuk bármelyik korábbi összeomlással, legyen szó bár a maja városokról, az inkákról avagy Rómáról, azt látjuk, hogy az ember egyetlen alkalommal sem volt ily mértékben kiszolgáltatva a maga alkotta társadalmi-gazdasági szerkezetnek, és ennyire távol az őt teremtő természettől. Mindezt egyfajta háziasításként, elembertelenedésként is felfoghatjuk. Hamvas Béla szavaival élve: amiről „a jelen történeti pillanatban szó van, az a tömegesen fellépő embertelenné válásnak olyan legázoló ereje, amely elől kitérni éppoly kevéssé lehet, mint feltartóztatni. Hogyan? Van érző lény, aki látja, hogy egész népek észt-vesztő sebességgel zuhannak az emberi lét alá, és szótlanul megállja? De van olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint lavinák gurulnak le a hegyről, amelyre százezer év alatt kapaszkodtak fel és azt higgye, ha ő kiáltozni kezd, a lavina meg fog állni? Mindenképpen arról van szó, hogy az emberiség túlnyomó nagy része az emberiség körét elhagyni készül. A népek nagy része leszakad és elmerül”. Elmerül, mert megszűnt körötte a közeg, mely fenntartotta, s mindez benne is mélyre ható változásokat indított el. Konrad Lorenz szerint „Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető természetet vandál módon elpusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz. Sajnos azonban azt fogja utoljára észrevenni, hogy ennek a barbár folyamatnak a során milyen lelki sérüléseket szenved. Az élő természettől való általános és gyors elidegenedés nagyban felelős a civilizált ember esztétikai és erkölcsi eldurvulásáért.” s mint látni fogjuk fizikai leépüléséért is. Embervoltunk hanyatlása a válság következménye, de egyben oka is, s egyben kérdésessé teszi meg-, illetve fennmaradásunkat is.

Az összeomlás lehetséges forgatókönyveit vizsgálva eddig nem ejtettünk szót a legfontosabbról, az emberi tényezőről. Ugyan utaltunk már rá, hogy az ember ma oly mértékben szolgáltatja ki magát egy életformának, amire a történelem során eddig még nem volt példa.

De mit is jelent ez a valóságban?

Ha egy mondatban akarnám összefoglalni, azt mondhatnám, az ember még soha nem állt ilyen messze a természettől, mint mainapság, ami egyben azt is jelenti, a körülmények akár csekély változása is készületlenül éri. Vegyünk itt egy egyszerű példát. A második világháború zűrzavaros korszakaiban a front átvonulásakor és az azt követő időszakban több helyen ellehetetlenültek a mezőgazdálkodás korábbi feltételei. Az iparszerű nagybirtokok képtelenek voltak termelni. Ezzel szemben a kisparaszti gazdaságokban a termelő eszközök részleges kiesése mellett is kísérletet tettek élelemtermelésre. Ahol volt állat, ott az emberek egymást kölcsönösen segítve szántották fel a földeket, ahol pedig még az sem maradt egymást fogták az eke elé. A rendszer megszilárdulása után a város még évekig (kis túlzással, illetve a háztáji gazdálkodást is ideszámítva: évtizedekig) abból élt, amit a korábbi gazdálkodási formáktól el tudott venni, magyarán a padlás előbb fizikai, majd virtuális lesöpréséből.
E folyamatnak két komoly tanulsága is van. Egyfelől az együttműködés, illetve az arra való hajlam és képesség, a másik viszont az élelemtermelés és élelmiszeripar ellentéte. Mindkettő szorosan kapcsolódik „ember voltunk hanyatlásához”

Kezdjük talán az élelemtermelés megszűnésével. Hogy ez milyen veszélyeket rejt magában azt korábban érintettük, nem számoltunk viszont azokkal a közvetlen következményekkel, amelyeket saját bőrünkön érezhetnénk, ha nyitott szemmel járnánk a világban, illetve ha nem lassan észrevétlenül változtak volna meg a körülmények.

Itt mindenféle további elmélkedés helyett egy gyakorlati példával igyekszem megvilágítani a helyzetet.
Néhány évvel ezelőtt egy tábor keretében három-négy napon át a kis paraszti gazdálkodáshoz kapcsolódó mindennapi munkát kellett végezni néhány fiatalnak. Az eredmény siralmas volt. A jelenlévők közül szinte senki sem bírta végig a munkát. A tábort követően a szervezők, akik többé-kevésbé helytálltak, a tanulságok levonásakor a mai ifjúság elkorcsosulásán keseregtek. Egészen addig, amíg valaki fel nem vetette, hogy ők maguk hasonlóképp nem bírnák a versenyt a korábbi nemzedékekkel. Végül is arra a megállapításra jutottak, hogy az ember állóképességének folyamatos leépülését figyelhetjük meg.

De vajon mi lehet ennek az oka?

Első körben nyugodtan ráfoghatjuk mindezt az életmódra. A mai ember ül a számítógép előtt, nem fizikai, inkább szellemi munkát végez. Még ha szántó-vető, akkor is inkább a gépek dolgoznak helyette. Mindez akár magyarázat is lehetne a jelenségre. A valóságban azonban inkább kölcsönhatásról van szó. Egymást erősítő mozzanatokról. Tény, hogy a gyermekek az adott esetben kevesebbet mozognak. A mozgáshiány azonban összefügg az erőnlétükkel, állóképességükkel. Ha egy gyermek olyan tevékenységet folytat, ami meghaladja, vagy csak megközelíti teljesítőképessége határait, elmegy tőle a kedve. A mozgásszegény életmód és az erőnlét nem egyoldalúan függ össze, inkább kölcsönhatásról, mint sem egyedi meghatározottságról beszélhetünk. Azaz az életmód következtében romolhatnak fizikai adottságink, miközben a romló fizikai adottságok miatt menekülünk ehhez az életmódhoz. Adottságaink romlása viszont élelmiszereink tápértékének visszaeséséből is következhet. Az iparszerű termelés eredményessége elsődlegesen a terméshozamok mennyiségi növekedésében mérhető. Ugyanakkor nagyon kevesen vették maguknak a fáradtságot ahhoz, hogy megvizsgálják, mi is történik ezzel párhuzamosan a minőséggel, az elfogyasztott élelem tápértékével?
Vegyünk egy egyszerű példát, a búza beltartalmi értékét. Amióta az emberiség termelni kezdte ezt a növényt, tápértéke folyamatosan csökkent. Eleinte alig észrevehetően, aztán pár évezredre visszatekintve már mérhetően, az elmúlt pár évszázad vonatkozásában pedig ugrásszerűen. Ma ahhoz, hogy annyi tápanyagot illetve tápértéket juttassunk be a szervezetünkbe, mint amennyit mondjuk az 1800-as évek végén egy szelet kb. 20dkg-nyi kenyér tartalmazott, megközelítőleg 6 kg-ot kell megennünk. S a jelenség valamilyen formában minden élelmiszeripari termékre jellemző. Fizikai adottságaink romlásának egyik oka az elfogyasztott élelmiszer(ipari termékek) minőségének fokozatos mára már ugrásszerű romlása. A mozgásszegény életmód oka, hogy a mozgás ilyen körülmények között nem okoz örömet, illetve, hogy sérülékenyebbé válunk mind fizikai, mind szellemi-lelki téren. Maga az életmód aztán ráerősít e folyamatra. A következmény Konrád Lorenz szavaival élve a háziasított ember.

A folyamat másik oldalán az együttműködésre való hajlam és képesség áll. Ha az ember saját maga kísérli megtermelni az élelmét, rögtön nyilvánvalóvá válik az erre való képtelensége. Az ember egymagában nem tudja ellátni magát. ha valaki netán egyedül műveli a kertjét, és úgy gondolja e téren tévedünk, kérem tegye meg, hogy csupán egyetlen téli hónapban nem vesz magához semmilyen más élelmet, csak azt, amit maga termelt meg. (Tehát olyat sem, aminek az előállításában más akár önként, mint segítő, akár mint fizetett alkalmi munkás vett részt) A kis paraszti gazdálkodások még a háztáji idején sem személyes, inkább közösségi vállalkozások voltak. A környezetemben szétnézve azt láttam, hogy általában egy család, de legalább két ember összehangolt munkáját igényelték. Igazán ott működtek jól, ahol legalább 4-5 ember vett részt a tevékenységben, ahol ettől kevesebben voltak, ott egyre több részműveletet kellett pénzben megváltani. Terményt venni, vagy a földet műveltetni. Gyulai Iván mindezt úgy fogalmazta meg, hogy az ember elhitette magával, hogy a gépek segítségével megáll a saját lábán is, holott csak annyi történt, hogy így a személyes, embertársainktól való függést felcseréltük egy személytelen, számunkra áttekinthetetlen „gépszövevénytől”, illetve társadalmi kapcsolatrendszertől való függésre. E függést éljük meg függetlenségként. Mindez egyfelől komoly csapást mér az együttműködésre való hajlamainkra illetve képességeinkre, másfelől a kapcsolatrendszer szétzilálódása nem csak életmódunk, de teljes világképünk, lelkivilágunk összeomlásához is vezet. E jelenség egyébként most is megfigyelhető azoknál a városi értelmiségieknél, akik valamilyen szerencsétlen módon képesek ezt átérezni. Egyikük sem meri ugyanis felvállalni, hogy a számára láthatatlan kapcsolatrendszertől való függést, az embertársaitól illetve a köztük kibomló együttműködés különböző formáitól való közvetlen függésre cserélje fel.

Mire is kell tehát felkészülnünk?

Amennyiben a rendszer sérülése egy bizonyos általunk nem mérhető és előre nem jelezhető fokot meghalad, magyarán túl jut saját billenési pontján, a rendelkezésre álló olaj és termelőeszközök nagyságrendjétől és arányától függetlenül is összeomlik.

Ez az összeomlás az élelmiszeripar megszűnésében ölt testet.

Ahhoz, hogy e jelenség minden következményét megfelelően értékeljük tudnunk kell, hogy ma elsődlegesen életmódunk következtében egy egyszerű háztáji gazdálkodás kialakítására sem vagyunk képesek, ennek ma hiányoznak az eszközei (szerszámok, igák, igavonók), nincs meg az eszközöket előállító és fenntartó háttéripar, és végső soron belőlünk is hiányoznak azok a fizikai, szellemi és lelki képességek, melyek egy ilyen gazdálkodási formához való visszatérés alapfeltételei lennének.
Mindez összességében azt vetíti előre, hogy az összeomlás első lépcsője nem Mad-Maxszerű, hanem attól sokkal borzasztóbb rémálom lehet, s a javulások csak ezt követően a mai emberiség talán ezrelékekben mérhető túlélői körében várhatóak.

Hogy mindez mennyiben mítosz?

Természetesen nem hisszük, hogy valamennyi hatótényezőt át tudtuk itt tekinteni. A jelenlegi folyamatok ismeretében azonban úgy véljük, az itt vázolt kép tűnik a legvalószínűbbnek. De hogy gondolatmenetünk tiszta és világos legyen, az alábbiakban összefoglaljuk még egyszer, mire is alapoztuk mindezt.

1.) A mai rendszerben sajátos növekedési kényszer figyelhető meg. Erre két példát is hozhatunk. egyfelől a Tisza szabályozása: látni kell, hogy egyetlen nagyobb XX. századi árvizet sem tudtunk volna megfogni XIX. századi eszközökkel. Magyarán a természeti folyamatokba történő beavatkozásaink visszahatásainak kivédése egyre komolyabb eszközöket és egyre több energiát igényel. Amennyiben e téren a társadalom teljesítőképessége csökken, e visszahatások egyszerűen elsöprik a fennálló társadalmi-gazdasági rendet. Ami e példához csatlakozva azt is jelenti: a Tisza völgy jelenlegi tájhasználata szükségszerűen fog összeomlani a nem túl távoli jövőben.
A második példa szorosan idekapcsolódik. A tájhasználat ugyanis nem csak,és nem is elsősorban a Tisza mentén kötődik a növekedéshez. Vegyük akár mondjuk India, akár a Duna-Tiszaközi homokhátság példáját, csak addig van lehetőség itt az iparszerű művelésre, még a kutakból el nem fogy a víz, illetve amíg van elég energia a jelenlegi túlhasználat fenntartására. Maga a túlhasználat egyre energia igényesebb egyre érzékenyebb az energiaingadozásra. Minderről már volt szó. Most a helyzet jobb megvilágítása érdekében idézzük ismét James Howard Kunstler szavait: „Az éghajlatváltozás szaporítani fogja az alternatív üzemanyagokkal kapcsolatos hatalmas problémákat is. Amint ezt írom, az amerikai gabonaövezetet ádáz nyári aszály sújtja. A kukorica és a szója fonnyad Minnesotától Illinoisig, a búza kiég a Dakotákban és Kansasban. Ezzel egyidejűleg a mezőgazdaság "inputjainak" költsége a dízelolajtól a földgázból készülő műtrágyákon át az olajalapú rovarirtókig 2003 óta egyenletesen emelkedik, nagy fejfájást okozva a farmereknek. Az időjárás és az olajárak egyaránt leszorítják a terméshozamainkat, miközben a mezőgazdaság második világháború után kialakult ipari modellje egyre fenntarthatatlanabbá válik.”

2.) A növekedés üzemanyaga az olaj. A mai körülmények között úgy tűnik, ez semmivel sem helyettesíthető. Viszont a növekedési kényszer miatt a státus quo megőrzéséhez annyi olajra van szükség, amely nemcsak a növekedést magát, de annak fokozódó ütemét és képes biztosítani. Ha ez nem történik meg a rendszer szövete szétesik.

3.) A rendszer a jelenlegi körülmények között képtelen helyi szintű élelemtermelésre. Ennek okai

a.) a túlhasználat miatt nagy területeken a hagyományos eszközökkel már semmi sem termelhető, vagy ha igen, csak a korábbi nagyságrendekhez képest elenyésző mennyiségben

b.) a helyi termelésnek nincsenek meg a feltételei, hiányzik az eszközállomány,

c.) a mai ember felkészületlen, képtelen megtermelni az élelmét, ehhez nincsenek meg sem a fizikai, sem a lelki, sem a szellemi adottságai.

4.) Az emberek együttműködési készsége megszűnt. (Bár feltételezhetjük, hogy kényszerhelyzetben e téren jelentős változások lehetnek, az együttműködések gyakorlati példái arra engednek következtetni, hogy e téren számos meglepetés várható, még azok számára is, akik azt hiszik, hogy képesek az együttműködésre).

5.) A természetes rendszerek sorra összeomlottak. Mára gyakorlatilag képtelenné váltak saját arculatuk, adottságaik megőrzésére, fenntartására. Mindezt az ember globális változásokként éli meg. Ezek a változások egyszerre lehetetlenítik el az iparszerű tájhasználatot, és teszik kínkeservessé a korábbi, természetes tájhasználathoz való visszatérést. Azt is mondhatnánk, nincs természetes táj, amihez igazíthatnánk a tájhasználatot. Ez nyilvánul meg a Kárpát-medencében pl. a vízháztartás szélsőségeiben, illetve abban a tényben, hogy a csapadék lassan kiszorul a vegetációs periódusból. A folyamat egyre jellemzőbben nyilvánul meg e formában, ami nem csak az iparszerű tájhasználat összeomlását vetíti előre, hanem a jelenlegi létfeltételek megszűnésére is utal.

Mindaz, amit hozzáfűzhetünk a kérdéshez az itt felvetett alapproblémák ragozása illetve értelmezése. Ezzel együtt az időpontok tekintetében számos kérdés merülhet fel. Jóslásokba nem bocsátkoznánk, csupán annyit szögeznénk le, a jelenlegi folyamatok viszonylag zárós határidőn belül teljes összeomlást sejtetnek.

Molnár Géza

Forrás: http://ffek.hu

Dainel Quinn: Izmael

Dainel Quinn 1977-ben írta meg a trilógia első kötetének, az Izmaelnek eredeti változatát, és utána is folyamatosan dolgozott rajta, mígnem 1989-ben Ted Turner amerikai médiamogul bejelentette az 500.000 dollár összegű Turner Tomorrow Ösztöndíj megalapítását. Ennek célja az volt, hogy a szerzőket „olyan regény írására ösztönözze, mely a világ globális problémáira építő és határozott megoldást kínál. A több mint 2500, a világ minden tájáról beérkezett pályamű közül a rangos ösztöndíjat az Izmael nyerte el.”

A könyvet 1992-es megjelenése óta több mint húsz nyelvre fordították le, és világszerte sorozatban szerveződnek a regény nyomán keletkező élő vagy virtuális közösségek. Ezek – szemben pl. a fantasy klubokkal – nem a cselekményt göngyölítik tovább, az Izmael ugyanis nem kaland-, hanem tézisregény. Határozott üzenete – tanítása – van arról, hogy „hogyan lettek ilyenek a dolgok”: hogy milyen is a világ, és mi a helye ebben az embernek, illetve az emberi civilizációnak. Tanító könyvekkel természetesen telítve van a könyvpiac. Az Izmael egyedülálló mivolta abban rejlik, hogy e tanításhoz nem vet be semmilyen „titkos tudást” vagy új információt. A lenyűgözően tiszta és világos gondolatmenet – amely a címszereplő gorillának, valamint tanítványának, egy némiképp megkeseredett írónak a párbeszédében bontakozik ki – kizárólag mindannyiunk által ismert történelmi és ökológiai tényeket használ fel. Ezeket azonban olyan újszerű összefüggésbe helyezi, hogy az olvasó számára végérvényesen új jelentést kapnak az olyan szavak, mint „ember”, „kultúra”, „civilizáció”, „munka”, „növekedés”.


"TANÁR tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Jelentkezni személyesen." Ezzel a rejtélyes hirdetéssel veszi kezdetét az Izmael ember-főhősének szellemi kalandja. Ha úgy érezzük, hogy a metrón (reggelizőasztalnál, illetékhivatalban stb.) újságot böngészve egy efféle hirdetés legalább egy pillanatra kiragadna az állott unalomból, mi vagyunk azok, akiknek ez a könyv íródott. Az Izmael a kérdések könyve. Izmael, a nem-emberi főhős kérdéseket tesz fel, és a válaszai is további kérdésekhez vezetnek. Hogyan lettek ilyenek a dolgok? Miért van mindez - az éhínség, a környezetszennyezés, a fogyasztói kultúra? És miért nem nyugtalankodik senki miatta? És miért nem oldjuk meg?

Az Izmael, mint minden jófajta filozófia, nem erőltet ránk válaszokat. Nem próbál maga alá gyűrni mindenféle kábító újdonsággal. Quinn egyszerűen csak rendszerbe foglalta a dolgokat. Kirakott egy óriási mozaikot, amelynek minden darabja ismerős, de egyben nem láttuk még soha - és most, hogy szemügyre vehettük, nem tudunk szabadulni a hatása alól. Bizonyos kifejezések - mint társadalmi haladás, civilizáció, jólét - az Izmael elolvasása után kellemetlen asszociációkat ébreszthetnek.

Quinn annyiban is ragaszkodik a filozófiai hagyományokhoz, hogy művét párbeszédes formában írta meg - olyasfajta dialógusként, mint amilyet Szókratész folytathatott valaha, mindenféle ligetekben sétálva, bámész tanítványaival. Rávesz, hogy mi magunk ismerjük fel érveink és gondolkodásmódunk tarthatatlanságát. Éppen ezért ne is olvassuk úgy ezt a könyvet, mint egy regényt. Nem az. A kerettörténet kifejezetten bugyuta; s nem biztos, hogy jó ötlet volt főhősnek választani egy morózus gorillát meg egy kiégett, elfásult, harmincas éveit taposó amerikait. A hangulatomnak legalábbis nem tett jót: két ilyen szereplővel lehetetlen derűs, optimista hangvételű könyvet írni. Csak semmi eufória. Ne felejtsük el, hogy 1992-ben még sokkal nehezebb lehetett rokon lelkeket találni a világban, mint most; szegény Quinn nagyon magányos lehetett.

Az Izmael erényei azonban feledtetik a könyv hibáit. Először is, olyan fogalmi rendszert ad, amelyben könnyű eligazodni - mintha tisztára mosna egy maszatos ablaküveget. Kultúra Anya, Elvevők, Meghagyók; sokat segít abban, hogy képesek legyünk szavakba önteni a gondolatainkat. Aztán a kisebb 'példabeszédek': frappáns történetek, amelyek nem mennek ki a fejünkből, mint a medúza és az antropológus találkozása. És végül, a mítoszok: számomra a könyv legcsodálatosabb része Izmael bibliamagyarázata volt. Soha többé nem tudom már úgy elolvasni az ember bűnbeesését vagy Káin és Ábel történetét, hogy ne Izmael szavai jussanak eszembe róla: lélegzetelállító, a szó szoros értelmében, az az értelmezés, melyet Quinn fűz a jól ismert történethez. S ki tudja - én nem tudom, csak hiszem - talán ez a helyes magyarázat.

Filozófia, mítoszok, történelmi magyarázat - lehet, hogy elvettem a kedvét valakinek? Az Izmael mindenesetre nem túl vastag. Nem tekervényes, nem álmély, és nem kísérletezik azzal, hány percig bírja az olvasó a kihüvelyezhetetlen körmondatokat és értelmezhetetlen kifejezéseket, mielőtt elaludna rajtuk. Az Izmaelt olvasni inkább olyan érzés, mintha a pályaudvar várójában beszélgetésbe elegyednénk egy titokzatos idegennel - és a vita olyan izgalmasnak bizonyulna, hogy lekésnénk a vonatot...
Hasznos Erika

Forrás: www.greenfo.hu

Paul Moray: a "favető" ember

Ha Jean Pain-t a magyar hagyományokhoz hűen "fanyüvőnek" kellene nevezni, Paul Moray ebben az esetben a "favető". Paul Moray véletlenül fedezte fel a nagyon lerombolt ökorendszerek újjáépítéséhez szükséges megoldások egyik kulcsát.

Mint francia irodalomtanár, a fák neveinek ófrancia és kelta eredetű szófejtéseivel foglalkozott. A helyi hagyományok elmélyítésében megismerte a kelta druidák (a magyar táltosoknak megfelelő személyek) fákhoz kötött hiedelmeit a különböző varázslatok és gyógyítási eljárások tükrében. Tanulóival gyakran rótta a Dél-Franciaországi hegyvidéket, ahol a fákhoz kötődő legendák hangulatát idézte fel.

Egy völgyben, bőségesen öntözött gyümölcsöskertek mellett haladtak, ahol az egyik gazda a kis csoportnak elmagyarázta, hogy barack, őszibarack és szilvafák, az aszályos nyarat csak állandó öntözéssel élik túl. Ezután a csoport útja hegynek fel vezetett, ahol már csak a szárazságot jobban tűrő fenyő, cédrus és tölgyfák voltak, azok is egyre gyérebben. A rendszeresen visszatérő tüzek által elpusztított erdők helyén, magasabb vidékeken már csak szilarepedésekben növő gyér bokrokat lehetett látni. Ekkor pillantott meg az egyik tanuló egy magas sziklafal tetején viruló, egészséges gyümölcsökkel megrakott őszibarackfát. A fa egy sziklarepedésből nőtt ki, és minden öntözés nélkül szépen zöldellt.

A tanuló természetesen felvetette a kérdést: hogyan éli túl ez a fa az aszályos nyarat, minden öntözés nélkül akkor, amikor a völgyben ugyanolyan őszibarackfák öntözés nélkül elpusztulnak? Erre a fogas kérdésre Paul Moray nem tudott mit válaszolni, csak annyit, hogy a kérdéses fa feltehetően egy eldobott gyümölcsmagból kelt ki a sziklarepedésben. Ezután francia tanárunk egyre figyelmesebb lett ezekre a lehetetlen helyeken nőtt fákra. Gyümölcsökkel tele szilva- és barackfákkal találkozott középkori várromok bástyáinak a tetején, de látott kőerődítmény falrepedéséből magasan növő tölgyet, mandula és diófát is.
A csodálatos magoncok

Ezeket a fákat senki sem ültette. Mind magról kelt un. "magonc" volt. Emberünk, minden erdőgazdasági tudás és képesítés nélkül elkezdett kísérletezni. Facsemetéket ültetett komposzttal teletömött sziklarepedésekbe. Egyetlen ültetett csemete nem vert gyökeret, még öntözés árán sem. Ekkor gyümölcsmagokat helyezett el nedves homokkal teli műanyag dobozokba. Megfigyelte, hogy a magok akkor csíráznak könnyebben, amikor a homokba az "egyenlítőjük" vízszintesen lett elhelyezve. Ekkor a mag, mint egy száj, kinyílik, s belőle nem egy, hanem két csíra bújik ki. Az egyik lefelé, a másik felfelé növekedik. Meglepetésére, először a lefelé növő csíra fejlődik ki, a másik növekedése néhány milliméter után megáll.

A néhány milliméteres csírával rendelkező magot Paul Moray egy néhány maroknyi komposzttal teli kis mélyedésbe helyezte (néhány cm mélyre), ügyelvén a kikelt csírák eredeti irányára. Ha a magot megfordította, a csírák egymást keresztezve vették fel eredeti irányukat. A pisztácia maggal gyors eredményre jutott. A lefelé növő csíra néhány hónap alatt több méter mélyre hatolt. Ezalatt a másik csíra meg sem mozdult. A másik csíra kikelésére néha két vagy három teljes évet kellett várnia.

A kísérleteket Paul Moray földszakadék mentén végezte, ahol két - hároméves magoncokat temetett ki. A hajszálvékony függőleges gyökér egy év után már több mint tíz méteres mélységben volt. Szakkönyvekben kutatva, megtudta, hogy az ilyen magoncok központi gyökerének a hossza a száz métert is elérheti. Ez a gyökér addig nő, amíg vízzel nem találkozik. Ekkor kel ki a fiatal magonc.

Faiskolákat rendszerint olyan helyekre telepítik, ahol a talajvíz csak néhány méter mélyen van. Az elvetett magok így gyorsan kikelhetnek. Átültetéskor a csemete központi gyökerét az ásó elvágja. Átültetés után a fa ezt a központi gyökeret már nem tudja újra növeszteni. A nem mélyre hatoló új gyökerek, száraz talajban csak öntözéssel tudják a fát életben tartani.

A magonc gyümölcsöskert

Hosszú kísérletezés folyamán Paul Moray a csíráztatás és a magoncnevelés magasiskoláját alakította ki. Tudását egyre nehezebb kihívások elé állította. Egy sziklás, kopár hegyoldalon, még kecskelegelőnek is alkalmatlan földdarabot vásárolt (igaz, igen olcsón). Telkén a nyarakra egy esővíztároló fölé egy kis faházat épített. Amikor a néhány km-re eső faluban megtudták, hogy emberünk ott egy gyümölcsöskertet szándékozik telepíteni, mindenki "városi bolondnak" nézte és nyíltan kinevették.

A sziklás alapot mezőgazdasági robbanószerrel (amit egyes vidékeken szőlőtelepítésre is használnak), kis robbantásokkal lazította fel. Néhány méter mélységig a sziklák megrepedtek. Az előre csíráztatott magokat csákánnyal kivájt, néhány literes, komposzttal megtöltött mélyedésekbe vetette. Minden elvetett mag fölé, "üvegháznak", aljzat és kupak nélküli kétliteres ásványvizes műanyagpalackot helyezett. Ebben várta a mag kikelését. Ismervén a gyenge kikelési arányt, sokkal több magot vetett el, mint amennyi fára szüksége lett volna.

Az első évben a komposztból kikelő gyomnövények megjelenésén kívül semmi nem történt. A gyomnövényeket rendszeresen eltávolította. Az első őszibarackfa a harmadik év tavaszán kelt ki. Ezután a többi magonc is lassan kibújt a komposztból. Az elvetett magok alig egy harmada kelt csak ki. A kikeléshez a központi gyökérnek, feltehetően egy lefelé menő repedést kellett találnia. Ha ilyen nem volt, a mag belepusztult.

Amikor a fiatal csemeték elérték a műanyagpalack nyakát, ezt utóbbit el kellet távolítani és az új fát szöges drótból készült ketreccel körülvenni. Ez a nyulak miatt volt szükséges. Ezután a fák egyre gyorsabban nőttek. A kikelést követő harmadik évben a magoncok egy részét Paul Moray beoltotta.

Nemi és nemtelen, vagy növényi szaporítás

Ezen a ponton van Paul Moray második felfedezése. Faiskolákban a gyümölcsfákat vad magoncokra oltják be. A kívánt gyümölcs pontos fajtáját és különleges tulajdonságait az oltó ág határozza meg. Rózsafára lehet barackot vagy szilvát oltani. Paul Moray rájött arra a kézenfekvő tényre, hogy ezek az oltások olyanok, mint az élő testbe beültetett idegen szervezetek. Állatoknál és az embernél az ilyen átültetés csak az immunrendszer teljes leépítésével lehetséges. Ezzel szemben tudott dolog, hogy a saját szövet átültetése minden esetben jól működik: az arcukon megégett személyek bőrét a fenekükről, vagy hátukról levett bőrrel, minden immunreakció nélkül, pótolni lehet. A fáknál, bizonyos mértékig, hasonló a helyzet.

A magonc beoltásával az oltóanyagot adó egyed gyümölcsét fogja az új fa termelni, nem a sajátját. A magnak a genetikai tulajdonságait a gyümölcsöt adó virágnak a beporzása, tehát a "véletlen" határozza meg. Egy fa gyümölcseinek minden magja más öröklött tulajdonságokkal rendelkezik. Természetesen, vannak kivételek is. Pl. az elvetett dióból gyakorlatilag azonos gyümölcsöt hordó diófa kel ki. Alma esetében a nem beoltott magonc egészen más almát ad, mint az anya-fa.

Paul Moray fáinak egy részét nem oltotta be. Ezeken a fákon a magot adó gyümölcstől eltérő gyümölcsök teremtek. A nemesítő szakemberek ezzel a módszerrel teremtenek új fajtákat. Ez az un. "nemi jellegű" szaporítás: a nőnemű virágot a hímnemű virágpor termékenyíti meg. A beoltással ezt a folyamatot kiiktatják.

A nem beoltott magoncok első termése a legtöbb esetben érdekes meglepetést tartogat. A kapott gyümölcs lehet nagyobb, vagy kisebb méretű, savanykás vagy mézédes, magbaváló vagy nem, stb. Ha pontosan azt a gyümölcsöt kívánjuk termelni, mint amelyik a magot adta, akkor az anya fáról kell egy ágat oltásra levágni. Ez az ág genetikailag a magonchoz igen közel áll. Oltásnál, mintha saját ágát ültetnénk át.

Az ilyen oltásoknál vadhajtás soha nem nő. A nyert beoltott fa betegségekre sokkal kevésbbé érzékeny, mint a vad alanyra beoltott csemete.

A magoncok gyümölcsei

Nyolc - tíz év után Paul gyümölcsösében megjelentek az első gyümölcsök. A fákat soha locsolni nem kellett, még akkor sem, amikor több, mint három hónapig egy csepp eső nem esett. A gyümölcsök kisebb méretűek lettek, mint az anyafák gyümölcsei, de magasan ízletesebbek. A különbség főleg a gyümölcsök sokkal erősebb illatán és magasabb cukortartalmán volt érezhető.

A falu több lakója, az eredmény láttán Paul Moray-tól bocsánatot kért.

A "Chichourle Egyesület"

Az eredményen felbátorodva, Paul Moray elhatározta, hogy a magról keltetést a lehető legnagyobb nyilvánosság elé viszi. Ennek érdekében alapította meg a "Chichourle Egyesületet". Az egyesülettel főleg az elemi- és középiskolás tanulókat célozta meg. Munkatársai kirándulások szervezésével vitték a gyerekeket a természetbe magokat gyűjteni, amiket azután az osztályban csíráztatták és egy másik kirándulás alkalmával a természetben elvetették.

Chichourle olyan kopár hegyoldalakat keresett fel, amelyeken erdőt csak a vidék legöregebb emberei láttak valaha - néha még azok sem. Ilyen helyekre mentek ki a Chichourle kirándulói, ahová főleg tölgyeseket telepítettek makkok elvetésével. Meggyőződve tevékenységük rendkívüli hasznosságáról mind a közösség, mint a környezet javára, nem sokat törődtek a bevetendő területek tulajdoni viszonyaival. Ez a hozzáállás végzetesnek bizonyult. Minden esetben évek óta teljesen elhagyott területeken dolgoztak. Magánterületek esetén a tulajdonosok visszajelzése mindig nagyon kedvező volt: a vetésekből kikelő erdő a terület értékét csak növelte... és ingyen munkával. Az állami tulajdonban lévő területek esetében az "Administration des Eaux et Forêts" (Viz- és Erdő Hivatal) hivatalnokai addig nem reagáltak, amig az elvetett fák el nem kezdtek nőni. Kiderült ugyanis, hogy a vetett tölgyesekben a sugárba szökő egyedek aránya magasabb volt, mint a szakemberek által ültetett, hasonló területeken. Ha hozzádjuk azt a tényt, hogy a faiskolai és átültetési költségek vetés esetén eltűnnek, Paul Moray megoldása sokkal kedvezőbbnek bizonyult. Ehhez jön még a magonc fák sokkal nagyobb ellenálló képessége. Egy osztálynyi iskolás gyerek játszva sokkal hatásosabban - és ingyen - telepített tölgyeseket, mint az államilag fizetett szakemberek.

Az állami hivatalnokok egészen más szemszögből nézték a Chichourle Egyesületet tevékenységét. Az Egyesületet köztulajdon rongálásával vádolták meg és pénzbüntetéssel sújtották. Az évekig elhúzódó pereskedés folyamán Paul Moray egészsége tönkrement. A per folyamán jutott tudomására, hogy az iskolásai által telepített, több tízezer, 2 - 4 méter magas sudár tölgyet, fizetett állami alkalmazottakkal az utolsó darabig kitépették. Ezt a csapást az akkor már beteg Paul nem bírta ki. Koldusbotra jutva, betegen, mindenkitől elhagyatva halt meg.

A fentiekben röviden leírt történetet maga Paul Moray mondta el nekem kevéssel a halála előtt.

Paul Moray írott munkái

Számomra nagyrészt ismeretlen okok miatt Paul Moray nem hagyott hátra könnyen elérhető írásos munkát. Energiáját az ellene indított peren kívül a különböző szervezési munkák kötötték le. Paul Moray kitűnő előadó volt. Előadásait a nagyszámú közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta. Amikor a fákról beszélt, személye átszellemült. Ezt a témakört egy, szinte vallásos kegyelet formájában kezelte. Lelkesedése minden hallgatóját magával ragadott.

Több előadásán és két néhány napos favető tanfolyamán volt alkalmam résztvenni. A fentiekben leírtakat jegyzeteim alapján készítettem. A Chichourle Egyesület minden lényeges bio-vásáron képviselve volt, ahol a látogatókat Paul fogadta személyesen. Módszerének a rövid leírását kis példányszámú füzetecskékben árulta fillérekért, de legtöbbször ingyen osztogatta mindenkinek.

Asztalára, a füzetek mellett a nagyközönség részére egy űrlapot is elhelyezett, amire bárki felírhatta lakcímét és a kért fa-magokat. Ezek után a kért magokat, a használati utasítás kíséretében mindenkinek ingyen, postán elküldte. Az én kertemben is van egy almafa magonc, aminek a magját tőle kaptam.

Egy alkalommal egészségi problémáiról beszélgettem vele. Ekkor reményét fejezte ki az iránt, hogy lesz talán még ideje tervezett könyvét kiadni. Korai halála ebben megakadályozta.

Paul Moray emlékét még a francia környezetvédők sem őrzik. Az az érzésem, hogy eddig még nem ismerték fel ennek a kivételes személyiségnek a valós értékét.
A "Fákat ültető ember" hihetetlen története

Befejezésül a témakörben még meg kell említeni Jean Giono L'homme qui plantait des arbres (A fákat ültető ember) c. rövid regényét ami egy valóban megtörtént és a szerző által is átélt esetet ír le.

Egy öreg, hegyi birkapásztor, Elzéard Bouffier életét írja le benne a 20. század első felében. Ez, az igen egyszerű, tanulatlan ember, állatait legeltetve a Provence-vidéki alpesekben, a környékbeli tölgyesben minden nap száz makkot szedett össze. A gondosan kiválogatott makkokat egy acélrúddal szúrt lukba vetette. Harminc év alatt a kopár sziklás hegyeket magonc tölgyek és másfajta fák százezreivel erdősítette be. A pásztor olyan elhagyatott vidéken ténykedett, hogy az "Administration des Eaux et Forêts" hivatalnokai a vetett tölgyesekről csak akkor értesültek, amikor a fák tulnyomó többségének a törzse már 10 - 25 cm átmérőjű volt. Ekkor már az új tölgyesek alatt, a több mint 100 éve elapadt források is újra kezdtek folyni. Ennek következtében, a régen elhagyott, romos hegyi tanyákba fiatal családok költöztek. A vidék újra élni kezdett. A hívatásos erdészek egyszerüen nem hitték el azt, hogy ezeket az erdőket egyetlen ember vetette. A kiküldött szakemberek szerint a jelenség "természetes" volt és a kérdéses erdők maguktól "spontán" keletkeztek.

Tudtommal ezt a rendkívüli irodalmi szépségű regényt még nem fordították le magyarra. Az eredeti francia szöveg pdf formában a következő címen tölthető le:

http://www.ibiblio.org/beq/classiques/Giono-arbres.pdf

A regény alapján egy művészi rajzfilm is készült, amit a következő címen lehet megnézni:

http://www.respire-asbl.be/Film-L-Homme-qui-plantait-des

Jean Giono regényének az olvasása egy valóságos beavatás a természet titkaiba. A magyar fordítást általános iskolai kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Ebből a regényből egy fiatal gyermek többet tanul meg a természet értékeiről, mint száz vaskos erdészeti szakkönyvből.

Forrás: www.eautarcie.com

Hajzselé a háztetőn: télen fűt, nyáron hűt az újfajta cserép

Nem utópia az olyan tetőcserép, amely nyáron visszaveri, de hideg időben elnyeli a napsugarakat. A megoldás lényege: ha a hajzselét vízzel keverik, az a hőmérséklet függvényében megváltoztatja színét.

Ha a hajzselét vízzel keverik, az a hőmérséklet függvényében megváltoztatja színét - fedezték fel a Massachusettsi Műszaki Egyetem, a híres MIT kutatói. A doktori iskolás hallgatókból álló kutatócsoport a felfedezést kihasználva olyan speciális tetőpaneleket hozott létre, amelyek meleg időben visszaverik a napsugarakat, hideg időben pedig elnyelik azokat.

A Thermeleon névre keresztelt tetőcserép hő hatására feketéről fehérre változtatja színét, ezáltal növelve albedóját, vagyis sugárzás-visszaverő képességét. Így a hőmérséklet függvényében a cserép hűti vagy fűti az alatta levő tetőt.



Télen fűt, nyáron hűt a hajzselés keverék

A tetőcserepeket úgy állítják elő, hogy a hajzselében is megtalálható polimert (ismétlődő egységekből felépülő nagyméretű molekulát) vízzel elkeverik, majd ezt az anyagot egy sötét háttér elé, két hajlékony műanyag réteg közé helyezik.

A cserép azt a jól ismert jelenséget használja ki, hogy a sötétebb felület több hőt nyel el, mint egy világosabb. Hideg időben a polimer ugyanis cseppfolyós állapotban marad, s a fekete háttér átlátszik mögüle. Ezáltal elnyeli a napsugárzás hőmennyiségét, amit aztán az épületek fűtésére lehet felhasználni.

Ahogy azonban a hőmérséklet emelkedik, egy bizonyos ponton túl a zselés anyag apró cseppecskékké kondenzálódik, amelyek méretüknél fogva úgy szórják a fényt, hogy egy fehér felületet hoznak létre, és hasznosítatlanul visszaverik a napsugarak nagy részét. Ezáltal nyáron hűti a házat, így a lakóknak-tulajdonosoknak kevesebbet kell a légkondicionálók működtetésére költeniük.

A csoport laboratóriumi mérései szerint fehér állapotban a cserepek a rájuk eső napsugarak 80 százalékát verik vissza, míg fekete állapotban 70 százalékát elnyelik.

A fiatal kutatókból álló csoport most egy még egyszerűbb változat kidolgozásán fáradozik: a terv az, hogy az apró cseppecskéket egy festékszóróba zárják, hogy az adott felületre lehessen fújni. A színváltoztató tulajdonság továbbra is megmaradna, de így egy már meglévő tetőre is könnyebben és pénztárcakímélőbb módon, a burkolat lecserélése nélkül lehetne alkalmazni az új technológiát.


Az ihletet adó lávalámpa

Joe Walish, a kutatást vezető tudós elmondása szerint a színüket változtató tetőcserepek ötletét a lávalámpa adta. Úgy képzelték, hogy egy világos és egy sötét színű folyadékból álló keveréket állítanak elő, amely a sűrűségét változtatja a hő hatására, így hidegben a fekete folyadékréteg, míg melegben a fehér színű réteg emelkedne a felszínre.


A kivitelezés azonban rendkívül bonyolultnak bizonyult, és egy másik módszerhez folyamodtak. Azzal tisztában voltak, hogy elő tudnak állítani olyan gél állagú anyagot, amely a hőmérséklet-változás következtében áttetszőből fehérre módosítja színét. Így fordultak a hajzseléhez, hiszen ez is gél formájú, ráadásul olcsó és könnyen beszerezhető, hiszen nagy mennyiségben hozzáférhető a kereskedelmi forgalomban.


Kettős tulajdonság, egyszerű megoldás

A tetők átfestésének ötlete nem új keletű. Nemrégiben az amerikai energiaügyi miniszter, az 1997-ben fizikai Nobel-díjjal elismert Steven Chu javasolta a klímaváltozás hatásainak mérséklésére, hogy a világ háztetőit fessék fehérre. Állítása szerint ezzel az egyszerű megoldással 20 éven belül a Föld egy teljes évnyi üvegházgáz-kibocsátását lehetne ellensúlyozni.

A kritikusok szerint azonban az északon fekvő városokban a téli időszakban sokkal több hőt veszítenének az átfestéssel, és így a fűtésre jóval több energiát kellene fordítani, mint amennyit a nyár folyamán a természetes hűtéssel megspórolnának. Ezt a problémát küszöböli ki a színét változtató Thermeleon panel, amely a hűtő-fűtő hatást az évszaktól függően változtatja.

Az egyetemi hallgatók jelenleg még a panelek élettartamát vizsgálják, mindenesetre bizakodnak benne, hogy az általuk kifejlesztett technológia egy nap ideális és piacképes megoldást jelent majd az energiahatékonyság növelésére. A tét azért is nagy, mert jelenleg a napelemek igen drágák, és alacsony hatásfokon hasznosítják csak a napenergiát.

ICI Interaktív Meteorológia

Forrás: ozonenetwork.hu

Olajtalan talajerőpótlás

július 5th, 2010 | Szám Dorottya

Vajon törvényszerű-e, hogy mérgezzük magunkat a vegyszerekkel, melyekkel a növényeket védjük a kártevőktől (vagyis megöljük a kártevőt)? Vagy el lehetne kerülni, hogy a kártevő megbetegítse a növényt? Vajon célszerű-e műtrágyázással és mesterséges adalékokkal óriási termésátlagot elérni, miközben az egyik legfontosabb természetes jószágunk, a termőföld halottá válik? Vagy van olyan gazdálkodás, melyben nem kell a kártevőktől tartani, és a műtrágya is kiváltható? Úgy tűnik, a válasz: igen.

A világ népességnövekedése és a fejlődő országok lakosainak növekvő életszínvonala egyre nagyobb élelmiszerfogyasztással jár, ezt a növekvő igényt pedig lehetetlen kielégíteni műtrágyák nélkül. Az ősmaradványi erőforrások fogyása így érzékenyen érinti majd a mezőgazdaságot, mivel az erőforrás-igényes műtrágyagyártás nehézséget okoz majd. Gondoljunk bele, hogy a mezőgazdaság jelenleg 10 kcal energia befektetésével állít elő 1 kcal táplálékot; a befektetett plusz energia kizárólag ősmaradványi forrásokból származik, nélküle a mai mezőgazdaság nem tartható fenn.

A legfontosabb műtrágyaféléket, a nitrogéntartalmú ammónium-nitrátot és a karbamidot földgáz segítéségével állítják elő. Az alapot jelentő ammónia előállításának nyersanyaga is földgáz, és a gyártáshoz szükséges energiát is jórészt abból nyerik. További problémát jelent, hogy a Föld foszfát- és káliumkészletei ugyancsak végesek, a foszfátkitermelés az Egyesült Államok Geológiai Szolgálata (USGS) adatai szerint 1989-ben tetőzött, a kitermelés azóta csökken. A kálium és a foszfor esetén a műtrágya árát a kitermelés esése mellett a bányászott alapanyagok feldolgozási és szállítási költsége határozza meg. Drágítja a műtrágyákat a termelési lehetőségek szűkössége, s az is, hogy egy új üzem létesítése hatalmas és nehezen megtérülő beruházás. Egy új nitrogénmű felépítése legalább három év, egy foszfátgyár 3-4 évig épül, egy káliumüzem pedig nagyjából hét évnyi építkezés után indulhat be. A műtrágya drágulása pedig a trágyázás költségeinek emelkedéséhez vezet. A 2008-ban lezajlott műtrágya-áremelkedés gyakorlatilag mintegy megduplázta a költségeket.

A műtrágya kiváltására alkalmas egy hazánkban még alig elterjedt módszer, az effektív mikroorganizmusok (EM) alkalmazása, mely más országokban már évtizedek óta bizonyít. Az effektív mikroorganizmusok a talaj állapotáért felelősek, talajjavító és talajt károsító folyamatok(on) szabályozásán keresztül. Így például az olyan talajban élő növények, ahol a talajjavító mikroorganizmusok vannak túlsúlyban, jelentős növekedést mutatnak. Feltűnően egészségesek, kártevőktől és betegségektől mentesek. A talaj minősége tartós javulást mutat, nincs szükség műtrágyákra és növényvédő szerekre. Ellenkező a helyzet egy olyan talajnál, amelyben a betegséget okozó mikroorganizmusok vannak többségben. Az ilyen talajban erőtlen a növény fejlődése, a gyenge növényeket pedig könnyen megtámadják a kártevők. Növekedés gyakorlatilag nem lehetséges műtrágyák és kemikáliák nélkül.

Az EM egy gyűjtőfogalom, a mikroorganizmusok egy csoportja: fotoszintetizáló baktériumok, tejsavbaktériumok és gombák, amelyek az anabiotikus mikroorganizmusok közé tartoznak. Ha ezek a mikroorganizmusok elegendő mennyiségben jelen vannak a talajban az ott őshonos és kedvező tulajdonságú más mikroorganizmusok számára is megfelelő közeget hoznak létre, így azok képesek lesznek felszaporodni és egészséges talajállapotot kialakítani. Ha képesek szaporodni, akkor elősegítik az antioxidációs szint növelését, tevékenységük ösztönzi a regenerációs folyamatokat a talajban, levegőt és vizet tisztítanak, fokozzák a növény növekedését, az általuk kiválasztott anyagok nagy mennyiségben – növények és állatok számára is hasznos - tápanyagot tartalmaznak.

Ezek a jótékony hatású mikroorganizmusok tudományos bizonyítékokkal alátámasztva, külön-külön már régóta állandó segítői életünk különféle területeinek. Ezek a mikroorganizmus készítmények 100 %-ban természetes anyagból vannak, egészségre ártalmatlanok, nem tartalmaznak genetikailag módosított összetevőt, vegyszert, irritáló hatású összetevőt, sőt biológiai termesztésben hazánkban is engedélyezettek. Az effektív mikroorganizmusok regeneratív, felépítő folyamatokat indítanak be és támogatnak különféle környezetben, ezáltal javítják életközösségek, biológiai rendszerek minőségét és egészségét. Az effektív mikroorganizmusok sikeresen alkalmazhatók mind a mezőgazdaság, mind a környezetvédelem különféle területein. Hosszú távon alkalmazva csökkenthető a vegyszerhasználat. Ez a jövőben azért fontos, mert az ősmaradványi források fogyása megnehezíti a vegyszergyártást, mely erőforrás-igényes iparág. Javul a talajminőség, helyreállítható a szerves anyag természetes körforgása, növelhető a termésminőség és -mennyiség. Számos előnyük közül a legfontosabb, hogy rendszeres használat mellett nélkülözhető vele a műtrágya, így anélkül is tudjuk a jelenlegi termésátlagokat biztosítani. Sőt még ennél többet is.

Az EM-technológiát a japán Teruo Higa és kollégái fejlesztették ki, hogy jobb mezőgazdasági viszonyokat teremtsenek Japánban. Japánban a szárazföldek 90 %-a alacsonyértékű, kilúgozott talaj, ami a leromlás végső állapotában van. Bár a műtrágya és más mesterséges szerek alkalmazása látványos szerepet játszott a terméshozamok növelésében, kiszipolyozta a talaj azon természetes képességét, hogy megújuljon és egészséges állapotában fennmaradjon. Teruo Higa legfőbb célja a rizs terméshozamának növelése volt. Japánban a rizstermés legnagyobb hozama 14,5 bála volt 10 áranként. Ez az eredmény a termesztők oldaláról optimális felszereltséget feltételez, mindehhez jó időjárási viszonyokat, valamint vegyszerek és műtrágyák alkalmazását. Később, a technológia bevezetésével a legjobb elért termésátlag 10 áranként 27,6 bála lett. Néhány évvel később mutatkozott meg, hogy további termésnövekedés lehetséges és magasabb szint érhető el, mint valaha is a hagyományos módszerekkel. Így csökkenteni lehetett a rizstermesztéshez szükséges területeket és emellett minőségében és ízében is kitűnőbb rizshez jutottak. Az EM alkalmazásának egyik előnye, hogy csökkenthetjük a termőfelületet, ami különösen előnyös, ha figyelembe vesszük a globális viszonyokat, a bioetanol-gyártás növekvő termőterület-igényeit. Az EM technológia a rizstermesztés mellett alkalmazható minden kertészeti és szántóföldi növénynél is a terméshozam növelésére. Míg korábban a trópusi gyümölcsök termesztésére csak egyetlen virágzás és betakarítás volt jellemző, az EM alkalmazása sokszoros termést, és a hozam többszöröződését eredményezte. Az uborkatermesztésben, ahol rendszerint egy nóduszon egy uborka fejlődik, 4-5-re nő a termések száma nóduszonként. Ugyanez megfigyelhető a kukoricánál is, ahol nyolc cső van egy száron, a koktélparadicsomnál, ahol a hozam növényenként 30 paradicsomról 300 paradicsomra növekedett.

Bár az EM használatán alapuló mezőgazdasági termelést csak lassan fogadják el, növekvőben van azon országok száma, amelyek egyre komolyabban foglalkoznak vele és országos szinten alkalmazzák. Jelenleg Brazília a világ legnagyobb EM felhasználója, de több dél-amerikai és távol-keleti országban folynak termesztési kísérletek az EM használatával. A fejlett országokban kevésbé ismert az EM, egyedül USA-ban és néhány európai országban, köztük elsősorban Németországban működnek EM-et előállító üzemek, Lengyelország pedig élen jár alkalmazásukban. EM-termékeket már Magyarországon is be lehet szerezni, (például itt: greenman.hu - a szerk.) hazánk lemaradása azonban ezen a téren még jelentős. Fontos lenne ennek a technológiának a népszerűsítése, gyorsított bevezetése; egyrészt az egészséget védő élelmiszerek elterjedése, másrészt a mezőgazdaság olajarányának csökkentése érdekében. Sajnos itt is olyan nehézség van előttünk, mind a megújuló (nap) és megújítható (zöldtömeg, vagy biomassza) erőforrások rendszeresítése kapcsán. A technológia, ami segíthetne elkerülni az olaj és földgáz fogyása miatt hamarosan fellépő gondokat a mezőgazdaság terén, már létezik. Csak nincs elég idő arra, hogy a technológiára való átállás végbemehessen. A növekvő igényeket kielégítő termelés-felskálázására úgy tűnik, nem leszünk képesek, de menthetjük a még menthetőt.

Forrás: Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport

Földicseresznye, jázminpakóca, és a többiek

Puskás Ferencről már olvashattak lapunk előző számában. Akinek ez elkerülte a figyelmét, annak röviden: a 72 éves agrármérnök sok éven keresztül ENSZ szakértőként dolgozott. Húsz találmánya van – elsősorban környezetvédelmi- és szilikátipar technológiák – melyeket a világ több pontján sikerrel hasznosítanak. Szinte valamennyi kontinensen megfordult, de a legtöbb időt Indiában töltötte. Kintléte során feltűnt neki a helyi lakosság egyes csoportjai és a hazai cigányság közötti hasonlóság. Indiában a létminimum alatt élők segítésére sikeresen működik egy képességfejlesztő alapítvány, melynek programját ő megkapta, és évek óta ennek hazai megvalósításán dolgozik. Ehhez azonban sem kormányzati sem önkormányzati szinten nem kap semmilyen támogatást. A programot „honosító” egyesület – Falufejlesztési Népjóléti Program Egyesület – működési területe a keleti határszélen lévő pár száz fős település, Uszka.
Puskás Ferencet kérdezzük munkájáról és jövőbeni elképzeléseiről.

Z.Ú. - Sokan mondják, hogy a mezőgazdaságban nincs pénz. Ön ennek éppen az ellenkezőjét állítja.

P.F. - Nagyon nagy keserűséggel veszem tudomásul, hogy mérhetetlenül becsapják az embereket. Azt hitetik el, hogy csak az óriási területeknek van jogosultsága az EU-ban. Ez hazugság! A két háború között egy család 1 holdon meg tudott élni. Ma meg panaszkodnak, hogy a 100 hektár is kevés. De miért? Azért mert nem mindegy hogy mit és hogyan termelnek. Manapság mindenki egyfélét akar termelni. De miért pont ezeket? Miért ez a jó irány? Korábban az orosz kolhoz rendszert kellett másolni, most meg az amerikai farmer gazdaság a követendő példa. Állítom, hogy ma is elég 1 hektár egy családnak, sőt be is tudom bizonyítani, hogy egy ekkora terület is szép hasznot tud hozni.

Z.Ú. - Mit kellene másképp csinálni?

P.F. - Több dologról kellene említést tennem, de egyik sem túl bonyolult. Nézzük például a talajjavítást. A laza homoktalajoknál az istállótrágyát nem beszántani kell, hanem mélyre forgatni. Ki kell próbálni, hogyan növekszik a termésátlag a területen. Aztán tudomásul kell venni, hogy változik a klíma. A korábban jól termő hazai burgonyafajok a 40-50 fokos talajhőmérsékleten már nem érzik jól magukat. Északabbra fognak tolódni a jó burgonyatermő területek. De van egy módszer, amivel akár kilós burgonyát tudunk termelni. Ez sem titok, Fülöpjakabon be tudom mutatni. A krumplit nem a földbe ültettük, hanem egy árokba, amit letermett gombatalajjal töltöttünk fel. Ez tulajdonképpen szecskázott szalma. Ott szépen terem, mert nem melegszik fel.
Az ötvenes években végeztem, és nekünk azt tanították, hogy egy jó agrármérnök, ha kimegy a határba, és megnézni, hogy egy területen milyen gyomok vannak, abból rögtön tudni fogja, hogy mely haszonnövényeket szabad odatelepíteni. Nem próbálkozni kell, mert az rizikós. Sajnos manapság mindenki egyik pillanatról a másikra akar meggazdagodni. Én azt tanácsolom azoknak, akiknek számít a véleményem, hogy próbálják ki először kicsiben, aztán ha jól megy, lehet terjeszkedni. Ha viszont nem, akkor sem kerültünk reménytelen anyagi helyzetbe. Sok mindenbe belebuktak már a magyar gazdák, mert hagyták megvezetni magukat. Nagyon jó példa erre a biogiliszta. (szerk.: A nyolcvanas évek elején biogiliszta-őrület lett úrrá az országon. A program célja az volt, hogy az exportált trágyával a Szahara homokját termővé tegyék. Csakhogy a giliszták szervezetében felhalmozódott az a töméntelen vegyszer, főként nehézfém, amely a mezőgazdasági védekezést szolgálta, így a „bio” trágyában a megengedett érték ezerszerese lett a nehézfém-koncentráció, ami az akció csődjéhez, és sok család tönkremeneteléhez vezetett.)

Kudarcra ítélt energiafű

P.F. – Tartok tőle, hogy az energianövénnyel is sokan pórul fognak járni, pedig kormányzati szintről óriási lehetőségként tálalták. A Duna-Tisza köze köztudottan közel van az elsivatagosodáshoz. Azt mondták, azért kell az energia növény, mert ez bírja, mély a gyökérzete, és annak itt jó. Csakhogy ez a mély gyökérzetű növény mely 10-15 méterre is lemegy, az évszázadok óta a mélyebb rétegekbe lemosott sókat összegyűjti, és újra a felszínre hozza. Az energianövények hamuját veszélyes hulladékként kell kezelni. Ez annyit jelent, hogy veszélyes-hulladék lerakóba kell vinni, ami pénzbe kerül. Egy konkrét esetet is említhetek. Egy ismerősöm szarvasi energiafüvet vásárolt, vett egy kazánt, amibe betette és elégette. Az energiafő tönkretette a kazánt. A növény hamuján pedig semmi sem terem. Ahol korábban a család a zöldséges kertje volt, ott ma már nem terem meg semmi.
Ha energianövényben gondolkodunk, én inkább a gyalogakácot ajánlanám, ami igazi özönnövény. Jól sarjad, és egy erős kombájnnal kézben tartható.

Z.Ú. – Azt tudjuk Önről, hogy ENSZ szakértőként dolgozott éveken keresztül. Mennyire érezte hasznosnak ezt a tevékenységet?

P.F. – Tudomásom szerint kb. 300 magyar szakember volt akkoriban az ENSZ-ben. Bármily meglepő, minket soha senki nem kért számon idehaza – pedig hát akkoriban még a vasfüggöny valóság volt. Nem értettem, miért nem kíváncsiak arra, hogy mi mindent csinálunk a világban. Rólam sem tudják, hogy pontosan milyen feladatokat is kaptam. Pedig sok minden hasznosítható lett volna itthon is. Csak egy dolgot mondok: én Afrikába homokot szelídítettem – itthon senki nem látta át ennek a hasznosságát.

Z.Ú. – Szakmai karrierjének jelentős állomása volt a timföldgyártás melléktermékeként jelentkező veszélyes hulladék, az erősen lúgos vörös-iszap hasznosítása.

P.F. – Ez az anyag hatalmas mennyiségben van felhalmozódva szerte a világban. Én a vörös-iszapot rekordtermést produkáló termőterületté tudtam változtatni. Ezzel tudományos vitát gerjesztettem, de a tények önmagukért beszélnek.

Z.Ú. – És a jelen?

P.F. – Teszem a dolgom több fronton is. Természetesen Uszkán, ahol elkezdtük az egyesülettel a programot, folyamatosan megy a munka. Tudvalévő, hogy sem a település vezetése részéről, sem magasabb szintről semmiféle támogatást nem élvezünk. A hírünk viszont terjed, és szépen növesztjük ki a csápjainkat az ország más részei felé.
Tudom, hogy a klíma változása miatt egyre több olyan növény lesz, amit honosítani lehet. Ezekkel foglalkozom.

Z.Ú. – Mondana néhányat ezek közül?

P.F. – A pisztáciát mindenki ismeri. Próbálkoztak behozni a növényt, de mindig elfagyott. Engem az a fajtája érdekel, ami Szibériában őshonos. Ott nyáron akár +60oC-os is lehet a talaj, télen meg -20–25oC. És bírja. Nálunk is megteremne, és akkor nem a messziről idekerülő magvakat kellene enni, ami már legtöbbször gombafertőzött.
De említhetem a földicseresznyét is. Már sikerült meghonosítani, és nagyon jó termésátlaga van, igen magas áron értékesíthetők. Szeptember végén szüreteljük, és március közepéig tökéletesen eláll. A szupermarketek polcain eddig is láthattak ilyen gyümölcsöt, de az Paraguayból lett importálva. Az idehaza termelt semmivel nem rosszabb, és nem kell sok ezer kilométerről drágán ideutaztatni a gyümölcsöt.

Cukorbetegek, candidások figyelem!

P.F. – Paraguayból honosítottam egy másik növényt is. Ezt sztíviának hívják, de van neki régi magyar neve is: jázminpakóca. A szárított levele 30-szor édesebb mint a cukor, energiatartalma viszont 100-szor alacsonyabb. Akárki megtermelheti magának, és bárki fogyaszthatja, különösen ajánlott a cukorbetegeknek. De a candida gomba is elpusztul tőle. A biopiacon már ismert és kapható. A cukorbetegeket tömörítő szervezetet is megkerestem, elmondtam mit tud ez a növény. Erre annyi volt a válasz, hogy ez nem lehet, mert ha ez a növény tényleg létezik és ennyire jó, akkor nem lenne szükség inzulinra, vagy egyéb gyógyszerekre.

Z.Ú. – Mi már többször írtunk arról, hogy a betegség-tudat felélesztésében és folyamatos fenntartásában érdekelt mai „egészség”-ügynek esze ágában sincs a hatalmas profitot hozó vegyszereit lecserélni mindenki által elérhető, mellékhatás nélküli dolgokra, pl. gyógynövényekre.

P.F. – Mérhetetlenül felháborít ez a szemlélet. Az egészséghez mindenkinek joga van. Ha megkérdezek egy cukorbeteget, hogy mit szólna egy olyan valamihez, ami 30-szor édesebb a cukornál, ugyanakkor az energiatartalma századrésze, és korlátlan mennyiségben használhatja mert nemhogy ártana, de használ a szervezetnek, akkor mit válaszolna?! Én egy személyben kevés vagyok ahhoz, hogy eljussak mindenkihez. Amit megtehetek az az, hogy minden héten kint vagyok a MOM biopiacon, megmutatom a növényt és tanácsot adok bárkinek, akit érdekel.
– Nem tudom hány cukorbeteg van ma Magyarországon, de állítólag a lakosság majdnem tizede érintett – sokan nem is tudnak róla. Ez sok százezer embert jelent. Tartok tőle, hogy közülük csak nagyon kevesen jutnak el a biopiacra...
– Ahol tehetem, beszélek erről. Szép lassan, de terjednek az információk, mint a tintafolt.

Z.Ú. – Korábban a csicsókáról lehetett hallani, hogy nagyon jó a cukorbetegeknek.

P.F. – Valóban jó a csicsóka is, de az vele a gond, hogy csak októbertől márciusig áll a rendelkezésünkre. De mi van márciustól októberig? Én megcsináltam azt, hogy lereszeltem a csicsókát, megszárítottam, és így az év bármely szakában használható lett. Ezt bárki megtehetné – lehet, hogy nagyon jól keresne vele.

Z.Ú. – Ha jól tudom nem csak különleges növényekkel foglalkozik. Itt van például az alma …

P.F. – Különösen kedvelem a Golden almát, aminek nagyon értékes a beltartalma. Hiányzik belőle a sav, és magas a cukortartalma. Kiválóan alkalmas aszalásra is. Egyik évben 500 kg-ot aszaltam, és lett belőle alma-rágó. Rugalmas, nehéz elrágni, de végülis elolvad a szánkban. Waldorf iskolás gyerekeknek adtam oda, és nagyon szerették.
Az alma héja sem veszhet kárba – svájci szerzetesek már 600 évvel ezelőtt rájöttek, hogy kitűnő fogyasztószer. Hemicellulóz rostokból áll (ezt én liszt formában állítottam elő), aminek az a különleges tulajdonsága, hogy saját súlyához viszonyítva 19-szeres vízmennyiséget tud megkötni. Étkezés előtt fél órával kell fogyasztunk belőle, és hatására kevesebbet eszünk, ugyanakkor a zsírégetést is beindítja és szinte kipucolja a bélrendszert.

Z.Ú. – Egy lényeges dolgot meg kell említeni: Ön nem használ hagyományos növényvédő szereket. A biotermelés, mondják, azért drága, mert sokba kerülnek a bio-szerek. Ön szerint mégis megéri így gazdálkodni?

P.F. – Ha valaki előállítja magának a permetszert, akkor az egyáltalán nem drága. A növényekből készített permetszerek elkészítése nem nagy ördöngösség, csak ismerni kell, hogy mire mi a hatásos. Mi ezt is tanítjuk Uszkán.

Tengervíz sótalanítás

Z.Ú. – Marad még másra is ideje a gazdálkodáson kívül?

P.F. – Vannak találmányaim, melyek egyre időszerűbbé válnak, tehát a hasznosításuk kiszélesedhet. Ilyen a tengervíz sótalanítása. Indiában már évekkel ezelőtt probléma volt, hogy a tengertől 50-100 km távolságban is sós vizet szivattyúztak a kutakból. Ez azért történhetett meg, mert az édesvíz készlet elfogyott, és a tengervíz elfoglalta a helyét. A találmányom segítségével a tengervizet a napfény energiájával sótalanítani tudjuk. Jelenleg Egyiptomban folytatunk ilyen jellegű tevékenységet.

Z.Ú. – Hogy látja, mi a legnagyobb gond a mai világban?

P.F. – Örök ellenségem a globalizáció. Állítólag ennek nincs ellenszere. Pedig szerintem tehetünk és tennünk is kell ellene. Ha egy ország kormánya globálisan kezd gondolkodni, attól még egy kisebb közösség, például egy falu cselekedhet lokálisan. Ha a faluközösség képes mondjuk az elfogyasztott javak 90 %-a előállítására, akkor csak 10 % behozatallal kell számolni. Hogy az a 10 % honnan jön – a szomszéd faluból, vagy éppen Franciaországból, az mindegy.
A cserekereskedelemmel a globalizáció nem tud mit kezdeni – viszont a lakosság jól jár. És szerintem ez a legfontosabb. Ez lehet a jövő kulcsa.

Puskás Ferenc mondhatni bejárta a világot – India, Venezuela, Észak-Korea, Ausztrália, Amerika, Kuwait, és még sorolhatnánk. Ötleteit sikerrel hasznosították a legtehetősebbek fényőzésük kiteljesítésére, és a legszegényebbek a mindennapos megélhetés érdekében. Pályája sajnos tipikusan magyar – találmányait elsősorban külföldön értékelik. Idehaza csak értetlenséggel, érdektelenséggel, sőt irigységgel és rosszindulattal találkozik – legalábbis a felsőbb szinteken. Ennek ellenére ő töretlenül dolgozik, irigylésre méltó szellemi és fizikai teherbírással. Valamennyiünk érdekében kívánjuk, hogy ezt még sokáig tehesse.
„Amit elkezdek, azt szeretem végigcsinálni. Igaz, néha csak tyúklépésekkel, de megyünk előre.”

Forrás: Zöld Újság

Jean Pain az erdőőr

Jean Pain 1969-ben költözött feleségével Idával, a dél-franciaországi Villecroze-ba, ahol egy 270 hektáros bozótos száraz mediterrán erdő őrzésével és kezelésével lett megbízva. Ezt a vidéket, az igen meleg és száraz nyarak miatt, erdőtüzek pusztították rendszeresen. Minden erdőtűz után egyre gyérebb és elkorcsosodott erdő, ill. bozót keletkezett. A folyamat végállomása egy kopár sziklás hegyi sivatag.

Már az első átélt erdőtűz alkalmával Jean Pain egy érdekes megfigyelést tesz: a fák pusztulását az aljnövényzetet alkotó sűrű bozót égése okozza. Tisztában van azzal a ténnyel is, hogy az erdőtüzek pusztításai történelmi távlatokban viszonylag új keletűek. A mediterrán erdők az évszázadokat igen jó állapotban vészelték át. A pusztulás igazán csak a második világháború utáni években kezdődött, annak ellenére, hogy pontosan ekkor szűnt meg a tűzifa rendszeres kitermelése. A házak fűtését egyre jobban fűtőolaj égetéssel oldották meg. Régebben az erdők a gazdagok vadászterületei voltak. A helyi lakosság a száraz fákat kivághatta és a bozótot is felhasználhatta fűtésre és a háztartásban. A bozótból kitermelt aprófa elegendő hőt szolgáltatott. A tüzek évszázadokkal ezelőtt is átmentek az erdőkön, de bozótos aljnövényzet hiányában a nagy fákban kárt nem tettek.

Jean Pain számára tehát érthetővé vált az erdők pusztulásának az oka : a nem kitermelt bozót. Hozzáfogott tehát a rábízott erdő bokros aljnövényzetének az eltávolításához. Hatalmas mennyiségű aprófát termelt így ki, amivel nem tudott mit kezdeni. Ezzel szemben, már az első évben, annak ellenére, hogy a tűz átment az erdején is, abban semmilyen pusztítást nem végzett. Az aljnövényzet száraz füve, a nagyobb fák elpusztítására nem adott elég meleget .

Emberünk ekkor jött rá a második alapvető felismerésre: az aljnövényzettel kitermelt aprófa az erdei ökorendszer szerves részét képezi, amit hosszútávon nem lehet az erdőből rendszeresen eltávolítani. Meg kellet tehát találni a módját annak, hogy az így kitermelt biotömeg egy részét az erdei talajnak visszaadja - de nem fahamu formájában. Így vette kezdetét a bozótkomposzt készítésére való kísérletek sorozata.

A templomos lovagok titka

Olvasmányai folyamán Jean Pain tudott a 14 - 15-ik században ott élt templomos lovagok mezőgazdasági tevékenységéről. Sajnos a régi írásos feljegyzések csak azt jelezték, hogy az erdőkbe ékelt termőföldek igen magas hozamait, amivel a lovagok hadjáratait ellátták, az erdőkből kitermelt fa adta. Említés történt arra is, hogy a kitermelt fát égetés nélkül gazdasági épületek fűtésére is használták.

Komposztkísérletei folyamán, Jean Pain számára világossá vált a templomos lovagok által nagy valószínűséggel követett termelési módszer. A kitermelt bozótot tehán nem elégetni kellett, hanem komposzttá alakítani. Az aprófa, ill. fatörek komposztálásához egy különleges módszert kellett tehát kidolgozni. Tudvalévő tény viszont, hogy a nyers fát, de még a száraz faleveleket is csak nagyon nehezen lehet komposzttá alakítani. Jean Pain kutatásait, a templomos lovagok által épített rejtélyes kőmedencék irányították, amivel a régészek nem tudtak mit kezdeni: nem értették ezeknek, a még romokban fennmaradt, építményeknek a valóságos rendeltetését. Halastavaknak túl kicsik, viszont nyitott kialakításukkal víztárolásra alkalmatlanok voltak. Jean Pain rájött, hogy ezek a medencék a kitermelt aprófa vízzel való átitatására lettek talán felhasználva.

A kitermelt bozótot, még nyers állapotban (tehát száradás előtt) apróra vágta (töreket készített) és egy vagy két hétre egy nyitott medencében vízben áztatta. Az átitatott töreket nagyobb kupacba rakva érdekes megfigyeléseket tett:

- Ha a kupac térfogata meghaladta a 4 köbmétert, a kupac belsejében, az erjedési folyamatoknak köszönhetően, a hőmérséklet néhány nap után 60 - 70°C-ra emelkedett és ezen az értéken maradt hónapokon keresztül.

- Három - négy havi erjesztés után, a még nem érett, komposzt talajtakarásra már felhasználható.

Ezután jöttek Jean Pain mezőgazdasági és kerti kísérletei.

Bozótkomposzt a kertben és a termőföldeken

Bár mezőgazdasági ismeretei nem voltak, Jean Pain kísérleti úton is rájött a bozótkomposzt helyes felhasználási módjára.

Tisztában volt azzal, hogy a kitermelt bozótból készített komposzt egy részét az erdőnek vissza kell szolgáltatni. Ez a fenntartható biotömegtermelés elsődleges feltétele.

Ösztönösen is rájött (sok elsetben a szakemberek által sem ismert) tényre: a nem teljesen megemésztett (tehát éretlen) komposztot nem szabad a földbe beszántani. Súlyos tévedés azt hinni, hogy a humusztartalék növelésére elég a szerves hulladékanyagokat a földbe beszántani. Az éretlen szerves anyag, erjedésekor a már rögzített (stabilizált) humuszt égeti csak el a talajban. Innen adódik a bozótkomposzt felhasználásának az első számú feltétele:

A félig érett (4 hónapos) bozótkomposztot a talajra kb 8-10 cm-es rétegben szét kell teríteni és a föld már kész is a termelésre.

Ebbe a komposzba már vetni és ültetni is lehet. A további teendők a különböző növények igényeitől függenek. Száraz vidékeken ültetés-, ill. a magok kikelése után a komposztra még egy kb 20 cm-es szalma- vagy szénatakaró is kerül.

A burgonyát pl. csupán a komposztra helyezik a kijelölt sorokba és az egészet 30 - 40 cm-es szalmaréteggel fedik. A kikelő növény a szalmarétegen áthatol. A gyökerek főleg a komposzt rétegben és fölötte fejlődnek ki. Amikor a szárak elszáradnak, a növényt csak ki kell emelni a szalmából, aminek a gyökerein lógnak a teljesen tiszta burgonya gubók, amiket egy rövid rázással a kosárba lehet hullatni. Ezután a maradék szalmaréteget el kell távolítani és a 2-3 cm, a talaj által megemésztett komposztréteget új bozótkomposzttal kipótolni.

A bozótkomposztréteg alatt a talajban igen erős élet alakul ki. A giliszták nagy számban emésztik a hozott biotömeget és alakítják humusszá. Jean Pain egy mészkősziklás, teljesen talaj nélküli területen, ezzel a módszerrel Dél-Franciaországban (ahol a nyarak legalább olyan aszályosak, mint a Dél-Aflföldön) salátát, paradicsomot, padlizsánt, dinnyét, stb. termelt minden öntözés nélkül. A komposztban lévő víztartalék elpárolgását a vastag szalmaréteg akadályozta meg.

Megfigyelte azt is, hogy a gyomnövények csak kis számban kelnek ki és azokat is könnyedén, minden fáradság nélkül lehet kitépni, ill. kiemelni. Néhány év alatt, ezzel a módszerrel a sziklás alapon a mészkő elmálásával, néhány cm vastag, barna humuszban gazdag, televény szerű termőtalaj keletkezett. Későbbi kísérletek kimutatták azt is, hogy az agyagos, kötött talaj a bozótkomposzt alatt porhanyóssá válik, amig a futóhomok, kötött televény földdé alakul. A kerti munkálatokban az ásást és a kapálást el lehet felejteni. Bozótkomposzt segítségével Flandriában, az Északi Tenger melleti teljesen terméketlen erősen sós homokbuckákon burgonyát, sárga- és cukorrépát, sőt cikória gyökeret is termeltek.

A módszerrel gabonaféléket (bokros búzát, kukoricát) is termelnek. A hektáronkénti terméshozamok igen magasak és messze meghaladják a vegyi úton termelt rekord hozamokat is. Az is igaz viszont, hogy a bozótkomposzt alapú termelés gépesítését eddig nem sikerült megoldani.

A módszer érdekessége az állati eredetű trágya teljes mellőzése. Ez előtt a mezőgazdasági szakemberek értetlenül állnak. Nem értik hogyan lehet az igen magas hozamokat minden nitrogén bevitele nélkül hosszútávon is fenntartani.

Jean Pain követőinek a számításai szerint egy hektár igen magas hozamú föld-darab táplálásához a módszerrel kb. öt hektár erdő bozóttermelése szükséges. A nyert komposzt 20 - 40 %-át az erdőbe kell visszavinnni.

A Jean Pain féle módszer bírálata

A Jean Pain féle módszer követői minden állati eredetű szerves trágya használatát - szinte dogmaszerűen - elutasítják. A hagyományos bio- ill. tanyai gazdaság hívei, viszont pontosan az állati eredetű, nitrogénben gazdag talaj-adalékokat helyezik előtérbe. Még a komposztkészítésben is ragaszkodnak a kezdeti szén/nitrogén (C/N) arány 60-as érték felett tartásához. Állati trágya hozzáadása nélkül a fatörek C/N aránya 200 és 300 között mozog, ami a hagyományos komposztkészítésre alkalmatlan.

Belgiumban, Londerzeelben van a "Jean Pain Bizottmány" (Comité Jean Pain) széktelepe, ahol többször is, néhány biogazda és a bozótkomposzt hívei között kialakult nagyon heves vita tanúja voltam.

Mindenesetre nehéz elfogadni azt a kísérleti tényt, hogy minden állati eredetű nitrogén hozzáadása nélkül, a bozótkomposzton nevelt növények hosszútávon is virulnak. Másrészt az is igaz, hogy egy fenntartható mezőgazdaság főleg tanyai önellátó termelőegységekkel dolgozik. Egy tanyán a növénytermelés és az állattenyésztés egymást teljes mértékben kiegészíti. Kézenfevő tehát az, hogy a tanyai gazdálkodásban trágyázásra a növényi és állati eredetű biotömeget együttesen kell használni.

Ott, ahol nagy mennyiségű fatörek áll rendelkezésre, a bozótkomposzt kizárólagos mezőgazdasági felhasználása elképzelhető. Ezzel szemben ez a módszer nem általánosítható. Az állati eredetű és nagy értékű biotömeg (istállótrágya) a tanyai gazdálkodás szerves része.

A komposztkészítéssel kapcsolatban jó tudni, hogy felhasználását és készítését illetően három féle komposzt van:

1. A tanyai, ill. kerti komposzt, amelyiket állati és növényi biotömeg egyesítésével alacsony hőmérsékleten a talajon (tehát nem tartályban) készítünk 60-as kezdeti C/N aránnyal.

2. A hőtermelésre (idegen szóvan thermogén) és termőföldkészítésre szánt bozótkomposzt.

3. A talajszennyezés orvoslására készített különleges, javító komposztok.

A különböző komposztkészítési módszer egymásnak nem versenytársa, hanem kiegészítője.

Angolszász nyelvterületeken egyesek a bozótkomposzt készítése helyett növényi takaróval, minden állati eredetű adalék nélkül termelnek. Ez az un. "permakultúra". A "permanens" szóból származtatott kifejezés a tevékenység állandó, ill. fenntartható jellegét fejezi ki. Egy termelőegységen belül, ezt a termények sokféleségével érik el. A bozótkomposzt és a permakultúra közötti különbségek elemzése a jelen értekezés kereteit meghaladja.

Minden esetre a Jean Pain féle módszerrel a világszerte pusztító erdőtüzeket nagyon olcsón, könnyen és hatásosan meg lehet előzni. A nyert bozótkomposztot pedig a fűtésen tűl a teljesen lerombolt ökorendszerek ujjélesztésére is fel lehet használni. Egyik jövőbe mutató alkalmazása (a Paul Moray féle magoncokkal) a sivatagok fokozatos felszámolása lesz. A világméretű biotömeg tervezet végrehajtása az egyetlen út az éghajlatváltozások okozta katasztrófák elkerülésére.

Korabeli légi felvételeken Jean Pain 270 hektáros erdeje mint egy élénkzöld folt jelent meg. A körülötte lévő erdők fokozatosan elpusztultak. Ez annál is inkább érdekes, hogy az erdőtüzek Jean Pain erdején is átmentek, de minden számottevő kár okozása nélkül.

Fenntartható energiatermelés a biotömegből

A mezőgazdasági termelés mellett a bozótkomposzt segítségével nagy mennyiségű energiát is lehet termelni. A biotömeg egyszerű (és igen ostoba) égetésekor a termelt hőenergia értéke sokkal alacsonyabb, mint az elégetett biotömeg biológiai értéke az ökorendszerek fenntartásához és hozamának a növeléséhez. Ha a komposztkészítés alatt a keletezett hőenergiát hasznosítjuk, "egy ütéssel, két legyet csapunk": a hőenergia termelése után a komposzt még a földek javítására ill. művelésére még megmarad. Egyszerű elégetés esetén a keletkezett hamu, magas kálium tartalma ellenére sem alkalmas a talaj javítására: a könnyen oldódó oxid- és karbonát vegyületek a talajban lévő nedvesség ionerősségét növelve, a még meglévő humuszkészlet természetes "égési" folyamatát gyorsítják csak fel. A terméshozam rövid távon növekedik, de ennek a talaj elszikesedése az ára. Ezért mondják az öreg belga parasztok, hogy "a fahamu és a mész az apát gazdagítja, viszont a fiát koldusbotra juttatja".

Energiatermeléshez Jean Pain két módszert dolgozott ki, bár a korabeliek figyelmét csak az első módszer kötötte le:

1. a fatörekből biogázt lehet termelni;

2. a fatörek komposztálásakor nagy mennyiségű hő szabadul fel.

Fatörek készítéséhez világszerte traktormotorral hajtott, éles, ferdén elhelyezett késekkel ellátott hengeres növényaprítót használnak. Ez az aprítógép még 12 cm átmérőjű ágakat is képes igen gyorsan 6 mm vastag forgácsokká aprítani. A nyert fatörek egy vastag csövön egy utána vontatott nyitott pótkocsiban halmozódik fel. Vasutak-, autópályák- és országutak menti bozótok nyírására is egy hasonló gépet fejlesztettek ki. Jelenleg világszerte hatalmas mennyiségű fatörek keletkezik, amit ostoba módon elégetnek vagy legjobb esetben városi parkok virágágyasait vagy földutakat gyommentesítenek vele.

Biogáztermelés fatörekből

Vízzel teljesen betakart fatörek, levegőtől zárt edényben néhány napi, magától beinduló erjedés következtében, biogázt termel. A keletkezett gáz metán és széndioxid tartalma kissé magasabb, nitrogén és kénhidrogén tartalma alacsonyabb, mint az istállótrágyából nyert gázé. Az igen alacsony kéntartalomnak köszönhetően, a nyert gáz tisztítás nélkül is használható.

Jean Pain gépkocsiját bozótkomposzt biogázzal üzemeltette. Gázpalackokkal felszerelt kocsija (egy Citroën teherkacsa) a '70-es évek elején nagy feltűnést keltett. Saját bevallása alapján is a műszaki bonyodalmak miatt a megoldás nem volt túl szerencsés. Kocsiját csak egy különlegességnek szánta, reklámnak, ami a bozótkomposzt rendszerét népszerűsíteni volt hívatott.

Komposztfűtés

A komposztkupacból nyert hőt, Jean Pain saját háza fűtésére is használta.

A Jean Pain Bizottmány londerzeeli telepén egy nagyobb komposztkupacba beépített 100 literes, vezetékes vízzel táplált tartályból olyan meleg víz folyik, amelyet a kéz már alig visel el.

A londerzeeli telepen évekkel ezelőtt komposzthővel melegágyakat és üvegházakat is fűtöttek. A községi támogatás fokozatos csökkentésével a telepen számos tevékenységet megszüntettek; a komposztfűtést is. Belgiumban jelenleg egyetlen házat fűtenek bozótkomposzttal, azt is igen gyenge hatásfokkal. A komposztkupac elhelyezését és eltávolítását könnyebbítendő, a hőkicserélő csövezetet egy betontalapzatba építették be, amire a beáztatott fatöreket egy billenőrakteres tehergépkocsiból öntik ki. A hő viszont nehezen áramlik lefelé, ami a hatásfokot nagyon csökkenti. Egy kb 100 m²-es lakterületű ház fűtésére ezzel a módszerrel egy télre legalább 15 -20 m³ bozótkomposzt szükséges.

Hatásos, a kupacba beépített hőkicserélő berendezéssel, ezt a mennyiséget feltehetően 10 m³ alá lehet vinni. Egy 100 m²-es un. "passzív ház" fűtésére az eddigi becslések szerint évente 4 - 5 m³ komposzt elegendő lenne. A komposztfűtést a házban padló- és belső falfűtéssel kell megoldani.

Komposzthő: egy tudományos talány?

Az 1970-es évek végén, Londerzeelben a komposztkupac által termelt hő mennyiségét is megmérték. A Gent-i Műszaki Egyetem két végzős mérnökhallgatója végezte a kísérleteket két évig. A kupacba beáramló és az abból kijövő víz hőmérsékletét mérték folyamatosan, hónapokon keresztül. A hőmérséklet különbség, a víz fajhőjének és az átáramlott víz tömegének a szorzata adja a kitermelt hőenergia mennyiségét. A mérésekkel párhuzamosan, (kaloriméterben való égetéssel) meghatározták a szárított komposzt égéshőjét is a komposztálás előtt és után.

Meglepetésre a melegvízzel kitermelt hő mennyisége hasonló nagyságrendű volt, mint a szárított komposzt elégetéskor keletkező energiamennyiség, ami a hallgatók tanára számára, hitetetlennek tűnt. Ezért ismételték meg a méréseket egy második évben, amelyek hasonló eredményre vezettek.

A vízzel kitermelt energiamennyiség nagyobb volt, mint a nyers és az erjesztett komposzt égéshőjének a különbsége, ami a termodinamika első főtételének látszólag ellentmond. A mérések eredményeit az érdekeltek - pontosan a tudományos körökben sajnos még jelenlévő - esetleges tudományos inkvizíciós per veszélye miatt, nem tették közzé.

Ezeket a kísérleti eredményeket, a '90-es évek elején, Frédéric Vanden Brande, a Jean Pain Bizottmány akkori elnöke ismertette velem. Szerette volna tudni a véleményemet. Sajnos ekkor már a kísérletek számszerű eredményeihez nem tudtam hozzájutni. Sem a számításokat, sem a kísérleti körülményeket nem tudtam ellenőrizni. Azt viszont tudtam, hogy a Gent-i Egyetem kollégái komoly szakemberek: a szokásos kísérleti és számítási hibákra kicsi volt a valószínűség.

Kísérletileg a komposztkupac égéshőjének a mérésénél lehettek nehézségek. A kaloriméterben elégetett minta helyes felvétele sem lehetett egyszerű. Ezen a szinten nagyobb kísérleti hibák jelehettek meg, bár még ezek a hibák sem változtatnák meg a kapott értékek nagyságrendjét. Marad tehát Frédéric Vanden Brande feltevése: ha a mérések pontosak voltak, hogyan lehet megmagyarázni a kapott hitetetlen eredményt? Ez volt feltett kérdése lényege, amire választ nem tudtam adni.

Ha a mért eredmények helyesek, az azt jelenti, hogy a komposztban működő biológiai (baktérium) rendszer a fából több hőt szabadít fel, mint amennyit a fa teljes elégetésével nyerhetünk. Ha ez igaz, akkor a fotószintézisről alkotott szemléletünket teljesen át kell alakítani. A napenergiát a növenyek nem csak az elektronátviteli redukciós hőelnyelő folyamatokkat tárolják, hanem egy másik folyamattal is. Ez utóbbi felethetően protonátvitel segítségével történik. A fa elégetésekor csak az első folyamatban tárolt energia szabadul fel. A második folyamat energiáját csak baktériumok okozta erjedéssel lehet, nedves közegben, felszabadítani. Ez az energia a biotömeg elégetésekor nem szabadul fel. Louis Kervran munkái alapján napenergia tárolás biológiai transzmutációkkal nagyon is lehetséges.

A fent említett kísérleteken kívül vannak más megfigyelések is amelyek az itt jelzett feltevést alátámasztják. A szokásos tudományos előítéleteket félretéve, nagyon hasznos lenne az itt említett kísérleteket és méréseket megismételni.

Komposztfűtés a magyarországi gyakorlatban

Fatörek nem áll mindig rendelkezésre. A növényi anyagokban lévő energia felszabadításához viszont elméletileg csak vízbe áztatott cellulóz szükséges és ennek felhalmozása egy kritikus tömeget képezve. Jean Pain kísérletei alapján fatörek esetében a kritikus tömeget kb 4 m³ bozótkomposzt képezi. Feltehetően más növényi anyagokkal is lehet hasznosítható hőt termelni.

Már viszonylag kis kupacba felhalmozott nyírt fű, vagy nyers fából készült fűrészpor is néhány óra alatt erősen felmelegszik. A nagyobb kazalban az elégtelenül megszárított széna, vagy szalma is begyullad. A kritikus tömeg elérése a hőtermelő folyamat beindításához biológiai transzmutációs folyamatra utal.

Magyarországi viszonylatban a kaszált és bálákba gyűrt energiafű is számításba jöhet. Néhány napi vízbeáztatás után egy nagyobb kupacot kialakítva, a bálákat a hőkicserélő készülék köré kell elhelyezni . Fűtésre való felhasználás előtt tanácsos a különböző műszaki megoldásokat kísérletileg ellenőrizni.

Első lépésben meg kell határozni azt a kritikus tömeget, amelyikben a hő maradandóan fejlődik. A kupac belső hömérsékletét a különböző pontokon elektronikus hőérzékelőkkel lehet, az idő függvényében megmérni.

Ezután kerülhet sor az első hőtermelő kísérletekre. Először egyszerű fém- vagy kemény műanyag csöveket helyezünk spirális alakban a kupac belsejébe. Egy másik lehetőség a kupacba beépített, zárt bádogtartály is lehet, amit egy csővel alulrol táplálunk. Egy ilyen kísérleti berendezés vázlatos képe a http://www.onpeutlefaire.com/ilslontfait/ilof-jean-pain-broussaille.php olalon látható.

A melegvizet a tartály felső részről vezetjük el. A be- és kimenő cső egy cirkuláló szivattyúval működtetett körforgást képez. Ebbe a körbe egy kiselejtezett radiátort is be lehet építeni, ami kívül a vizet lehűti.

Ekkor jegyezzük a ki- és bemenő csőben a víz hőmérsékletét az idő és a szivattyú hozamának (liter/perc) a függvényében. Ki kell kísérletezni azt a vízhozamot, amivel a legnagyobb mennyiségű hőt lehet kitermelni.

A következő kísérletekben már a levegőztető csöveket is be lehet építeni. A kupac közponjába befújt levegő az erjedést serkenti. Túl sok levegő a kupacot lehűtheti. Itt is ki kell kísérletezni a szükséges és elégséges levegőmennyiséget és a hozzátartozó vízhozamot egy 30 - 35°C-os víz folyamatos termeléséhez. Padlófűtéshez ez az eszményi hőmérséklet. Meg kell mérni azt az időtartamot is, ami alatt a termelt víz még elegendő meleg marad.

Jean Pain composztkupacaiban a belső hőmérséklet, még igen hideg téli időben is, 18 hónapon keresztül 60°C fölött maradt. Jean Pain ezen állítását én személyesen nem ellenőriztem.

Csak ezután kerülhet sor az első fűtési kísérletre. Ott kell ezt elvégezni, ahol már van egy működőképes padlőfűtés. A kupacba be- és kimenő csöveket igen gondosan hőszigetelni szükséges.

Hagyományos, tehát nem napőrző házban, a 30°C-os padlófűtés csak az alapmeleget szolgáltatja. Hidegebb napokon egy fafűtésű kályha melegítene rá a padlófűtésre.

Energiafű az Alföldön és hegyvidékeken

Az erdőtüzek megelőzésével az erdei bozótokból még Magyarországon is nagy mennyiségű fatöreket lehetne kitermelni. Egy másik lehetőség a gyorsan növő erdők ültetése a rendelkezésre álló és az árvízvédelem céljára kialakított árterületeken.

A harmadik lehetőség az energiafű, ami még az alföldi szikes földeken is megterem. Termelése, más használatra teljesen alkalmatlan, igen sovány földeket is értékesíti. Ha a fűtés után nyert komposztot néhány évig a termőföldre visszavezetjük, az eredetileg sovány szikes talajból lassan igen gazdag termőföld keletkezik. Egy bizonyos humusztartalom (kb 3%) elérése után a termelt komposzt egy részét más földek feljavítására is fel lehet használni.

Ez a módszer a futóhomok megkötésére is nagyon hatásos és igen olcsó. A kötött és nehéz agyagos talajt fellazítja, pórhanyóssá és termékennyé teszi. A fűkomposztot is feltehetően a Jean Pain módszerrel kell használni: termelésre a földet egy kb 8 cm-es komposztréteggel kel beborítani. Egyszerű talajjavításra kevesebb, a felszínen beboronázott komposzt is elegendő. Ilyen félérett komposztot kertekben téli talajtakarónak is lehet használni. Az ilyen takaró fékezi a gyomnövények kikelését és nagyon gazdagítja a talajt.

forrás: http://www.eautarcie.org